Big Blue Búvár Blog

A mindenféle szépségversenyek között sajátos színfoltot jelentenek azok, amelyeknél valamilyen speciális kikötés is van a résztvevők számára. A Miss Scuba International például olyan hölgyeket várt, akik nem csak csinosak, de búvárkodni is szeretnek.

Hallottam már egyébként búvárlányoknak kiírt szépségversenyekről, de a Miss Scuba International látszik a leginkább komolynak. Van körülötte némi felhajtás, többek között francia, amerikai, brit, koreai, tajvani versenyző is volt a mezőnyben, igyekeztek igényes videókat készíteni hozzá és így tovább. 

Noha ebben a versenyben a felszíni vetélkedésben jól látható adottságok döntöttek a végső sorrendről, megjegyzendő, hogy a búvármodellkedés is létező szakma. Persze nem mindenki keres pénzt vele, van, aki egyszerűen csak barátságból vállal fel ilyet, pedig kell hozzá türelem is, ügyesség is. A búvármodellnek jól kell merülnie, szépen kell lebegnie, értenie kell a fotós jelzéseit, és így tovább. Mellesleg a búvármaszk és a búvárruha sokat változtat a megjelenésen, így tisztán víz alatti képeket rangsorolva egészen más lehetne egy szépségverseny végeredménye.

A 2015-ös nemzetközi versenyt a Fülöp-szigeteket képviselő Cindy Madduma nyerte, aki kétségkívül csinos fiatal lány, és a bemutatkozó videója alapján merülni is nagyon szeret. Jó helyre került talán a korona, nincs mese.

Talán egyszer magyar résztvevője is lesz a versenynek, hiszen ugyanúgy vannak csinos búvárlányok mifelénk. Ez tipikusan olyan szépségverseny, ami élménynek is remek, hiszen nem csak a felszínen pózolnak, sok közös merülés is van. Már ezért is megéri...

Az évnek ebben a szakában megszaporodnak búvárkörökben a színpompás karácsonyfaférgekről készült képek, videók.

A tengeri élővilág különös, lenyűgöző lényei között kedvencnek számítanak a karácsonyfákra emlékeztető formájú állatok. A Serpulidae családba tartozó férgek jellegzetes, spirális testrésze egyrészt a táplálkozást szolgálja, másrészt a légzésben segít. Előbbi funkcióját úgy tölti be, hogy az "ágakba" akadt táplálékot eljuttatja a féreg szájához.

Az apró, pár centis állatok a világ szinte minden trópusi tengerében megtalálhatóak. A korallokon egész telepekben élnek időnként, mindenféle színű "karácsonyfák" népesítenek be egy-egy területet. Veszély esetén visszahúzódnak a kis üregükbe, de aránylag gyorsan elő is bújnak. A kis fák "növekedése" pedig igazán jó téma a búvárvideósoknak...

Nem is kell más karácsony napjára, csak egy szép videó, amire jó rácsodálkozni: a hideg norvég fjordok vizében élő tengeri emlősökkel úszni óriási élmény lehet.

A felvételen a bálnák mellett a másik főszereplő a kardszárnyú delfinek csapata. Ezekben az állatokban az a különleges, hogy ahhoz képest, mekkorák, milyen elegánsan, sőt, kecsesen mozognak a vízben. És ami még jobb, a vízben úszkáló emberekkel nem is törődnek...

Persze van azoknak elég baja így is, mert telente Norvégia környékén a tenger azért nem mondható túlságosan melegnek. Nem mondom hogy megoldhatatlan a probléma, jó száraz búvárruha kell, de ettől még nagy melege senkinek nem lesz. Na bumm, egy ilyen találkozásért sokan vacognánk egy keveset.

Nincs mese, vonz az ország és a tengeri emlősök. Az utazás igazság szerint könnyen tető alá hozható, a repülőjegy nem megfizethetetlen, keresni kell valami szerény szállást, be kell fizetni 1-2 napra hajós túrára, és kész. 

Rossz érzést csak az okoz, hogy a norvégok nem csak azért hajóznak a bálnák közelébe, hogy a fizető turisták megnézzék őket, hanem vadásznak is. Szerintem hosszabb távon jobb lenne a bálnalest erőltetni, már csak azért is, mert a kilőtt bálnák előbb-utóbb elfogynak. Ráadásul rombolja az ország imázsát is... 

Szóval szurkoljunk inkább a bálnáknak és a bálnanéző túráknak! Legyen mindenkinek karácsonya.

Néhány barátom is ott volt Tatán, ahol a víz alatt állítottak karácsonyfát. Szerencsére videók is készültek, így én is megnézhettem, milyen volt a hangulat. És beletekinthet a dologba az is, aki nem tudja elképzelni, hogy zajlik egy búvárkarácsony.

Voltam már ilyen eseményen, Csepelen. Emlékezetes volt, mert rendesen lehűlt a levegő, és egy kissé rosszul szervezett tévés jelenlét miatt perceken át fáztunk a vízben a merüléstől az utolsó pillanatban, teljes cuccban megijedő riporternőre. Persze mi, akik tudtuk, mivel jár egy rövid búvárkaland december közepén, sejtettük, hogy ez lesz a vége, és végül jól is éreztük magunkat.

Tatán egy kicsit jobb a helyzet, mert a Fényes-forrás vize lényegesen melegebb, mint az átlagos tavak. Semmi különleges felszerelés nem kell a búvárkodáshoz a meleg források miatt, így jó buli lehetett ez a merülés is. Igaz, hogy nincs túl nagy mélység, de ez ilyenkor aztán egyáltalán nem számít. A lényeg a vidámság, no meg a víz alatt is jól festő feldíszített karácsonyfa.

Ilyenkor két dolog jut az eszembe. Az egyik az, hogy jó dolog látni, mlyen kis vagány közösséget alkotnak a búvárok. A másik meg az, hogy ennek ellenére kezdenek fogyatkozni a közös programok, események. Nem nagyon zajlik a búvárélet, pedig néha vannak jó hírek mifelénk: ilyen volt az is, hogy megint lehet merülni Tatán, a Molnár János-barlangban. Szóval szép karácsonyi ajándék lenne, ha megint volna egy kis pezsgés a hazai búvárkodásban. Már az se lenne rossz, ha azok is újból örömet találnának egy kis merülgetésben, akik mostanában ilyen-olyan okokból felhagytak vele. Ezzel ráadásul elsősorban nem is másoknak szereznének igazán nagy örömet, hanem maguknak.

A szelfimániásoknak már a víz alatt sem kell aggódniuk amiatt, hogy nem készül róluk elég felvétel.

Én magam is fotózok merülés közben- sok szép pénzt szántam fényképezőgépekre, vakukra és tokokra, és sok órát töltöttem azzal, hogy témát kerestem és komponáltam a tenger fenekén. És arra is volt már rá példa, hogy önarcképet készítettem. Nem is keveset.

Ám le kell romboljak egy tévhitet: ezek igen gyakran nem azért készülnek, mert annyira tetszek magamnak. Szó nincs róla, hogy búvárkodás közben nem találok jobb témát magamnál. A helyzet az, hogy ez egy "technikai sport", és a legjobban úgy tudom ellenőrizni a merülés elején, hogy mind a két vaku működik, a rendszer beállításai is rendben vannak, ha szelfit készítek. (Ez látható abból, hogy nem az objektívbe nézek, hanem a vaku felé...) Ezek után visszanézem a kijelzőt, és ha a kép éles és megvilágított, akkor minden rendben. Ha nem, vagy megtalálom a hibát, vagy legalább tudom, ezen a merülésen kár is a fotózással próbálkozni.

Na de az, hogy végig saját magam örökítsem meg képen vagy filmen, nem nagyon volt még cél. Azt hiszem, nem is nagyon lesz, mert ezerszer érdekesebb dolgokra szoktam koncentrálni. A világ persze változik, és bizonyára akadnak, akiknek azok a felvételek nem érnek semmit, amin ők nem láthatóak. Erre kiválóan alkalmasak a kamerák és a szelfibotok, de állítólag sikerült még jobb megoldást kitalálni.

Az iBubble nevű drón fejlesztői legalábbis ezt állítják. Ez ugyanis egy önműködő eszköz, ami hűséges kutya módjára követi a gazdáját a víz alatt. Az iBubble üzemmódjai között a karon viselt távirányítóval lehet váltani. A drón több szögből veheti fel a búvárt, van beépített LED lámpája, és többféle kamerát lehet rátenni: minden népszerű, kicsi akciókamerával kompatibilis.

Szóval szép találmány ez, csak éppen szerintem marhaság. Elképzelem, ahogy a búvárokat követő kamerák úszkálnak köztünk, vesznek fel össze-vissza mindent. Mert akármennyire "okos" a drón, azért aligha fog mesteri kompozíciókat készíteni- valószínűleg pont a középpontban levő búvár fog kitakarni előle minden érdekeset. Ha nem így lenne, mi nem látnánk semmit, miközben a drón megcsinálja a szuper felvételt.

És ennyi erővel nekünk akár már merülni se kéne... Sőt, utazni se. Csak belecsempésszük valakinek a poggyászába a kamerát, és tele leszünk remek búvárvideókkal. Épp csak a saját magunk által megélt élményekről kell lemondani...

Bizonyára akadnak politikusok a világon, akiket cápák közé dobnának páran, ám egy dél-afrikai miniszter maga nézett szembe a ragadozókkal.

Az ország idegenforgalmi minisztere, Derek Hanekom december közepén vett részt egy cápás túrán Gansbaai közelében. Dél-Afrika turizmusában nagy jelentősége van a búvárkodásnak: a környéken élő számos cápafaj komoly vonzerőt jelent. Manapság sokan érdeklődnek az aktív kalandturizmus után, és ugyan mi adhat annál nagyobb adrenalinfröccsöt, mint egy kis úszkálással pár nagy fehér cápával?

A miniszter maga is bizonyítani igyekszik, hogy ez a fajta élményszerzés kortól, civil foglalkozástól függetlenül mindenki számára nyitva áll. Hanekom vidáman ismerkedett a búvárhajón a többi turistával, szívesen fotózkodott velük, és még a testőrök is inkább képeket készítettek, mint hogy nagy szigorral őrizzék őt.

Egyébként se tudták volna megvédeni a minisztert a cápáktól, de arra ott volt a vízbe merített acélketrec. Két nagy fehért sikerült ezen a napon a hajó közelébe csalogatni, és Hanekom egy órán át figyelte őket közvetlen közelről. A hírek szerint nagy élvezte a merülést, és úgy vélte, ezt egyszer az életben mindenkinek ki kellene próbálnia. 

Ez persze nem meglepő a részéről: ha sokan érkeznek az országba hogy megnézzék a cápákat, azzal Dél-Afrika sokat nyer. Hiszen a turisták nyilván nem csak egy napra utaznak olyan messzire, és egy-két hét alatt szép pénzt hagynak ott. Az ország víz alatti és feletti szépségei ennél jóval hosszabb nyaraláshoz is elegendő látnivalót kínálnának, de kell valami, amire igazán felkapják a fejüket az emberek, és erre a szerepre tökéletesen alkalmasak a cápák.

A miniszteren mindenesetre semmi nem múlik, hiszen saját maga demonstrálta, ez egy veszélytelen, ám különleges kaland. Állítólag csak egy dologban nem volt partner: amikor a búvárruhát levette, tréfásan megjegyezte, fürdőgatyában nem lehet lefotózni. Persze minek is akarná őt fotózgatni mindenki? A cápák tényleg jóval érdekesebbek, mint egy miniszter...

Lenyűgöző helyeken merült és fotózott Irena Stangierska.

A lengyel búvárfotós kevesek által ismert édesvizes barlangokban készítette ezeket a fotóit. Persze mondani sem kell, hogy annak, aki ilyen helyeken akar merülni, egy kicsivel többre lesz szüksége minimális búvártudásnál. Bár a szelfi műfaja nem az én világom, kétségtelen, olyan vagány önarcképekkel megengedő vagyok, mint amilyeneket Irena készít.

Visszatérve az albán barlangokhoz, ide kevesen szoktak utazni. Az ország maga nem túl vonzó hely, legalábbis a tömegturizmus még elkerüli. Búvárokról se gyakran hallok, akik ide készülnének, pedig valamikor egészen régen például a magyar búvárkodás egyik úttörője, Rádai Ödön is Albániába szervezett expedíciót. Persze akkor még 1957-et írtunk, más világ volt itt is, és ott is. Nyilván szép lassan egyre több kalandvágyó búvár kel majd útra, hogy szétnézzen az ország tengerpartjai mentén és édesvizes barlangjaiban. A Viroit, a Skotini és a Petranik barlangban készült fotók minden bizonnyal sok technikai búvárt csábítanak majd.

Izlandon a búvároknak lehetősége van egyszerre megérinteni Európát és Amerikát.

A Silfra nem csak Izlandon, az egész világon az egyik leginkább különlegesnek számító merülőhely. A víz roppant hideg, ám nagyon tiszta- ez sem rossz, de ettől még nem lett volna híres. Ilyet azért találhatunk még itt-ott a világon, olyanból viszont kevés akad, ami két tektonikai lemez találkozásánál van.

Izland az Észak-Amerika illetve az Eurázsia alapját elválasztó határvonalon fekszik. És a Silfra mélyén a két lemez olyan közel kerül egymáshoz, hogy egy búvár két kinyújtott kezével egy időben mind a kettőt megérintheti.

Ezt az izgalmas élményt egy érdekes videóban mutatja be Hashem Al-Ghaili. Mivel a lemezek lassan de folyamatosan távolodnak, így pár évtized múlva ez talán már nem sikerülhetne. Most viszont még igen, és a jelenség olyan érdekes, hogy a videót rövid idő alatt több, mint húszmillióan látták- köztük én is. Saját szememmel persze szívesebben megnézném...

Vannak olyan pillanatok egy búvár életében, amelyek kiemelkednek a többi közül: az is olyan lehet, amikor egy teknős és egy tengeri tehén különös táncát figyelheti meg közelről.

Másfél évtizede merülgetek már, de azt hiszem, egy kezemen meg tudom számolni, mi volt a teljesen váratlan, ám nagyon izgalmas, óriási élményt jelentő találkozás. Igen, láttam cápát, teknőst és delfint, de azért amikor például egy órán keresztül merültünk néhány roppant kíváncsi óceáni fehérúszójú cápával, az mégiscsak más volt. Nem csak pár másodpercig láttuk a villámgyors ragadozókat a távolban, hogy beírjuk a naplóba, kipipálva a "kötelezőt", hanem igazi testközelségben voltunk.

Hasonlóan meglepő volt, amikor Tenerifén az egyik öbölben feltűnt egy nagy mantarája. Mindenkinek leesett az álla, a profi búvár, aki tíz éve dolgozott ott, ugyanúgy tepert utána mint mindenki más, mert még soha nem látott egyet sem, több ezer merülés során. Láttam már máshol mantát, örültem is neki, de itt szinte semmi esély nem volt a felbukkanására- mégis jött.

Szóval amikor irigykedve olvasom, hogy valaki a víz alatt úszva úgy érzi, árnyék vetül rá, és felnézve cetcápát lát, eszembe jut, párszor engem is ugyanígy irigyelhettek. És még lehet is hasonló élményben részem, hiszen újabb utakat tervezek jövőre is. Talán legközelebb én fotózhatok le teknős-dugong keringőt Marsa Alam előtt...

A tenger mélyén találtak egy nagyobb rakományt a garum nevű szószból, de félő, hogy az eltelt két évezred alatt lejárt a szósz szavatossága.

A leletről beszélő olasz víz alatti régészek elmondása szerint Ligura régióban találtak rá a 25 méter hosszú hajó maradványaira, Alassiótól nem messze. Nagyon izgalmas a felfedezés, mert a hajó valamikor az időszámításunk kezdete után 1-2. évszázadban süllyedhetett el Simon Luca Trigona, az expedíció vezetője szerint. Ilyen nagy mélységben még alig találtak ókori roncsot a Földközi-tengeren, Liguriában pedig ez volt az első.

2012-ben kaptak fülest a halászoktól a régészek, akiknek hálójába egy bizonyos területen gyakran akadtak cserépdarabok. A vizsgálatok kiderítették, hogy 2000 éves edényekből származnak, elkezdődött tehát a kutatás. 

Ám a halászok nyilván csak hozzávetőleges helyszínt tudtak meghatározni. A tenger pedig azon a ponton nagyjából 200 méter mély, tehát nem tudtak egyszerűen lemerülni és szétnézni. Két éven keresgéltek, amíg rá nem bukkantak a roncsra.

Ami viszont érdekes, az az, hogy hiába süllyedt el nagyon régen a hajó, szinte biztosan tudni lehet, hogy milyen útvonalon hajózott és mit szálított. Olaszország és Spanyolország illetve Portugália között vitt halszószt: ezt azért lehet kijelenteni, mert a lelőhelyen talált amforák szinte mind különleges formájúak, és ilyet kizárólag a garumnak nevezett, a római birodalomban szinte mindenfelé használt halszósz szállítására használtak. Ez a sózott halbelsőségekből készült ízesítő az ünnepi estélyektől az utcai árusok bódéjaiig mindenhol megtalálható volt, nagyjából olyannak számított, mint manapság a ketchup. A kevés egyedi amfora pedig olyan típusú, amit a Tiberis folyó környékén készítettek, ezekben vélhetően helyi bort szállítottak Ibériába. 

A hajó valószínűleg a visszaúton süllyedt el, mert a halszószkészítés központja a mai Spanyolország területén volt. Cadiz kikötőjéből indultak Róma fele az amforákkal megrakott hajók, hogy a birodalom központjába bőven jusson ebből az ízesítőből. Még nem sikerült olyan amforát felhozni, aminek tartalma elemezhető lenne, de talán egyszer majd ezt is megoldják. Mindenesetre érdekes lenne, ha sikerülne kideríteni, pontosan mivel ízesítettek az ókori rómaiak.

Egyelőre a roncs biztonságban van a nagy mélységnek köszönhetően, de a régészek szeretnék, ha valami módon meg lehetne védeni, mert tartanak tőle, sokan tudatosan direkt felette dobnának hálót, hátha beleakad egy eladható egész amfora. Nem is az egy-két edény hiányozna az ott nyugvó 2-3000 darabból, hanem az a lehetőség aggasztó, hogy a hálók húzásával óriási pusztítást okoznának.