Big Blue Búvár Blog

Egy cápa által megsebesített búvár beperelte a túra szervezőjét, bár értelemszerűen nem ugyanaz a két fél véleménye az esetről.

Elke Specker több feltűnést keltő víz alatti filmet is készített már. San Diegóban fizetett be egy olyan túrára, ami azzal kecsegtetett, hogy testközelből örökíthet meg makócápákat a nyílt tengeren.

A makócápák roppant gyors állatok, és több alkalommal sebesítettek meg embert a múltban- nem számítanak a legveszélyesebb cápák közé, de az áramvonalas, akár három méteresre is megnövő állatok közelében azért nem árt az óvatosság.

Michael Kazma már hosszú ideje merül, régóta szervez búvártúrákat, és cége egyik különleges szolgáltatása pont az, hogy a makócápákkal találkozhatnak a vendégei. Kazma kézből eteti a ragadozókat, és mondani sem kell, a vízbe merészkedő embereknek be kell tartani az alapvető biztonsági szabályokat, ha nem akarnak megsérülni, ugyanis a búvárok nem ketrec védelmében merülnek.

Specker szerint a bajt az okozta, hogy Kazma ittas volt azon a nyári napon, amikor részt vett a túrán. Felelőtlen volt, nem figyelt oda a vendégekre, és a csalival rossz irányba terelte az egyik cápát, így az komoly sérüléseket okozott a filmesnek: állítása szerint a makócápa megharapta.

Kazma azért elég komoly névnek számít a cápás merültetés területén, hosszú évek óta sikerrel futnak ezek a túrái. Így aztán érthető módon visszautasítja a vádakat. Véleménye szerint videofelvételek bizonyítják, hogy nem volt részeg azon a napon, és állítja, Elke Specker az eligazítás ellenére ment olyan helyre, ahova nem lett szoba, így pont a cápa útjába került. Hiába próbálta megvédeni a vendéget a cápától, az kétségtelenül sérüléseket okozott, bár harapásról szó sem volt.

Talán majd a bíróság kideríti az igazságot. Nyilván születtek bőségesen felvételek, amelyek választ adhatnak a nyitott kérdésekre. Ám tény, aki cápákkal merül, az valamennyi kockázatot mindenképpen vállal, akkor pedig főleg, ha olyan túrára fizet be, amikor csalival vonzzák közelebb a ragadozókat. Lehet reklamálni és perelni, de aki beugrik a cápák közé, annak tisztában kell vele lennie, hogy nem egy csapat aranyos törpenyúllal fog játszadozni.

A Bikini-atoll közelében végrehajtott kísérleti atomrobbantások emlékeit a víz alatt lehet megnézni- köztük a USS Saratoga repülőgéphordozó roncsát.

Szomorú tény, hogy a meglehetősen új fegyvernek számító atombombákat nagyon is élesben tesztelték: ilyennel söpörték el Hirosima és Nagaszaki városát 1945-ben. Ám a fejlesztés ezek után sem állt le, de a következő kísérleteket már nem lakott területeken hajtották végre.

A Bikini-atoll a Marshall-szigetekhez tartozik- magányos pont a Csendes-óceánban, ami elég távol volt ahhoz, hogy nyugodt körülmények közt robbanthassák az atombombáikat az amerikaiak. 1946 és 1958 között 23 kísérletre került sor, és ezek során kiszuperált amerikai és lefoglalt japán hajókat is a tenger mélyére küldtek.

A USS Saratoga (CV-3) nevű repülőgéphordozót eredetileg csatahajónak szánták, de az amerikai haditengerészet döntéshozói nagyobb potenciált láttak a repülőgépeket szállítani képes hadihajóban, így 1927-ben már az új feladatra képesen állt szolgálatba. A Saratoga a második világháború számos ütközetében vett részt, 1945-ben Iwo Jimánál viszont súlyos károkat okoztak benne a japán kamikaze gépek. Az elavultnak nyilvánított hajót ezek után kiképzési célokra használták, majd átadták az atomkísérletek céljára.

Az amerikaiak a Bikini-atollnál 1946. július 1-én levegőben hajtottak végre robbantást, de ez csak minimális károkat okozott a Saratogában. 1946. július 25-én hajtották vége a következő robbantást, ám a Baker nevű teszt során már a víz felszíne alatt történt a detonáció. Noha a bomba 300 méterre volt a repülőgéphordozó, olyan döbbenetes erejű volt a hullám, mint ha cunami csapott volna le a hajóra. A Saratoga ki is emelkedett a vízből, a fedélzetén levő repülők pedig a tengerbe sodródtak, majd hamarosan követte őket a hajó is.

A víz alatti robbantás következtében radioaktív vízpára lepte el az atollt, és az ott élő lakókat ki is kellett telepíteni. Igazi nukleáris katasztrófával járt tehát a kísérlet, de ez nem jelenti azt, hogy az amerikaiak befejezték volna ezek után a robbantgatást.

A USS Saratoga roncsa ma ezeknek az atomkísérleteknek a mementója. A kilencvenes évek óta engedélyezett itt a merülés, ami nem csak a történelmi jelentőség miatt érdekes. A víz meleg, látványos az élővilág, és még csak mélyre sem kell menni, mert csak 15 méter mélyen van az egyenesen álló hajó legsekélyebb pontja.

Külön ráadás, hogy az egész világon csak három repülőgéphordozónál búvárkodhatnak az amatőrök is: a Saratoga mellett az egyik a mesterséges zátonyként elsüllyesztette Oriskany Floridában, a másik pedig a HMS Hermes Srí Lankában. Így aztán érthető, hogy sokan szeretnének merülni a Bikini-atoll híres roncsánál, még ha ez nem is egy olcsó mulatság. Nem csak a fedélzetet érdemes körbeúszni, hatalmas terek vannak a hajótestben, repülőgépek pedig a hangárak mellett akadnak a tenger fenekén is.

Azért jó lenne, ha a jövőben nem atombombák robbantásával küldenék a tenger fenekére a hajókat. Ma már nem is nagyon tesztelnek nukleáris fegyvereket a nyugati országokban, ami olyan szempontból érthető, hogy épp eléggé nagy a rombolóerejük ahhoz, hogy nem csak egy hajót, de az egész Földet el lehessen velük pusztítani. Egy nyavalyás 324 méter hosszú repülőgéphordozó már hét évtizede se állhatott ellen az erejüknek- aki nem hiszi, megnézheti a saját szemével...

Görög vizekben nyugszik egy különleges roncs, egy 19. századi lapátkerekes gőzhajó maradványa.

Régi képekről ismerhetjük azokat a korai gőzhajókat, amelyek jellegzetessége volt a két oldalon elhelyezett hatalmas lapátkerék. Ezt hajtották meg a gőz erejével, és hamarosan eljött a vitorlás hajók dicsőséges korszakának vége. Ám a fejlődés nem állt meg, a lapátkerekes hajókat felváltották a hajócsavaros gőzhajók, és szép lassan eltűntek a vizekről az elavult, régi típusú hajók. 

A lapátkerekes hajók elsősorban folyókon, tavakon maradtak tovább szolgálatban, mert a nyílt tengeren gyorsan kiderült, ez a meghajtás nem túl szerencsés hullámzásban, viharban. Így aztán a tengereken az 1870-es évektől már nem nagyon lehetett látni ilyeneket.

Ezért igazán érdekes az a Kea sziget mellett nyugvó maradvány, amit rendszeresen merülnek a búvárok. 1860-ban Londonban épült a vitorlákkal is felszerelt lapátkerekes gőzös (ez a vegyes megoldás jellemző volt a korszakban), ami a King Othon nevet kapta a görög király tiszteletére. 1868-ban már a Hellenic Steam Shipping gőzhajózási társaság tulajdonában állt, és a part közelében teljesített szolgálatot, Patris név alatt. Február 21-én Kea sziget közelében csapódott zátonynak, két darabra szakadt, majd elsüllyedt, de a baleset szerencsére nem követelte egyetlen ember életét sem.

A roncs ma is merülhető, talán az egyetlen ilyen állapotban megmaradt lapátkerekes gőzhajóként egész Európában. Nincs túl sekélyen, de azért tapasztalt búvárok körbeúszhatják a két nagyobb darabot, és megnézhetik a jellegzetes lapátkeres kialakítást. Igaz, csak az egyik lapátkereket lehet megnézni, mert 2007-ben a másikat a felszínre emelték. Ki van állítva, így azok is láthatják, akik nem merülnek alá, de az igazi kaland az lehet, ha búvárként keressük fel.

Costa Rica nyugati partjától 550 kilométerre található egy apró sziget a Csendes-óceánon. A Cocos-sziget környéke szigorúan védett nemzeti part, és a szigeten magának kizárólag természetvédelmi őrök laknak. 

A Cocos-sziget már-már legendás hírnévre tett szert a búvárok körében, ugyanis olyan ez, mint egy oázis a nyílt óceánban. Halrajok élnek a közelében, ami terített asztal a nagyobb testű ragadozók számára, így hát többféle cápafajjal úszhatnak együtt a búvárok. 

Sajnos nem csak a tenger szerelmesei vannak tisztában vele, milyen gazdag itt az élővilág. Costa Rica nem igazán hatékony a természetvédelmi törvények betartatásában. A védett terület nagy kiterjedésű, ám csak kevés természetvédelmi őrre futja, akik egyszerűen nem tudnak mindenfelé járőrözni. Az igen gyakran kifejezetten cápára menő halászok tehát bátran űzik az illegális tevékenységüket.

Hogy lesz-e változás ezen a téren, aligha lehet megmondani. Most még bőven élnek cápák ezekben a vizekben, van miért itt búvárkodni. De ezek az állatok nem azért fontosak, mert a jól fizető turisták örülnek nekik- nagyon fontos szerepük van a tengeri táplálékláncban. 

Szóval a Cocos-szigetnek meg kéne maradnia érintetlen tengeri menedéknek, amiket csak maroknyi, jó szándékú (és jól fizető, mert az itteni búvártúra igencska drága) ember keres fel évről évre. Aki pedig nem jut el ide, az ebből a remekbe szabott videóból kaphat képet arról, micsoda élet van itt, ahol rajban úsznak a pörölycápák vagy a szirti cápák, mint máshol az ebihalak.

Akit érdekel, mit kell kiállni az amerikai haditengerészet búvárképzésére jelentkezőknek, ebből a videóból kaphat képet.

A katonai búvárkodás nem csak móka és kacagás, de ezt nyilván mindenki sejti. Ha hideg vagy zavaros a víz, ha aknák vagy ellenséges katonák közt kell merülni, nem számít, amikor parancsot kap egy búvár. Ennek megfelelően megpróbálják a szélsőséges helyzetekre felkészíteni a tanfolyam résztvevőit.

Természetesen mindez csak szimuláció, hiszen nem fogják éles bombákkal vagy szigonypuskával szelektálni, melyik búvártanonc elég ügyes. Ám azért így is megvannak a jól bevált módszerek arra, hogy kiderítsék, ki mit bír. Messze nem csak arról van szó, ki az ügyesebb- egy ponton túl a kitartás számít, és akiben nagyobb a lelkierő, az bír többet.

A videóban látható a fizikai gyakorlatozás is, ilyesmik felbukkannak a különböző akciófilmekben, ismerjük jól. Nekem érdekesebb a medencés gyakorlatozás: a búvároknak bizonyítani kell légzőkészülék nélkül, aztán pedig jöhet a merülés, amikor folyamatosan stressz alatt vannak. A kiképzők rendesen "megkínozzák" a leendő búvárokat, hogy lássák, ki mint reagál az ilyen vészhelyzetekre.

Na ez is olyan dolog, ami erősen máshogy néz ki a kedvtelési búvárok tanfolyamán, de megvan az a közös vonás, hogy bizonyos szokatlan helyzetekre még az amatőröket is fel kell készíteni. Lehet, hogy nincs ilyen rángatás, birkózás, de azért akadnak, akik egy maszklevételt is ugyanilyen durva feladatként élnek meg elsőnek. Aztán meg jön a büszkeség, amikor először sikerül magabiztosan végrehajtani.

A későbbi uszodai gyakorlásoknál mindig lehet egy picit nagyobb kihívásokat kitűzni magunk elé- ha nem is akarunk bevetéseket végrehajtani, azért jó tudni, egy valós víz alatti vészhelyzetben többre lehetünk képesek, mint azt hinnénk. A haditengerészeti képzés példája arra tanít meg minket, saját örömünkre merülő búvárokat is, hogy a mi biztonságunkat szolgálja, amikor egyre izgalmasabb feladatokat vagyunk képesek megoldani ellenőrzött körülmények között. Szóval ha van lehetőség gyakorolni, akkor éljünk vele.

A maffia búvárai lopták a robbanóanyagot egy elsüllyedt hajóból, egészen mostanáig.

1941-ben indult utolsó útjára egy olasz teherhajó, a Laura Cosulich Velencéből. A hivatalos feljegyzések szerint különféle szöveteket és gépalkatrészeket szállított Észak-Afrikába, hogy az ott harcoló olasz csapatok utánpótláshoz jussanak. A Líbia felé tartó hajót a brit HMS Upholder tengeralattjáró süllyesztette el Calabria közelében, az olasz csizma délnyugati csücskénél.

A roncsot a hetvenes években fedezték fel, és akkor derült ki, az ártalmatlan rakomány közé rejtve bőségesen pakoltak hadianyagot is- állítólag 1500 tonna TNT maradt a hajótestben a víz mélyén. A helyi maffia, a Ndrangheta, ami Európa legjelentősebb drogcsempész szervezetét működteti, felfigyelt erre a hírre. Természetesen nem a roncs történelmi jelentősége miatt kezdtek érdeklődni a Laura Cosulich iránt, sokkal inkább robbanóanyagok hozták őket lázba.

A kilencvenes és kétezres években a szervezett bűnözéssel foglalkozó rendőri egységek a calabriai klánoknál tartott házkutatások során nagy mennyiségű olyan robbanószert találtak, ami minden bizonnyal a tenger mélyéről származott. Ez egyértelműen arra utalt, hogy a maffiának dolgozó búvárok sokmindent hoztak a felszínre- úgy jártak oda, mintha robbanóanyag-szupermarket lenne. 2015-ben több embert le is tartóztattak, akik a bizonyítékok szerint a roncsból loptak.

Végül a hatóságok megelégelték ezt, és megpróbáltak megoldást találni arra, hogy ne juthassanak innen robbanóanyaghoz jutni a maffia tagjai. Több hónapon át tervezték, hogy zárják el a rakteret, végül az olasz haditengerészet búvárai fémrácsokkal és betonnal töltött zsákokkal oldották ezt meg. Több, mint 45 méteres mélységben dolgoztak, több tucat merülést hajtottak végre, de talán ezzel sikerült elvágni a maffiát az egyik utánpótlási lehetőségtől.

Talán ezek után nem bolygatják majd a roncsot, de félő, hogy lesznek, akik még próbálkoznak vele. A Laura Coselich története is jó példa arra, hogy azzal még gyakran nem zárul le az utolsó fejezet egy hajó életében, amikor a víz alá kerül...

Görög vizekben süllyedt el egy hajó, ami több, mint négyezer embert rántott magával a hullámsírba.

Vannak a hajózás történetének jól ismert balesetei, amelyek történetét sokan ismerik. A Titanic katasztrófája például ilyen, hallottak róla az egész világon. Pedig sokkal nagyobb veszteséggel járó tragédiák is történtek, amelyekről alig tudnak az emberek.

Az SS Oria egy 1920-ban Sunderlandben épült, norvég zászló alatt hajózó gőzös volt. A közel kilencven méter hosszú hajó többször gazdát cserélt, a második világháború végefelé a német flotta vette igénybe. 

Az olaszok 1943 szeptemberében kötöttek fegyverszünetet a szövetségesekkel, és a csapatok egy része szembefordult a korábbi szövetséges németekkel. Görögországban is ez történt, ám a németek sikeresen csatáztak a görög szigetvilágban, és nagyon sok olasz hadifoglyot ejtettek.

A több ezernyi olasz katona elszállítását tengeri úton szervezték meg, gyakran ócska hajókkal, amelyek rakterében zsúfolódtak össze a foglyok. Ehhez vették igénybe az SS Oriát is, ami 1944. februárjában Rodosz szigetéről tartott Pireusz kikötőjében. Február 12-én feneklett meg, több, mint négyezer olasszal, illetve a német legénységgel a fedélzetén. A balesethez állítólag hozzájárult a norvég kapitány, Björn Rasmussen hibája is. 

A rossz idő miatt csak másnap érkezett meg a segítség, akik 21 olasz, 6 német és egy görög túlélőt mentettek ki. A jelenleg ismert adatok szerint 4,074 ember veszett oda- sokak szerint ez volt a Földközi-tengerben történt legsúlyosabb hajókatasztrófa. (A források némileg eltérő számokat közölnek, de a több mint négyezer ember halála biztosra vehető, miközben csak maroknyian menekültek meg.)

Az Attika-félsziget déli csücskén, Athéntól nem messze történt baleset után számos holttestet sodort partra a víz, ám sokak maradványai rekedtek a roncsban. Ennek ellenére a háború után nem sokkal, 1951 és 1953 között búvárok a víz alól minden hasznosítható anyagot megpróbáltak a felszínre hozni. Ma már az ilyen háborús sírhelynek számító roncsokat mindenfelé védik, de Görögország akkor helyzetében szükség volt a nyersanyagra. Más kérdés, hogy igencsak nyomasztó lehetett a munka, hiszen rengeteg ember csont, személyes tárgy is előkerült, sőt, még a környéken dolgozó halászok hálójában is találtak maradványokat.

Ma már az ide látogató búvárok csak pár alkatrészt találnak a felszín alatt. A merülés nem látványos, és a történet miatt meglehetősen nyomasztó is. A videók alapján elsőre talán az se látszik, hogy itt valaha egy nagy hajó roncs nyugodott. De aki idejön, az pontosan tudja, hogy egy tragédia emléke mindaz, ami a mélyben van, egy valóságos tengeri temető.

Egy kis bepillantást nyerhetünk abba, mit rejt egy folyó mélye.

A búvárok és a horgászok néhanapján konfliktusba keverednek. Az ok talán furcsa lehet: alapvetően azért kerülnek szembe egymással, mert mind a kettejüknek ugyanaz a jó. Akár pecázik valaki, akár merül, azt értékeli, ha a vízben sok a hal. Így aztán ugyanazok a tavak vagy folyók vonzzák őket, de nyilván a horgászok nem örülnek, ha a búvárok elriasztják a fogást, míg a víz alatt levők szidják a zsinegeket, amibe beleakadnak.

Jó szabályozással persze azt gondolom, meg lehet osztozni a vizeken. Nincs annyi igazán érdekes tavunk például idehaza, hogy mindenkiknek jusson kedvére való hely, de együtt lehet működni. Sőt, horgászokból is lehetnek búvárok, hiszen sokakat a felszín alatti szemszögből is érdekli a halak élete. Az egy másik kérdés, hogy odalenn hirtelen nem csak zsákmány lesz belőlük, természetes közegükben izgalmas lényeknek látjuk őket- meglehet, ha valaki meg is marad a horgászatnál, a kifogott halakat inkább visszadobja, mert nincs szíve elvenni az életüket.

Az ilyen édesvizekben készült videók pont ezt a világot mutatják be. Ebben a Franciaországban, a Loire folyóban készült filmben a legnagyobb látványosságot a harcsák jelentik: ezek a hatalmas halak akkorára nőhetnek, hogy a búvárral összemérhető a hosszuk. Megmondom őszintén, egy tucatnyi ilyen jószág mellett talán még én sem lennék túl magabiztos, pedig merültem már cápákkal is. De ezek a példányok nagyon jól bírták a búvárvideós tolakodását, így születhettek ezek a látványos felvételek.

Persze más halak is élnek a vizek mélyén, pontyok, süllők vagy sügérek. Még olyan is akad, ami az év bizonyos szakában kifejezetten agresszívvá válik, mert ivadékait védi. Ahogy egy felkészült horgásznak is tisztában kell lennie azzal, mikor mit lehet, mit szabad és mit érdemes fogni, ugyanúgy a búvárnak sem árt az előzetes felkészülés- és akkor még a merülés is élvezetesebb lesz, ha nem csak látjuk, de értjük is mi történik. Én legalábbis azok közé tartozok, akik szeretünk tanulni is a víz alatti világról. Nekem így kerek az élmény.

Különös látványosság, ahogy a gyorsan szaporodó szalpák gyakorlatilag teljesen megszállják a tengert Új-Zéland északi részén.

A szalpa az előgerinchúrosok közé tartozó, kifejezetten érdekes élőlény. Az állat a vizet a testén szívja keresztül, így halad előre, és eközben szűri ki a táplálékául szolgáló planktonokat is. Amikor az év bizonyos szakában megnövekedik a táplálék mennyisége, a roppant gyorsan növekvő és szaporodó szalpáktól szinte nem is lehet látni semmi mást. 

Ahogy a búvár ezek közé a kocsonyás lények közé merül, látható, hogy vannak hosszú láncokat alkotó és magányosan úszkáló egyedek. Nem ő szakított le egy-egy példányt a csapatból, a szalpák szaporodáskor a nagyszüleikhez hasonlítanak. Tehát a magányos szalpa utódai csapatban élnek, a láncot alkotók utódai viszont ismét egyedül lüktetve úszkálnak a mélyben. 

Erről a furcsa "szalpalevesről" készített videót Alison Perkins, amit többek között azért osztok meg, mert igazolja, a cápákon és a delfineken kívül milliónyi érdekesség várja a búvárokat. Ilyesmit se látni azért mindenhol...

Ilyen, amikor nagyon érdeklődővé válik egy cápa Egyiptomban.

A tavasz és az ősz általában cápás időszak a Vörös-tengeren. Persze a part közelébe ilyenkor se nagyon mennek, ahol sok a strandoló és nagy a hajóforgalom, de a nyílt tengeri zátonyoknál gyakran előfordulnak. 

A kisebb termetű szirti cápák mellett felbukkanhatnak pörölycápák is például az Elphinstone vagy a Daedalus zátonyoknál, de láttak mostanában rókacápát, tigriscápát is. Ezekre a fajokra általában jellemző, hogy ritkán merészkednek igazán közel a búvárokhoz, viszont akad még egy Egyiptomban gyakran felbukkanó cápafaj, ami sokkal kíváncsibb.

Az óceáni fehérúszójú (Carcharhinus longimanus) kifejezetten tolakodó is tud lenni. Ilyen élményben nekem is volt részem pár éve, de több barátom is megtapasztalta már, milyen amikor felszökik az adrenalin, ahogy ráfordul egy ilyen villámgyors, kecses ragadozó. 

Most éppen egy olyan felvétel akadt utamba, ami ugyan rövidke, de érdekessége, hogy ugyanazt a pillanatot több szemszögből örökítették meg a búvárok- még szerencse, hogy manapság boldog-boldogtalan apró kamerákkal megy a víz alá. Látható a cápa szuperközeliben, és megfigyelhető a távolabbról készült felvételeken, ez bizony nem filmtrükk, valóban megérintette a kamerát. 

Hogy veszélyes-e ez a helyzet? Nos, a cápákat jellemzően kedvelő búvárok szerint az állatok csak érdeklődnek, és kétségtelen, nagyon ritka, hogy incidensről hallunk- de azért nem is példátlan ez. A magára maradó, felszínen csapkodó búvár tehet olyan mozdulatot, ami ingerli a cápát, szóval aki ideges, az inkább jobb, ha kihagyja az ilyesfajta merülést. Észnél kell lenni a cápák közt, oda kell figyelni a mozgásukra, és persze határozottnak kell lenni.

Pont a napokban került fel egy másik felvétel is, ami szintén a Vörös-tengeren készült, szintén ilyen cápa főszereplésével, akit több rúgással tart távol egy olyan búvár, aki már annyira nem lelkes az érdeklődés miatt. Szóval aki hezitál, szeretne-e ilyen kalandot, képet kaphat róla, mire számíthat.