Big Blue Búvár Blog

Kihirdették a rangos Ocean Art víz alatti fotós verseny 2015-ös kiírásának díjazottait, én pedig a nekem legjobban tetsző nyertes felvételekből válogatok.

Nagylátószög 1. hely - Francesco Visintin

Amikor búvárfotózás kerül szóba, akkor sokan úgy gondolják, könnyű annak, aki menő helyeken merül, csúcstechnikájú géppel. Nos, a történet ennél picit összetettebb. A díjazott képek némelyike tóban, némelyike trópusi tengerben készült, de van olyan fotós is, aki gyakorlatilag tőle karnyújtásnyira levő parton talált lenyűgöző témát. 

Viselkedés 2. hely - Lureen Ferretti

És az sem igaz, hogy pusztán a fényképezőgép a döntő. Nem csak nagy és drága, vadonatúj géppel lehet erős képet csinálni, külön kategóriája van a kompakt vagy MILC technikával dolgozóknak, ám aki ügyes, az megtalálja azt a témát, amit izgalmasan meg tud örökíteni.

MILC makró 2. hely - Christian Gloor

Néha persze kell hozzá szerencse is, hogy épp akkor bukkanjon fel valami érdekes, amikor az ember kezében ott a fényképezőgép. De a legjobb technikával dolgozó, legjobb helyen merülő fotós sem megy semmire, ha csak nyomkodja a gombot ész nélkül. Kreativitás, tehetség kell ahhoz, hogy a jó témát jól örökítse meg az ember. Nos, ezt akartam igazolni ezzel a kis válogatással.

Makró 1. hely és Best of Show - Jeff Milisen

További helyezett fotók:

Az összes díjazott kép az Ocean Art weboldalán található meg, ahol a képek születésének körülményeivel is meg lehet ismerkedni.

Előfordul, hogy az interneten látok egy képet, ami valahonnan lementettek, de nem szerepel se a szerző, se a helyszín. Amikor valami látványos fotóról van szó, az ember próbál utánakeresni, merre is készült.

Ez a drónos felvétel például szép karriert futott be. Szomorú módon a többség úgy osztotta meg, hogy nem volt ott semmilyen információ. A gyönyörű, kristálytiszta kék víz láttán azt hittem, valami karib-tengeri ország partján készülhetett.

Aztán egy kis kutakodással sikerült visszakeresni a kép forrását, én már az előbb is a készítő instagramjáról linkeltem be. Ott volt víz alatti kép is a repülőgépről, nyilván búvárkodik is a fotós.

Végül az is kiderült, hogy merre készült a felvétel, nekem pedig leesett az állam. Szó sincs trópusi tengerről, a helyszín egy kanadai bányató! A Morrison's Quarry Ottawa közelében található, vélhetően kifejezetten búvárlátványosságként süllyesztették el oda a repülőgépet. Mi pedig irigykedve nézhetjük, hogy van, ahol az édesvizek is ennyire tiszták.

De legalább nem melegebbek, mint nálunk, vélhetően a jeget is át kellene törni annak, aki most szeretne merülni arrafelé. Persze úgy duplán kalandos...

A tó mélyére egyébként elhelyeztek más járműveket is, szóval egy hétvégi kiruccanásnak biztos jó lehet. A 10 dolcsis belépő is kibírható, már csak a repjegyre kell egy kicsit spórolni...

Izgalmas videót osztottak meg nemrég: egy általam még soha nem látott repülőgépmaradványt úsztak körül búvárok Máltán. 

Ilyenkor persze minden roncsbúvárnak felcsillan a szeme, főleg azért, mert a felvételek alapján úgy fest, a gép nincs túl mélyen. Ugyan megviselt, de azért vannak egyben nagyobb részek, tehát éppenséggel egyszer érdemes lenne megmerülni.

Rögvest beindultak a találgatások, miféle gép lehet a kétmotoros, légcsavaros repülő. Tippeltek különféle második világháborús közepes bombázókra, ám hamarosan megérkezett a korrektnek tűnő válasz: egy Lockheed P-2 Neptune tengerészeti járőrgépről van szó. Az 1947-től bevetett Neptune korai verziója 23 méter hosszú, 30 méter fesztávolságú tengeralattjáróvadász volt, ami akár 10 fős legénységet szállított a fedélzetén. Az 500 km/órát is meghaladó csúcssebességű, bombákkal és rakétákkal felfegyverzett gépből több száz készült, ezek egyikéről készült a felvétel.

Mégpedig nem is akármilyen gép ez! Az eredetileg a US Navy állományában szereplő Neptune-t 1953-ban adták át a briteknek. A RAF 36. századában Máltán állomásozó P-2 1956 januárjában súlyosan megsérült leszállás közben. A gépen utazók közül senkinek nem lett baja, de a Neptune-t selejtezték. 

Végül nem ócskavasnak adták el, hanem 1957-ben a Remus nevű filmgyártó vállalkozás szerezte meg. Ők pedig egyszerűen a tengerbe süllyesztették, mert egy film forgatásánál szükség volt díszletként a víz alatt nyugvó repülőgépre.

Az a bizonyos film az 1958-ben bemutatott Silent Enemy volt, ami a brit katonai búvárkodás hőskorába adott bepillantást. A második világháború idején a felszín alatt is összecsaptak a katonák, és a legendás brit búvár, Lionel "Buster" Crabb gibraltári kalandjait dolgozta fel a Silent Enemy. Crabb 1956-ban bekövetkezett, máig nem feltárt halála után állított emléket az alkotás a búvárkodás korai időszakának.

Történelmi tény, hogy az olaszok már a negyvenes évek elején felhasználták a búvártechnikát, így tudtak észrevétlenül aknát csempészni hajókra. A Gibraltáron állomásozó Crabb és csapata azt a feladatot kapta, hogy találják meg és hatástalanítsák ezeket az aknákat. A britek meglehetősen egyszerű újralégzőkkel merültek akkortájt, hiszen a víz alatti hadviselésnek ez a formája még gyerekcipőben járt.

1943 júliusában közvetlenül a felszállás után a tengerbe csapódott egy B-24 Liberator típusú repülőgép Gibraltár közelében. A fedélzetén utazott Wladislaw Sikorski tábornok, aki az emigrációban hazájuk felszabadításáért küzdő lengyel vezetők közül a legnagyobb tekintélyűnek számított. Sikorsi halála után a lengyelek sorsáról a fejük felett döntöttek, így került szovjet befolyási övezetbe az egész ország. Ezért többen gyanakodtak arra, hogy a gép lezuhanása nem volt véletlen. Különféle teóriák születtek rá, ki állította félre a lengyel emigráció vezéralakját.

Crabb megbízást kapott arra, hogy próbáljon a víz alá merülve választ kapni a baleset okára. Ezt az epizódot is feldolgozta a film, amihez szükség volt a tengerben nyugvó repülőre. Laikus néző számára mindegy volt, hogy Liberatort vagy Neptune-t lát, így a kiszuperált P-2 tökéletesen megfelelt díszletként, és persze azt sem vehette észre senki, hogy Gibraltár helyett Málta volt a helyszín. Egy izgalmas víz alatti csetepaté háttere lett a roncs, ahol a brit és az olasz búvárok késekkel esnek egymásnak, némileg kiszínezve a valóságot. (A filmben 1:05:50-nél kezdődik ez a jelenet.)

Aztán elfelejtődött ez a forgatási helyszín, a géppel együtt. Ezért fordulhat elő, hogy sokak számára újdonság ez a roncs. A filmben látható állapothoz képest már erősen megviseltnek tűnik a Neptune, ami magyarázható azzal, hogy sekély vízben nyugszik, sokkal inkább kitéve a hullámok ostromának. Önmagában talán nem is lenne különösebben érdekes, de a filmmel, Crabb történetével együtt már sokkal izgalmasabbnak tűnik a merülés, aminek során körbe lehet úszni az egykori katonai gépből lett filmdíszletet.

Az éjszakai merüléseket nem szereti minden búvár, pedig megvan ezeknek is a maguk varázsa. Az éj leple alatt, a koromsötét mélységben bizonyos élőlények elrejtőznek, míg mások épp ellenkezőleg, nagyon is aktívvá válnak. Érdekes megfigyeléseket lehet tenni- feltéve, hogy az embert nem ijeszti meg valami, mondjuk egy karnyújtásnyira felbukkanó cápa...

Azért szögezzük le, szó nincs arról, hogy minden éjszakai merülésen felbukkan pár komoly ragadozó. Egészen konkrétan cápát én még soha nem láttam, pedig pár alkalommal sötétben is víz alá merészkedtem. Inkább a korallokból ilyenkor előbújó apró rákocskák kötöttek le, azoktól pedig kevesen rettennek meg.

Vannak viszont helyek, ahol a cápák, és rokonaik, a ráják jobban aktivizálják magukat. A Maldív-szigeteken például teljesen szokványosnak számítanak azok a merülések, ahol a lámpák fénykörében felbukkannak a cápák.

Noha ezek a dajkacápák nem számítanak veszélyesnek, azért búvár legyen a békatalpán, akinek nem ugrik meg a pulzusa, amikor először felbukkan a semmiből tőle 1-2 méterre egy gyors, kiszámíthatatlan mozgású ragadozó. Na ezek azok a pillanatok, amikor talán jogos "kalandot" emlegetni a búvárkodás kapcsán. 

Új év, újra térjünk vissza kicsit az alapokhoz. Írtam én már a búvártanfolyamokról, a kuponozásról, a pénzügyi részről, de pár dolog mindig előkerül, hiszen aki most érdeklődik, nem feltétlenül talál rá a 2-3-4 éves írásokra.

Szóval ha valaki jót akar tenni magával, van benne egy kis vagányság és kalandvágy, és megvannak a lehetőségei is rá, az jól teszi, ha a búvárkodásba ugrik fejest 2016-ban. Ám mint mindent, ezt is lehet ésszel és bolond módra csinálni. Pár kérdésre próbálok ezúttal választ adni.

1. Mikor? Nos, a világon annyi trópusi tenger van, hogy elvileg bármikor érdemes elkezdeni a tanfolyamot. Nézz ki az ablakon! Ha havazást, lefagyást látsz, és épp nincs a kezedben egy repjegy Fijire vagy a Bahamákra, szerintem sejted, mire akarok kilyukadni. El lehet kezdeni az elméletet, aztán az uszodát, de ha nem utazol külföldre befejezni, május előtt nem nagyon lesz lehetőséget a tanfolyam nyílt vízi részét befejezni. Szóval kapkodni éppen nem kell, mert maga a tanfolyam megvan 1-2 hét alatt. Addig eljárhatsz edzeni hogy formába hozd magad, például. Ha viszont kilátásban van egy tengerparti út, a búvártanfolyam elméleti részét itthon is, és akkor kinn már csak búvárkodni kell. Nem rossz kombináció, de ne ugorj bele esztelenül egy csak a búvárkodásról szóló, méregdrága egzotikus útba úgy, hogy semmi előzetes tapasztalatod nincs, mert ha ott derül ki, nem szereted ezt, vagy lassabban jutsz el addig hogy élvezd, kidobott pénz lesz.

2. Hol? A fenti eszmefuttatásban már kitértem rá részben, de tegyük fel, eldöntötted, megvárod a csúcsszezont. Választhatsz, hogy magyar édesvizekben hajtod végre életed merüléseit, vagy egy tengerben, például az Adrián, netán máshol. A hazai vizekben a látótávolság gyakran rosszabb, ami sok kezdő elijeszt. Ha nem vagy biztos benne, hogy reagálnál rá, akkor én inkább egy külföldi vizsgát javasolnék. Többet is látsz, más élményt jelent már a tanfolyam is. Ám kétségtelen, hogy költségesebb.

3. Mennyiért? Máris egy lényeges pontnál tartunk! Vannak üres ígéretek, és van a realitás. A szuperolcsónak hirdetett tanfolyamok leírásából gyakran kiderül, egyszerűen kimaradnak máshol alapból beleszámított tételek, és végül összességében pont ugyanazt a 70-90 ezres árat kapjuk. Mivel életedben egyszer végzed el, ne pár ezer forint különbség legyen a legfontosabb tényező a döntés előtt. Pár nap elmélet, 1-2 uszodázás, 2 nap a nyílt vízen- ennek vannak költségei, hiszen könyvet kapsz, felszerelést biztosítanak, a végén kapsz nemzetközi búvárigazolványt is. Az a tanfolyam, aminek a végén ez csak "lehetőség", eleve trükk, hiszen a minősítés nélkül olyan, mint egy autósiskola, ami nem ad jogosítványt. Fizetsz a semmiért... Egy jó búvároktató pontosan tájékoztat arról, mire kell számítanod, mennyit kell fizetned, és mit kapsz cserébe.

4. Kinél? Bizony, ha a jó "búvároktató" kifejezést használtam, máris megérkeztünk ehhez a kritikus ponthoz- ezzel is kezdhettem volna akár. A válasz nem egyszerű! Egyrészt bele lehet zavarodni, hogy többféle minősítést kínálnak az iskolák. A használható, jó alapminősítések, például a PADI Open Water Diver (ez a neve az alaptanfolyamnak az SSI, a UEF, a NASE, a PDIC rendszerekben is), a NAUI Scuba Diver, a CMAS * (egy csillag) mind elfogadottak külföldön is, tehát valójában semmi különbség nincs, milyen kártyád van- legyen, ez a fontos. Tulajdonképpen a búvárkodás alapismereteit évtizedek óta ugyanúgy oktatják, tökmindegy, milyen rendszerről beszélünk. Az oktató a kulcs! Vedd fel vele a kapcsolatot, beszélgessetek, és majd kiderül, szimpatikus-e, korrekt módon tájékoztat-e és így tovább. Érdeklődj, mennyi elmélet van a tanfolyamban, hol lesz az uszodázás, hány fős csoportok vannak (ha túl nagy, az nem szerencsés, mert megoszlik a figyelem), lehet-e több vizsgahelyszín közül választani? Aki komolyan vesz az oktatást, az tud alapos felvilágosítást adni, ezzel megkönnyíti a döntésedet. Ha pár emberrel beszélsz, rájössz, az oktató alapossága, hitelessége, felkészültsége jóval fontosabb, mint a kis árkülönbség!

5. Miért? Először erre kellene választ adni természetesen. Ha láttál izgalmas búvárfilmeket, és ez csinált kedvet, az is jó. De azért azt tudni kell, hogy nem kell cápákkal birkózni és szigonypuskával lövöldözni, mint az akciófilmekben, és sajnos nem fogsz annyi fantasztikus élőlényt látni eleinte, mint a nagy költségvetéssel készült profi természetfilmekben. Víz alatt lenni önmagában nagy élmény, és ezt semmilyen film nem adhatja vissza. Egy olyan arcát ismerheted meg a bolygónknak, amit testközelből csak kevesen láthatnak, pedig a tengerek a Föld 70 százalékát borítják! Ha kicsi kedvet is érzel, máris megéri fontolgatni a búvártanfolyamot. Igazán új, különleges élmény részese lehetsz, ráadásul ez nem egy korhoz kötött hobbi, hosszú időn át űzheted, a világ számos pontján. És ráadásként egy jó kis közösség része lehetsz.

6. És utána? Bizony, sokak csak szereznek egy kártyát, aztán nem is nagyon tudják, hol lenne érdemes merülni, és főleg azt, hogy kivel. Érdemes fórumokon ismerkedni, barátkozni, aztán normális csapatokkal együtt utazni, búvárkodni. Ők tudnak tippeket adni, hol érdemes felszerelést venni- eleinte nem kell minden, apránként is szépen be lehet szerezni akciós áron a minőségi cuccokat, sietni nem kell vele. El lehet menni évi 1-2 búvártúrára, olcsóbban az Adriára vagy a Vörös-tengerre, de ha van lehetőség, kinyílik a világ. A családi tengerparti nyaralásokon is be lehet fizetni egy napra merülésekre. Aztán később lehet továbbképző búvártanfolyamot végezni. Az is kiderül, mi érdekel leginkább: az élővilág, a fotózás, a roncsok, a barlangok, a mélymerülés? De ez persze még nagyon messze van, amikor az alaptanfolyamok közt nézelődsz.

Az egész fenti okoskodás után a legfontosabb dolgot sem hagyhatom ki: az egész alapvetően rajtad múlik. Neked kell igazán merülni akarni, neked kell leküzdeni a kezdeti kisebb nehézségeket, neked kell időt és pénzt szánni a búvárkodásra, neked kell nyitottnak lenni az újra. Ha ez rendben van, akkor hosszú távon otthon fogod érezni magad a víz alatt, bárhol, bárkinél, bármennyiért végzed el a legelső kezdő tanfolyamodat...

Mivel éppenséggel nem csábít merülésre ez az időszaka az évnek, az ember csak gondolatban búvárkodik, túrákról álmodozik, és persze azt is nézem, mi népszerű mostanában.

Szerencsémre pár dolgot kipipálhattam az elmúlt évben. Ennek fényében néhány trendet másképpen látok, személyes véleményem is van egyes régiókról. Dél-Kelet-Ázsia például iszonyatosan felkapott mostanában, és végre el tudtam jutni oda: konkrétan Balira, Indonéziába. Azt hiszem, nem véletlenül szeretik annyira a búvárok a helyet. A két hét alatt érdekes apróságok és nagyobb halak is bőven akadtak, meleg volt a víz és viszonylagosan olcsó volt a túra. Ez így együtt azért elég vonzó.

Ám ahogy szétnéz az ember a mostanában felkapott helyeken a környéken, kiderül, hogy például Komodo, Raja Ampat vagy a Lembeh-szoros már egyáltalán nem olcsó, nemzetközi összehasonlításban sem. Divatos lett a Fülöp-szigetek is, viszont Thaiföld most épp annyira nem menő. Az utazás oda nem annyira drága, viszont a búvárkodás a jobb helyekre nem éppen olcsó.

Ugyanis jellemzően egyre többet akarnak kihozni a "keményvonalas" búvárok egy helyből. Ha már eljutunk a világ végére, akkor több és izgalmasabb merülésre vágyunk. Ezért kínálnak a világ egyre több pontjára hajós búvárszafarikat, ami pont arról szól, hogy merülünk ezerrel egészen változatos pontokon. A Maldív-szigeteken az igazán lelkes búvárok már csak szafariznak, és gyorsan telnek a helyek a hajókon. Hallottam már szafarihajóról a Fülöp-szigeteken, Indonézia több helyén, és Thaiföldön is kínálnak hosszabb-rövidebb kirándulásokat, amikor több napot töltenek a búvárhajón.

Az előny egyértelmű: egy nap alatt csak egy bizonyos távolságra levő helyeket tudunk elérni. Mivel minden turistahajó ebben a körzetben mozog, mindig nagy a zsúfoltság és a tenger élővilága is jobban pusztul. A szafarihajóval viszont lehet merészebb célokat kitűzni. Ráadásul vannak olyan távol eső pontok a nagyvilágban, ahova gyakorlatilag a szafari az egyetlen opció- méregdrága, de fantasztikus utak indulnak a Galapagos-szigetekre, a Cocos-szigetre, Socorróra. Egyszerűen ez egy más merülési forma, és aki rákap, az gyorsan megszereti.

Ezt már rég megtapasztaltuk Egyiptomban, a Vörös-tengeren messze vonzóbb számunkra egy szafari, mint mondjuk egy hurghadai bázisú szállodás túra. Ám ha már szóba került az ország, be kell valljam, nem örülök neki, amikor rossz híreket kapunk Egyiptomból. És az majdnem mindegy, én mit gondolok, nagyobb gond, amikor a légitársaságok állítják le a járatokat. Reméljük a legjobbakat! Egy megfizethető, szép és biztonságos Vörös-tenger nagyon fontos lenne a magyar búvárok számára.

Azon töprengtem, hogy más országokban is ragaszkodjak-e szafaris tervekhez. Azért vannak helyek, ahol még nem jártam, és egy átlagos túra is rengeteg újdonságot tartogat. De a lehetőségét már nem zárom ki, a többit pedig meglátjuk. Mivel egyre inkább arra vágyunk, hogy két hét alatt kicsit és nagyot is lássunk, esélyesebb az, hogy az ember változatosabb túrát tervez, az országon belül több helyen eltöltve pár napot. 

Alapvetően jellemző lett, hogy önállóbbak lettek a búvárturisták. Mindenki információt gyűjt, tájékozódik, tervez és számolgat. Rengeteg cikk és blogbejegyzés születik, amik felkeltik az érdeklődést, sok fotót osztanak meg a búváros csoportokban, rá lehet keresni a videókra, és máris kapunk egy alapvető képet. Ezek után lehet repjegyet vadászni, majd szétnézni a bázisok ajánlatai közt. Abszolút trend, hogy egyéni utazók, kis csoportok maguk szerveznek le mindent, előre kitalálják mit szeretnének biztosan megnézni és így tovább. Én személy szerint ezt nagyon-nagyon élvezem, mert kicsit már az is a túra része, amikor készülök rá, és begyűjtöm a sok-sok tudnivalót. Az már csak hab a tortán, ha a tervek túlnyomórészt valóra is válnak...

A Karib-tenger most éppen nem annyira felkapott. A térségen belül elsősorban a kifejezetten cápás túrák keresettek, például a Bahamákon. Ettől függetlenül ott mindig lesz búvárkodás, hogy a nem kevés amerikai búvár biztos piacot jelent. Én azért vágyok rá, hogy egyszer eljussak oda. Sajnos nem ázsiai árak vannak arrafelé, ami megnehezíti a tervezést, viszont szerencsémre nem vonzanak a cápaetetések, így az igazán drága merülésekkel nem kell kalkulálni. 2016-ban szeretnék egy túrát tető alá hozni, de keményebb dió, mint Ázsia. Meglátjuk, megvalósul-e!

Folytatódik az a trend, hogy bizonyos hideg vizes merülőhelyek iránt egyre nagyobb az érdeklődés. Gyakori beszédtéma például Izland, azon belül is a Silfra, a két kontinens találkozásánál levő merülőhely. Sokan álmodoznak például fókás merülésekről, melyekhez elég Angliába elutazni. Itt jön képbe az önálló szervezés ismét: kitaláljuk, megoldjuk. Épp a napokban küldtek át egy egész jó kis izlandi tervet, ami mutatja, nem csak én nézelődök lelkesen mindenfelé.

Másrészt kialakult egy réteg nálunk is, aki az egészen különleges, egzotikus szervezett túrák iránt is érdeklődik, mert nem akar maga vesződni az intézésével. Látom, hogy nagyon izgalmas helyekre is hajós szafarikat kínálnak, és meg is telnek a csoportok. Ezek egyelőre kimaradnak számomra, de talán majd egyszer!

Jó lenne úgy általában sokat merülni 2016-ban, de ez azért nem csak rajtam múlik. Itthon a lehetőségek korlátozottak, és ezen a téren nem várok nagy változást. Habár meg kell jegyezni, a Molnár János-barlang újból látogathatóvá válása óriási dolog, oda tervezek menni még párszor. Télen viszonylag melegebb víz még Tatán merülhető, nyáron pedig van egy-két tó, de... Jó lenne egy kicsit elmenni az osztrák, szlovák tavak irányába majd, akad nem kevés számomra ismeretlen köztük.

És emellett marad a most már folyamatos repjegyvadászat, hátha "beköszön" egy jó kis akció valahova Európába. Ciprus, Törökország, Görögország, Spanyolország, Svédország, Bulgária- bármelyik jó lehet, ha az ember olcsón utazhat. 3-4 nap, pár merülés, új élmények... Szerintem nem hangzik rosszul. A jelszó egyre inkább a nyitottság a számomra. A szervezett charteres utak helyett az egyre több úti célra repülő fapadosok hódítanak, mert lehetőséget adnak nekem, hogy a saját kezembe vegyem a dolgokat. Amíg ez így marad, addig nekem sose kell aggódni, hogy nincs hová menni. Nem kell drága egzotikus országokba tervezni, hogy megejtsek pár jó merülést, és ez nagy-nagy mázli.

Az újévet ünneplik a karácsonyfa felállításával az oroszok, és a búvárok mindezt a víz alatt is megteszik. Az idén a Bajkál-tó mélyén bulizó búvárokról találtam felvételt.

Ahhoz képest, milyen roppant hideg ott a víz, megadták a módját a merülésnek orosz barátaink. Nem csak levitték a fát hogy szépen feldíszítsék, de még jelmezt is húztak a búvárruha felé. Így aztán igazi Télapó is részt vett a merülésen. 

Azt hiszem elég közösségformáló lehet egy ilyen búvárkaland. Aki még nem volt hasonlón, nem is nagyon tudja elképzelni, milyen jól összekovácsolja a barátokat az ilyesmi. Kell egyfajta őrültség az ilyesmihez, évek múlva is lehet emlegetni azt, amikor a csontfagyasztóan hideg vízben együtt merülnek a búvárok, és még karácsonyfát is visznek. Pedig nem gyerekről van szó, de ilyenkor mindenkiből előbújik a játékos, pajkos én.

Reméljük 2016-ban is bőven lesz alkalom, hogy átadjuk magunkat az ilyen könnyed programok élményének. Ebben a reményben kívánok boldog új évet!

Jó volt búvárkodni 2015-ben is, mert szerencsémre sok szép helyre eljuthattam. 

Az év egyik fontos momentuma volt, hogy a korábbi víz alatti fényképezőgépemhez képest lényegesen nagyobb tudású DSLR-rel fotózhattam- először barátaim segítettek ki kölcsöncuccokkal, aztán belevágtam a beruházásba. Ez még használt gépnél se olcsó mulatság, de... Ez a hobbim, mi másra költenék? És így pár túra tapasztalatával azt gondolom, megérte.

A géppel először Balin dolgoztam. Nagyszerű két hét volt, rengeteg izgalmas merüléssel. Láttunk cápákat, teknősöket és mantákat, az ilyen "nagyvadak" minden búvárt lázba hoznak.

De sok apróságot is találtunk a sekélyben nézelődve. Kis csigák, rákok, színes halacskák, aprócska csikóhalak sokasága bukkant fel, ha alaposan átfésültük a homokos aljzatot. Órákat töltöttünk el ott fotózással.

Nyáron megint eljutottunk a Vörös-tengerre. Panaszkodnom nem kell, mert mi semmit nem éreztünk az egyiptomi problémákból, a tengeren viszont remekül telt a hét, egy remek csapattal. Búvárkodtunk látványos barlangokban és kísérteties roncsoknál...

...aztán láttunk pörölycápát, úsztunk delfinekkel, és több helyen bukkantak fel teknősök. Utóbbiak szerencsére többnyire türelmesen hagyták magukat lefotózni.

Jártunk Cipruson is, és ahogy az egész évet meghatározták a teknősös búvárkalandok, így ott sem kellett csalódnunk- soha ennyi és ilyen barátkozó teknőst nem láttam még arra. Az egyik kedvenc úti célom lett a kis sziget az utóbbi években.

Idehaza azon szerencsések közé tartozónak mondhattam magam, akik már az elején merültek a frissen megnyílt Molnár János-barlangban. A Buda szívében található fantasztikusan látványos helyen első alkalommal még nem fotóztam, de visszatérek még, hiszen ezt saját magam is meg szeretném örökíteni.

Aztán ott voltak a medencézések. Többször voltam ott is, vagy a fotózást gyakoroltam egy kedves barátnak köszönhetően, aki modellkedett nekem...

...vagy pedig régi búvárfelszereléseket próbálgattunk. Most már itthon is vagyunk páran, akiket érdekel a "retró merülés": olyan cuccokat búvárkodunk, amiket 30-40 éve használunk. Ebbe belekóstolni még medencében is jó móka. Ott lehettem az első hazai retró búvár találkozón is, ahol körbejártak az ősrégi nyugati és keleti cuccok.

A legjobb persze az, hogy barátaimmal merültünk, utaztunk. Ez rettentően sokat jelent, mert egyedül az élmény sem az igazi. Kell az, hogy megosszuk egymással amit láttunk, fotókat cserélgetünk, és aztán jó a tengertől távol, hideg téli estéken sztorizni a búvárkalandjainkról. És az is jó, amikor újak, fiatalok kapnak kedvet a képek, videók láttán a merüléshez, aztán már az első tengeri csobbanáskor boldogan vigyorognak a víz alatt, mert annyira élvezik.

Vélhetően velük is, a régi barátokkal is találkozunk a víz alatt 2016-ban. Hogy mi minden vár ránk jövőre? Remélem, sok merülés, sok élmény. És ez rajtam is múlik, mennyire élek a lehetőségekkel, amelyek adódnak, no meg persze kell egy kis szerencse. De arra mindig szükség van az életben.

Két olyan helyen is cápák haraptak meg turistákat, ahol korábban nem fordult elő hasonló. 

A Brazíliához tartozó Fernando do Noronha szigetcsoport egy kis oázis a tengerben: sok búvár is jár arra, mert különösen gazdag az élővilága. Teknősök, delfinek, cápák élnek a környéken, a tenger szerelmeseinek tehát mindig van mit látni.

Egy brazil nyaraló családjával együtt érkezett, és az egyik nap délelőttjén közösen mentek úszni a tengerbe. Búvármaszkkal nézelődtek a felszínen tempózva, aztán a fiatal férfi egyedül maradt a vízben, mert a többiek kimentek. Ekkor vett egy észre egy hirtelen felbukkanó tigriscápát, ami megragadta a karját. Sikerült kiszabadulnia, és mivel alig 30 méterre volt a parttól, gyorsan ki tudták menteni. Kórházba szállították, és karját ugyan elvesztette, sikerült megmenteni az életét. A hatóságok lezárták az öblöt néhány napra és vizsgálatot indítottak, ugyanis még soha nem jegyeztek fel hasonló támadást a szigetcsoporton.

Szintén rendkívül szokatlan volt az a támadás is, amit a Kanári-szigetekhez tartozó Gran Canarián szenvedett el egy nő. Ő is a part közelében úszkált decemberben, amikor azt érezte, valami hozzáér a lábához. Pár pillanattal később a karját ragadta meg egy cápa, akit egy ütéssel elzavart, majd a partra evickélt.

A fotókon látható a cápa fogainak nyoma: sok, de nem túl mély seb keletkezett a karján és a lábán. A szenzációhajhász brit sajtó "horrortámadást" emleget, míg az áldozat szerint még akkor is komolyabbnak érezte a sérüléseit, amikor egyszer elesett a biciklivel.

Gran Canarián még soha nem jegyeztek fel ilyen jellegű támadást, mint ami az úszót érte. Szakértők szerint esetleg selyemcápa lehetett a támadó, ami a tengervíz melegedése miatt jelenhetett meg a Kanári-szigetek körül. Mindenesetre úgy vélik, nem sok esély van arra, hogy a következő pár évtizedben hasonló történhet.

Cápák természetesen minden tengerben élnek, de általában a parttól messze, nyílt vízben tartózkodnak, és elkerülik a zsúfolt tengerpartokat. Ha arra gondolunk, évente hány millióan strandolnak a Kanári-szigeteken, feltűnő, ehhez képest mennyire ritkán látnak cápát a vízben. Az, hogy a támadás "váratlan", nem sokat mond, hiszen természetesen soha senki nem számít hasonlóra. A mostani esetek azt is bizonyítják, ha oda is kapnak a ragadozók, nem az "emberevés" a céljuk: miután kiderül, nem ilyen zsákmányra számítottak, továbbállnak.

Ettől még fájdalmas és akár komoly következményekkel is járhat egy ilyen támadás. De pusztán emiatt kár kihagyni a strandolást, hiszen minimális az esély arra, hogy valakit hasonló baleset érjen.

Egy kolumbiai vizekben talált kincses roncs miatt marakodnak- az arany tényleg mindenkit megbolondít.

Maga a kolumbiai elnök, Juan Manual Santos jelentette be a fantasztikus jelentőségűnek titulált felfedezést: a spanyol San josé nevű hajó arannyal megrakodva süllyedt el nagyjából három évszázada. A 60 ágyús galleon 1708-ban veszett oda Cartagena közelében egy britekkel történt összecsapásban. Bár történelmi jelentősége is van a roncsnak, a vagyont érő kincs nyilván sokak számára sokkal fontosabb.

És pont emiatt kezdődött el a vita. Egy amerikai roncskutató cég, a Sea Search Armada ugyanis állítólag már 1982-ben megtalálta a San José maradványait, az információt átadta a kolumbiai kormányzatnak, aztán megindult a pereskedés, kit mi illet a kincsből. 25 év(!) után döntött úgy a bíróság, hogy az amerikaiaknak jár a vagyon fele.

Nos, a Sea Search Armada szerint két dolog lehetséges: Kolumbia vizeiben két arannyal megrakott San José nevű hajó süllyedt el háromszáz éve, vagy pedig a kormányzat "új" felfedezése valójában az ő régi eredményükön alapul. És ezzel a homályos magyarázattal csak ki akarják őket golyózni a nagy buliból. Mert itt dollármilliárdra rúgó értékről beszélnek, amiből sokan szeretnének részesedni. Santos elnök furcsa magyarázata a Hemingwayhez hasonlító öreg, szakállas roncsszakértőről, aki egyszerűen csak besétált a hivatalba a koordinátákkal, hogy segítsen, több mint zavaros. Mert persze ez a kedves, jószándékú ember még véletlenül sem akar a kincsből semmit, egyszerűen csak segíteni akart.

Az amerikaiak állítják, kolumbiai részről megtagadták azt a kérést, hogy adják meg az általuk felfedezett roncs helyzetét- gyorsan kiderülhetne, egybeesnek-e a koordináták, ugyanezeket adta-e meg a titokzatos ősz szakállú szakértő.  A Sea Search elismeri, tévedhettek is, és ha a kormányzat elárulja a helyszínt, akkor kiderülhet, annak idején bakot lőttek-e.

A Sea Search Armada jó nevű kincsvadász cég, tehát nem arról van szó, alaptalanul vádaskodnának- most is épp egy roncs feltárásán dolgoznak a Mariana-szigeteknél. Szerintük mese, hogy valaki öreg könyveket olvasgatva pontos helyszínt lenne képes megjelölni, egy-egy kutatáshoz szisztematikus munka és feltárás kell.

Megjegyzendő, az UNESCO szerint a csak a pénzre hajtó kincsvadászat egyáltalán nem támogatandó dolog, hiszen egy ilyen roncsnak történelmi, régészeti jelentősége van, és a leleteken nem úgy kéne osztozkodni, mint valami közönséges árucikken. Múzeumban lenne a helyük, nem pedig árveréseken.

Milyen szép is lenne, ha ez az elv érvényesülne! Ám azóta újabb érdekeltek is jelentkeztek, akik kíváncsiak a San José kincseire. A hajó egykor a spanyol korona zászlaja alatt hajózott, tehát Spanyolország is kíváncsiak, mit rejtenek a maradványok. Az ezüst a mai Bolívia, az arany főleg Peru területéről származhat, ezen országok is igénnyel jelentkezhetnének, hiszen a korábban itt élőket fosztották ki a spanyol hódítók.

A kolumbiai elnök szerint hirtelen mindenkinek fontos lett a San José roncsa, de felesleges próbálkozniuk, a vagyon Kolumbiát illeti. Santos magabiztos optimizmusa kissé túlzónak tűnik annak fényében, hogy már a korábbi per is két és fél évtizeden át húzódott. Ám ennél már csak az lenne a nagyobb poén, ha kiderülne, a roncsot már rég kifosztották, és néhány korhadó fadarabon marakodnak az érdekeltek.