Big Blue Búvár Blog

Egy roncsvadász bombasztikus bejelentést tett, állítása szerint rábukkant a hírhedt skót kalóz, William Kidd kincsére. Természetesen nagyot mondani nem nehéz, de neki sikerült nagyot is villantania, egy ötvenkilós ezüsttömb formájában- más kérdés, ez még nem jelenti azt, hogy a régészek is egyből elfogadják ténynek amit állít.

Barry Clifford egész életében víz alatt dolgozott. Voltak időszakok, amikor ipari megbízásokat kapott, de mindig is érdeklődött a rég elsüllyedt hajók felkutatása iránt. Legismertebb felfedezése az Egyesült Államok partjainál tenger fenekére került kalózhajó, a Whydah volt. Az a hajó 1717-ben Cape Cod közelében süllyedt el, fedélzetén számos értékes tárggyal- amikor Clifford 1984-ben rábukkant, igazi szenzációnak számított.

Madagaszkár közelében 1999 óta merül és kutat Clifford, és ott William Kiddhez köthető roncsokra bukkant. Kidd Skóciában született, tengerészként egészen a kapitányi rangig jutott. Az angol zászló alatt hajózó kalandor ellenséges francia hajókra csapott le, 1695-ben pedig New Yorkban a kormányzótól kapott megbízást arra, hogy kalózokra és franciákra vadásszon. A király által szignált megbízólevelet kapott, és egy vadonatúj hajót építettek a küldetés számára, ami az Adventure Galley nevet kapta.

A kalózok nyomába eredő Kidd nem járt túl sok sikerrel, és arról érkeztek hírek Angliába, hogy maga is fosztogatni kezdett. Egy francia zászló alatt hajózó kereskedelmi hajó, a Quedagh Merchant volt a legnagyobb zsákmánya, ám annak kapitánya angol volt. Ellentmondásosak voltak a beszámolók, hogy Kidd valóban kalóz volt-e, a királyi felhatalmazással ellenséges hajókat fosztogatók és a bárki megtámadó kalózok között elég keskeny volt a határvonal. Úgy vélik, a kapitány kezéből már kicsúszott az irányítás, és a sikertelen küldetés során csalódottá vált embereket nem lehetett visszafogni, amikor végre zsákmányolhattak valamit.

1698-ban érkezett Madagaszkárra Kidd, ahol már csak páran voltak hozzá hűségesek a legénységből. A sziget akkoriban hírhedt kalóztanya volt, ez is rontott a kapitány megítélésén. Az Adventure Galley nem volt jól sikerült hajó, ezért Kidd úgy döntött, visszatér a Karib-tengerre, de a hajó nélkül- arról minden értékeset és mozdíhatót leszereltek, aztán a felgyújtották és sorsára hagyták.

Kidd visszatért Amerikába, ahol szembesült vele, hogy kalózkodás miatt keresik. Tisztázni akarta nevét, és önként ment New Yorkba, ám egyből lefogták, és börtönbe vetették. Utána Angliába küldték, ahol bíróság elé állították. Kidd azt hitte, befolyásos támogatói segítenek rajta, de csalódnia kellett. Kalózkodás mellett gyilkosságban is bűnösnek találták, és 1701-ben felakasztották. Teste évekig lógott a Temze partján figyelmezetésként mindenki számára, aki kalózkodásra adta volna a fejét.

A hírhedt hajós elrejtett kincséről azóta is legendák szólnak. A világ több pontján kincsvadászok kutatnak évszázadok óta a vagyont érő arany és drágakő után, de mondani sem kell, a híreszteléseknek azért kevés alapja van. Vagy ha van is valami, az valószínű, hogy nem lehetett kincslerakata fél tucatnyi helyen Kiddnek.

Az Adventure Galley viszont előkerült, Barry Clifford bukkant rá a maradványokra még 2000-ben. Ám a teljesen lecsupaszított, leégett hajótest közelében gyakorlatilag semmit nem találtak- eddig legalábbis. Ehhez képes nagy meglepetést okozott, hogy pár napja Clifford előállt a megjelölt, fél mázsás ezüsttömbbel: állítólag fémkeresővel kutatott a roncs közelében, amikor az üledék alatt jelzett valamit a készülék. Ő biztos benne, hogy ez az ezüst Kidd kincsének a része, de ezt azért még igazolni kell.

Ugyanis Clifford sem tévedhetetlen. Ő volt az, aki biztosan állította nemrég, hogy megtalálta Kolombusz 1492-ben elsüllyedt zászlóshajóját, a Santa Mariát, ám a fa kormeghatározása szerint nagyjából két évszázaddal később hajó maradványait találta meg. A víz alatti régészkedés nem csak annyi, hogy valaki lemerül, talál egy hibátlan állapotú roncsot, amire még a név is rá van pingálva- szóval aki Kidd kincse után akar kutakodni, ne vessze el a reményt, talán ott van az még valahol elásva a Karib-térségben vagy Kanadában, vagy Madagaszkáron, vagy Vietnamban, vagy ki tudja hol... 

Különleges felfedezésről adtak hírt finn búvárok: a 15. században elsüllyedt hajó rengeteg aranyat szállított a feljegyzések szerint.

A Hanneke Wrome nevű hajó 1468. november 11-én süllyedt el. A 40 méter hosszú, kogge típusú hajó 200 fővel a fedélzetén süllyedt el, miután egy váratlanul lecsapó viharba került. A Hanneke Wrome és egy másik hajó a Hanza-szövetség központjából, a németországi Lübeck városból tartott Tallinba, amikor megtörtént a katasztrófa.

A roncskutatók fantáziáját azért is megmozgatja ez a hajó, mert a feljegyzések szerint tízezer arany érmét is szállított, amik értéke ma 150 millió dollárra rúghat. Természetesen Finnországban nem kincsvadászok kezében van a roncsok feltárásának a joga, így a hivatásos régészek végzik majd a feltárást, és amit találnak, az a finn államé lesz.

Szóval az ilyen legendás hajók maradványainak megtalálása nem a meggazdagodásról szól, hanem a dicsőségről, a felfedezés öröméről. A már korábban is sikeresen dolgozó roncsvadász,  Rauno Koivusaari, aki 1999-ben a Vrouw Mariát megtalálta, állítása szerint a Jussarö szigettől délre bukkant rá a Hanneke Wrome maradványaira. Tapasztalt nemzetközi búvárcsapattal kutat tavaly óta a térségben, és nagyon úgy fest, a híres hajót találták meg.

Természetesen több, mint fél évezred távlatából nem egyszerű az azonosítás, de a helyzetet könnyíti, hogy viszonylag jó állapotban maradtak meg a középkori hajó részei. A roncs darabokra szakadt, elhelyezkedése egyezik azokkal a beszámolókkal, amik a süllyedést írták le. A test mellett rábukkantak egy horgonyra is, ami olyan jellegű, amit a Hanza-szövetség hajóin használtak. Ez is fontos bizonyíték, de lesz még bőven feltárnivalója a régészeknek. 

Egy második világháborús japán repülőgép roncsánál készített remek felvételeket egy búvár.

A Mitsubishi G4M típusjelű kétmotoros bombázókat a japánok nagy számban vetették be a csendes-óceáni hadszíntéren. A 20 méter hosszú, 25 méteres fesztávolságú repülőgépet hengeres alakja miatt a japán pilóták "Szivar" becenéven ismerték, míg az amerikaiak Betty kódnévvel azonosították. 

Egy Betty bombázógép fedélzetén utazott Jamamoto admirális, akit az amerikaiak mindenképpen félre akartak állítani, így amikor a hírszerzők kiderítették, mi az útiterve a Jamamotónak, egy csapatnyi vadászgépet indítottak a gép lelövésére. Az akciót sikeresen végrehajtották, a lomha bombázónak nem volt esélye a P38-as gépek ellen.

A japán haditengerészet egyik legfontosabb bombázójából közel két és félezer darab épült, de ma nem létezik belőle egyetlen repülőképes példány, és kiállítva is csak egyetlen teljes gép van. Ennek nyilván az egyik oka az, hogy sokat tenger felett lőttek ki belőlük, és a mélybe süllyedve tűntek el örökre.

A számos elveszett Bettyből az egyik viszonylag sekély vízben nyugszik a Chuuk-lagúna mélyén. Alig 15 méterre kell ereszkedni a búvároknak, hogy körbeússzák a ma is jó állapotban levő maradványokat, amin megtelepedtek a korallok. A belsejébe is be lehet pillantani, ahol kis halacskák találtak búvóhelyet maguknak. Dustin Adamson remek filmje igazán jó képet ad arról, milyen ezekben a meleg vizekben roncsbúvárkodni.

Ez a merülőhely egy a nem kevés ismert roncs közül ebben a térségben, ugyanis hét évtizede óriási tengeri ütközetek zajlottak errefelé. Ám a repülőgépek roncsai mindig egy picit különlegesebbnek számítanak, így ezek a látványos felvételek minden búvárt lázba hoznak.

Számtalan roncsnak egyedi, különleges története van, és ha ennek is utánajárunk, sokkal izgalmasabb lesz a merülés is. Ilyen izgalmas sztori az UB-88 német tengeralattjáróé, ami az első világháborúban több mint egy tucat hajót is kilőtt, ma pedig az Egyesült Államok partjainál vannak a maradványai.

Amint olvastam róla, hogy egy 1918-ban épített német U-boot nyugszik a tengerentúlon, rögvest elkezdtem információkat gyűjteni róla. Az UB III osztályú, 55 méter hosszú hajót tíz torpedóval és fedélzeti ágyúval szerelték fel. Június és szeptember között támadta sikeresen az ellenség szállítóhajóit az Északi-tengeren, aztán novemberben, a háború végén sok más német hajóval együtt az angolok kezébe került. Egy brit kikötőbe hajóztak vele, és hónapokig magára hagyva állomásozott ott.

Az amerikaiak viszont úgy döntöttek, szükségük lenne az UB-88-ra. Több más tengeralattjáróval együtt át akarták vinni az Egyesült Államokba, hogy az első világháború szenvedéseiből jórészt kimaradó lakosságot megismertessék az ellenség hírhedt fegyvereivel. A háborús években kötvények árusításával akartak pénzt szerezni az amerikaiaktól, és a hazafias kampányhoz illeszkedett ez a turné a lefoglalt tengeralattjárókkal, amelyek mind az ország más részein bukkantak volna fel a városokban.

Az ötlet ugyan kivitelezhetőnek szűnt, de a német legénység már régen elhagyta a tengeralattjárót, és valószínűleg nem is szívesen bízták volna rájuk az áthajózást az Egyesült Államokba. Az új, amerikai legénységnek egyrészt meg kellett tanulnia a hajó kezelését- nem voltak tervrajzok, utasítások, minden felirat németül volt, tehát rendesen megküzdöttek ezzel a feladattal. Ráadásul minden koszos és büdös volt, a németek még az ennivalót is otthagyták a fedélzeten. Minden meg kellett olajozni, és ki kellett próbálni.

1919 áprilisában indultak el New York felé a legénységgel. Az átkelés nem volt teljesen problémamentes, az ismeretlen technikától is tartottak, néha rossz volt az időjárás is, és a nyirkos, hideg hajótestben a legénység utazása sem volt túlságosan kényelmes. Három hét után végül végre megérkeztek, és élvezhették a zuhanyzás és a normális ágy luxusát.

Ezek után beosztották, melyik hajó hova indul "turnéra". Az UB-88 az Egyesült Államok Atlanti partvidékét kapta, és lehajóztak egészen a Mexikói-öbölig. Meglátogattak városokat Georgia, Florida, Mississippi, Alabama és Texas államokban. Utána folytatták tovább az utat a határon túl is, jött Nicaragua majd Mexikó. Acapulcóban derült ki, hogy az egyik motor meghibásodott, de sikerült megjavítaniuk. Aztán egy másik hajót kellett kisegíteni, így némi késéssel indultak tovább Kalifornia fele. Ott az újságok már szenzációként tálalták, hogy eltűnt a lefoglalt német tengeralattjáró, így meglepetést okozott amikor befutottak San Diego kikötőjébe.

Végül az ország csendes-óceáni partszakaszát is végigjárták az UB-88 fedélzetén: Los Angeles, San Francisco, Seattle, Tacoma következett. Utána visszatértek Kaliforniába, és a hajót San Pedro kikötőjében horgonyozták le. A legénység búcsút intett a német hajónak, amivel áprilistól novemberig több, mint 15,000 mérföldet hajóztak, és nagyjából 400,000 érdeklődőnek mutatták meg az UB-88-at. 

1921. január 3-án kapta utolsó feladatát a tengeralattjáró: célhajónak használták, és Los Angeles közelében a USS Wickes lövései küldték a hullámsírba. És aztán nyolc évtizeden át senki nem tudta, hol nyugszik az UB-88. 2003-ban sikerült egyértelműen beazonosítani a megtalált roncsot, ami közel 60 méteres mélységben nyugszik. A hajó teste meglepően ép állapotban van, így a rutinos technikai búvárok számára élmény az itteni merülés. Kalifornia vizeiben nincs más német tengeralattjáró, tehát kifejezetten egyedi roncs.

A hajó valóságos zátonnyá vált, nagyon sok hal él a környékén, ám a vonóhálók is rendszeresen beakadnak. Ezek a beszakadt hálók pedig sok élőlényt értelmetlenül elpusztítanak, így a szellemhálókat megpróbálják eltávolítani, de ez ebben a mélységben nem egyszerű feladat.

Ki gépen száll fölébe, annak roncstemető e táj- gondolhatták a parti őrség pilótái, miután a jég elolvadása után átrepültek a Michigan-tó felett. A víz ugyanis olyan kristálytiszta volt, hogy a felszín alatt nyugvó hajómaradványokat könnyedén kiszúrhatták.

A Sleeping Bear Point közelében szúrták ki a felismerhető állapotban megmaradt hajókat, amelyek nem semmisültek meg a tó tiszta vizében. A 19. században, egészen konkrétan 1857-ben elsüllyedt James McBride tejerhajó roncsa például tisztán kivehető volt. 

A The Rising Sun nevű gőzös utasokat szállított egészen 1917-ig, amikor egy heves téli viharban darabokra szakadva elsüllyedt.

Láttak olyan roncsot is repülés közben, amit még nem sikerült azonosítani, de így a méreteit, alakját is alaposan fel lehetett mérni.

A Michigan-tó körzetében több, mint tíz millió ember él. Mivel mindig is forgalmas hajóútnak számított, ezért mára már igazi roncstemetőnek számít, ami sok búvárt is vonz. Csak éppen a jelenleg három fokos víz nem túlságosan csalogató, így aztán nem csoda, hogy a parti őrség emberei is jobban élvezték a kényelmes légi roncsvadászatot.

Virtuális túravezetést tartottak a búvárrégészek a HMS Erebus nemrég felfedezett roncsánál. Az alábbi videót megnézve kicsit mi is ott érezhetjük magunkat a híres hajó maradványainál, ahova egyébként nem sok esélyünk lenne eljutni.

Az Erebus ugyanis két méter vastagságú jégréteg alatt nyugszik. 1826-ban épült, 32 méter hosszú hajó több híres 19. századi felfedező expedícióban is részt vett, megjárta a sarkvidéket is. 1845 májusában a HMS Erebus és a HMS Terror Sir John Franklin parancsnoksága alatt indult el az északnyugati átjáró felkutatására: ez a tengeri útvonal Kanada északi részén teremtette volna meg a kapcsolatot az Atlanti- és Csendes-óceán között.

Noha az Erebust átalakították a sarkvidéki körülményekhez, többek között vaslemezekkel erősítették meg a hajótestet. Ám az expedíciót nem kísérte szerencse, mind a két hajó jégbe fagyott. A 130 főnyi legénység megpróbált kitartani, ám a kegyetlen körülmények közepette valamennyien életüket vesztették, így az expedíciót vezető Franklin is. Miután éveken át nem hallottak felőlük, többször a kutatásukra indultak. Csak jóval később találták meg a földi maradványaikat, és rekonstruálták a tragikus történetet.

Ám a HMS Erebust magát nagyon sokáig nem találták, pedig a víz alatti régészeket régóta izgatta a hajó sorsa. Több, mint másfél évszázadnak kellett eltelnie, amíg eljött a nagy pillanat, és 2014-ben bejelentették, a hosszas kutatás eredményesen zárult, megtalálták a híres roncsot. A legfontosabb lelet a hajó harangja volt, amit a felszínre is hoztak a későbbiekben.

A fagyos vízben korlátozottak a merülési lehetőségek, pedig a szakembereket nagyon érdekli, milyen tárgyakat találhatnak a jó állapotú hajótestben. Persze elsőre nem is könnyű átlátni a lelőhelyet, mert igazi algaerdő veszi körül a maradványokat. A legkorszerűbb három dimenziós térképezési eljárásokat is bevetik, de az igazi az, amikor a búvárok a saját szemükkel nézhetnek körül. A nagy nemzetközi érdeklődés miatt tették közzé a felvételeket, hogy mi is átélhessük a felfedezés élményét.

Egy Budapesten épült ócska gőzöst is besoroztak a második világháború idején, míg végül a Fekete-tenger mélyén kötött ki a Dürnstein. Ám sokáig nem tudták, hol nyugszik, majd ismét elveszett rejtélyes módon.

A hajót 1899-ben építették hazánkban, és hosszú időn át teljesített szolgálatot a Dunán. Utasokat szállított különböző osztrák kikötők között, tette a dolgát a becsülettel, aztán a második világháború idején a németek a Dürnsteint is besorozták. Persze a 19. századi technikát képviselő ócska lapátkerekes gőzöst nem frontharcokban vetették be, kisegítő szolgálatot látott el. 

A 60 méteres hajó legénysége egy viharban végzetes navigációs hibát vétett, és a Dürnstein a Fekete-tenger fenekére került, 1944 januárjában, Iljicsevszk közelében. Egy ideig azt hitték, szovjet tengeralattjáróról kilőtt torpedó okozta végzetét, de ezt nem sikerült igazolni.

A szovjet búvárok 1977-ben találták meg hosszas kutatás után a mélyben. Levéltári anyagokat bújtak, hogy megfejtsék, hol nyugszik a régi gőzös. Aztán sikerült egy roncsot felfedezni 25 méteres mélységben, amiről azt sejtették, hogy az elveszett hajó maradványa, ám akkor nem tudták azonosítani. 

Jóval később vissza akartak térni, de vélhetően nem rögzítették pontosan a roncs koordinátáit, így a búvárok hiába keresgéltek, nem találtak semmit. Ekkor már 2004-ez írtak, a független Ukrajna roncskutatói tehát nekiveselkedtek, hogy ismét felkutassák a szovjet időkben egyszer már megtalált Dürnsteint. 2006-ban jártak sikerrel, és a jó állapotban, épségben maradt roncs közelében talált tárgyakkal be tudták bizonyítani, hogy valóban a régi gőzös bukkant elő. A hajóról Andrej Nyekraszov készített remek felvételeket a későbbiekben, ahol egyértelműen beazonosíthatóak az egykori hajótest részei.

2010-ben a vastag üledékréteg alatt megtalálták a navigátor iratszekrényét, benne a hat évtizede a mélyben rejtőző dokumentumokkal, térképekkel. A pecsétek egyértelműen igazolták, hogy milyen hajóra bukkantak.

Így a Fekete-tenger újabb történelmi emlékhelyéről sikerült többet kideríteni. Különös arra gondolni, hogy olyan hajó maradványainál merülhetnek az ukrajnai búvárok, amelyeket egyszer magyar kezek építettek.

Egy lengyel tengeralattjáró drámai sorsának lezárását akarják megfejteni a roncs után kutató búvárok. A nyomtalanul eltűnt Orzel (Sas) nevű hajó rejtélye ugyanis 75 éve foglalkoztatja a lengyeleket, akik ebben az évben az évforduló tiszteletére több megemlékezést tartanak, filmet készítenek, és immár a sokadik búvárexpedíciót indítják a megtalálására.

Az Orzelnek nem csak az eltűnése drámai, hanem az azt megelőző időszaka is. Amikor 1939-ben a hitleri Németország megtámadta Lengyelországot, villámgyorsan haladtak előre a hazájukat védők hősiessége ellenére. Elfoglalták a nagyvárosokat, repülőtereket, kikötőket is, és persze minden használható harceszközre rátették a kezüket. 

A hollandok által épített, 1473 tonnás tengeralattjárót 1939-ban állították szolgálatba. Korszerű hajónak számított, viszont kicsit nagy volt a sekély Balti-tengerhez. Amikor a németek közeledtek, az Orzel kapitánya úgy döntött, nem engedi át a hajót az ellenségnek. Kihajóztak a nyílt tengerre, majd rövid tanakodás után az akkor még semlegesnek számító Észtországba mentek a kapitány betegsége miatt. Ám Tallinnban kellemetlen meglepetés várta őket: német nyomásra az észtek gyakorlatilag foglyul ejtették az Orzelt és legénységét. A kórházba vitt kapitány helyébe Jan Grudzinski lépett, aki hogy időt nyerjen, látszólag mindenben együttműködött a helyiekkel. Az észtek valamennyi hajózási térképet elvitték, és elkezdték leszerelni a fegyverzetet is. 

Egy éjszaka aztán a legénység leütötte és a tengeralattjáróra vitte túszként a hajót őrző két katonát, elvágták a villanyvezetéket, és megpróbáltak elszökni a sötétségbe borult kikötőből. Ám azonnal akadályba ütköztek, a szó szoros értelmében: egy homokpadon megfeneklett a hajó. Az észtek már tüzeltek rájuk a partról, amikor nagy nehezen sikerült hátramenetbe kapcsolva elmozdulni. Utána elhagyták a kikötőt, sikerült kiérniük a nyílt tengerre és a mélybe merültek, majd 24 órán át mozdulatlanul várakoztak. Eközben a fejük felett az őket kereső német és szovjet(!) hajók járőröztek folyamatosan.

Amikor elcsitult a zaj, elindultak, és eljutottak Svédországba, ott tették partra a két észt katonát. Majd megpróbáltak a Balti-tengeren át eljutni brit vizekre, de hajózási térképek nélkül igencsak nehézkes volt navigálni. Abban bíztak, hogy egy német teherhajó feltartóztatásával tudnak térképet szerezni, de csak ellenséges hadihajókkal találkoztak. Éjszaka a felszínre emelkedve próbáltak a világítótornyok segítségével tájékozódni, de ezzel sem ment minden hiba nélkül- volt, hogy napokon át meglapultak a tenger fenekén, majd később ismét megfeneklett a hajó. Még a brit hajóktól is tartaniuk kellett, ugyanis a tallini menekülés során megsérült a rádió, és nem tudták elmondani, kik is ők.

44 napig tartott a viszontagságos utazás Skóciáig. Itt gyorsan meg kellett javítani a tönkrement rádiót, és tört angolsággal jelezték a briteknek, hogy az Orzel megérkezett barátságos szándékkal, ne lőjenek rájuk. Mindenki megdöbbent, mert már rég elkönyvelték, hogy a lengyel tengeralattjáró odaveszett. A hajót és legénységet azonnal a Royal Navy állományába vették át, és az Orzel volt az első lengyel hadihajó, ami sikeresen torpedózott meg egy német hajót a Norvégia elleni invázió idején.

Ám 1940 júniusában az Orzelnek nyoma veszett. Azt gyanítják, baráti akna áldozata lett a tengeralattjáró és hős legénysége Norvégia közelében, de a roncsot mindmáig nem találták meg. Csak az elmúlt évtizedben fél tucat expedíció indult a felkutatására az Északi-tenger mélyére, de most egy halásztól kapott információ új reménnyel kecsegteti a kutatókat. Nem csak emberek merülnek, távirányítású eszközökkel is segítik a munkát, de nincs könnyű dolgok, ugyanis a helyszín ahol kutakodnak valóságos roncstemető, több száz hajó maradvány nyugszik a mélyben. Az expedíciót vezető búvár, Tomasz Stachura reménykedik benne, hogy ezúttal sikerrel járnak, és megírhatják az Orzel történetének utolsó fejezetét. 

Gyakran mantrázzuk sok területen, hogy az ember csak képességeinek határain belül vállaljon be dolgokat. A búvárkodásban is ezerszer elhangzik ez, de olyan könnyű csábításba esni: kicsit mélyebbre menni mert mintha ott lenne egy cápa, vagy beúszni egy roncsba, hiszen mi baj lehet, nem akkora egy hajó, és úgyis látjuk a fényeket, megtaláljuk a kivezető utat.

Vagy mégsem ilyen egyszerű a történet? Bizonyára van oka annak, hogy komoly roncsmerülő búvártanfolyamokat hirdetnek, ahol bizony oda kell tenni magát a búvárnak. A legfontosabb az, hogy nem elég jó mélyre bemenni, a kiúszás tudományán múlik az ember élete. 

Ezt demonstrálandó egy igen hatásos videót készített egy profi roncsmerülő, aki ilyen képzéseket is szervez. Már ebben a filmben is felhívja rá a figyelmet, még csak próbaképpen se kövesse a példáját senki! Ugyanis a búvárok a Fülöp-szigetek szép tiszta vizében beúsznak egy hajó belsejébe, nem is túlságosan mélyen- ez eddig megy mindenkinek. Aztán direkt felkavarják a roncsban levő üledéket, és onnantól kezdődik a mulatság.

Persze csak akkor mókás ez, ha az ember tudja, mit kell ilyenkor tennie- vitt magával vezetőkötelet, fogja is, és azt követve megtalálja a kijáratot. Szinte hihetetlen, de gyakorlatilag pillanatok alatt zéróra csökken a látótávolság, ha a finom port felveri valaki. És itt a nulla tényleg nullát lehet. A saját lámpa fénye alig látszik, nem hogy a kívülről beszűrődő napfény. Elsötétedik minden, és ilyenkor időbe telik, amíg tisztul a látás. Ha valaki ezek után csak úgy "érzésre" elindul egy irányba, még akkor a szerencsésebb, ha csak falba ütközik. Ha elindul egy járaton, abban bízva, hogy az kifele vezet, könnyen lehet, hogy már soha nem talál ki, és a roncs halálcsapdává válik.

Sajnos nem egy ilyen baleset történt már. Azok a leginkább érthetetlen, nehezen magyarázható tragédiák, amikor egy rutinos, roncsmerülésben járatos oktató véli úgy, neki nem kell akkor épp a biztonsági felszerelés, mert "behunyt szemmel is kitalál". Nos, megtörténik, hogy az élet az ellenkezőjét bizonyítja. Szóval nem elég, hogy az embernek megvan a képzettsége- használ is kell azt, amit tud, mert egyetlen pillanatnyi hibáért is nagy árat lehet fizetni.

Olvasom, hogy agyafúrt autótolvajok Borsodban a meglovasított Zsigulit beletaszították egy tóba, hogy így rejtsék el. Sályon történt a vérfagyasztó bűncselekmény, de a rendőrség a helyzet magaslatán volt, és hat óra alatt megtalálta a tetteseket. Ők pedig nem súlyosbították a saját helyzetüket, elmondták, hogy a Ladát a víz alatt találják meg a hatóság emberei.

Arról nem szól a hír, hogy a bűnjelet akarták eltüntetni, vagy esetleg az volt a nagy terv, hogy később még kiemelik az értékes zsákmányt. Ha az utóbbiban gondolkodtak, akkor azt hiszem, nem számoltak pár aprósággal. Például azzal, hogy a víz nem éppen a műszaki eszközök barátja. Beázik a motor és az elektronika, ráadásul víz alá kerül az utastér is, és elképzelem, egy jó kis iszapos tóban töltött fürdőzés után milyen szaga lehet a kárpitoknak. 

Tudom, egy masszív orosz autónak az ilyesmi meg se kottyan, a szagot pedig simán meg lehet szokni. Már ha sikerül kirángatni a tóból a kocsit. Mert az ilyesmi komoly búvármunka, még akkor is, ha nincs túl mélység. A tóban a látás gyenge, és valami stabil pontra illik rögzíteni a kötelet, ha ki akarunk húzni egy autót. Az iszapba saját tömege miatt belesüppedt járgányon talán csak leásva található rögzítési pont, meglehetősen nagy erő kell a csörlőzéshez is. És persze a tó partján ügyködőkre is felfigyelhet egy-két járókelő. Éjszaka pedig a zajok buktathatják le a tolvajokat.

Sehogy nem áll össze a kép- én azt hiszem, a saját bőrüket akarták csak menteni a bűnözők amikor eltüntették a felszín alatt a Ladát. Így aztán most a hatóság által megbízott búvárok dolgozhatnak, hogy kiszedjék azt, ami nem való a tóba.

Fordul elő időnként hasonló más hazai vizekben is. Néha baleset miatt kerül valami a mélybe, de más esetek is előfordulnak. A Linda sorozat búváros epizódjában a teherautó forgatási kellék volt odalenn, amit a legenda szerint "ott felejtettek", csak jóval később vettek ki, az amatőr búvárok bánatára. Más tóban meg arra gyakran merülők döntöttek úgy, hogy feldobják a helyet egy Lada vízbe süllyesztésével. A környezetvédelmi hatóságok nem tapsikoltak örömükben, így pár nap múlva ugyanazok a búvárok ki is emelhették az autót. Gyorsan kiderült számukra, jóval könnyebb valamit bedobni, mint kivenni... Más helyeken viszont ma is lehet víz alatt autót látni még magyar tavakban is, sőt, sok éve Kiskunlacháza mellett egy bányatóban egy An-2 repülőgépet lehetett látni- pontosabban nem lehetett látni a tragikusan zavaros víz miatt, inkább csak tapogatóztunk.

Az autó azért számít különleges roncsnak a búvárok számára, mert meglehetősen idegenszerű látvány a víz alatt. Hajókra számítunk ugyanis, valamennyire még repülőkre is, de autók?... Komoly vonzerőt jelenthet, ha egy elsüllyedt hajó autókat, motorokat szállított, amiket még külön meg lehet nézni. Többek között ezért népszerű annyira Egyiptomban a Thistlegorm roncsa. 

Önmagában egy autó annyira nem izgalmas, hiszen elég kicsi. Körbeússzuk kétszer, benézünk, aztán az ember úszik tovább, keres valami más érdekeset. Kell hozzá valami más, egy sztori, hogy emlékezetes legyen. Cipruson például ott az elsüllyedt hatalmas komp, a Zenobia. A szállított kamionokkal együtt süllyedt el, de a középső fedélzeten van egy személyautó is: a kapitány Ladája. No azt már rég meg szerettem volna nézni, és tavaly sikerült is. Kiderült, az orosz technikára lehet számítani, harminc, a tenger mélyén töltött év sem volt elegendő ahhoz, hogy felismerhetetlenné rozsdálljon. A merülése nem egyszerű menet, mert eléggé bent van a roncs belsejében, a búvárok többségét be sem viszik ide. Ám így rögvest nő a vonzereje, hogy egy hazánkban jól ismert, kultikus modellről van szó, története is van, és még egy irdatlan méretű hajó is körülveszi...