Big Blue Búvár Blog

Ciprus megnyitotta első víz alatti régészeti parkját Amathus ókori kikötőjének romjainál. A helyszín egy tengeri védett területen fekszik a déli parton, Limasszol közelében.

A most elsüllyedt kikötő a parttól 60 méterre, alig több mint 2 méter mély vízben található, így a búvárok és a sznorkelezők számára is könnyen hozzáférhető.

Az építményt az ókori Amathus városa előtt építették i. e. 312 és 294 között, amikor Ciprus Nagy Sándor két utódja közötti konfliktus középpontjában állt. Az egyik sarkon lévő keskeny bejárata alapján úgy gondolják, hogy a makedón király, Demetriosz által tervezett hadi kikötőnek épült, bár kereskedelmi hajók is használhatták az erős déli szelek elleni védelemre. 

Az építmény három masszív, egyenként mintegy 380 méter hosszú mólóból áll, amit 5000 darab 3 méter hosszú, egymásba illeszkedő tömbből emeltek. A nehéz tömbök helyükre történő manőverezéséhez fadarukat használtak.

Amathus a Földközi-tenger keleti részén az egyik legjobb állapotban fennmaradt ókori kikötői építménynek számít, és az egyetlen olyan helyszín Cipruson, amelyet a modern fejlesztések nem érintett. 

A múzeum az EU ANDIKAT határon átnyúló programja keretében jött létre, amelynek célja búvár útvonalak kialakítása a tengerparti védett természeti területeken és a görögországi és ciprusi víz alatti örökség népszerűsítése. A munkát a Ciprusi Egyetem Tengeri Régészeti Kutató Laboratóriuma végezte a Régészeti Minisztériummal, valamint a Halászati és Tengeri Kutatási Minisztériummal együttműködésben.

A minisztériumok zöld utat adtak a projektnek annak ellenére, hogy a környezetvédők aggodalmukat fejezték ki, miszerint a projekt súlyos károkat okozhat a védett tengeri fűben a térségben.

Az ősi mólók felszínéről és környékéről eltávolítottak némi tengeri növényzetet, hogy azok kiemelkedjenek, de a hatóságok szerint a helyszín előkészítéséhez szükséges munka mennyisége minimális volt. A tengerfenéken táblákat helyeztek el a búvárok és a felszínen úszók, a szárazföldön pedig a sétálók számára, a helyszínen pedig digitális navigációt kínálnak az Amathus Harbour alkalmazás segítségével, amely elérhető a Google Play vagy az App Store áruházban. 

Az új víz alatti múzeumot a kormányzat képviselője jelenlétében avatták fel június 9-én.

Pénztárca, személyi edző, üzenetküldő és kifinomult búvárkomputer egyben? Létezik ilyen eszköz, s még csak nem is rossz.

Olyan időket élünk, amikor már a cipőkanál is csak akkor menő ha '"smart". A kérdés persze az: kell-e menőnek lenni minden egyszerű használati tárgynak, valójában mennyi értelme van az okoseszközök seregének? A választ nem itt és nem most fogom megadni, de az tény, hogy igenis létezik olyan terület, ahol új lehetőséget nyitott meg az "okosítás".

Korábban volt már egyszerű kis fitnesz karkötőm, pár alap funkcióval, és egy olyan aprócska kijelzővel, amit még a mostaninál jobb szemmel sem tudtam volna leolvasni. Ám egyáltalán nem akarom szidni, lekicsinyelni, igenis adott körülmények között ez az olcsó kis cucc betöltötte a funkcióját. 

Mert nem az a kérdés, mit akarnak ránk tukmálni a gyártók forradalmi újdonságként, hanem az, hogy mire van nekünk valójában szükségünk. Azért voltam el az olcsóbb firtnesz karkötővel, mert a drágább okosórák funkcióira igazán nem volt szükségem. Persze, jó ha üzenetet értelmezhető méretű karakterekkel lehet rajta olvasni, ám mivel órát nem feltétlenül hordok, és nem is igazán hiányzott, ezért csak emiatt nem vettem volna.

Idővel a különféle edzések, kirándulások nyomon követése miatt jobban kezdett érdekelni a korszerűbb fitnesz órák kategóriája. El lehet mélázni azon, valójában mit adnak ezek a cuccok hozzá az edzéseinkhez. Ha úgy nézzük, nem sokat. Ezerszer hatékonyabb leszel, ha tudod, a fekvőtámaszozás közben milyen pulzuszónában volt a szívverésed? A felhasználók többsége számára ezek csak számok, adatok, nem értelmezhető formában.. 

Mégis működik valamiféle hatás. És ennek nem az óra az oka- hanem a használója, az ember. Az ember, ami felnőttként is képes olyan monoton, ismétlődő cselekvésekre alapuló játékok, kacatok mindennapos felhasználójává válni, ami megadja azt az örömöt, hogy ha valamit nap mint nap csinálsz, akkor annak van valamiféle eredménye. Minden nap ott vagy, megcsinálod, és a végén kapsz egy virtuális sütit vagy pénzérmét. Minden korszaknak volt ilyenje, a Tamagocsi, a Tétova Teve Club, a Farmville, a Pokemon Go, és társaik- lehettek bennük ilyen-olyan csavarok, mégis felfedezhető a hasonlóság.

A napi aktivitásodat követő okosórával gyakorlatilag te magad leszel a "Tamagocsi". Magad vagy az ismétlődő tevékenységek alanya, s ezért éppen úgy megkapod a virtuális jutalmad: számon tartja az alkalmazás a rekordjaidat, megdicsér, ha eléred a kellő aktivitást, és persze virtuálisan megsimogatja a buksidat. Te pedig ráteszel még pár lépést, még egy kilométert, hogy meglegyen a következő szinthez szükséges, vagy egyszerűen csak elvárt teljesítmény.

A magányos harcosok nevetnek és legyintenek, ám az emberek jelentős részének szüksége van erre az edzőtársra, ami afféle szenvtelen minimotivátor. Ha úgy nézem, elszomorító,  hogy nem emberekkel tréningezünk együtt, kevesebb a közösség, de ha úgy nézem, ez egy olyan jellegű fejlődés a technológiában, aminek igenis van haszna is, értelme is. És ezt magamon is érzem. Nyomon követni a tevékenységeimet jó móka, és saját magamat inspirálom arra, hogy tevékenyebb legyek. 

Ilyen órából ezer van. Ami nekem volt, az is hasznosnak bizonyult- aztán búvártúrákon előkaptam a szokásos, csak merüléshez használt búvárkomputerem, és azt vittem a víz alá. Tudtam és tudom, azoknál sokkal jobbak, újabbak is voltak és vannak, de semmi jelentőségét nem éreztem a váltásnak, amíg a régi működik. Nem nyújtottak semmi pluszt egy átlagos merülésen, és ahhoz képest igen drágák is lehetnek. Az alapvető funkcióra még az a komputerem is alkalmas, amit még 20 éve vettem! 

Amikor viszont megjelent az első búvárkomputerrel kombinált okosóra, minden fitnesz-, kommunikációs funkcióval, ami csak elvárható, az erősen megváltoztatta a játékszabályokat. Már nem "csak" egy kiváló búvárkomputer, ami esetleg a hétköznapokban órának is használható, hanem benne van minden, amitől a saját kis fitnesz játékunk főhősei lehetünk. S persze gyúrás közben kaphatjuk a roppant fontos üzeneteket, vagy akár fizethetünk is a proteinturmixért vele. Hát kinek ne kellene ilyen?

Bevallom, bármennyire kifinomult és jó ez a technológia, nem éreztem azt, hogy most azonnal szükségem van erre. A régi fitnesz órám is sok dolgot tudott mérni, merülésre ott volt a használható komputerem (meg a tartalék tartalékjának a tartaléka...). Szóval a jó vélemények, a sok funkció szólt mellette- az árcédula pedig ellene. A részletekbe nem mennék bele, hogy lettem végülis egy ilyen cuccnak a gazdája, mert a lényeg az, hogy fél éve használom, és most már megalapozottabban tudok róla nyilatkozni.

Abba bele sem megyek, mennyire hatékony mint az edzéseim, tevékenységeim követője. Remek cucc, ezernyi információval, statisztikával örvendeztet meg, a GPS tűpontos, kitűzőket szerezhetek, gratulál az új "rekordjaimhoz", szóval megkapok minden virtuális jutalomfalatot, ami miatt nagyobb kedvvel edzek. S persze közben a szép, jó és nagy kijelzőre érkező üzeneteket is remekül tudom olvasni, azaz nem szakadok ki, le és el a virtuális burokból. (Abba sem mennék bele, ez jó vagy sem- de semmi akadálya a telefon kikapcsolásának, ha mégsem olyan fontos, hogy minden cicás videóról egyből értesítést kapjak.)

És merülés közben? A régebbi komputerek algoritmusa is megbízható, abban nincs nagy különbség. Hadd ne menjek bele, melyik algoritmus mit tud, mert az átlag felhasználó számára szintén az az igazán fontos, hogy bevált, kipróbált, biztonságos algoritmust követve ügyel a testi épségünkre a komputer. A kijelző kitűnő, van benne tájoló, és ha komoly, képzett technikai búvár lennék, arra is vannak külön üzemmódok. Szóval mindent tud már a cucc, amire csak egy búvárnak szüksége lehet. Az átlagbúvár ennek a tudásnak csak igen csekély részét használja ki, megsúgom- de ez nem a komputer hibája. Amikor megkérdi tőlem valaki, hogy minek a rövidítése a ZRÚ, s elárulom, az bizony a zárt rendszerű újralégzőt jelenti, még a rutinos merülőtársak is csak hümmögnek, hogy ez a funkció pont nem hiányzik a számukra.

Amitől viszont kényelmesebb, és mit ne mondjak, menőbb lesz a merülés pontosabban a felszíni idő, az az alkalmazás. A merülés adatai szépen átvándorolnak a telefonra, s meglepően részletes, látványos naplóbejegyzés lesz belőlük. Nem szerettem már papíron írogatni a merüléseimet, és ezzel a cuccal nem is kell, mert megoldja helyettem. Ott van minden fontos információ, a merülési profil, és persze a GPS érzékelőnek köszönhetően a merülés pontos pozíciója. Mennyire látványos már, ha így láthatod minden különösebb kavarás nélkül azt, hol indultál el a víz alá, s hol fejezted be a merülést?...

Egy okoseszköz, aminél nem csak felesleges masni a smart funkciók sokasága? Azt hiszem, erről már elmondható ez. Igen, meglennék nélküle. De nem bánom, hogy ezt választottam. Nem füllentem magamnak azt, hogy hatástalanok lennének a különféle aktivitásra ösztönző üzenetek, vagy hogy ne tetszene a digitális merülési napló, amitől valójában egy merülés sem lesz jobb. A búvárkodásnak viszont része az utólagos emlékidézés is, és mondanom sem kell, ez sokat segít. Ott, valahol félúton a zöld meg a piros jelölő közt jöttek a cápák- erre jó visszagondolni.

A jövő nyilván az, hogy megjelennek olcsóbb, kevésbé nagy tudású, de azért még mindig elég jó okos búvárórák (vagyis búvárkomputerek), amelyek valós alternatívát jelentenek a hagyományos búvárkomputerekhez képest. Ha az árak közt nincs nagy különbség, tulajdonképpen mi szükség is van egy külön felszíni okosórára, meg egy víz alattira? Azt viszont észben kell tartani, hogy a minőség terén nem lehet kompromisszumot kötni. Mert ha kocogás közben épp nem rögzíti pontosan a helyszínt a komputer, talán még nem akkora baj, de merülés közben nem nagyon van helye kihagyásnak. Ezért aztán ennek mindig meglesz az ára. de ha erre a sok-sok funkcióra valóban szükségünk van, akkor az értéke is.

Mindenki beszámolt az ijesztő balesetekről Hurghada közelében. Lehet ennek kapcsán még újat, okosat mondani?

Megjelentek szenzációhajhász írások illetve sokkal alaposabb elemzések is a két halálos áldozatot követelő cápatámadások kapcsán, és nem szeretném ezeket megismételni. Azt leszögezem, a valójában nem sokat mutató, csak egy áldozat utolsó pillanatait megörökítő videót nem osztom meg, kegyeleti okokból.

Amit tudunk: egymástól alig pár száz méterre történt a két támadás, nagyjából ugyanabban az időszakban- esélyes, hogy ugyanaz a ragadozó követte el őket. Egy idősebb, évek óta Hurghadában élő osztrák nő esete kapott nagyobb nyilvánosságot, hiszen róla készült a fent említett videó. A második áldozat, egy negyvenes éveiben járó román nő esete csak később került nyilvánosságra. Nyilván az egyiptomi hatóságok igencsak óvatosan jártak el, mert a nyári szezon közepén nagyon nem hiányzott nekik az, hogy így kerüljön be Hurghada a hírekbe.

Vizsgálatot indítottak, a partot pedig pár napra lezártak. Talán majd mutatnak képeket egy kifogott cápáról is, hogy "megvan a bűnös". Az első hírek még nem voltak egyértelműek, mostanra viszont úgy tartják, mind a két támadást tigriscápa követte el. Ez egy kifejezetten nagytestű, a Vörös-tengerben is előforduló, veszélyesnek számító cápafaj, tehát nem kizárható, hogy tényleg így történt.

Hogy miért pont most, miért így? Azt nem tudjuk, és én azt gondolom, soha nem is fogjuk megtudni. A cápák nem tesznek vallomást. A nyílt tengerben osztozunk a területen a tengeren élőlényekkel, és megesik hogy valaki megsérül- néha csak egy tengeri sünbe lép valaki, más súlyos medúzacsípést szenved el, és valóban, előfordulnak cápatámadások is. Ahogy az jellemző, most sem falta fel egészben az embert a cápa, de a sérülések túlságosan súlyosak voltak, az áldozatok nem élhették túl a támadásokat, hiszen egyszerűen elvéreztek. Talán akkor sem lehetett volna rajtuk segíteni, hogy ha közvetlenül mellettük van valaki, aki segíteni próbál. Csak reménykedhetünk, ez tényleg két kirívó, egyedi eset volt és nem fordul elő hasonló a közeljövőben.

Ilyenkor jó lenne nagyon okosakat mondani arról, hogy lehet tuti módon megelőzni a cápák támadását. Ne menjünk vérző sebbel a vízbe, kerülni kell a cápákat vonzó csapkodó mozdulatokat, a vizelést, ne távolodjunk el a zátonytól, de... Milliónyi turista csinál ilyet, és csak töredéküket éri támadás. 

Tudom, hogy az is rettentően semmitmondó, hogy a tengerben fürdőzők és a cápák nagy számához képest mennyire elenyészően ritka a cápatámadás, mert aki áldozatul esik, annak pont nem számít a statisztika. Igen, a cápák ott vannak a vízben, és általában nem történik semmi. Pont, mint ahogy gyakran maga a tulajdonos nem érti, egy-egy esetben miért támadott meg valakit a kutyája. Magyarázat nincs, de a baleset attól még megtörtént, és aki átélte, azt nem vigasztalja semmilyen utólagos okoskodás.

Búvárként általában kevésbé vagyunk veszélyben, hiszen mi jól látjuk, mi van körülöttünk, csoportban merülünk. De azért mi is szoktunk egyszerű nyaralók lenni, és nem jó arra gondolni, hogy velünk pancsoló családtagjaink veszélyben lehetnek. Veszélyben vannak? A fenti statisztikák azt mutatják, nem igazán. Az óvintézkedések betartása még ezt a csekély esélyt is csökkenti. Tehát akkor egyáltalán nem kellene félnünk? 

Nem merem ezt így kijelenteni, mert tudom, van egy zsigeri félelem a többségben, ha a cápák kerülnek szóba. Ha egyáltalán nem kellene félni, akkor most miért halt meg két ember, vetődik fel a jogos kérdés? Szóval azt mondanám, az óvatosság nem árt, de ha megkérdeznek, akkor én azt mondanám, a tengerben ezer más dolog miatt is óvatosnak kell lenni. Sodrás és hullámzás, éles korallok, mély víz, medúzák, bármi sodorhat veszélybe. 

Vigyázzunk magunkra és másokra, "ne tegezzük le" a tengert és az óceánt, figyeljünk a környezetünkre, és így tovább, mondhatnám a szokásos dumát. De nincsenek csodatévő módszerek, és csalhatatlan megoldások. Ami van, az a vágy, hogy tengerre szálljunk. Hogy a vízben legyünk. És ez a vágy meg is marad. A hírek hatása is elmúlik, pár nap múlva ugyanott, ugyanúgy fognak strandolni százak, ahol ma még tilos a vízbe menni. Amit megtehetünk, hogy az önfeledt szórakozás mellett egy picit megfontoltabbak, óvatosak vagyunk- nem csak a cápák, hanem minden más miatt is. Amikor pedig nincs baj, akkor ugyanúgy élvezzük a tengert, mint ahogy mindig is szoktuk.

Másfél évtizedig nem hozták nyilvánosságra, hogy megtalálták a HMS Gloucester maradványait.

Egy profi búvárokból álló csapat fedezte fel a Gloucester roncsát. A hajó 1682. május 6-án süllyedt el Norfolk partjainál, az Egyesült Királyságban, miközben James Stuartot, York hercegét, a későbbi II. és VII. Jakabot szállította.

A H.M.S. Gloucester fregattot 1652-ben állították hadrendbe, a londoni Limehouse-ban építették, és 1654-ben bocsátották vízre.

1682-ben ezt a hadihajót választották ki, hogy James Stuartot, York hercegét Edinburgh-ba szállítsa, hogy elhozza váraddós feleségét és háztartásukat. Abban reménykedtek hogy időben visszahozzák őket II. Károly király londoni udvarába, hogy megszülessen a törvényes férfi örökös.

A Gloucester Portsmouthból indult útnak. A herceg és kísérete Margate előtt szállt fel rá, miután Londonból jachton utaztak. A hajón számos prominens angol és skót udvari ember utazott, köztük John Churchill, a későbbi Marlborough első hercege.

1682. május 6-án a Gloucester néhány órával azután futott homokpadra, hogy James Stuart, a kapitány és több tengerésztiszt hosszasan vitatkozott a követendő útvonalról.

A herceg nem sokkal a hajó elsüllyedése előtt elhagyta a hajót, és egy kísérőhajóra szállt át, hogy befejezze útját, de az utasok és a legénység tagjai közül több százan meghaltak.

A roncs helyét először 2007-ben fedezte fel egy testvérpár Julian és Lincoln Barnwell, néhai édesapjuk, Michael, valamint barátjuk, James Little, a Királyi Haditengerészet egykori tengerésze és búvárja.

Később megtalálták az 1681-ben gyártott hajóharangot, amelyet 2012-ben a védelmi minisztérium használt fel a hajó végleges azonosításához.

Mivel a hajó azonosságának megállapítása sok időt vett igénybe, és mivel a nemzetközi vizeken fekvő, "veszélyeztetett" helyszínt védeni kellett, a felfedezést csak most lehet nyilvánosságra hozni.

"Az elsüllyedés körülményei miatt ez a legjelentősebb víz alatti régészeti felfedezés a Mary Rose 1982-es kiemelése óta" - mondta Claire Jowitt, a Kelet-Angliai Egyetem professzora, az English Historical Review című folyóiratban e hónapban megjelent tanulmány szerzője.

"A felfedezés azt ígéri, hogy jelentősen segíteni fogja a 17. századi társadalmi, tengerészeti és politikai folyamatok megértését".

A kiemelt és konzervált leletek között ruhák és cipők, navigációs és más tengerészeti felszerelések, személyes tárgyak és számos borosüveg is található.

Az egyik palackon a Legge család - George Washington, az első amerikai elnök ősei - címerével ellátott üvegpecsét látható. A címer a csillagos és sávos zászló elődje volt.

Egyedülálló módon ezen kívül volt néhány bontatlan palack is, amelyekben még mindig bor volt, ami izgalmas lehetőségeket kínál a jövőbeli kutatás számára.

"Ez kiemelkedő példája a nemzeti és nemzetközi jelentőségű víz alatti kulturális örökségnek" - mondta Jowitt professzor.

"A kiváltságosok és a hétköznapi emberek életének elvesztését tekintve is jelentős méretű tragédia. A Gloucester utolsó útjának teljes történetét és az azt követő hatását újra kell mesélni, beleértve kulturális és politikai jelentőségét és örökségét is."

"Megpróbáljuk azt is megállapítani, hogy kik haltak még meg, és elmondani a történetüket, mivel jelenleg az áldozatok töredékének a személyazonossága ismert."

Május az egyik legjobb időszak az ország felfedezésére, víz alatt és felett.

Négy éve jártunk utoljára Jordániában. Kellemes utazás volt, de a novemberi eső elmosta a petrai látogatást, és azóta is motoszkált bennünk, hogy vissza kellene mennünk. Mivel Jordánia már nem gürdít akadályokat az utazók elé, legyenek oltatlanok vagy sem, összeverődött egy kis csapat, és élve a viszonylag olcsó repülés lehetőségével, nekivágtunk.

Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy az utazás megdrágult. Egyrészt a koronavírus-járvány miatti lezárások óriási veszteséget jelentettek sok szolgáltatónak, akiik próbálják behozni ezt a kiesést. Másrészt jól ismert tény a magyar forint gyengélkedése, ami szintén nehezíti a tervezést. Egy pár hónap alatt könnyedén ugrott 10-15 százalékot a legtöbb utazás forintban kifejezett ára. De mit tehetnénk? Szeretünk utazni, összeszorítjuk a fogunkat, gyűjtünk és megyünk.

És általában ez megéri. Most sem volt ez másképp. A Holt-tenger, a Vörös-tenger, Wadi Rum, Petra és Jerash voltak a fő állomások. A Holt-tengerben való lebegés mindenkiből kicsit gyereket csinált, a Wadi Rum sivatagának holdbéli tájai ismét lenyűgüztek. Végre végigjárhattuk Petrát (vagyis egy részét), nem pedig csak a kapu előtt toporogtunk csalódottan, esőáztatta ruhákban. Jerash már csak hab volt a tortán.

A Vötös-tengerre egy napot szántunk, mert mégiscsak búvárok lennénk. A 23 fokos víznél merültem már épp melegebb vízben, de nem is olyan régen ugyanebben az időszakban az Adriára jártunk, 16-17 fokos tengerben búvárkodni- szavam ne legyen. A víz alatti múzeumról már írtam, de volt egy másik, bemelegítő merülésünk is, egy tulajdonképpen átlagosnak mondható korallzátonynál. Murénák, bohóchalak, sziklahal, hasonlók bukkantak fel, no meg egy élővilággal rendesen benőtt móló. Jó volt itt úszkálni a deszkákon átszűrődő napsugarak fényjátékában.

A kezdőket pedig elvitték egy körre a sekély zátonyon. Azt hiszem, lesz, akiből később vizsgázott búvár válik, mert azért a Vörös-tenger még 23 fokosan is nagyon izgalmas. Igazán jó volt látni az örömüket, lelkesedésüket! Ugyan nekem némileg több a tapasztalatom, nagyon is meg tudom érteni őket. A merülések között lazáztunk a hajón, mert ezúttal hajós kirándulást választottunk: együtt volt az egész csapat, és akár napozni, akár búvárkodni akart valaki, volt rá lehetősége. A Barakah viszonylag nagy hajónak számít, kényelmesen elfértünk, és még friss grillebédet is kaptunk, szóval nem volt rossz program.

Azért töredelmesen be kell valljam, a felszíni kalandokat legalább annyira vártuk, mint a víz alattiakat. Nem is tudom, hány olyan hely van, ami ilyen könnyen elérhető, és ebben a májusi időszakban is sok programmal, szuper időjárással kecsegtet. Jordánia az egyik legjobb úti cél, mert változatos, rendezett, megfizethető, és általában az emberek is igen kedvesek. Helyi segítőnk, Mohamed végig kalauzolt rengeteg látványosságon, és ugyan zsúfolt volt a program, én nem bántam, hogy nem volt üresjárat. Kiváló helyi szervező segítségével bonyolítottuk az utat, és nagyon jó döntés volt őket választani.

Nyáron már jobban meggondolnám az utazást, mert elképzelem a kiruccanást a sivatagba 40 fok feletti kánikulában- ez már meg tudja viselni az embert. Jerashban, a korábbi napok fáradtságával a lábainkban, kicsit elcsigázottan ültünk le az amfiteátrumban, és ugyan ez is komoly élmény, nekem átfutott a fejemben, milyen lehet itt tölteni az időt, amikor az ókori város kövei ontják magukból a meleget. 

Mindenesetre Jordánia most igencsak népszerű, pont a jó adottságai miatt. Ráadásul két nemzetközi reptere van, simán belefér egy olyan út, amikor a nyaraló Aqabába érkezik és Ammanból indul haza- vagy fordítva. A legjobb az volt, hogy két éve először tényleg úgy éreztem, igazán szabadon utazunk, minimális vagy semmi korlátozással, nehezen követhető, gyakran szabályokhoz való igazodás nélkül. Hiányzott!

Szóval ez a jordán kör többről szólt számomra, mint magáról egy csodálatos ország meglátogatásáról. Szabadságról, ami már hiányzott. Jó, hogy ismét megtapasztalhattuk ezt az érzést!

Mi is megnéztük az Aqaba előtt elsüllyesztett harcjárműveket.

Híre ment annak pár éve, hogy Jordániában folytatják a mesterséges zátonyok telepítését, és ezúttal új víz alatti múzeumot alakítanak ki: tankok, légvédelmi ágyúk, csapatszállító járművek, lövegek és helikopter került az Underwater Military Museumba, könnyen elérhető mélységbe.

Amikor legutóbb Aqabában jártunk, ez a merülőhely még nem is létezett, így aztán viszonylag egyértelmű volt számunka, ha újra eljutunk oda, megnézzük. Mivel májusban a kedvező repjegyárak miatt Jordánia felé vettük az irányt, erre lehetőség is nyílt. Hajóval mentünk ki búvárkodni, mert úgy némileg kényelmesebb, és ez jó döntésnek is bizonyult.

A harcjárművek sorát egy helikopter nyitotta, majd nagyjából 20 méteres mélységben úsztuk körbe az egymás után sorakozó többi eszközt. Kétségtelen,  hogy míg egyetlen tank kevés lenne önálló merülőhelyhez, hiszen két perc alatt körbe lehet úszni, így már látványosabb a hely. Nézelődtünk az ágyúk és lánctalpak körül, bekukkantottunk a helikopterbe, aztán visszaúsztunk a hajóig.

A látótávolság ugyan nem kényeztetett el, de arra azért bőven elegendő volt hogy egy-egy járművet teljes egészében megnézhessünk. Nekem kicsit hiányérzetem van, mert szerettem volna többet tudni arról, pontosan mik is vannak "kiállítva" ebben a múzeumban, ezt utólag próbálom kideríteni. 

Van itt Chieftain (Khalid Shir) tank, FV701 Ferret páncélozott felderítő jármű, FV101 Scorpion könnyű harckocsi, Ratel 20 csapatszállító és Mk42 Duster önjáró légvédelmi gépágyú is. Egy hatalmas, 155mm-es löveg mellett pedig Bell AH-1 Cobra harci helikopter kapott még helyett a zátonyon.

Összességében feltétlenül megéri ezt a zátonyt is útba ejteni, ha valakit érdekel a roncsmerülés, a haditechnika. Ugyan az élővilág még nem dús, azért gyorsan változni fog ez, és pár év múlva már nem csak a "vasak" kedvéért lehet majd itt búvárkodni.

Tulajdonosa igazi csodaként élte meg, hogy búvárok megtalálták elveszett gyűrűjét.

A Great Ouse folyóba esett antik jegygyűrű tulajdonosa rettentően boldog volt,, amikor egy helyi búvárcsapat megtalálta az ékszert. Emma Lyon a szombati regatta alatt a családjával és barátaival együtt a folyóparton volt, miközben a részt vevő egységeknek szurkoltak.

Szokásához híven nagymamája jegygyűrűjét viselte; egy közel 100 éves aranygyűrűt.

"Éppen egy helyi hajót pillantottunk meg, én pedig épp éljeneztem és tapsoltam, amikor hirtelen a gyűrű lerepült az ujjamról és a folyóba pottyant" - mesélte Emma a Bedford Independentnek.

"Úgy tűnt, mintha az egész lassított felvételben történt volna, és bár a fiúk megnyerték a versenyt, a gyűrű elveszett".

Emma egyik barátja azt javasolta, hogy forduljon segítségért a helyi búvárklubhoz, így vasárnap este e-mailt küldött a Bedford Scuba Diversnek, és várta a választ.

"Másnap reggel azonnal kaptam egy e-mailt, amelyben azt írták, hogy szívesen segítenek, és még aznap este össze tudnak állítani egy csapatot" - mondta Emma.

Emma nem tudhatta, hogy az e-mail beérkezése után az események a búvárklubban lavinaszerűen felgyorsultak. Mags Martin, a Bedford Scuba Divers képzési felelőse azonnal felhívást tett közzé a klub Whatsapp-csoportjában, amelyben segítséget kért.

"20 percen belül Matt Peters - aki később a nap hőse lett - igent mondott, őt követte Tony Pugh és Arvydas "Arvis" Čestauskaitė, akik mindannyian örömmel szálltak vízbe" - mondta Mags.

"Minden illetékes hatóságot értesítenünk kellett, mielőtt a folyóba merülhettünk volna, így gyorsan felvettük a kapcsolatot a környezetvédelmi ügynökséggel, a rendőrséggel és a tűzoltócsapatokkal, valamint a Bedfordi Kerületi Tanáccsal."

"Délután 2 órára összeállt egy terv, és megbeszéltük, hogy másnap 17.30-kor találkozunk Emmával azon a helyen, ahol a gyűrű elveszett."

A rossz kezdet után, amikor körülbelül 150 métert kerestek téves irányban, megérkezett Emma férje Great Denhamből, és rámutatott a pontos helyre. Perceken belül Matt "A gyűrű ura" Peters csodával határos módon megtalálta az ékszert a zseblámpája fénysugarával.

"A gyűrű és az ujj újra egyesült, és Emma repesett a boldogságtól!" - mondta Mags.

"A búvárok elképesztőek voltak" - mondta Emma, aki utána az egész csapatot elvitte egy köszönő italra egy helyi kocsmába.

"A gyűrű a nagymamámé volt, aki 2000-ben, 100 évesen halt meg. Egy kukoricakereskedőnél dolgozott a Caldwell Streeten, és néha korán kelt, és munka előtt kivitte a család csónakját a folyóra."

"Arra gondoltam, hogy ha nem találjuk meg a gyűrűt, akkor méltó nyughelyre került."

"Annyira, de annyira hálás vagyok mindenkinek a búvárklubból, aki feláldozta az estéjét, hogy segítsen, és el sem hiszem, hogy Matt megtalálta. Ez egy igazi csoda."

Ezúttal Mexikóban süllyedt el egy luxus kategóriájú hajó.

A Socorro Vortex jól ismert, kedvelt hajónak számított, és felszereltsége is igazán kiváló volt. Socorro környéke egyike a legendás merülőhelyeknek, ahol számtalan különleges állattal lehet búvárkodni, s ennek megfelelően a túrák is igen drágák.

Most is vendégekkel tele indult útnak a hajó, 14 búvár volt a fedélzetén. Ám május 9-én a hajnali órákban a Socorro Vortex megfeneklett egy zátonyon. A legénység profi módon kimentett mindenkit, majd a parti őrség segítségével valamennyi utas és a személyzet 11 tagja is partra jutott épségben. A hajó viszont elsüllyedt.

A legfontosabb, hogy a búvárok megúszták a balesetet, ám annak nyilván kevésbé örültek, hogy a hajó magával vitte a hullámsírba értékeiket, búvárfelszereléseiket, kameráikat is. Itt azért sok ezer dolláros veszteségről van szó. A cég igyekezett mindenki hazaútját megszervezni, de a történetnek még nyilván lesz folytatása. Azt vélhetően a vizsgálatok döntik majd el, mi is vezetett pontosan a balesethez.

A 43 méter Socorro Vortex nem új hajó, évtizedekkel ezelőtt a kanadai parti őrség kötelékében szolgált. Alapos átalakítás után lett belőle búvártúrákhoz használt hajó, mert luxus kabinokat alakítottak ki rajta. Mexikói vizeken indultak vele túrázni a búvárok Socorro mellett a fehér cápás merülésekről ismert Guadalupe környékére is. 

Majd kiderül, hogy kimenthető-e a hajó, és ki lehet-e javítani. Az biztos, hogy még abban az esetben is jó sokáig partra kényszerül, ha meg lehet menteni.

Sajnos mostanában nem ez az első hír arról, hogy odaveszett egy búvárhajó a tengeren, pedig a turizmus alig indult újra a koronavírus-járvány után. Ki tudja, egyszerűen szerencsétlen véletlen-e, hogy ilyen hírek borzolják a kedélyeket, de az legalább jó hír, hogy minden esetben sikerült megmenteni a vendégeket. 

Egy vörös-tengeri búvárbaleset után megint cápát emlegettek, de a beszámolók szerint csak az első hírek voltak félreérthetőek.

Egyiptomban még mindig népszerűek azok a búvártúrák, amiken a vendégek egy héten át hajón laknak és onnan mennek naponta többször is merülni. Ezek a szafarik természetesen inkább rutinosabb búvárok számára megfelelőek, viszont cserébe az izgalmasabb, meredeken a mélybe szakadó falú zátonyok is útba ejthetőek.

Az egyik legendás egyiptomi merülőhely az Elphinstone zátony. Én magam is jártam már itt párszor, s ugyan időnként erős az áramlás, nem egyszer figyelhettünk meg a nyílt vízben különféle cápákat. Az tehát régóta ismert, hogy itt, ezekben a vizekben vannak ragadozók, de ettől függetlenül nem szoktak balesetek történni.

Nemrég egy szafarihajóról merült egy csapat, aminek egyik tagja eltűnt, és hiába várták a felszínen is. Eleinte még csak találgatások voltak arról, mi történhetett vele. Nem sokkal később viszont egy másik búvárcsoport tagjai messze maguk alatt, a mélyben meglátták az élettelen búvárt, akinek a közelében egy méretes tigriscápa ólálkodott. A búvár túl mélyen volt, nem tudtak lemenni érte. A tigriscápa a nagyobb, és veszélyesebben tartott cápák közé tartozik, de a lent lévő búvárt meglátó csapattal szemben semmilyen agressziót nem mutatott, az élettelen búvárnál is csak rövid ideig maradt.

Egy mélymerülésben jártas búvárcsoport hozta végül a felszínre az áldozatot, aki az a férfi volt, akit korábban eltűntként kerestek. Megtalálták a cápaharapás nyomát is a testén, de a sérülés jóval későbbi volt, mint a halál bekövetkezte. A vizsgálat szerint egyértelműen más volt a baleset oka, nem pedig cápatámadás. A tigriscápa tehát magában a tragédia bekövetkeztében egyáltalán nem volt felelős.

Ettől függetlenül, amíg a vizsgálatok tartottak, átmenetileg nem engedélyezték a búvárkodást az Elphinstone zátonyon. Mostanra viszont már semmilyen tiltás nincs érvényben, a búvárkodás ugyanúgy folyik. Cápák jelenlétében eddig, ezután is ugyanolyan alapelveket követve kell merülni: a biztonsági szabályokat betartva, egymásra odafigyelve mindez izgalmas, és nem kockázatos kaland.

Van, ahol már a tenger alá küldött hajókat is védeni próbálják.

A búvárüzletben komoly szerepet kaptak mostanában a kifejezetten búvárok kedvéért víz alá küldött hajók, tankok, repülők. Szerte a világban lehet merülni ilyeneknél, ám nem mindegyik mesterséges zátony projekt válik sikeressé.

Hogy mi lehet a gond? Például az, ha a roncsot rossz helyre pottyantják, túl mélyre kerül, így a búvároknak csak a töredéke merülhet rajta: azok, akiknek van ehhez megfelelő képzettsége és felszerelése. Ezzel az egyik fontos cél biztosan nem teljesül, mert nem tehermentesíti a természetes élőhelyeket.

A másik nagy hiba pedig az szokott lenni, ha -milyen meglepő- rossz helyre teszik a roncsot, csak ezúttal éppenséggel a mélység túl sekély. Pár méteren még érezhető a hullámverés, a nagyobb viharok pedig egészen mélyen is kárt okozhatnak. Ha pedig abszolút nem védett pontján van a tenger fenekének a roncs, akkor komolyan meg is rongálódhat. Akadt már erre példa több helyen is.

Most éppen Máltáról érkeztek olyan hírek, hogy a P33 nevű járőrhajót a téli viharok csúnyán megrongálták. Persze a süllyesztés helyét jól ismerők már előre megmondták, inkább másik pontot kellett volna választani- az oldalára dőlt P33 mindenesetre nem fest túl jól. Így aztán el lehet rajta gondolkodni, hogy megpróbálják-e "kijavítani" a roncsot, amit meglehetősen komoly pénzbe került elsüllyeszteni, vagy esetleg akár ki is emeljék.

A P33 egyébként azon német építésű máltai járőrhajók közé tartozott, amiket kiszuperálva a tenger fenekére küldtek. Ám míg a jobban kiválasztott helyen levő P29 például a sikeres mesterséges zátony kialakítás jó példája, a P33 sorsa egyelőre egészen máshogy alakul.

(Fotók: Arkadiusz Skrebnik)