Big Blue Búvár Blog

A nevük ellenére a tengeri sárkányok ártalmatlan, de nagyon érdekes állatok.

Az ausztráliai kontinens déli részén, Melbourne közelében kapták lencsevégre a part közvetlen közelében, a Flinders Pier tövében élő tengeri sárkányokat. A búvároknak nem kell tehát se messzire, se mélyre menni ha látni akarják ezeket a nagyon karakteres az állatokat, amelyek a csikóhalak közeli rokonai.

Nem mozognak túl gyorsan, a ragadozók ellen az védi meg őket, hogy különös formájuk miatt levélre emlékeztetnek. Apró planktonokat esznek, és ahogy rokonaik, a csikóhalak szaporodnak, itt is a hím példányok hozzák világra a kicsiket.

Abban a tekintetben viszont kifejezetten mázlista állatok, hogy a hagyományos kínai orvoslásban semmiféle gyógyerőt nem tulajdonítanak nekik, így nem pusztítják őket esztelenül. Sajnos a csikóhalakból rengeteget fognak ki ilyen célból, ez tényleg akár a kihalás szélére is sodorhat egy fajt.

Ilyenkor mindig csak azt sajnálom, hogy olyan messzire kellene elutazni, ha látni akarnám ezeket az fantasztikus jószágokat...

A roncskedvelők számára nyilván izgalmas egy szovjet építésű hajó maradványainál búvárkodni, erre ugyanis trópusi vizekben kevés lehetőség akad. Azért szerencsére előfordulhat, például Kubában, Varadero közelében.

A szovjet-kubai kapcsolatok komoly történelemre tekinthetnek vissza, elég csak a rakétaválságot felidézni. A Fidel Castro által vezetett karib-tengeri szigetország sok hadfelszerelést, fegyvert kapott a nagy kommunista testvértől, ezek között hajók is akadtak. 

A kubai haditengerészet (eredeti, sokkal szebben hangzó nevén Marina de Guerra Revolucionaria) három Koni-II osztályú fregattot rendelt a szovjetektől. Az eredeti tervet módosították a trópusi tengeri körülményeket figyelembe véve. A trióból az utolsó volt a Monkada, amit 1986-88 között építettek és 1988-ban állítottak szolgálatba, és a 353-as számot kapta.

Viszonylag hamar, egy évtized után vonták ki a hajókat a szolgálatból, miután rendszeresen járőröztek velük Kuba körül. Az a döntés született, hogy a 353-as jelűt elsüllyesztik búvárlátványosságként a Parque Submarino Cayo Piedra del Norte területén, ami Varaderóhoz közel esik. Azt pletykálják, ezt a tervet maga Fidel Castro szorgalmazta, aki maga is lelkes búvárként ismert. 

Érdekesség, hogy közvetlenül az 1998 júliusi süllyesztés előtt nem ismert okból a hajóra felfestett sorozatszámot 383-ra változtatták. Ez okoz némi zavart, amikor tájékozódni szeretne valaki a hajó történetéről- a Monkada a víz felett 353-as számmal szolgált, a víz alatt viszont 383-asként. 

A hajó minden képzettségi szintű búvár számára elérhető, mert a fedélzet csak 16 méteres mélységben van, míg a haladó búvárok akár a 36 méteren levő hajócsavarig is leereszkedhetnek. A 110 méter hosszú hajótest érdekes körbeúszva is, hiszen az évek során belepte a tenger élővilága, ám pár helyen be is lehet nézni a belső terekbe. Az biztos, hogy a Varaderóba utazó búvárok számára az egyik elsőszámú vonzerő lehet ez a látványos roncs.

Igenis lehet szép egy csiga is: trópusi tengerekben nem kevés színpompás példányt lehet találni, sokan kifejezetten ezek kedvéért merülnek alá. A nem igazán gyors, ám változatos, látványos mintázatú csupaszkopoltyús csigák sok fotós és videós kedvenc témái közé tartoznak.

A tudományos nevükön Pleurobranchus mamillatus ismert csigákat trópusi tengerekben lehet megfigyelni. Ezek a nagyobb csigák közé tartoznak, és ha úgy nézzük, viszonylag tempósan mozognak. No azért egy búvár számára nem követhetetlenek, mint ahogy a videó is bizonyítja.

Ám az igazán érdekes az, hogy az indopacifikus vizek mélyén élő Pleurobranchus mamillatus nevű rákok (emperor shrimp néven ismertek a nagyvilágban), amelyek valamilyen gerinctelen állaton telepednek meg, ezeken a csigákon is megtalálhatók időnként. Ahogy a csiga "tovaszáguld", a kis potyautas is velük tart. Azért a menetszéltől nem kell tartania...

Szóval ha olyan búvárt lát valaki, aki perceken át hasal kis sziklák előtt, aztán lelkesen fotózni kezdenek, nem biztos, hogy a csupasz homok érdekli őket annyira- kicsit közelebb kell menni, így mi is láthatjuk a tenger apró kis csodáit.

Ez a barlangban merülő csapat örökítette meg azt a látványos jelenséget, ahogy a két eltérő tulajdonságú vízréteg között kialakul egy keskeny opálos, zavaros vízréteg.

Elsőre azt hinné az ember, hogy borzalmas viszonyok uralkodnak odalenn, semmit nem látni élesen, aztán ahogy a kamera az opálos réteg alá vagy fölé ér, hirtelen minden kitisztul. Felülről nézve a búvárokat úgy fest, mintha egy folyó lenne a víz alatt.

Persze ez az egész csak azért tud érvényesülni, mert annyira kristálytiszta a víz. Merültem már olyan helyen, ahol volt ilyen réteg, két különböző hőmérsékletű víz találkozásánál, de maradjunk annyiban, nem mindig ilyen izgalmas a látvány. Sőt, könnyen lehet reprodukálni a homályos látást, ha valaki leveszi a búvármaszkot a víz alatt. De ez azért valami egészen más élmény, és ez a film tényleg nagyon jól bemutatja, mitől lehet érdekes még ez a kis opálosság is.

Szóval a búvárkodásban az egyik "nagy tudomány", hogy vagy jó helyen kell merülni, vagy olyan dolgokban kell megtalálni az izgalmakat, amiket csak a víz alatt élhet meg az ember. Legendássá pedig azok az úti célok válnak, ahol mind a kettő együtt megvan...

Így rombolja a hatalmas nyaralóhajók horgonya a gyönyörű korallzátonyokat.

Azt sokan tudjuk, hogy a turizmusnak közvetetten mindenképpen van káros hatása az élővilágra. A repülés maga is szennyező, az idegenforgalmat kiszolgáló iparágak is problémát okoznak és így tovább. Ám nagyon is közvetlen módon szintén van rombolás: a turistáknak épített szállodák kedvéért dúlnak fel területeket, a felelőtlen turisták szemetelnek, a tengerben úszva minden megfogdosnak.

Ám ha már a tengerről beszélünk, egy óvatlan búvár koralltörése alig vehető észre ahhoz képest, amit egy rossz helyre ledobott horgony okoz. A horgony maga is pusztít, de még rosszabb, hogy a hosszú lánca gyakorlatilag végigszántja a korallzátonyt. Sejthető, hogy a gigantikus méretű nyaralóhajókon nem kicsik a horgonyok, és ehhez megfelelően nagy lánc dukál!

A Vörös-tengeren például korábban a sok búvárhajóról ledobált horgonyok rengeteg korallágat zúztak össze. Ott már az a rendszer, hogy rögzített kikötési pontok vannak, így biztonságosan, az élővilágot nem rombolva állnak meg a merülőhelyeknél a hajók. 

Ám a Kajmán-szigeteken, ahol a turizmus az egyik legfontosabb bevételi forrás, a jelek szerint nem akarnak olyan merev szabályokat kialakítani, amik az óceánjárók üzemeltetőit elriasztanák. Ha új útvonalat terveznének, bőven akadna még szép sziget a Karib-tengeren, ahol lelkesen fogadnák a hajókat és a rajtuk utazó, sok dollárt elszóró nyaralókat.

A felszínen napozó, a parton vásárolgató emberek mit sem látnak abból, mivel jár a kikötés. A búvárokat pedig a sziget más részeire viszik, ahol épek a korallzátonyok. Ezért fontos ez a mostanában sok oldalon megosztott felvétel, amit helyi búvárok készítettek: megörökítették, ahogy a lánc a zátonyon fekszik, mozog, tör-zúz. Persze lassacskán nem nagyon lesz mit lerombolni ezen a környéken- a tenger feneke jórészt halott ezen a környéken. 

Nem csak az a fontos, hogy itt próbáljanak tenni valamit a helyzet javításáért, az is jó lenne, ha a ma még nem annyira felkapott nyaralóhelyeken már eleve szabályoznák a kikötést. Legalább az ne pusztuljon el, ami ma még szép és egészséges a tengerben!

Ebben az évben is eltöprengtem rajta, mivel lehet meglepni egy búvárt karácsonykor.

A helyzet nem egyszerű, mert sokak úgyis megvesznek maguknak mindent jellemzően egy utazás előtt, de ha szerencsénk van, szüksége lehet annak a búvárembernek egy új maszkra, uszonyra, hasonlóra. Ezekhez viszont szükség lesz rájuk a méret miatt, tehát meglepetésfaktor nem lesz az ajándékban. Pech, hogy a választék is korlátozott, ilyen vagány Barbie-színű cuccokat például nem lehet minden hazai búvárboltban találni.

A könyvekkel sajnos bajban vagyunk, magyarul alig jelenik meg búvártémájú regény vagy ismeretterjesztő könyv mostanában. Jelen pillanatban nyomtatott színes magazin sem létezik. Az Amazon választékában szét lehet nézni az angol nyelvű könyvek közt, a magazinok között ott van a brit Diver, az amerikai Rodale's vagy a német Unterwasser. 

Szívem szerint ajánlanék még olyan, minőségi módon nyomtatott színvonalas búvárfotókat, amelyeket magyar alkotóktól lehet megrendelni, de a piac nem túl nagy, így effélét nem könnyű szerezni, vélhetően közvetlenül őket kell megkeresni. Nekünk Tökölyi Csabától van egy nagyon szép fotónk a falon, pár szerencsésnek van birtokában Selmeczi Dánieltől vagy Előd Lászlótól egy remek felvétele, és ezek mind a lakás ékességei lehetnek. Mázlista, akinek van búvárfotós barátja, akitől akár még egy igényes fotót is lehet venni- kár, hogy nem olyan egyszerű ügy, annyi tehetséges, lelkes magyar fotóst ismerek...

Ott vannak aztán még a kedves apróságok. Búváros matrica? Esetleg egy póló? Kulcstartóból is létezik búváros, de ott talán még kedveltebbek az állatot mintázók, létezik delfines, cápás, teknősös, utóbbiakból talán a fából készültek a legszebbek. Netán egy búvárkodó Hupikék törpike? Vicces, van is aki talán szereti az ilyesmit.

Egzotikus utazást valószínűleg kevesen ajándékoznak (be szép is lenne, ha engem egy malajziai túrára szóló voucher várna, a barátnőmnek meg egy karib-tengeri út lenne a meglepi!), és nem is hiszem, hogy feltétlenül arról kéne szólnia az ünnepnek, hogy őrült módon szórjuk a pénzt. Ha mindenki merül, akkor közösen lehet éppen álmodozni, ha viszont az ajándékozó nem búvár, inkább ne foglaljon be drága utat tájékozódás nélkül- nem egy egzotikus úti cél van, ahol bizony az év bizonyos szakában nem nagy élmény a merülés, hiába kerül sokba. 

Viszont Európán belül vannak helyek ahol a megfelelő időszakban biztosra lehet menni, nyárra-őszre jó áron lehet repjegyet szerezni, és búvárparadicsomnak számítanak. Érdemes szétnézni a Wizzair honlapján a máltai (májustól októberig), ciprusi (áprilistól decemberig), tenerifei (egész évben) jegyek közt, vagy a Ryanair Gran Canaria-i (egész évben) illetve máltai ajánlatait lehet böngészni. Ezekre tényleg elég a repjegy, aztán vagy szállást keresünk később, majd megegyezünk egy búvárbázissal, vagy eleve egy szimpatikus bázistól kérünk ajánlatot komplett csomagra.

És persze ott van az a lehetőség is, hogy magadat leped meg olyasmivel, ami közössé teszi a kalandot- próbamerülésre vagy búvártanfolyamra jelentkezel, ha eddig még nem dugtad a fejed a víz alá. Csak van valami oka, hogy olyan sokan szenvedélyesen szeretnek merülni! Annyi embert ismerek, aki éveken át csak vonogatta a vállát, amikor a párja búvárkodni ment- aztán amikor adott egy esélyt a merülésnek, a fejét verte a falba, miért nem kezdte évekkel korábban? A búvárnak is jobb, ha nem kell otthon vitatkozni egy búvártúra miatt, hiszen mind a ketten ugyanúgy jól érzik magukat a víz alatt.

Végezetül ha egy rutinos búvárt akarunk meglepni, akkor a közelmúltban nyílt meg egy igazán exluzív lehetőség: kellően tapasztaltak merülhetnek az újból látogatható Molnár János barlangban. Kristálytiszta meleg víz, nagy élmény Buda szívében, ennél izgalmasabb kaland mostanában mifelénk nem nagyon létezik egy búvár számára.

Különleges videót osztott meg egy búvár: a Rodrigo Friscione Wyssmann által hozzáfűzött történettől lett igazán egyedi a megörökített pillanat.

Elsőre a víz alatti világ szerelmeseinek az tűnik fel, micsoda fantasztikus kaland lehet ennyire közelről látni ezeket a hatalmas tengeri emlősöket. A felvételen látható, hogy eltörpül mellettük a búvár, akinek jelenlétére oda sem figyelnek.

Rodrigo leírása szerint a felvételen egy nőstény és egy hím látható. Az anya borját nem sokkal korábban ragadta el egy csapatnyi kardszárnyú delfin, és itt éppen a csendben, gyengéden közeledő hím osztozik a másik állat gyászában. Ám az vigasztalhatatlan maradt, ezért nem törődik az ott lévő emberekkel.

Ingoványos talaj még egy olyan intelligens élőlény esetében is emberihez hasonló érzelmeket emlegetni, mint amilyen egy bálna. Hogy tudnak-e gyászolni, és min mennek át eközben, nem tudhatjuk. A jelek arra utalnak, hogy a szoros családi kötelékben élő tengeri emlősök számára fájdalmas egy ilyen veszteség, de nehéz a fejükbe belelátni.

És bármennyire szomorú a történet, a természetben egyáltalán nem szokatlan: mindig is a gyengébb, könnyebben elejthető prédára vadásznak a ragadozók. Ezúttal azok a kardszárnyú delfinek, akiket sokan pont ugyanúgy szeretnek, mint a bálnákat. Egyszer az egyik lény esendő, cuki vagy játékos állatnak tűnik, máskor viszont vérszomjas és kegyetlen. És a valóságban? Élnek és túlélnek, minden lehetőséget kihasználva. A kardszárnyú delfinek is, a bálnák is. Ennek tudatában csodáljuk meg őket a víz alatt és felett- és így sokkal teljesebb, izgalmasabb képet kapunk róluk, mint ha csak a romantikus oldalt ismernénk.

Nagyon égő lett volna a Jennifer Anistonnal kötött házasság után búvárbalesetet szenvedni, de a színész megúszta a nászúton bevállalt merülést.

Naná, hogy az egész sztorit bulvárszagúan dolgozták fel. (Ezúton gratulálok a kedves magyar újságíróknak, akik még mindig oxigénpalackoznak! Abban bizony nem oxigén van, hanem sűrített levegő.) Ez persze már eleve onnan indul, hogy Theroux maga is elég zavaros történetet mesélt el arról, hogy pánikolt be Bora Borán.

A tengerparti nyaralások szokásos programja szokott lenni a teljesen kezdők számára szervezett bevezető merülés. Ilyenkor az emberek kapnak valami kis képzést, elmutogatják nekik az alapokat, aztán pár méteres mélységben bugyborékolhatnak egy keveset, és nézegethetik a színes halacskákat. Theroux beszámolója szerint az ő ismerkedése a búvárkodással is így indult, élvezte is a merülést, befizetett hát másnap is egy kirándulásra.

Állítólag a következő nap egy másik oktatóval hajóztak ki, aki nem túl jól beszélt angolul, nem tudta neki elmagyarázni, ő mennyire kezdő. Meg kell jegyezzem, a helyzet az, hogy egy jó bázison egy valamirevaló oktató pontosan tudja, kit visz a víz alá, és már a készülődéskor látja, ki kapkodó kezdő és ki nem az.

Theroux sztorija úgy folytatódik, hogy észlelte, az előző napihoz képest jóval mélyebbre merültek, és amikor megnézte, mennyi levegő van a palackjában, a műszer mutatója már a piros zónában járt. Ettől megijedt, elkezdte volna jelezni a profi vezetőnek, hogy már alig van levegője, de az nem törődött vele, mutatta, ússzanak tovább. Theroux ekkor egy vele merülő barátjának jelzett, tehát innentől már ketten voltak idegesek. És persze jött a pánik, a színész fejében már az is megfordult, hogy valaki ilyen rafinált módon akar végezni vele a nászútján.

Az oktató végül észlelte hogy baj van, a saját tartalék levegőjét osztotta meg a bajba került búvárral, végül aztán biztonságosan a felszínre értek. Ott aztán elmagyarázta Theroux-nak, hogy egyszerűen csak merülés közben kicsit elkalandoztak, és a víz alatt akart visszaúszni a hajóig, azért nem emelkedtek a felszínre azonnal. 

Meg kell jegyezni, nem is nagyon mesélhette volna el értelmesebben ezt a "veszélyes" helyzetet a minimális búvárképzettséggel rendelkező színész, akitől nyilván azt várták, hogy igazi életveszélyről meséljen a nagyobb nézettség kedvéért. Persze, hogy nagy sztori halálközeli élményt emlegetni, amikor az ember fia épp elvette Hollywood egyik legkedveltebb sztárszínésznőjét! 

Ám azért valójában aligha volt arról szó, hogy hajszálon múlt az ifjú férj élete. A filmekben szokott úgy történni, hogy váratlanul elfogy a levegő, és a búvár már csak azt érzi, itt a vég. Az a bizonyos mutató a palackhoz csatlakoztatott nyomásmérő vörös zónájába érve még messze nem azt jelzi, hogy a palack üres. Általában 200 bar nyomásra feltöltött palackkal indulunk merülni, a vörös zóna műszertől függően 40-60 bar levegőtől indulhat, ami még mindig bőven elég hogy a búvár biztonsággal befejezze a merülést. Ha pár méteren úszkál az ember és egy ilyen műszeren eléri a piros részt a mutató, akkor még nagyon messze van az életveszélytől- a zóna eleje azt jelzi, hogy még megvan a levegő harmada.

A búvár képzettségétől függ, hogy tisztában van-e a saját helyzetével. Lehet, hogy ekkor már a végefele jártak a merülésnek, a csoport csak 3-4 méterrel a felszín alatt úszott, és a vezető úgy érzékelte, a levegő pont elég ahhoz, hogy kicsit közelebb menjenek a hajóhoz. Ám a teljesen rutintalan kezdő nagyon könnyen bepánikolhat, ha nem érti a tervet, és csak a fejébe vert egyetlen dolog jár az agyában: ha elfogy a levegő, megfullad. A vezető ilyenkor abban lehet hibás, hogy ha nem veszi észre, a búvár azért mutogatja olyan idegesen a műszerét, mert már a pánik határán van. Ám meg kell jegyezni, azért mégiscsak szemmel tartotta a színészt, mert amikor bajba került, egyből ott volt a közelében. 

Szóval ebben az egész történetben több a hangulatkeltés, mint a tény. Nem baj, bulvársajtóban előfordul az ilyesmi. Tanulság is maximum annyi van az egészben, hogy akkor jár a legjobban a búvárkodás iránt érdeklődő, ha már kezdőként is valódi tanfolyamra fizet be, ahol egy kicsit alaposabb tudással vértezik fel mire vízbe kerül. A próbamerülések során a teljesen képzetlen emberek inkább csak a túlélésre tudnak koncentrálni, nem a víz alatti világ szépségeire, hiszen annyira minimális ismeretanyagot tudnak nekik megtanítani a pár perces "tanfolyam" alatt. Akit valóban érdekel a víz alatti világ, szánja rá az időt és az energiát a tanulásra, és akkor jó eséllyel kerülheti el a felesleges pánikot, miközben ezerszer kellemesebb élmény lesz a merülés.

A tengerben megtalált második világháborús repülő története hősiességről és tragédiáról mesél.

A roncsmerülések világa sok szempontból lehet érdekes. Nem csak ócskavasat akarunk nézni a mélyben, izgat minket, hogy válik a tenger részévé egy hajó maradványa, élvezhetjük a felfedezés kalandját a zegzugos terekben, no és ott van az is, hogy minden roncsknak története van. Van, amikor banális sztoriról van szó, akad, amikor direkt zátonynak elsüllyesztett hajót ismerhetünk meg, ám időnként drámai események tanúja egy maradvány.

1943. május 13-án szállt fel Norfolk egyik katonai repülőteréről egy Boeing B17 Flying Fortress. A második világháborúnak abban az időszakában már óriási számban vetették be a Repülő Erődöket Európában, ezekkel támadták a német reptereket, városokat, gyárakat, és persze a németekkel szövetségben álló országokat is. 

A 42-29752 sorszámú bombázó legénysége igazi zöldfülűnek számított, első bevetésükre indultak. A célpontjuk egy Franciaországban található repülőtér volt, ahol a Luftwaffe egységei települtek. A repülő fegyvereit már a felszálláskor élesítették, mert olyan hírt kaptak, hogy a bombázók támadásra számíthatnak. Ám ahogy a gép kapitánya, Derrol Rogers százados bedöntötte a gépet elemelkedés után, az egyik gépfegyverből véletlenül egy sorozatot lőttek ki, ami gyakorlatilag levágta az egyik vízszintes vezérsíkot. 

A repeszektől többen meg is sérültek a gépen, miközben az irányíthatatlanul emelkedett tovább. Rogers és másodpilótája nagy nehezen visszanyerte az uralmat a gép felett, a reptér felé fordultak, ahol a legénység többi tagja kiugorhatott ejtőernyővel. Az egyik sebesültet úgy kötötték be ugrás előtt, hogy ejtőernyője az közreműködése nélkül kioldódjon, így ő is megmenekülhetett.

Rogers százados a gépet ezek után a tenger felé kormányozta, hogy ne lakott területen zuhanjon le a bombákkal megrakott B17-es. Ezek után ugrott ki ő és a másodpilóta, és abban bíztak, hogy gyorsan megtalálják őket a RAF mentőegységei. Gorse-ra hamar rábukkantak, ám Rogers órákon át hánykolódott a jéghideg Északi-tengerben, amíg rá nem találtak. Eszméletlen volt, és életét már nem sikerült megmenteni. 

A hős pilóta története csak egy a sok második világháborús dráma közül, amik az emberi bátorságról mesélnek. A roncsot megtaláló és Derrol Rogers százados tragédiájára fényt derítő North Norfolk Divers klub búvárai szerint még vannak fel nem derített repülőgéproncsok a körzetben, és mindegyik története megéri a kutatást. Paul Hennessey és Mandy Frary elmondása szerint titokban tartják a repülőgép helyzetét, mert szeretnék, ha nem bolygatnák azt illetéktelenek. 

A North Norfolk Divers honlapján részletesebb összefoglaló is van a roncs felfedezéséről, azonosításáról. Remélhetően a jövőben azért lesz lehetőség arra, hogy az érdeklődők merülhessenek a B17-esnél, hiszen csak 20 méteres mélységben van, így kedvtelési búvárok számára is könnyen vállalható merülésről van szó.

A brit búvárszövetség (BSAC) éves baleseti statisztikája szerint 20 éve nem volt olyan kevés merülés közben bekövetkező haláleset, mint tavaly. Ez főleg annak a fényében jó hír, hogy nyilván egyre többen búvárkodnak, így egyre több a merülés is. Ehhez képest összesen 9 brit búvár halálos balesetéről számoltak be. Emellett természetesen voltak nem tragikusan végződött esetek is, ám számuk elenyésző a rengeteg balesetmentes, remekül sikerült merüléshez képest. 

A BSAC éves jelentését minden évben átfutom, és akit alaposabban érdekelnek a búvárkodás aktualitásai, nyilván hozzám hasonlóan beleolvasnak. Egy átfogó statisztika sokat mond arról, hogy milyen jellegű balesetek történtek, milyen korcsoportba tartoznak az áldozatok és sérültek, mik a legtipikusabb okok. 

Ma a búvárkodás kifejezetten biztonságosnak számít. A tények azt mutatják, hogy a komoly balesetek egy része korábban már meglevő egészségügyi problémára vezethető vissza, és csak a véletlen műve, hogy épp merülés közben okozott tragédiát. Mondhatni, ha valakinek rakoncátlankodik a szíve, nem csak a víz alatt kerülhet bajba, hanem akár akkor is, ha fel kell sétálnia a negyedik emeletre. Ilyenkor is fontos azonban, hogy minél előbb felismerjék ezt, és kórházba kerüljön az áldozat, akin talán még lehet segíteni.

Még hasznosabb a megelőzés, azaz a rendszeres orvosi vizsgálat, ami kiszűrheti a kockázati faktorokat. Ne feledjük azt se, hogy az idősebb búvároknak érdemes úgy tervezni a merüléseket, hogy azok ne legyenek túl mélyek vagy túl megterhelőek. 

A búvárkodásban egyébként is fontos, hogy mindenki a határain belül maradjon. Kezdőként csak olyan merülést szabad bevállalni, amit biztonságosan végre tudunk hajtani- mindig lehet nemet mondani! A balesetek egy része könnyen elkerülhető lenne akkor, ha mindenki betartaná az alapszabályokat, odafigyelne a felszerelés állapotára, nem maradna el a társától és így tovább. Tehát maga az emberi hiba is veszélyfaktor lehet.

Ezek közé sorolom a felelőtlenséget is, amikor valaki esztelenül mélyre megy, vagy figyelmen kívül hagyja a figyelmeztetéseket. A túl erős áramlás, a rossz idő, egy zegzugos roncs még a legrutinosabb búvárt is bajba sodorhatja- szóval nem csak a kezdők mondhatnak nemet, a tapasztaltabbak is kihagyhatják a merülést veszélyes helyzetben.

A felszerelések hibája az egyik legritkább oka a baleseteknek. A régóta bevált, magas minőségű búvárfelszerelések normál karbantartás esetén nagyon ritka esetben hibásodnak meg. Egy képzett búvár pedig egy-egy problémát meg is tud oldani- ezeket a szituációkat akár medencében is jól lehet gyakorolni. 

Végül van még egy fontos faktor, amit én megemlítenék a búvárkodás biztonsága kapcsán. Egyszerűen változik a szemlélet: noha van, aki szerint túlságosan üzleties alapúvá vált a búvárkodás, de a történet másik fele, hogy a kezdőket nem rángatják bele mélymerülésekbe, a turisták nem saját szakállukra merülgetnek ismeretlen helyeken hanem szervezett túrákra fizetnek be és így tovább.

Még én is emlékszem azokra az időkre, amikor az számított vagánynak, aki a mélységmérővel tudta igazolni, hogy lejjebb jutott mint a többiek. 50-60 méteres merülések fordultak elő, amelyek enyhén szólva is túl kockázatosak voltak. (Nem is mindenki élte túl ezeket a búvárkalandokat, sajnos.) Manapság arról beszélünk elismerően, aki a legjobb képeket készíti, aki a legügyesebben szúrja ki a rejtőzködő apró víz alatti állatokat, vagy aki szépen lebeg és semmiben sem tesz kárt maga körül. 

Szóval aki úgy gondolja, azért nem merül, mert az nem biztonságos, téved. Egyszerűen csak be kell tartani a szabályokat, tudni kell, mire vagyunk képesek, és nem értelmetlen kockázathajszolásban kell megtalálni a kalandot, hanem az élővilág megfigyelésében, megörökítésében. Így lehet a merülés igazi megnyugvást hozó, örömöt adó kedvtelés, amit hosszú-hosszú éveken át űzhetünk.