Big Blue Búvár Blog

A Bikini-atoll közelében végrehajtott kísérleti atomrobbantások emlékeit a víz alatt lehet megnézni- köztük a USS Saratoga repülőgéphordozó roncsát.

Szomorú tény, hogy a meglehetősen új fegyvernek számító atombombákat nagyon is élesben tesztelték: ilyennel söpörték el Hirosima és Nagaszaki városát 1945-ben. Ám a fejlesztés ezek után sem állt le, de a következő kísérleteket már nem lakott területeken hajtották végre.

A Bikini-atoll a Marshall-szigetekhez tartozik- magányos pont a Csendes-óceánban, ami elég távol volt ahhoz, hogy nyugodt körülmények közt robbanthassák az atombombáikat az amerikaiak. 1946 és 1958 között 23 kísérletre került sor, és ezek során kiszuperált amerikai és lefoglalt japán hajókat is a tenger mélyére küldtek.

A USS Saratoga (CV-3) nevű repülőgéphordozót eredetileg csatahajónak szánták, de az amerikai haditengerészet döntéshozói nagyobb potenciált láttak a repülőgépeket szállítani képes hadihajóban, így 1927-ben már az új feladatra képesen állt szolgálatba. A Saratoga a második világháború számos ütközetében vett részt, 1945-ben Iwo Jimánál viszont súlyos károkat okoztak benne a japán kamikaze gépek. Az elavultnak nyilvánított hajót ezek után kiképzési célokra használták, majd átadták az atomkísérletek céljára.

Az amerikaiak a Bikini-atollnál 1946. július 1-én levegőben hajtottak végre robbantást, de ez csak minimális károkat okozott a Saratogában. 1946. július 25-én hajtották vége a következő robbantást, ám a Baker nevű teszt során már a víz felszíne alatt történt a detonáció. Noha a bomba 300 méterre volt a repülőgéphordozó, olyan döbbenetes erejű volt a hullám, mint ha cunami csapott volna le a hajóra. A Saratoga ki is emelkedett a vízből, a fedélzetén levő repülők pedig a tengerbe sodródtak, majd hamarosan követte őket a hajó is.

A víz alatti robbantás következtében radioaktív vízpára lepte el az atollt, és az ott élő lakókat ki is kellett telepíteni. Igazi nukleáris katasztrófával járt tehát a kísérlet, de ez nem jelenti azt, hogy az amerikaiak befejezték volna ezek után a robbantgatást.

A USS Saratoga roncsa ma ezeknek az atomkísérleteknek a mementója. A kilencvenes évek óta engedélyezett itt a merülés, ami nem csak a történelmi jelentőség miatt érdekes. A víz meleg, látványos az élővilág, és még csak mélyre sem kell menni, mert csak 15 méter mélyen van az egyenesen álló hajó legsekélyebb pontja.

Külön ráadás, hogy az egész világon csak három repülőgéphordozónál búvárkodhatnak az amatőrök is: a Saratoga mellett az egyik a mesterséges zátonyként elsüllyesztette Oriskany Floridában, a másik pedig a HMS Hermes Srí Lankában. Így aztán érthető, hogy sokan szeretnének merülni a Bikini-atoll híres roncsánál, még ha ez nem is egy olcsó mulatság. Nem csak a fedélzetet érdemes körbeúszni, hatalmas terek vannak a hajótestben, repülőgépek pedig a hangárak mellett akadnak a tenger fenekén is.

Azért jó lenne, ha a jövőben nem atombombák robbantásával küldenék a tenger fenekére a hajókat. Ma már nem is nagyon tesztelnek nukleáris fegyvereket a nyugati országokban, ami olyan szempontból érthető, hogy épp eléggé nagy a rombolóerejük ahhoz, hogy nem csak egy hajót, de az egész Földet el lehessen velük pusztítani. Egy nyavalyás 324 méter hosszú repülőgéphordozó már hét évtizede se állhatott ellen az erejüknek- aki nem hiszi, megnézheti a saját szemével...

Görög vizekben nyugszik egy különleges roncs, egy 19. századi lapátkerekes gőzhajó maradványa.

Régi képekről ismerhetjük azokat a korai gőzhajókat, amelyek jellegzetessége volt a két oldalon elhelyezett hatalmas lapátkerék. Ezt hajtották meg a gőz erejével, és hamarosan eljött a vitorlás hajók dicsőséges korszakának vége. Ám a fejlődés nem állt meg, a lapátkerekes hajókat felváltották a hajócsavaros gőzhajók, és szép lassan eltűntek a vizekről az elavult, régi típusú hajók. 

A lapátkerekes hajók elsősorban folyókon, tavakon maradtak tovább szolgálatban, mert a nyílt tengeren gyorsan kiderült, ez a meghajtás nem túl szerencsés hullámzásban, viharban. Így aztán a tengereken az 1870-es évektől már nem nagyon lehetett látni ilyeneket.

Ezért igazán érdekes az a Kea sziget mellett nyugvó maradvány, amit rendszeresen merülnek a búvárok. 1860-ban Londonban épült a vitorlákkal is felszerelt lapátkerekes gőzös (ez a vegyes megoldás jellemző volt a korszakban), ami a King Othon nevet kapta a görög király tiszteletére. 1868-ban már a Hellenic Steam Shipping gőzhajózási társaság tulajdonában állt, és a part közelében teljesített szolgálatot, Patris név alatt. Február 21-én Kea sziget közelében csapódott zátonynak, két darabra szakadt, majd elsüllyedt, de a baleset szerencsére nem követelte egyetlen ember életét sem.

A roncs ma is merülhető, talán az egyetlen ilyen állapotban megmaradt lapátkerekes gőzhajóként egész Európában. Nincs túl sekélyen, de azért tapasztalt búvárok körbeúszhatják a két nagyobb darabot, és megnézhetik a jellegzetes lapátkeres kialakítást. Igaz, csak az egyik lapátkereket lehet megnézni, mert 2007-ben a másikat a felszínre emelték. Ki van állítva, így azok is láthatják, akik nem merülnek alá, de az igazi kaland az lehet, ha búvárként keressük fel.

A maffia búvárai lopták a robbanóanyagot egy elsüllyedt hajóból, egészen mostanáig.

1941-ben indult utolsó útjára egy olasz teherhajó, a Laura Cosulich Velencéből. A hivatalos feljegyzések szerint különféle szöveteket és gépalkatrészeket szállított Észak-Afrikába, hogy az ott harcoló olasz csapatok utánpótláshoz jussanak. A Líbia felé tartó hajót a brit HMS Upholder tengeralattjáró süllyesztette el Calabria közelében, az olasz csizma délnyugati csücskénél.

A roncsot a hetvenes években fedezték fel, és akkor derült ki, az ártalmatlan rakomány közé rejtve bőségesen pakoltak hadianyagot is- állítólag 1500 tonna TNT maradt a hajótestben a víz mélyén. A helyi maffia, a Ndrangheta, ami Európa legjelentősebb drogcsempész szervezetét működteti, felfigyelt erre a hírre. Természetesen nem a roncs történelmi jelentősége miatt kezdtek érdeklődni a Laura Cosulich iránt, sokkal inkább robbanóanyagok hozták őket lázba.

A kilencvenes és kétezres években a szervezett bűnözéssel foglalkozó rendőri egységek a calabriai klánoknál tartott házkutatások során nagy mennyiségű olyan robbanószert találtak, ami minden bizonnyal a tenger mélyéről származott. Ez egyértelműen arra utalt, hogy a maffiának dolgozó búvárok sokmindent hoztak a felszínre- úgy jártak oda, mintha robbanóanyag-szupermarket lenne. 2015-ben több embert le is tartóztattak, akik a bizonyítékok szerint a roncsból loptak.

Végül a hatóságok megelégelték ezt, és megpróbáltak megoldást találni arra, hogy ne juthassanak innen robbanóanyaghoz jutni a maffia tagjai. Több hónapon át tervezték, hogy zárják el a rakteret, végül az olasz haditengerészet búvárai fémrácsokkal és betonnal töltött zsákokkal oldották ezt meg. Több, mint 45 méteres mélységben dolgoztak, több tucat merülést hajtottak végre, de talán ezzel sikerült elvágni a maffiát az egyik utánpótlási lehetőségtől.

Talán ezek után nem bolygatják majd a roncsot, de félő, hogy lesznek, akik még próbálkoznak vele. A Laura Coselich története is jó példa arra, hogy azzal még gyakran nem zárul le az utolsó fejezet egy hajó életében, amikor a víz alá kerül...

Görög vizekben süllyedt el egy hajó, ami több, mint négyezer embert rántott magával a hullámsírba.

Vannak a hajózás történetének jól ismert balesetei, amelyek történetét sokan ismerik. A Titanic katasztrófája például ilyen, hallottak róla az egész világon. Pedig sokkal nagyobb veszteséggel járó tragédiák is történtek, amelyekről alig tudnak az emberek.

Az SS Oria egy 1920-ban Sunderlandben épült, norvég zászló alatt hajózó gőzös volt. A közel kilencven méter hosszú hajó többször gazdát cserélt, a második világháború végefelé a német flotta vette igénybe. 

Az olaszok 1943 szeptemberében kötöttek fegyverszünetet a szövetségesekkel, és a csapatok egy része szembefordult a korábbi szövetséges németekkel. Görögországban is ez történt, ám a németek sikeresen csatáztak a görög szigetvilágban, és nagyon sok olasz hadifoglyot ejtettek.

A több ezernyi olasz katona elszállítását tengeri úton szervezték meg, gyakran ócska hajókkal, amelyek rakterében zsúfolódtak össze a foglyok. Ehhez vették igénybe az SS Oriát is, ami 1944. februárjában Rodosz szigetéről tartott Pireusz kikötőjében. Február 12-én feneklett meg, több, mint négyezer olasszal, illetve a német legénységgel a fedélzetén. A balesethez állítólag hozzájárult a norvég kapitány, Björn Rasmussen hibája is. 

A rossz idő miatt csak másnap érkezett meg a segítség, akik 21 olasz, 6 német és egy görög túlélőt mentettek ki. A jelenleg ismert adatok szerint 4,074 ember veszett oda- sokak szerint ez volt a Földközi-tengerben történt legsúlyosabb hajókatasztrófa. (A források némileg eltérő számokat közölnek, de a több mint négyezer ember halála biztosra vehető, miközben csak maroknyian menekültek meg.)

Az Attika-félsziget déli csücskén, Athéntól nem messze történt baleset után számos holttestet sodort partra a víz, ám sokak maradványai rekedtek a roncsban. Ennek ellenére a háború után nem sokkal, 1951 és 1953 között búvárok a víz alól minden hasznosítható anyagot megpróbáltak a felszínre hozni. Ma már az ilyen háborús sírhelynek számító roncsokat mindenfelé védik, de Görögország akkor helyzetében szükség volt a nyersanyagra. Más kérdés, hogy igencsak nyomasztó lehetett a munka, hiszen rengeteg ember csont, személyes tárgy is előkerült, sőt, még a környéken dolgozó halászok hálójában is találtak maradványokat.

Ma már az ide látogató búvárok csak pár alkatrészt találnak a felszín alatt. A merülés nem látványos, és a történet miatt meglehetősen nyomasztó is. A videók alapján elsőre talán az se látszik, hogy itt valaha egy nagy hajó roncs nyugodott. De aki idejön, az pontosan tudja, hogy egy tragédia emléke mindaz, ami a mélyben van, egy valóságos tengeri temető.

Nagyon szép állapotú brit bombázó roncsa merülhető Görögországban.

A Vickers Wellington közepes bombázót a harmincas évek közepén tervezték. Nem fémborítású volt, egy egészen sajátos vázszerkezetre rögzítették a borítást, ami miatt egyrészt könnyű lett a gép, másrészt meglepően nagy sérüléseket képes volt elviselni. A kétmotoros Wellington kifejezetten sikeres gépnek számított, a háború végéig szolgálatban maradt, rengeteg bevetést teljesítettek vele.

Noha több, mint 11,000 példányt építettek a Wellington különböző variánsaiból, mára csak két egyben maradt gép látható az Egyesült Királyságban kiállítva. Ám a víz alatt is felfedeztek egyet, ami kifejezetten jó állapotban merült a tenger fenekére.

1943. november 7-én az esti órákban Líbiából indult el bevetésre egy Wellington, azzal a céllal, hogy német hajókat támadjon Naxosz sziget közelében. Az első csapás után másodjára is ráfordultak a kikötőre, ám ekkor egy légvédelmi ágyú lövedéke súlyosan megrongálta a gépet. A pilóta úgy döntött, megpróbál elvergődni a géppel egy másik szigetig, és ott leszállt a tengerre a Wellingtonnal. A legénység sikeresen elhagyta a gépet, partra jutottak, majd onnan sikerült hazamenekíteni őket.

A gép történetét ismerő görög búvárok tudatosan indultak el Szifnosz sziget közelében a roncs felkutatására. Végül sikerrel is jártak, 70 méteres mélységben bukkantak rá a bombázóra. A feladat nem volt egyszerű, hiszen tengeri léptékben egyáltalán nem nagy egy nagyjából 20 méter hosszú gép. Ám végül meglett a Wellington, és könnyű volt beazonosítani, ugyanis a pilóta ügyességének köszönhetően a vízre szállást jórészt megúszta a gép, máig egy darabban nyugszik a mélyben.

A jó látótávolságú, tiszta vízben viszont lehetőség volt arra, hogy remek képek készüljenek. Helen Tsopouropoulou fotóin jól látható a különleges, rácsra emlékeztető vázszerkezet. Noha a mélység miatt nem fogja búvárturisták tömege megrohamozni a roncsot, ez talánnem is baj, mert így nem válik szuvenírvadászok áldozatává.

Második világháborús hajók maradványairól készült látványos fotósorozat Kanadában.

A nagy világégés tényleg a földgolyó számtalan pontján pusztított. Sokakat meglephet, hogy még Kanadában is voltak emberéletet követő harci cselekmények: az idáig lopakodó német tengeralattjárók hajókat süllyesztettek el.

Új-Fundland területén található a Bell sziget, aminek partjainál a maradványok nyugszanak. A szigetnek azért volt jelentősége a háború idején, mert az itt működő vasércbányákból létfontosságú alapanyagok kerültek a hadiüzemekbe, így a németek próbálták legalább némileg megzavarni a szállításokat.

1942-ben kétszer is lecsaptak a tengeralattjáróik. Az U-513 szeptemberben lőtte ki az SS Lord Strathcona és az SS Saganaga nevű hajókat. 29 tengerész vesztette az életét a támadás során, a német búvárhajó pedig sikeresen elmenekült.

Kevesebb, mint két hónap múlva az U-518 lopakodott be a Conception Bay-be. Az első torpedó elkerülte a célt, egy mólóba csapodott be, a robbanás pedig az egész várost riasztotta. A második torpedó viszont hajót talált el, és a Rose Castle 28 embert ragadott magával a hullámsírba. Ez a tengeralattjáró sem érte be egy ellenséges hajó kilövésével, hamarosan a víz alá küldte a PLM27 nevű hajót is, ezen 12 ember vesztette életét.

Az évtizedek alatt a jéghideg tengervízben alaposan megváltoztak a hajók, megtelepedtek rajtuk a különféle élőlények. Noha a hideg miatt a merülés komoly kihívás, a jó látótávolság és a történelmi jelentőség miatt gyakran érkeznek búvárok ide. Bőven akad fotótéma, ám mivel háborús sírhelyekké nyilvánították a roncsokat, az alapszabály itt is a szokásos: mindent a szemnek, semmit a kéznek. Így is egészen különleges élmény lehet, hogy kanadai vizek mélyén szembesül valaki a világháború könyörtelen pusztításával, és ezzel együtt azzal, hogy válik mindez az óceán részévé.

Fémtolvajok még a víz alatt is dolgoznak, sőt, talán még könnyebb is a dolguk, mert a tengeren nincs mindig a közelben rendőr.

A különböző háborúkban elsüllyesztett hajók roncsai egyáltalán nem számítanak szabad prédáknak. Amiért a víz alá került, a hajónak még van birtokosa, nem beszélve a történelmi jelentőségről. És ahol sokak vesztették életüket, azt hadi sírhelyként kezelik, nem szabad bolygatni a roncsot.

Nos, ez az elmélet. Ázsiában, ahol az országok meglehetősen hosszú, gyengén ellenőrzött partszakasszal rendelkeznek, az ilyesféle szabályok nem zavarják a fémtolvajokat. Nekik nincs nagy veszítenivalójuk, gyakran alig tudnak másból megélni, mint valami illegális tevékenységből. Ezek egyike az, hogy kihajóznak a roncsokhoz, a búvárok lemerülnek, és amit csak tudnak, levágnak a maradványokról. A hajókon ócska felszereléseket használnak, a búvárok nagy mélységbe merülnek az életüket kockáztatva, és persze az is meglehetősen veszélyes, amikor óriási fémdarabokat vágnak szét odalenn.

Malajzia vizeiben számos roncs nyugszik. Két brit hadihajót, a HMS Prince of Wales-t és a HMS Repulse-t 1941-ben süllyesztettek el a japánok. 830 ember vesztette életét a legénységükből, ezért ezeket is háborús sírhelyként tartják nyilván. A nagy mélység miatt csak jól felszerelt búvárok merülhetnek le ide, de nekik is tilos bármit elmozdítani.

Pont a roncs ismerői fedezték fel pár éve, hogy elkezdték lecsupaszítani a hajótesteket. Mára már rengeteg dolgot a felszínre hoztak- a második világháború idején is kiváló minőségű anyagokat építettek be a korszerű hajókba, aminek ma is megvan az értéke a feketepiacon.

A fémtolvajok Thaiföldről és Vietnamból érkeznek. A helyi halászok időnként látják a roncsok felett horgonyzó hajóikat, amik álcázásként hálót engednek be a vízbe, vagy ha kellemetlen a helyzet, inkább továbbállnak. Ám másnap már vissza is térnek, és folytatják a munkát.

A búvárok ócska kompresszorokból, a felszínről kapják a levegőt. Odalenn gyakran először robbanóanyagot használnak ahhoz, hogy a még mindig egyben levő részeket megbontsák. Utána jöhet a darabok felszínre hozatala- a hajócsavarok például már mind a két roncsról eltűntek. A roncsok eszmei értékéhez képest nem sokat keresnek a fémtolvajok, de nekik minden fillér számít, ezért vállalják be a kockázatos merüléseket.

A maradványok aztán szép lassan maguktól is összeroskadnak, ahogy a robbantások megrongálják az amúgy is évtizede víz alatt nyugvó hajótesteket. Az odaveszett tengerészek emlékét meg lehet őrizni, de az tény, hogy a felszínen elképzelhetetlen lenne katonai temetők ilyen jellegű fosztogatása. Ám a felszín sokmindent elrejt: az illegális rombolást is.

Floridában elég meleg a víz nyáron ahhoz, hogy semmilyen búvárruha ne kelljen- más kérdés, jó ötlet-e így beúszni egy rozsdásodó roncsba.

Az Egyesült Államok délkeleti csücskén található Florida igazi búvárparadicsomnak számít már régóta- nem feltétlenül azért, mert itt a legszebb az élővilág, hanem inkább annak okán, hogy rettentően pörög errefelé ez az üzletág. Sokan merülnek és sokan merültetnek, és mindent megtesznek azért, hogy folyamatosan legyenek új látványosságok a tenger mélyén.

Ennek egyik remek eszköze a mesterséges zátonyok kialakítása, kiszuperált hajók elsüllyesztésével. Marathon közelében került a víz alá a Thunderbolt nevű hajó még 1986-ban, ami manapság be van borítva élőlényekkel- három évtized nagy idő!

Az 57 méter hosszú hajónak a története is érdekes, mert még a második világháború idején épült aknatelepítőnek. A USAMP Randolph nevű hajót a US Army állományából a háború után pár évvel vezényelték át a haditengerészethez, aztán a hatvanas évek elejére a tartalékflottába besorolt, feleslegessé vált hajót eladták egy magáncégnek. Ekkor tenger alatti olajmezők felkutatására használták.

Hamarosan újból gazdát cserélt: a Florida Power and Light Company egészen különleges feladatra használta fel, villámcsapások vizsgálatát végezték a fedélzetéről! Floridában rengeteg a heves, sok villámlással járó vihar, és ekkor a hajóról fellőtt rakétákkal, kábelekkel igyekeztek villámokat csalogatni a szakemberek. Nem is voltak sikertelenek, 1966 augusztusában volt olyan nap, amikor 17 villámcsapást regisztráltak. Ezek után ragadt rá a Thunderbolt, azaz mennykő név.

A nyolcvanas években új küldetést bíztak volna rá, de a sok villámcsapástól vélhetően erősen meggyengült hajótest már nem volt alkalmas semmire, a Thunderbolt elsüllyedt. Kiemelték, majd felajánlották mesterséges zátony céljára. A hajót gondos tisztítás után nagyjából 37 méter mély vízben süllyesztették el, és pár részébe be is lehet úszni, no meg meg lehet csodálni a közelben élő halakat.

Noha csinosak a bikinis búvár csajok, azért a józan ész azt diktálja, hogy egy roncsban nem árt egy legalább minimális védelmet biztosító búvárruhában merülni. Persze a filmen az nem néz ki ennyire jól, ám aki épp nem kamera előtt pózol, inkább húzzon fel egy vékony neoprént, és akkor védettebb a sérülések, apró karcolások ellen.

Alig pár nap alatt számos hajó maradványát fedezték fel egy görög szigetcsoportnál. 

Az Égei-tengerben található Számosz és Ikária szigete. A hajózási útvonalak itt haladtak el északról délre és keletről nyugatra, szállítottak dolgokat Athén és Kisázsia között, illetve a Fekete-tengerről délre is errefelé. A két szigetnek nincs túl sok természetes kikötője, ezért gyakran a közöttük levő Fourni-szigetcsoportnál álltak meg a kereskedelmi hajók.

Az idén nyáron egy görög-amerikai kutatóexpedíció során vizsgálódtak az összesen 13 szigetecske körül, és elképesztően eredményesek voltak a régészek. Két hétig dolgoztak a pár négyzetkilométernyi területen, és 22 hajóra bukkantak rá. Tudták, hogy kereskedelmi útvonalak voltak itt, de erre még a szakemberek sem számítottak. Persze nem vaktában keresgéltek a búvárrégészek: konzultáltak a helyi halászokkal, szivacsgyűjtőkkel, búvárokkal, így kaptak tippeket, merre érdemes szétnézni.

A roncsok fele volt ókori, egészen az időszámításunk előtti 7. századból származó hajótól kezdve a klasszikus korszakban elveszetten át a késő középkorban elsüllyedt hajó maradványáig szinte minden évszázadból került elő valami. Olyan ez, mint egy hajózási múzeum, annyi korszakot ölelnek fel a felfedezések!

Minden helyszínt három dimenzióban térképeztek fel a további feltárások előkészítéseként, és általában a felszínre hoztak valami jellemző tárgyat is. Amforák kerültek például elő, amiknek meg tudták vizsgálni a tartalmát is. Természetesen a legizgalmasabb leletek múzeumba kerülnek majd.

És a munkának még nincs vége, hiszen az érintett partszakasznak csak egy töredékét fésülték át. Emellett pedig a roncsok alaposabb feltárása is sokkal több időt vesz majd igénybe. A búvárrégészet izgalmas helyszíne lesz tehát a szigetcsoport- és ismét beigazolódott, van még mit keresni a tengerben.

Manapság bármiből lehet mesterséges zátony- az Egyesült Államokban mindenféle kiszuperált járművet a víz alá süllyesztettek már, hogy a tengeri állatoknak új élőhelyet biztosítsanak.

New York városában rengeteg metrókocsi futott a síneken az elmúlt évtizedekben. Milliók utaztak rajtuk, amíg el nem jött a borítékolható végzet: kiszuperálták őket. A forgalomból kivont metrókocsikat nyilván jellemzően feldarabolják, az alkatrészeiket hasznosítják, beolvasztják. No de néha új élet vár rájuk, ugyanis rengeteg kocsit dobtak a tenger mélyére hogy mesterséges zátonnyá váljanak.

Persze nem csak úgy fogják és behajigálják a vízbe a koszos kocsikat. Mert mondani sem kell, kapnak rendesen a metrók amíg a síneken futnak. Szóval tisztítják ezeket, és eltávolítanak minden veszélyes anyagot is belőlük, kiveszik az üvegeket is. Lesz tehát egy igencsak nagy "doboz", rengeteg ki- és bejárattal, üregekkel, búvóhelyekkel, és ezeket a halak, rákok, más állatok nagyon szeretnek.

A metrókocsik viszont nem a tenger alatti erőkre vannak méretezve, így ha ki vannak téve a hullámzásnak, áramlatoknak, hamar darabokra eshetnek. Mindenesetre amikor egyben maradnak, gyorsan megtelnek új "utasokkal". A sok metrókocsi-zátony egyike Dél-Karolina államban található, Myrtle Beach előtt, ahova 40 kocsit süllyesztettek pár éve. Egy helyi búvárbázis fotói képet adnak arról, hogy is néznek ki most ezek a régi járművek.

Ezen a videón pedig az is látható, hogy kerültek ezek a kocsik a vízbe, hogy néztek ki közvetlenül a süllyesztés után, és milyenek lettek pár év után.