Big Blue Búvár Blog

Dottie Frazier az első nő volt, aki búvároktatói minősítést szerzett.

Akik jártasak a búvárkodás történelmében, tudják jól, hogy nagyon sokáig szinte kizárólag férfiak merültek a rézsisakos búvárkodás korában, és az azt követően elsősorban a hadseregben végzett búvártevékenységben sem vettek nők részt. Pedig korábban, a még csak szabadtüdővel merülő búvárok közt pedig a nők voltak többségben Koreában, Japánban is, tehát szó sem volt arról, hogy ez nekik "nem való".

Cousteau kapitányék fejlesztése, az olcsó, könnyen gyártható nyílt rendszerű sűrített levegős légzőkészüléknek köszönhetően nem csak a katonák, hanem a civilek is felcsaphattak búvárnak. Természetesen mindig volt pár kalandvágyó hölgy is, aki csatlakozott hozzájuk, de többnyire férfiak merültek. 

Az pedig végképp ritka volt, hogy egy nő úgy döntött, a búvárkodás lesz a hivatása. A törékeny termete ellenére kitartó és merész Dottie Frazierről úgy tartják, ő volt az első nő, aki az Egyesült Államokban megszerezte a búvároktatói minősítést, még 1955-ben. Később pedig még búvárboltot is nyitott, búvárruhákat tervezett, tehát ott volt a kedvtelési búvárkodás hőskorában. 

Négy fia született, természetesen mindannyiukból búvárt faragott, és alapított egy olyan klubot is, ami a családi búvártúrákra koncentrált- együtt merülhessenek szülők és gyerekek.

A búvárként és búvárüzletágban is aktív hölgy sok elismerést kapott, a búvárlegendák közé választották, s az Egyesült Államokban kifejezetten ismert volt tevékenysége a búvárkörökben. Az 1922 júliusában született Dottie Frazier pár napja, 99 évesen hunyt el.

Emlékezetes hetet töltöttünk a Maldív-szigeteken januárban- nagyvadakból nem volt hiány.

A koronavírus miatti nehezítések az álmodozásokat legalább nem érintették annyira. Azt kell mondjam, az utóbbi hónapokban egyre többen, többször éreztük úgy, hogy menni kellene, közelre vagy távolra- bárhova. A nyári Adria után az őszi Ciprus egyfajta áttörés volt, és éreztem, kell valami nagyobbat is álmodni. 

A Maldív-szigetek csábító nyaralóhely, de a búvárok körében nem kevésbé sűrűn emlegetett. A víz meleg és tiszta, viszont az erős áramlások miatt többször esik szó az esetleges veszélyekről. Bár voltak merülőhelyek, ahol tényleg vitt a víz, jó szervezéssel, jó helyi merülésvezetőkkel azért egy rutinos búvár számára ugyanúgy jól merülhető, mint bármi más. Legalábbis én végig búvárkodtam a hetet, szinte mindig vittem a gépemet, és kifejezetten jókat merültem. Természetesen észnél kell lenni, de hol nem?...

Már a legelső, bemelegítő merülésnél feltűnt valami: nem volt igazán lenyűgöző korallkert ott, ahol beugrottunk, viszont az első kis szirti cápa rögvest megjelent. Aztán egy másik, harmadik... Gyorsan rájöttünk, a máshol említésre méltónak számító kisebb cápák itt teljesen szokványosak. A feketeúszójú szirtcápák mellett előfordultak rajokban a szürke szirtcápák, és néhol az aljzaton nyugodtan heverésző fehéruszonyú szirtcápákból is akadt. Ezekhez egészen közel is lehetett férkőzni, ha kellően óvatosan lopakodtam feléjük.

A dajkacápákkal való éjszakai merülés afféle igazi látványosságnak számít a Maldív-szigeteki hajóutakon. Nekem kicsit furcsa élmény volt: van egy hely, ahova odaszoktak ezek a ragadozók a rendszeres etetés miatt, a tüskés rájákkal együtt. Itt az éj sötétjében tolakodnak a könnyű zsákmányra váró cápák és az őket nézni akaró búvárok. Mint egy színpad körül, letérdeltünk, és jöttek minden irányból a dajkacápák. Néha konkrétan hozzánk értek, máskor meg csapatostól húztak el a fejünk felett. Van, aki szerint ez a legjobb merülés egy ilyen túrán- nekem is emlékezetes az élmény, de volt, ami jobban tetszett. Kihagyni azért kár lett volna!

S hogy mi az, ami nagyobb durranás? Néha a szó szoros értelmében nagyobb látványosságról van szó: az egyik helyen manták kedvéért mentünk a víz alá, de a semmiből, teljesen váratlanul alattunk felbukkanó cetcápa miatt lett igazán nagy kaland a merülés. Megláttuk a komótosan úszó, 6-7 méteres óriást, és sikerült viszonylag közelről meg is néznünk Nincs mese, volt nagy öröm! Nem éppen ekkor készültek életem felvételei, de... mit számít? Ott voltam és megnéhettem a saját szememmel!

Aztán az sem volt akármi, amikor a túra vége felé, a főváros, Male kikötőjének bejáratánál ugrottunk be. Itt sok halász dobál be felesleges fogást, haldarabokat a vízbe, és sejthető, hogy ez vonzza a ragadozókat. Elsősorban tüskés ráják jönnek, de helyi vezetőnk mutatta, menjünk kicsit mélyebbre, mert ott talán összejöhet egy izgalmasabb találkozás. Aztán fel is bukkant egy ismerős sziluett, kígyózó mozgással- cápa! Ráadásul távolról pörölynek tűnt!

Vártunk, figyeltünk és nézelődtünk minden irányba, és újból jött a pöröly! Bevallom, az ember hiszi is meg nem is, amikor az eligazításon azt mondják, hogy talán, ha szerencsénk lesz, ezt meg azt látunk. Mert ugye, ha nincs szerencsénk, hát nincs- az, hogy naponta vagy évente látják ott azt a bizonyos állatot, ki tudhatja? De ezen a túrán a legtöbb ilyen ígéret bejött, mi pedig még itt, a kikötő előtt homoksivatagban is gazdagodtunk egy különleges élménnyel.

A pörölycápás videó itt nézhető meg, ha valaki kíváncsi, milyen amikor egyszer csak felbukkan ez a jellegzetes formájú ragadozó.

Egy búvár a merülés után esett el, és így vesztette életét.

A merülések előtt, alatt, után nem mindig jár a fejünkben az, hogy a felszínen ugyanúgy leselkednek veszélyek a nehéz felszereléssel cipekedő búvárra, mint ahogy a mélyben is óvatosnak kell lenni.

A napokban az Egyesült Királyságból érkezett szomorú hír: a St Brides Bay Pembrokeshire-ben viszonylag ismert merülőhely, és itt történt végzetes baleset. Az öbölben jó a látótávolság a köves-kavicsos aljzat felett, még kezdő búvárok számára is ajánlható parti merülőhely.

Egy búvár a merülés végeztével itt igyekezett a partra, amikor olyan szerencsétlenül csúszott meg a köveken, hogy elesett, és visszasodródott a vízbe. Társai riasztották a hatóságokat, akik megtalálták az áldozatot, ám segíteni már nem tudtak rajta.

Valószínűleg ez inkább egy szerencsétlen eset volt, ám emlékeztetnie kell minket arra, hogy búvárbalesetek a felszínen is történnek. Előfordulnak ilyen esések, aminek általában ficam, törés a vége, de néha történhet rosszabb is. Figyeljünk oda magunkra és egymásra a víz alatt és felett egyaránt!

Tavaly nyáron megint megnéztük a Stuka roncsát az Adrián.

Emlékezetes roncsmerüléseim közé tartozik, amikor először jártunk a Zirje mellette nyugvó második világháborús zuhanóbombázó, a Ju87 maradványainál. Zuhanóbombázó, ami a tengerbe zuhant, s a merülés is olyan, hogy a felszínről gyakorlatilag egyenesen zuhanunk a mélység felé, a repülőhöz.

Ezen a nyári kiruccanáson a szomszédos Kaprije szigeten volt a bázisunk, onnan hajóztunk át a roncshoz. Kaprije önmagában is megér pár kellemes szót, hiszen hangulatos és szép sziget, autóforgalom nélkül. A roncsról persze már írtam régebben, s a lényeg változatlan: izgalmas hely, izgalmas búvárkaland. Még biztos visszatérek... S hogy miért? Pár képpel illusztrálom.

Még egy meglepetés várt rám a szülinapi utazáson: egy új roncsot is megnézhettem.

Az ismerős búvárbázis oldalán már láttam régebben, hogy gyakorlatilag tőlük egy ugrásra új merülőhelyet alakítottak ki egy kiszuperált hajó elsüllyesztésével. Tudtam, hogy ez nem a Zenobia, de azért mégis új élmény látni valami mást is a ciprusi vizekben, mint a larnacai óriásroncsot.

Gyakorlatilag két éve, 2019 decemberében küldték a tenger fenekére a 63 méter hosszú teherhajót. A legmélyebb pontja 30 méter körül van, 20 méteren van a főfedélzet, tehát nem nagy kihívás a búvárkodás. Be lehet nézni a hídra, lehet úszni a raktérben, megcsodálható a hajócsavar vagy a kormánykerék is.

A sztori viszont a szokásos itt Cipruson: egy ilyen kényelmesen merülhető, a parttól alig pár perc hajózásra levő roncsnak mindig, mindenhol örülni szoktunk, de a Zenobia szomszédságában csak egy érdekes kitérő. Annak mondjuk nem volt rossz, hiszen a meleg vízben, jó látótávolság mellett úszhattuk körbe, és nem kellett közben tömegeket kerülgetni. 

Szóval csalódott semmiképpen sem lehetek, sőt. Kifejezetten érdekes kaland volt, színesítette ezt a különleges szülinapi kiruccanást. Hogy aztán a következői larnacai búvártúrán beiktatom-e a merülések közé? Majd eldöntöm, ha eljutok odáig. Most még viszonylag "tiszta" a roncs, kevés rajta az élet is. De ez azért gyorsan változhat!

Azaz több mint valószínű, hogy az Elpida kap még egy esélyt a jövőben...

Ilyen sem volt még velem: Cipruson roncsbúvárkodással ünnepeltem.

Valamiért a különleges születésnapozásokból eddig jellemzően kimaradtam. Igaz, nem is nagyon erőltettem sose hogy valami nagy eseményt kerítsünk ennek örömére- a mostani alkalom is legalább annyira szólt a búvárkodásról, utazásról, mint arról, hogy épp születésnapot ünneplek.

Mindez még október elején volt, de az emléket csak most idézem fel, így év végén. Nem azért, mert rossz volt, sőt. Ciprus már ismerős helyszín, ősszel még kellemes, az ára pedig kitűnő volt. Természetesen, ahogy mindenki más, én is némileg aggódtam a repülős út miatt, de felesleges volt. A plusz adminisztrációval együtt is kezelhető volt a dolog- igaz, egyik utastársunk lebetegedett indulás előtt. Ugyan nem tesztelték, de manapság senki nem mer elindulni egy kis köhögéssel, hőemelkedéssel...

Odakinn ismerős hotelben voltunk Larnacában, ismerős bázissal merültünk, és persze az ismerős Zenobia roncsot. Tulajdonképpen már unhatnám is, de nem így van. Kellemesen meleg volt a víz, barátaim körében voltam, lazáztunk egy kicsit víz alatt és felett- azt hiszem, ilyen születésnapból lehetne több is. Utólag is remek döntésnek gondolom, hogy belevágtunk az útba. 

Ez az év is bizonytalansággal telve zajlott, de én és velem együtt sokan már igyekszünk megkeresni a lehetőségeket arra, hogy hasonló módon ki tudjunk kapcsolódni, mint annak idején. Szükségünk van rá, mert jár nekünk ennyi pihenés és kaland. Oltásokon és maszkviselésen innen, formanyomtatványokon és digitális igazolásokon túl, de mentünk az Adriára, mentünk Ciprusra. És jó volt! Ha kérhetnék valami meglepit, akkor az lenne, hogy maradjon nekünk nyitva legalább néhány lehetőség jövőre is, aztán újra nyisson az egész világ...

Újabb szép magyar sikerről kaptunk hírt a napokban.

Sokakat nyilván meglep, hogy még a víz alatti fotósoknak is vannak különféle versenyei, pedig ezek igen hosszú múltra tekintenek vissza. A CMAS, a víz alatti tevékenységek világszövetsége évtizedek óta megrendezi a fotósok számára a világbajnokságot. A Magyar Búvár Szakszövetség, mint a búvárfotós országos bajnokság rendezője, jogosult CMAS tagszervezetként magyar versenyzőt jelölni. Többen is versenyeztek annak idején, jó helyezéseket is szereztek, de 2019 előtt másfél évtizeden át nem volt magyar résztvevő.

Abban az évben ifj. Lőrincz Ferenc fotós és Takár Yvette modell, segítő alkotta a magyar csapatot. Idén a Portugáliához tartozó Madeirán ismét ők vettek részt a magyar színeket képviselve, és aztán jött a hír a nagy sikerről: nagylátószögű fotó kategóriában az övék lett az aranyérem!

Szerencsére mind a kettejüket jól ismerem, Ferivel sokszor túráztunk is együtt, így első kézből hallgathattam meg a beszámolóját. Jellemzően kétféle búvárfotós verseny van: az egyikre csak küldeni kell a korábban készített képeket, és a világ minden részén dolgozó fotósok legjobb felvételeiből egy zsűri választja ki a díjazottakat. Ám van olyan verseny is, ahol egy időben, meghatározott helyen kell merülni a résztvevőknek, és ott, élesben kell megmutatni, ki mire képes. A búvárfotós VB-t is így rendezik: valamennyi csapat elutazott a helyszínre, és mindenkinek ugyanazokon a merülőhelyeken kellett dolgoznia.

A szabályok szigorúak. Vannak mélységre, időtartamra vonatkozó előírások, és be kell tartani a biztonságos merülés szabályait is. Emellett pedig még a versenybírók is a víz alá merülnek, és figyelik, hogy túlzott igyekezetükben a fotósok nem tesznek-e kárt a tenger élővilágában.

Mint Feri elmesélte, nagyon tudatosan készültek társával a nagylátós helyre. Itt egy roncs volt a fő téma, és erre koncentráltak. Feri barátom már hosszú évek óta lelkesen fotóz roncsokat, és voltunk nem egy olyan általam szervezett túrán is, ahol kifejezetten számunkra még új, izgalmas roncsok megmerülése volt a cél. Így aztán a gyakorló merülésen igyekezett megtalálni a megfelelő pozíciót a megálmodott fotóhoz. A verseny merülésen villámgyorsan lemerültek oda, hogy elkészülhessenek a képek, jött a roncson élő nagy sügér is- és aztán a második kattintás után megjelent a többi búvár a roncs körül. Ennyi jutott ez alkalommal erre a beállításra, de Feri rutinja, és a jól átgondolt terv miatt így is aranyérmes kép született. Ha bárki azt hiszi, itt kizárólag  a "véletlen" és a "szerencse" dönt, nagyon téved. A többi merülésen Yvette segítségével makró témákon dolgoztak, és a rák témában sikerült egy hatodik helyezést is elérniük.

Bizonyára sok úgy gondolják, nyilván rengeteget lehet javítani utólag a kevésbé sikerült fotókon, ezen a versenyen a szabályok tiltották a felszíni utómunkát. A győztes fotó "így jött ki a gépből". Az is nagy szó, hogy a többi résztvevő mind tengerrel rendelkező országból jött, ahol értelemszerűen sokkal több a merülési lehetőség. Nálunk nincsenek profi víz alatti fotósok, akik megtehetnék, hogy csak ebből éljenek- Feri is kedvtelésként űzi ezt a hobbit. 

Jó volt hírt kapni a régi barátok, merülőtársak sikeréről. Megcsodálhattam az aranyérmet, aztán szokás szerint máris búvárutakra, tervezett túrákra terelődött a szó. Hosszú évek óta ismerjük egymást, sokszor utaztunk, merültünk együtt, így aztán a győzelemtől függetlenül máris arról beszélgettünk, ki hol búvárkodna legközelebb. Fényképezőgéppel vagy anélkül, a lényeg az, hogy a víz alá menjünk. 

89 méterre ereszkedett a magyar búvár a ciprusi világbajnokságon, amivel aranyérmes lett.

Korok Fatima nevét nem is olyan régen ismerhettük meg, amikor szinte a semmiből robbant be a szabadtüdős búvárkodás élvonalába. Az idén már jegyezték őt, amikor a ciprusi AIDA világbajnokságra készültek a versenyzők. Bár Fatima felkészülését több akadály nehezítette, és nehéz volt támogatókat gyűjtenie, egy ideje már keményen edzett Cipruson.

Ma reggel pedig a Free Immersion (FIM) kategóriában vett részt a versenyen, ahol 89 méteres mélység, nemzeti rekord, egyben a kategória legnagyobb mélysége volt a kitűzött cél. Egy fantasztikus, valamivel több, mint három perces merülés után sikeresen a felszínre ért, és magyar csúcsot javított, illetve ha jól értem a szabályokat, ismét világbajnoki címet szerzett. Nagy gratuláció neki!

Az alábbi videó a verseny élő közvetítése, itt kicsit visszatekerve meg is nézhető a különleges mélymerülés.

A Dive Club inkább a fiatalokat célozza, de az egész családnak érdekes lehet.

A gyerekeknek, tinédzsereknek készülő, vagy róluk szóló sorozatok világa az idősebb generációk számára néha már idegen. Nincs ebben semmi különös, hiszen erősen megváltoztak a mindennapok, és a mai ifjoncok élete sok szempontból más.

Néhány téma viszont időtlen. Barátság és szerelem, hűség és árulás, sorsfordító kalandok- ilyenekről írtak ifjúsági könyveket már egy évszázada is. Ha úgy vesszük, a Dive Club (A búvárklub) című ausztrál sorozat is beleillik a sorba, maximum csak néha felbukkan egy okostelefon, és a főszereplők nagyokat szelfiznek.

Ettől még lehet jó egy sorozat, számunkra pedig főleg, ha búváros is. Természetesen tudjuk, hogy milyen klisék fordulnak elő egy ilyen műsorban: kincskeresés, titokzatos roncsok, cápák. Akár még ellenséges békaemberek is felbukkanhatnak!

A főszerepet négy tizenéves lány kapta, ők a címadó búvárklub tagjai, akik természetesen imádják a tengert, és meseszerűen jó helyzetben vannak. Egy szép ausztrál szigeten élnek, van saját csónakjuk, van saját búvárfelszerelésük, kiválóan felszerelt, stílusos klubházuk és bőven van idejük kedvükre merülgetni. Iskoláról szó se esik, viszont saját videocsatornát üzemeltetnek, hogy a kalandjaikat megosszák. A zsebkendőnyi Cape Mercy környékén biciklivel kalandoznak, szigorúan bukósisakban, és amikor merülni indulnak, a sznorkel sem maradhat le a maszkról. Szóval nagyon rendes és lelkes búvárlányok kalandjaihoz csatlakozhatunk.

A kis szigetnek rejtélyes a történelme, és a tenger mélyén nyugvó roncsok is izgalmakat ígérnek a lányok számára. Csak épp legutóbbi kalandjuk veszélyessé válik, amikor egyiküknek nyoma vész. A többiek mindent megpróbálnak, hogy kiderítsék mi történt vele, ám váratlan akadályokkal szembesülnek.

Hogy kissé idillikus a felállás, különösek a fordulatok, váratlanul jönnek a nagy felfedezések? Ez a műfaj sajátossága, és nincs is vele gond. A leegyszerűsítés ellenére a búvárkodás nincs teljesen hiteltelenül ábrázolva, és jut némi tér a kutatómunkának is- mert ugye azt tudjuk, a nagy víz alatti felfedezések története igen gyakran az archívumokban végrehajtott "búvárkodással" kezdődik. Mellesleg tényleg gyerekbarát a sorozat, ami jó pont manapság. Én azért csak afféle lélekben fiatal nézőként is kíváncsi voltam, hova jut el a történet.

Természetesen nem csodát, vagy a legmélyebb művészi értékű alkotást kell várni egy ilyen sorozattól. A Netflix és a többi csatorna programdömpingjében már az is értékelhető, ha valami többnyire tisztességesen meg van csinálva, és egy vállalható, nézhető végeredményt kapunk. Azt nem tudom, hogy a célcsoportnak érdekes-e a Dive Club, de én, aki nyilván mindenbe belenézek, aminek van kapcsolata a búvárkodáshoz, nem bántam meg hogy adtam neki egy esélyt.

Az első évad 12 fél órás epizódját viszonylag gyorsan végig lehet pörgetni a Netflixen, de azzal nem árulok el nagy titkot, hogy bizony még bőven maradnak nyitott kérdések a végére. A hírek szerint a Dive Club sikert aratott, így számíthatunk a folytatásra is. Legalábbis nagyon remélem, hogy tényleg jönnek az új epizódok, és kiderül, hogy alakul a Búvárklub tagjainak a sorsa.

Dive Club (A búvárklub) a Netflixen

Óriási kártérítést kap egy elhunyt búvár fia, ám sokak szerint kérdések is felmerülnek az ügyben.

Nagy jelentőségű precedenst teremthet egy ítélet: egy orkney-i (Skócia) chartervállalkozást arra köteleztek, hogy fizessenek 290 000 font (közel 120 millió forint) kártérítést egy búvár még gyermekkorú fiának, aki 2012-ben a Wrath-foknál történt merülés közben meghalt.

A Scapa Flow Charters ellen indított ügyet az edinburgh-i Court of Session elé terjesztették a kilencéves Vincent Warner nevében, aki még csak csecsemő volt, amikor 50 éves, Sutton Coldfieldből származó édesapja, Lex életét vesztette egy technikai merülés során.

Warner özvegye, Debbie 2018-ban nyert pert az Egyesült Királyság Legfelsőbb Bíróságán, így a fiuk nevében polgári peres eljárást indíthatott.

A bíróság megismerkedett a balesetet történetével. Lex Warner teljes búvárfelszerelésben esett el az MV Jean Elaine nevű charterhajó fedélzetén, de annak ellenére, hogy Andy Cuthbertson kapitány a baleset után megkérdezte, ki akarja-e hagyni a merülést, ragaszkodott hozzá, hogy jól van. Így a vízbe ugrott és leereszkedett a végzetes mélymerülésre.

A bíró, Lord Sandison azonban úgy ítélte meg, hogy Cuthbertson "nem tett eleget annak érdekében, hogy minimalizálja a nehéz felszerelést cipelő, uszonyban a fedélzeten mozgó búvárokra leselkedő kockázat csökkentéséért". Azt mondta, hogy az esés hasi sérülést okozott Lex Warnernek - akit "nagyon tapasztalt búvárként" jellemeztek -, ami ahhoz vezetett, hogy végül pánikba esett állapotban 80 méterről vészhelyzetben felemelkedett, amely során elvesztette az eszméletét és szájából kiesett a légzőautomata.

Lord Sandison úgy ítélte meg, hogy ha biztonságosabb gyakorlatot alkalmaztak volna a teljes felszereléssel, uszonnyal mozgása során, Warner akkor sem sérült volna meg súlyosan az esés következtében. Így vélekedése szerint a búvár sérülése a Scapa Flow Charters hibájából és gondatlanságából következett be. Hozzátette, hogy a hatóságnak vannak feljegyzései olyan búvárokról, akik balesetet szenvedtek, mert uszonyban mozogtakk a hajók fedélzetén.

Miközben a baleset sokakat megrázott a technikai búvárok körében, mindannyian tisztában vannak ennek a hobbinak a kockázataival. A teljes felszereléssel mozgás, a mélymerülés komoly kihívást jelent. Azt feltételezni, hogy máshogy mozogva, de teljes felszereléssel elesve biztosan nem következett volna be sérülés, nem igazán megalapozott. 

Ráadásul a kapitány az esést látva egyértelműen megkérdezte a búvárt, nem akarja-e kihagyni a merülést, ám az áldozat nagyon is határozottan maga döntött úgy, hogy lemerül. A bíróság azt sem vette figyelembe, hogy a búvár egy héttel korábban orvosnál volt, és olyan gyógyszert kapott, aminek szedése miatt nem javasolták számára a búvárkodást- és erről senkit sem tájékoztatott.

A 290,000 fontos kártérítés óriási összeg egy búvárvállalkozás számára, és emiatt az amúgy is eléggé megtépázott üzletágban történhetnek kedvezőtlen változások. Itt azért nehéz arról beszélni, hogy a chartercég egyértelműen gondatlan és felelőtlen volt. Ez tehát sokakat elgondolkodtathat a jövőben, hogy és milyen feltételekkel merültessenek bárkit.