Jól illusztrálja a tenger ostromának erejét egy Vörös-tengeren megfeneklett hajó története.

Azok, akik az egyiptomi Sharm el-Sheik nyaralóhelyre utaznak, akár a partról is láthatják a Louilla nevű hajó roncsát. A Gordon Reefen megakadt hajótest gyakorlatilag acélzátonnyá vált, mozdítatlanul hever az igazi korallzátony tetején. A búvárok körében jól ismert a Gordon Reef, ami a felszín alatt pompás élővilágáról ismert, míg odafenn a rozsdásodó maradvány fémjelzi.

Természetesen az egykori teherhajó története nem úgy indult, hogy sok évnyi hűséges szolgálat után egy zátony tetején köt ki. 1952-ben bocsátották vízre Svédországban, Antonina néven. A korszerűnek számító, 107 méteres hajó 14,5 fél csomós sebességre volt képes. 1965-ben adták el, onnantól keletnémet zászló alatt hajózott és át is nevezték. Új gazdái a romantikusan hangzó Zschopau nevet választották neki.

Ám milyen a hajósors, 1978-ben újból gazdát cserélt, és a Blue Mediterranean Shipping Company emberei a Louilla nevet pingálták rá. Ám több névváltozásra már nem volt módja, mert 1981. szeptember 29-én a Tiran-szorosban zátonyra futott. Aqabából tartott Szuezbe, amikor a baleset bekövetkezett, és a legénység minden erőfeszítése ellenére sem sikerült levontatni a Gordon Reefről. 

Akkor még szinte teljesen épnek tűnt a hajótest, de a látszat csalt, mozdíthatatlan és menthetetlen volt a Louilla. Talán a zátony védelme miatt nem darabolták fel a helyszínen, így szépen lassan elkezdett megkopni a festése, ahogy a tenger hullámai ostromolták.

Aztán fokozatosan megindult a korrodálás. Először a vízben levő részek rozsdásodtak, egyre nagyobb lyukak tátongtak a hajó testén, majd darabok szakadtak le. 

Hamarosan elkezdett megrogyni a hajótest, és ugyan pár része felismerhető még három évtized elteltével is a Louillának, tapasztalatlan szem már nem tudja megállapítani, hogyan festett ez a hajó fénykorában.

A Vörös-tengernek ezen a részén búvárkodók persze egészen közelről megnézhetnék a roncsot, de valljuk be, többnyire a felszín alatt nyugvó maradványok érdekelnek, ahol merülni is lehet. Ez inkább csak a mementója annak, hogyan pusztul el a tengeren egy büszke acélhajó, amiből fokozatosan lesz rozsdazátony, amíg végképp el nem tűnik a hullámok mélyén.

Az idén erre járva jött egyik barátunk ötlete, ugyan adjunk esélyt ennek a hajónak, hátha jó fotótéma lehet. Hiába van jelentős része a felszínen, a víz alatt is vannak még részei, tehát a búvárfotósok vízhatlan tokba zárták kameráikat, és a sekély vízben sétálva próbálták megörökíteni a roncsot. 

Tökölyi Csaba barátomat kértem meg, hogy küldjön át pár képet azok közül, amiket ezen a napon készített. A Louilla talán még drámaibban fest ezeken a képeken, ahol látszik, hogy fekszík a zátonyon, és bizony még a víz alatt is ott rozsdásodnak bizonyos részei. Meglepő, de a masszív lánc, hiába van a tenger mélyén három évtizede, még kiválóan látszik, miközben a hajó oldalfalai lassan teljesen eltűnnek. Nagy kérdés, hogy az erősen megdőlt felépítmény és a híd meddig marad meg így. Szerintem egy-két éven belül beleborulhat a vízbe- egyenesen a korallzátonyra.

Nem tudom, mikor fog végleg összeomlani a Louilla, nem vagyok a téma szakértője. Noha egy ideig biztosan láthatják még az erre járók, de előbb-utóbb úgyis az eltűnés lesz a sorsa. A tenger türelmesen végzi munkáját, és semmi nem sietteti: úgyis a víz az erősebb, bármennyire masszívra épít valamit az ember.

A víz alatti sorozat további fotóihoz klikk: Tökölyi Csaba (http://outlet.csabatokolyi.com/)