Big Blue Búvár Blog

Török vizekben bukkantak rá egy nagyon régi hajó maradványaira.

Bevallom, rettentően izgat az ókori roncsok világa. Máig emlékszem rá, amikor Görögországban először merülhettem amforamezőnél, aztán Horvátországban is láthattam a saját szememmel néhányat. A felszínen is szívesen nézek meg több ezer éves romokat, na de a víz alatt még különlegesebb élmény!

Európai vizekben számos több ezer éves hajót találtak, ám nyilván ahogy egyre inkább visszafelé haladunk az időben, egyre kevesebb maradvány kerül elő. Nem mindegy az a plusz ezer év, amit a tenger mélyén tölt egy fából készült hajó! No és az is nyilvánvaló, hogy nem volt olyan élénk a kereskedelmi forgalom sem- kevesebb hajó, kevesebb roncs, a képlet egyszerű.

Éppen ezért nagy szó, hogy a török búvárrégészek minden korábbinál idősebb hajó maradványait vizsgálhatják, ami állítólag négy évezrede, a minószi civilizáció idején süllyedt el. Persze magából a hajóból sok dolgot nem találtak, de éppen eleget mesélnek a fellelt tárgyak, amik a rakományból származnak. 

A minószi civilizáció Kréta szigetén alakult ki. A virágzó bronzkori kultúra kereskedői a környező szigetekre, országokba is eljutottak, és hajóikon rengeteg árut szállítottak. Fejlesztettek a hajóépítés technikáján, így kereskedhettek távolabbi helyekkel. A minósziak telepeket is alapítottak, míg Krétán megcsodálhatjuk fejlett városaik maradványait is.

Ezt a roncsot Marmaris közelében fedezték fel 40 méteres mélységben. A Hisarönü öbölben évek óta dolgoznak a víz alatti régészek, már nagyon sok roncsra bukkantak rá, de ez a legrégebbi mind közül. A híres uluburuni roncs is "csak" 3300 éves volt, és az is szenzációs felfedezésnek számított.

A felszínre hozott leleteket majd az eddig is remek anyagot felvonultató bodrumi víz alatti régészeti múzeumban mutatják be, tehát azok is láthatják, akik nem búvárkodnak. Az átlagbúvár is valószínűleg csak itt nézheti meg ezeket a tárgyakat, mert ilyen értékes lelőhelyre aligha visznek le minden fotózgató turistát...

Újabb izgalmas 360 fokos víz alatti videóra bukkantam: a HMNZS Canterbury roncsát járja be egy búvár, és vele együtt tarthat a néző is.

Ismét csak le kell szögezzem, még búvárként is élmény megnézni egy ilyen ügyesen összerakott videót. Meglehet, még én sem látnám így, mert talán nem úsznék be ennyire a hajó testébe, és talán ilyen erős lámpám sincs. Így aztán érdeklődve forgattam az egérrel a kamera látószögét, hogy beleshessek minden zugba, és persze megnézzem, hol úszkálnak a halak.

Hogy legyen egy kis képünk arról, milyen is volt ez a hajó amikor még a habokat szelte, pár információr róla. A HMNZS Canterbury (F421) Leander-osztályú fregatt volt, ami az új-zélandi haditengerészet állományába tartozott 1971 és 2005 között. 2007-ben a búvároknak szánt látványosságként süllyesztették el Bay of Islands közelében, 38 méteres mélységben. Erre azért került sor, mert a szolgálatból kivonás után több terv is felmerült a hajó hasznosítására, ám a hajótest korróziója, elöregedése miatt nem volt lehetséges például úszó hostellé alakítaná. A tenger fenekére küldték hát, amit meg is örökítettek.

Nyilván feltűnik a víz alatti filmben, milyen hosszú folyósokon úszik végig a búvár és mekkora terek vannak mindenhol. Nos, ez nem is meglepő, hiszen a Canterbury méretes hadihajó volt a maga 113 méteres hosszával. Így aztán bőven akad rajta mit megnézni több merülés alkalmával is. A helyi turizmust felpörgette a roncs, aminek a kedvéért sok búvár utazik a környékre. Igaz, hogy a Canterbury nem egy sok harcban megfordult hadihajó volt, de hűségesen szolgálta Új-Zélandot, és most roncsként is ezt teszi: a búvároknak örömet okoz, a tenger élővilágát pedig befogadta.

A Bahamákon értenek hozzá, milyen díszlet kell egy menő cápás merüléshez: egy elsüllyedt hajó fedélzetén mutatja be tudományát a cápaszelidítő.

A Karib-tengeren belül vegyes az egyes országok hozzáállása a cápás merültetéshez. Van, ahol lehet etetni, csalival vonzani őket, máshol ezt nem engedik, és akadnak helyek, ahol tervezik az engedélyezését- nem kis mértékben azért, mert a Bahamákon rettentő jó pénzt keresnek vele.

Mivel nem csak a cápákat szeretik a búvárok, de a roncsoknak is megvan a vonzereje, a rivális karib-tengeri szigetek jelentős részén direkt süllyesztenek el hajókat a kedvükért. A Bahamák vizeiben is van ilyen. És így aztán van lehetőség arra, hogy ne unalmas homokos részen pózoljanak a cápák a turisták előtt, hanem a víz alatt nyugvó roncs alkatrészeit kerülgetve úszkáljanak. A fotósok és videósok bizonyára örülnek a mozgalmasabb helyszínnek!

A profi helyi búvárok ilyenkor még a cápák szelidítését is bemutatják: az orruk masszírozásával a ragadozók hihetetlenül nyugodttá, mozdulatlanná tehetők. Már ha sikerül- a jelek szerint azért néha elvesztik a türelmüket a cápák. Személyes véleményem szerint enélkül is izgalmas lehet az élmény.

Ha pedig nem jönnek a cápák, akkor meg ott van a roncs, amiben szét lehet nézni. Feltéve, ha nem tart attól a búvár, hogy valamelyik sötét zugból mégiscsak elő nem vágtat egy fürge ragadozó...

Internetes aukción hirdette meg egy régi ágyú tengermélyi lelőhelyét egy nyaraló.

A történet szerint a 64 éves amerikai Eric Sanford és felesége, Debbie St. Kitts sziget közelében saját vitorlásukkal hajóztak, majd lehorgonyoztak egy öbölben. Sanford lemerült hogy ellenőrizze a horgonyt, amikor attól nem messze valami furcsát vett észre. Először azt hitte, egy farönk nyugszik a tenger fenekén, aztán rájött, az aligha süllyedt volna el. Közelebb ment, és kiderült, nagy és régi, talán 17. századi ágyút talált. Visszament a hajóra, és elújságolta feleségének az izgalmas hírt.

Mások talán elkezdtek volna kutatni, megpróbáltak volna a felszínre hozni valamit, de Sanford nem akart búvárrégészkedni. Küldött az elmentett GPS-koordinátákkal egy levelet a közeli Brimstone Hill Fortress illetékeseinek, majd folytatta a vitorlás nyaralást. Ám pár nap múltán mégiscsak aktivizálta magát, és feltett az eBay-re egy hirdetést: az 1600-as évekből származó bronz hajóágyú lelőhelyét kínálta megvételre.

A hirdetésben az szerepel, hogy a vevő megkapja a pozíciót, úgy válhat tehát kincsvadásszá, egy lelőhely első kutatójává, hogy megspórolja a hosszadalmas előzetes keresgélést. Az eladó azzal kecsegtet, talán milliókat ér majd a lelet.

De van-e joga bárkinek ilyesmivel üzletelni? A helyzet több, mint furcsa, ugyanis Sanford semmit nem hozott fel a tengerből, nem a mélyből kimentett, ellopott leleteket hirdetett meg. St. Kitts, sok más országhoz hasonlóan, saját tulajdonának tekinti a vizei mélyén nyugvó maradványokat, így ha bármit elmozdított volna az amerikai turista, bíróság elé állíthatnák. Ő viszont csak információt kínál megvételre- szerinte ebben nincs semmi illegális, míg mások szerint egyszerű kalózkodás, mert olyasmit ad el, amihez se neki, se más kincsvadásznak nincs semmi köze.

Sanford állítja, ő bizony a helyi hatóságnak küldött levélben megosztotta az ágyú helyzetét, az nem az ő dolga, hogy még csak válaszra se méltatták. Ám félő, hogy ha amatőrök kezdenek el ágyúkat kihalászni, nagy kárt okoznak a lelőhelyen. Egy több száz éve a tengerben nyugvó tárgy kiemelésének megvan a maga megfelelő eljárása, mert ha óvatlanok, megsérülhet az ágyú. Nem úgy megy, mint a kalandfilmekben, amikor gyorsan megtalálják a láda aranyat, emelőballonnal felviszik a felszínre és mindenki meggazdagszik. 

Először alaposan át kell fésülni mindent, hogy kiderüljön, mikori pontosan ez az ágyú és hogy került a tengerbe. Látni kellene, van-e más is a környéken, de nyilván ha valaki jön és vaddisznó módjára feltúrja az aljzatot, akkor onnantól a régészek keresztet vethetnek a szakszerű feltárásra. Az ágyú kiemelését is meg kell tervezni.

Sanford mindenesetre nem izgatja magát. Már Grenada felé tart, és várja, milyen összegű ajánlatot tesznek az aukción. Ha a pénz a zsebben, az már nem érdekli, a vásárló tényleg tesz-e bármilyen illegálisat az információ birtokában. És szemmel láthatóan nem vágyik arra se, hogy a tisztességes megtalálónak kijáró dicsőség illesse- többre becsüli annál a ropogós dollárokat. Talán emiatt a felfogás miatt tényleg hasonlatossá vált az egykori kalózokhoz, még ha nem is támad meg és foszt ki hajókat.

Angol vizekben nyugszik egy roncs, aminek felrobbanása a környékbeli városokat is romba dönthetné. 

Az SS Richard Montgomery nevű hajó egyike volt a második világháború idején épült számtalan amerikai teherhajónak. Óriási mennyiségű hadianyagot szállítottak az Egyesült Államokból a brit szigetekre, a csendes-óceáni hadszíntérre, és ehhez rengeteg hajóra volt szükség. Ám azokban a viharos években ezek közül nagyon sok oda is veszett.

A Richard Montgomery Liberty-osztályú hajó volt, ezeket az olcsón és gyorsan építhető teherszállítókat ontották az amerikai gyárak. Ezt a bizonyos példányt 1943 márciusában kezdték el építeni, júniusban már vízre is bocsátották és július 29-én be is fejezték. Utolsó útjára 1944 augusztusában indult Philadelphiából.

A hajó 6127 tonnányi lőszert és bombát szállított, amire égetően nagy szükség volt a szövetségeseknek a nyugati hadszíntéren. A hajó gond nélkül átkelt az Atlanti-óceánt, majd lehorgonyzott a Temze torkolatában. Itt akarta bevárni a többi hajót, amivel együtt konvojban tovább indult volna Franciaországba, ahol javában zajlottak a harcok a normandiai partraszállás után. A helyi kikötőfelügyelet jelölte ki az SS Richard Montgomery horgonyzóhelyét.

Ám rossz helyre küldték a nagyon megrakodott teherhajót, ami rásodródott a homokpadra. Állítólag a környéken hajózók próbáltak jelezni, hogy veszélyes helyre sodródik, ám a Richard Montgomery a sekély vízben megfeneklett. Egy céget bíztak meg azzal, hogy próbálja minél előbb kiemelni a veszélyes rakományt, de alig egy nap elteltével a hajótest szétszakadt, és a bombák jelentős része kizuhant a tenger fenekére. A munka még egy hónapig folytatódott, aztán feladták azt, a maradék robbanószer pedig a mélyben maradt, a darabokra szakadt hajótestben.

A hajó jelenleg nagyjából 15 méteres mélységben nyugszik, apály idején a felépítmény legmagasabbra nyúló részei is látszanak. Noha közel van Southend és Sheerness városához is, merülni tilos, hiszen ma is 1,400 tonnányi TNT van ott. A 2,000 fontos (910 kilós) bombákból 286 darab van a Richard Montgomery-ben, az 1,000 fontos (450 kilós) bombákból pedig 4,439, a sor pedig folytatható. A rakomány akármikor a levegőbe repülhet, ha valami nekiütközne a roncsnak, ha elmozdulnának a bombák a raktérben vagy ha egy terrortámadás kifejezetten ezt célozná. Sőt, olyan régi és rossz állapotú bombákról van szó, amik akár spontán is felrobbanhatnak. A hatóságok tisztában vannak a veszéllyel, de a jelentéseket titkosították. Bizonyos szakértők úgy vélik, előbb-utóbb szembe kell nézni a problémával, míg az oprimisták szerint nem valószínű, hogy levegőbe repül csak úgy a roncs.

A Richard Montgomery rakományának felrobbanása nyilván komoly pusztítást okozna, de erre nézve csak találgatások vannak. A legjobb esetben is sok épület sérülne meg Sheernessben, és nagyon sok ablak törne be, de ki tudja, pontosan mi lenne a következmény. Ám a kiemeléssel sem véletlenül óvatosak, mert 1967-ben egy hajó hasonló munkálatok során Folkestone közelében felrobbant, és nagy riadalmat okozott. A hajó állapotát minden évben felmérik, mert tudni szeretnék, nem roskad-e össze a roncs.

A veszély mindenesetre kézzel fogható. 2015-ben egy férfi kievezett a maradványokhoz, és fotóztatta magát, ahogy megfogja a vízből kilógó alkatrészeket. Az eset felháborodást okozott, de inkább elgondolkodtató- ha valaki nem csak a feltűnést keresi, hanem bajt akar keverni, egy saját robbanószerkezettel akár be is indíthatja a robbanások sorozatát. Olyan, mintha a terroristák számára lenne ott az állandó veszélyt jelentő "bombaraktár". Napjainkban ez egy olyan kockázat, amivel minden érintett hatóságnak számolnia kellene. Ez is indokolná, hogy mielőbb lépjenek valamit az ügyben.

Izgalmas videót osztottak meg nemrég: egy általam még soha nem látott repülőgépmaradványt úsztak körül búvárok Máltán. 

Ilyenkor persze minden roncsbúvárnak felcsillan a szeme, főleg azért, mert a felvételek alapján úgy fest, a gép nincs túl mélyen. Ugyan megviselt, de azért vannak egyben nagyobb részek, tehát éppenséggel egyszer érdemes lenne megmerülni.

Rögvest beindultak a találgatások, miféle gép lehet a kétmotoros, légcsavaros repülő. Tippeltek különféle második világháborús közepes bombázókra, ám hamarosan megérkezett a korrektnek tűnő válasz: egy Lockheed P-2 Neptune tengerészeti járőrgépről van szó. Az 1947-től bevetett Neptune korai verziója 23 méter hosszú, 30 méter fesztávolságú tengeralattjáróvadász volt, ami akár 10 fős legénységet szállított a fedélzetén. Az 500 km/órát is meghaladó csúcssebességű, bombákkal és rakétákkal felfegyverzett gépből több száz készült, ezek egyikéről készült a felvétel.

Mégpedig nem is akármilyen gép ez! Az eredetileg a US Navy állományában szereplő Neptune-t 1953-ban adták át a briteknek. A RAF 36. századában Máltán állomásozó P-2 1956 januárjában súlyosan megsérült leszállás közben. A gépen utazók közül senkinek nem lett baja, de a Neptune-t selejtezték. 

Végül nem ócskavasnak adták el, hanem 1957-ben a Remus nevű filmgyártó vállalkozás szerezte meg. Ők pedig egyszerűen a tengerbe süllyesztették, mert egy film forgatásánál szükség volt díszletként a víz alatt nyugvó repülőgépre.

Az a bizonyos film az 1958-ben bemutatott Silent Enemy volt, ami a brit katonai búvárkodás hőskorába adott bepillantást. A második világháború idején a felszín alatt is összecsaptak a katonák, és a legendás brit búvár, Lionel "Buster" Crabb gibraltári kalandjait dolgozta fel a Silent Enemy. Crabb 1956-ban bekövetkezett, máig nem feltárt halála után állított emléket az alkotás a búvárkodás korai időszakának.

Történelmi tény, hogy az olaszok már a negyvenes évek elején felhasználták a búvártechnikát, így tudtak észrevétlenül aknát csempészni hajókra. A Gibraltáron állomásozó Crabb és csapata azt a feladatot kapta, hogy találják meg és hatástalanítsák ezeket az aknákat. A britek meglehetősen egyszerű újralégzőkkel merültek akkortájt, hiszen a víz alatti hadviselésnek ez a formája még gyerekcipőben járt.

1943 júliusában közvetlenül a felszállás után a tengerbe csapódott egy B-24 Liberator típusú repülőgép Gibraltár közelében. A fedélzetén utazott Wladislaw Sikorski tábornok, aki az emigrációban hazájuk felszabadításáért küzdő lengyel vezetők közül a legnagyobb tekintélyűnek számított. Sikorsi halála után a lengyelek sorsáról a fejük felett döntöttek, így került szovjet befolyási övezetbe az egész ország. Ezért többen gyanakodtak arra, hogy a gép lezuhanása nem volt véletlen. Különféle teóriák születtek rá, ki állította félre a lengyel emigráció vezéralakját.

Crabb megbízást kapott arra, hogy próbáljon a víz alá merülve választ kapni a baleset okára. Ezt az epizódot is feldolgozta a film, amihez szükség volt a tengerben nyugvó repülőre. Laikus néző számára mindegy volt, hogy Liberatort vagy Neptune-t lát, így a kiszuperált P-2 tökéletesen megfelelt díszletként, és persze azt sem vehette észre senki, hogy Gibraltár helyett Málta volt a helyszín. Egy izgalmas víz alatti csetepaté háttere lett a roncs, ahol a brit és az olasz búvárok késekkel esnek egymásnak, némileg kiszínezve a valóságot. (A filmben 1:05:50-nél kezdődik ez a jelenet.)

Aztán elfelejtődött ez a forgatási helyszín, a géppel együtt. Ezért fordulhat elő, hogy sokak számára újdonság ez a roncs. A filmben látható állapothoz képest már erősen megviseltnek tűnik a Neptune, ami magyarázható azzal, hogy sekély vízben nyugszik, sokkal inkább kitéve a hullámok ostromának. Önmagában talán nem is lenne különösebben érdekes, de a filmmel, Crabb történetével együtt már sokkal izgalmasabbnak tűnik a merülés, aminek során körbe lehet úszni az egykori katonai gépből lett filmdíszletet.

Egy kolumbiai vizekben talált kincses roncs miatt marakodnak- az arany tényleg mindenkit megbolondít.

Maga a kolumbiai elnök, Juan Manual Santos jelentette be a fantasztikus jelentőségűnek titulált felfedezést: a spanyol San josé nevű hajó arannyal megrakodva süllyedt el nagyjából három évszázada. A 60 ágyús galleon 1708-ban veszett oda Cartagena közelében egy britekkel történt összecsapásban. Bár történelmi jelentősége is van a roncsnak, a vagyont érő kincs nyilván sokak számára sokkal fontosabb.

És pont emiatt kezdődött el a vita. Egy amerikai roncskutató cég, a Sea Search Armada ugyanis állítólag már 1982-ben megtalálta a San José maradványait, az információt átadta a kolumbiai kormányzatnak, aztán megindult a pereskedés, kit mi illet a kincsből. 25 év(!) után döntött úgy a bíróság, hogy az amerikaiaknak jár a vagyon fele.

Nos, a Sea Search Armada szerint két dolog lehetséges: Kolumbia vizeiben két arannyal megrakott San José nevű hajó süllyedt el háromszáz éve, vagy pedig a kormányzat "új" felfedezése valójában az ő régi eredményükön alapul. És ezzel a homályos magyarázattal csak ki akarják őket golyózni a nagy buliból. Mert itt dollármilliárdra rúgó értékről beszélnek, amiből sokan szeretnének részesedni. Santos elnök furcsa magyarázata a Hemingwayhez hasonlító öreg, szakállas roncsszakértőről, aki egyszerűen csak besétált a hivatalba a koordinátákkal, hogy segítsen, több mint zavaros. Mert persze ez a kedves, jószándékú ember még véletlenül sem akar a kincsből semmit, egyszerűen csak segíteni akart.

Az amerikaiak állítják, kolumbiai részről megtagadták azt a kérést, hogy adják meg az általuk felfedezett roncs helyzetét- gyorsan kiderülhetne, egybeesnek-e a koordináták, ugyanezeket adta-e meg a titokzatos ősz szakállú szakértő.  A Sea Search elismeri, tévedhettek is, és ha a kormányzat elárulja a helyszínt, akkor kiderülhet, annak idején bakot lőttek-e.

A Sea Search Armada jó nevű kincsvadász cég, tehát nem arról van szó, alaptalanul vádaskodnának- most is épp egy roncs feltárásán dolgoznak a Mariana-szigeteknél. Szerintük mese, hogy valaki öreg könyveket olvasgatva pontos helyszínt lenne képes megjelölni, egy-egy kutatáshoz szisztematikus munka és feltárás kell.

Megjegyzendő, az UNESCO szerint a csak a pénzre hajtó kincsvadászat egyáltalán nem támogatandó dolog, hiszen egy ilyen roncsnak történelmi, régészeti jelentősége van, és a leleteken nem úgy kéne osztozkodni, mint valami közönséges árucikken. Múzeumban lenne a helyük, nem pedig árveréseken.

Milyen szép is lenne, ha ez az elv érvényesülne! Ám azóta újabb érdekeltek is jelentkeztek, akik kíváncsiak a San José kincseire. A hajó egykor a spanyol korona zászlaja alatt hajózott, tehát Spanyolország is kíváncsiak, mit rejtenek a maradványok. Az ezüst a mai Bolívia, az arany főleg Peru területéről származhat, ezen országok is igénnyel jelentkezhetnének, hiszen a korábban itt élőket fosztották ki a spanyol hódítók.

A kolumbiai elnök szerint hirtelen mindenkinek fontos lett a San José roncsa, de felesleges próbálkozniuk, a vagyon Kolumbiát illeti. Santos magabiztos optimizmusa kissé túlzónak tűnik annak fényében, hogy már a korábbi per is két és fél évtizeden át húzódott. Ám ennél már csak az lenne a nagyobb poén, ha kiderülne, a roncsot már rég kifosztották, és néhány korhadó fadarabon marakodnak az érdekeltek.

A tenger mélyén találtak egy nagyobb rakományt a garum nevű szószból, de félő, hogy az eltelt két évezred alatt lejárt a szósz szavatossága.

A leletről beszélő olasz víz alatti régészek elmondása szerint Ligura régióban találtak rá a 25 méter hosszú hajó maradványaira, Alassiótól nem messze. Nagyon izgalmas a felfedezés, mert a hajó valamikor az időszámításunk kezdete után 1-2. évszázadban süllyedhetett el Simon Luca Trigona, az expedíció vezetője szerint. Ilyen nagy mélységben még alig találtak ókori roncsot a Földközi-tengeren, Liguriában pedig ez volt az első.

2012-ben kaptak fülest a halászoktól a régészek, akiknek hálójába egy bizonyos területen gyakran akadtak cserépdarabok. A vizsgálatok kiderítették, hogy 2000 éves edényekből származnak, elkezdődött tehát a kutatás. 

Ám a halászok nyilván csak hozzávetőleges helyszínt tudtak meghatározni. A tenger pedig azon a ponton nagyjából 200 méter mély, tehát nem tudtak egyszerűen lemerülni és szétnézni. Két éven keresgéltek, amíg rá nem bukkantak a roncsra.

Ami viszont érdekes, az az, hogy hiába süllyedt el nagyon régen a hajó, szinte biztosan tudni lehet, hogy milyen útvonalon hajózott és mit szálított. Olaszország és Spanyolország illetve Portugália között vitt halszószt: ezt azért lehet kijelenteni, mert a lelőhelyen talált amforák szinte mind különleges formájúak, és ilyet kizárólag a garumnak nevezett, a római birodalomban szinte mindenfelé használt halszósz szállítására használtak. Ez a sózott halbelsőségekből készült ízesítő az ünnepi estélyektől az utcai árusok bódéjaiig mindenhol megtalálható volt, nagyjából olyannak számított, mint manapság a ketchup. A kevés egyedi amfora pedig olyan típusú, amit a Tiberis folyó környékén készítettek, ezekben vélhetően helyi bort szállítottak Ibériába. 

A hajó valószínűleg a visszaúton süllyedt el, mert a halszószkészítés központja a mai Spanyolország területén volt. Cadiz kikötőjéből indultak Róma fele az amforákkal megrakott hajók, hogy a birodalom központjába bőven jusson ebből az ízesítőből. Még nem sikerült olyan amforát felhozni, aminek tartalma elemezhető lenne, de talán egyszer majd ezt is megoldják. Mindenesetre érdekes lenne, ha sikerülne kideríteni, pontosan mivel ízesítettek az ókori rómaiak.

Egyelőre a roncs biztonságban van a nagy mélységnek köszönhetően, de a régészek szeretnék, ha valami módon meg lehetne védeni, mert tartanak tőle, sokan tudatosan direkt felette dobnának hálót, hátha beleakad egy eladható egész amfora. Nem is az egy-két edény hiányozna az ott nyugvó 2-3000 darabból, hanem az a lehetőség aggasztó, hogy a hálók húzásával óriási pusztítást okoznának.

A roncskedvelők számára nyilván izgalmas egy szovjet építésű hajó maradványainál búvárkodni, erre ugyanis trópusi vizekben kevés lehetőség akad. Azért szerencsére előfordulhat, például Kubában, Varadero közelében.

A szovjet-kubai kapcsolatok komoly történelemre tekinthetnek vissza, elég csak a rakétaválságot felidézni. A Fidel Castro által vezetett karib-tengeri szigetország sok hadfelszerelést, fegyvert kapott a nagy kommunista testvértől, ezek között hajók is akadtak. 

A kubai haditengerészet (eredeti, sokkal szebben hangzó nevén Marina de Guerra Revolucionaria) három Koni-II osztályú fregattot rendelt a szovjetektől. Az eredeti tervet módosították a trópusi tengeri körülményeket figyelembe véve. A trióból az utolsó volt a Monkada, amit 1986-88 között építettek és 1988-ban állítottak szolgálatba, és a 353-as számot kapta.

Viszonylag hamar, egy évtized után vonták ki a hajókat a szolgálatból, miután rendszeresen járőröztek velük Kuba körül. Az a döntés született, hogy a 353-as jelűt elsüllyesztik búvárlátványosságként a Parque Submarino Cayo Piedra del Norte területén, ami Varaderóhoz közel esik. Azt pletykálják, ezt a tervet maga Fidel Castro szorgalmazta, aki maga is lelkes búvárként ismert. 

Érdekesség, hogy közvetlenül az 1998 júliusi süllyesztés előtt nem ismert okból a hajóra felfestett sorozatszámot 383-ra változtatták. Ez okoz némi zavart, amikor tájékozódni szeretne valaki a hajó történetéről- a Monkada a víz felett 353-as számmal szolgált, a víz alatt viszont 383-asként. 

A hajó minden képzettségi szintű búvár számára elérhető, mert a fedélzet csak 16 méteres mélységben van, míg a haladó búvárok akár a 36 méteren levő hajócsavarig is leereszkedhetnek. A 110 méter hosszú hajótest érdekes körbeúszva is, hiszen az évek során belepte a tenger élővilága, ám pár helyen be is lehet nézni a belső terekbe. Az biztos, hogy a Varaderóba utazó búvárok számára az egyik elsőszámú vonzerő lehet ez a látványos roncs.

A tengerben megtalált második világháborús repülő története hősiességről és tragédiáról mesél.

A roncsmerülések világa sok szempontból lehet érdekes. Nem csak ócskavasat akarunk nézni a mélyben, izgat minket, hogy válik a tenger részévé egy hajó maradványa, élvezhetjük a felfedezés kalandját a zegzugos terekben, no és ott van az is, hogy minden roncsknak története van. Van, amikor banális sztoriról van szó, akad, amikor direkt zátonynak elsüllyesztett hajót ismerhetünk meg, ám időnként drámai események tanúja egy maradvány.

1943. május 13-án szállt fel Norfolk egyik katonai repülőteréről egy Boeing B17 Flying Fortress. A második világháborúnak abban az időszakában már óriási számban vetették be a Repülő Erődöket Európában, ezekkel támadták a német reptereket, városokat, gyárakat, és persze a németekkel szövetségben álló országokat is. 

A 42-29752 sorszámú bombázó legénysége igazi zöldfülűnek számított, első bevetésükre indultak. A célpontjuk egy Franciaországban található repülőtér volt, ahol a Luftwaffe egységei települtek. A repülő fegyvereit már a felszálláskor élesítették, mert olyan hírt kaptak, hogy a bombázók támadásra számíthatnak. Ám ahogy a gép kapitánya, Derrol Rogers százados bedöntötte a gépet elemelkedés után, az egyik gépfegyverből véletlenül egy sorozatot lőttek ki, ami gyakorlatilag levágta az egyik vízszintes vezérsíkot. 

A repeszektől többen meg is sérültek a gépen, miközben az irányíthatatlanul emelkedett tovább. Rogers és másodpilótája nagy nehezen visszanyerte az uralmat a gép felett, a reptér felé fordultak, ahol a legénység többi tagja kiugorhatott ejtőernyővel. Az egyik sebesültet úgy kötötték be ugrás előtt, hogy ejtőernyője az közreműködése nélkül kioldódjon, így ő is megmenekülhetett.

Rogers százados a gépet ezek után a tenger felé kormányozta, hogy ne lakott területen zuhanjon le a bombákkal megrakott B17-es. Ezek után ugrott ki ő és a másodpilóta, és abban bíztak, hogy gyorsan megtalálják őket a RAF mentőegységei. Gorse-ra hamar rábukkantak, ám Rogers órákon át hánykolódott a jéghideg Északi-tengerben, amíg rá nem találtak. Eszméletlen volt, és életét már nem sikerült megmenteni. 

A hős pilóta története csak egy a sok második világháborús dráma közül, amik az emberi bátorságról mesélnek. A roncsot megtaláló és Derrol Rogers százados tragédiájára fényt derítő North Norfolk Divers klub búvárai szerint még vannak fel nem derített repülőgéproncsok a körzetben, és mindegyik története megéri a kutatást. Paul Hennessey és Mandy Frary elmondása szerint titokban tartják a repülőgép helyzetét, mert szeretnék, ha nem bolygatnák azt illetéktelenek. 

A North Norfolk Divers honlapján részletesebb összefoglaló is van a roncs felfedezéséről, azonosításáról. Remélhetően a jövőben azért lesz lehetőség arra, hogy az érdeklődők merülhessenek a B17-esnél, hiszen csak 20 méteres mélységben van, így kedvtelési búvárok számára is könnyen vállalható merülésről van szó.