Meglepő, de még a Vörös-tenger egyiptomi szakaszán is akadnak könnyen elérhető, mégis alig ismert roncsok. Egyszerűen vannak tipikus útvonalak tipikus merülőhelyekkel, és amik ezekbe nem férnek bele, mintha nem is léteznének.

Jó példa erre az SS Turkia nevű hajó maradványa. A hajót 1910-ben bocsátották vízre Angliában, és Livorno néven állították szolgálatba. A 91 méter hosszú teherszállító többek között az Adrián is gyakori vendég volt, Trieszt kikötőjében megfordult, így aztán mondhatjuk, a magyar búvárokat ebből a szempontból is érdekelhetné, hiszen gyakran járt a "szomszédban". Később aztán gazdát cserélt, görögök birtokába került, ekkor kapta a Turkia nevet.

1941 májusában New Yorkból indult el utolsó útjára, Pireusz felé. Ám a kormányzat által megrendelt robbanóanyagok, gumiabroncsok, járművek és fegyverek soha nem értek el Görögországba. Felmerülhet a kérdés, mit keresett a Vörös-tengeren a hajó, hiszen a legrövidebb út a Földközi-tengeren át vezetett volna- nos, a háború már javában dúlt Európában, és a Gibraltári-szoros lezárása miatt Afrika megkerülésével a Szuezi-csatornán át kellett volna eljutnia úti céljáig.

Az elsüllyedéséhez viszont a háborúnak nem volt köze: a beszámolók szerint május közepén tűz ütött ki a raktérben, és a legénység a sorsára hagyta a Turkiát. A szállított robbanószerek pedig a tenger fenekére juttatták a hajót, ami sekély vízben, gyakorlatilag egyben maradva nyugodott háborítatlanul évtizedekig.

Egy angol búvár, Peter Collings volt az, aki ráakadt a roncsra 2006-ban. Ő azt tűzte ki célként, hogy az egyiptomi vizekben nyugvó, de még meg nem talált hajók maradványaiból mind többet felkutasson, és amikor olvasott a Turkia sorsáról, egyből nekilátott az informálódásnak. A Szuezi-öböl északi részére még véletlenül sem kalandoznak el a búvárhajók, így igényelt némi szervezést az expedíció. A helyben dolgozó halászok, akik általában számon tartják, hol akad el a mélyben a hálójuk, tippet tudtak adni, merre érdemes keresni, és a búvárok sikerrel is jártak.

A hajó merülése egyszerű, mert a legmélyebb pontja is csak 24 méteres mélységben van, de már 10 méteren elérhető a felső része. Hatalmas halrajok élnek körülötte, sok lágykorall nő rajta, a raktérben máig ott vannak a szállított dolgok, be lehet úszni a nagy terekbe, és az áramlás sem jellemző- szóval szinte minden együtt van ahhoz, hogy népszerű merülőhely legyen. Bár a látótávolság a Szuezi-öbölben gyengébb, mint délebbre, azért még ez is elfogadható lenne.

A probléma az, hogy ez a pont már tényleg kiesik a szafarihajók útvonalából. Ráadásul igen forgalmas hajózási útvonal van a közelben, nem sokan vállalják azokat a nehézségeket és a hosszú hajóutat, ami az eléréséhez szükséges. Így aztán valószínűleg a jövőben is csak az Egyiptomban merülő búvárok töredéke nézheti meg saját szemével a Turkia maradványait. A többieknek maradnak a képek és a videók...