Számtalan roncsnak egyedi, különleges története van, és ha ennek is utánajárunk, sokkal izgalmasabb lesz a merülés is. Ilyen izgalmas sztori az UB-88 német tengeralattjáróé, ami az első világháborúban több mint egy tucat hajót is kilőtt, ma pedig az Egyesült Államok partjainál vannak a maradványai.

Amint olvastam róla, hogy egy 1918-ban épített német U-boot nyugszik a tengerentúlon, rögvest elkezdtem információkat gyűjteni róla. Az UB III osztályú, 55 méter hosszú hajót tíz torpedóval és fedélzeti ágyúval szerelték fel. Június és szeptember között támadta sikeresen az ellenség szállítóhajóit az Északi-tengeren, aztán novemberben, a háború végén sok más német hajóval együtt az angolok kezébe került. Egy brit kikötőbe hajóztak vele, és hónapokig magára hagyva állomásozott ott.

Az amerikaiak viszont úgy döntöttek, szükségük lenne az UB-88-ra. Több más tengeralattjáróval együtt át akarták vinni az Egyesült Államokba, hogy az első világháború szenvedéseiből jórészt kimaradó lakosságot megismertessék az ellenség hírhedt fegyvereivel. A háborús években kötvények árusításával akartak pénzt szerezni az amerikaiaktól, és a hazafias kampányhoz illeszkedett ez a turné a lefoglalt tengeralattjárókkal, amelyek mind az ország más részein bukkantak volna fel a városokban.

Az ötlet ugyan kivitelezhetőnek szűnt, de a német legénység már régen elhagyta a tengeralattjárót, és valószínűleg nem is szívesen bízták volna rájuk az áthajózást az Egyesült Államokba. Az új, amerikai legénységnek egyrészt meg kellett tanulnia a hajó kezelését- nem voltak tervrajzok, utasítások, minden felirat németül volt, tehát rendesen megküzdöttek ezzel a feladattal. Ráadásul minden koszos és büdös volt, a németek még az ennivalót is otthagyták a fedélzeten. Minden meg kellett olajozni, és ki kellett próbálni.

1919 áprilisában indultak el New York felé a legénységgel. Az átkelés nem volt teljesen problémamentes, az ismeretlen technikától is tartottak, néha rossz volt az időjárás is, és a nyirkos, hideg hajótestben a legénység utazása sem volt túlságosan kényelmes. Három hét után végül végre megérkeztek, és élvezhették a zuhanyzás és a normális ágy luxusát.

Ezek után beosztották, melyik hajó hova indul "turnéra". Az UB-88 az Egyesült Államok Atlanti partvidékét kapta, és lehajóztak egészen a Mexikói-öbölig. Meglátogattak városokat Georgia, Florida, Mississippi, Alabama és Texas államokban. Utána folytatták tovább az utat a határon túl is, jött Nicaragua majd Mexikó. Acapulcóban derült ki, hogy az egyik motor meghibásodott, de sikerült megjavítaniuk. Aztán egy másik hajót kellett kisegíteni, így némi késéssel indultak tovább Kalifornia fele. Ott az újságok már szenzációként tálalták, hogy eltűnt a lefoglalt német tengeralattjáró, így meglepetést okozott amikor befutottak San Diego kikötőjébe.

Végül az ország csendes-óceáni partszakaszát is végigjárták az UB-88 fedélzetén: Los Angeles, San Francisco, Seattle, Tacoma következett. Utána visszatértek Kaliforniába, és a hajót San Pedro kikötőjében horgonyozták le. A legénység búcsút intett a német hajónak, amivel áprilistól novemberig több, mint 15,000 mérföldet hajóztak, és nagyjából 400,000 érdeklődőnek mutatták meg az UB-88-at. 

1921. január 3-án kapta utolsó feladatát a tengeralattjáró: célhajónak használták, és Los Angeles közelében a USS Wickes lövései küldték a hullámsírba. És aztán nyolc évtizeden át senki nem tudta, hol nyugszik az UB-88. 2003-ban sikerült egyértelműen beazonosítani a megtalált roncsot, ami közel 60 méteres mélységben nyugszik. A hajó teste meglepően ép állapotban van, így a rutinos technikai búvárok számára élmény az itteni merülés. Kalifornia vizeiben nincs más német tengeralattjáró, tehát kifejezetten egyedi roncs.

A hajó valóságos zátonnyá vált, nagyon sok hal él a környékén, ám a vonóhálók is rendszeresen beakadnak. Ezek a beszakadt hálók pedig sok élőlényt értelmetlenül elpusztítanak, így a szellemhálókat megpróbálják eltávolítani, de ez ebben a mélységben nem egyszerű feladat.