Big Blue Búvár Blog

Így dolgoznak a jómunkásbúvárok: lángvágóval, fúróval, láncfűrésszel.

Érdekel minden, ami a búvárkodáshoz kapcsolódik, még akkor is, ha egyébként nem akar azzal a területtel foglalkozni. Az ipari búvárkodás világa is érdekes, de sose gondoltam arra, hogy a mélyben akarnék építeni vagy bontani. Nekem a merülés sokkal inkább szól a szabadságról, a halacskák nézegetéséről, a fotózásról.

Ám bőven akadnak, akik melózni merülnek le. Mert ez meló a javából, ehhez kétség ne férjen, és egészen más szabályokat kell követni, mint amikor saját kedvére nézelődik a víz alatt. Sokkal pontosabban betartják az előírásokat, hiszen az életük múlik rajta, hogy meddig vannak lenn, hol állnak meg dekompresszióra, mint kapják a légzőgázt, és így tovább.

És persze eleve kihívás olyasmit csinálni a felszín alatt, ami esetleg még szárazon sem olyan sima ügy. Lángvágóval dolgozni vagy láncfűrészt használni ebben a közegben? Izgalmas kihívás. Szóval ez a videó azért volt számomra érdekes, mert nekem ismeretlen cuccokkal dolgoztak a búvárok. Nem állítom, hogy pontosan tudom, melyiket hogy biztonságos használni, sőt, inkább azt mondom, szinte semmit nem tudok ezekről. Például hidraulikus láncfűrésszel dolgozó búvárról soha nem láttam még felvételt. Érdekes látni ezt a fajta búvárkodást- és megerősíteni magamban az érzést, hogy erre nem vágyok.

Alig pár nap alatt számos hajó maradványát fedezték fel egy görög szigetcsoportnál. 

Az Égei-tengerben található Számosz és Ikária szigete. A hajózási útvonalak itt haladtak el északról délre és keletről nyugatra, szállítottak dolgokat Athén és Kisázsia között, illetve a Fekete-tengerről délre is errefelé. A két szigetnek nincs túl sok természetes kikötője, ezért gyakran a közöttük levő Fourni-szigetcsoportnál álltak meg a kereskedelmi hajók.

Az idén nyáron egy görög-amerikai kutatóexpedíció során vizsgálódtak az összesen 13 szigetecske körül, és elképesztően eredményesek voltak a régészek. Két hétig dolgoztak a pár négyzetkilométernyi területen, és 22 hajóra bukkantak rá. Tudták, hogy kereskedelmi útvonalak voltak itt, de erre még a szakemberek sem számítottak. Persze nem vaktában keresgéltek a búvárrégészek: konzultáltak a helyi halászokkal, szivacsgyűjtőkkel, búvárokkal, így kaptak tippeket, merre érdemes szétnézni.

A roncsok fele volt ókori, egészen az időszámításunk előtti 7. századból származó hajótól kezdve a klasszikus korszakban elveszetten át a késő középkorban elsüllyedt hajó maradványáig szinte minden évszázadból került elő valami. Olyan ez, mint egy hajózási múzeum, annyi korszakot ölelnek fel a felfedezések!

Minden helyszínt három dimenzióban térképeztek fel a további feltárások előkészítéseként, és általában a felszínre hoztak valami jellemző tárgyat is. Amforák kerültek például elő, amiknek meg tudták vizsgálni a tartalmát is. Természetesen a legizgalmasabb leletek múzeumba kerülnek majd.

És a munkának még nincs vége, hiszen az érintett partszakasznak csak egy töredékét fésülték át. Emellett pedig a roncsok alaposabb feltárása is sokkal több időt vesz majd igénybe. A búvárrégészet izgalmas helyszíne lesz tehát a szigetcsoport- és ismét beigazolódott, van még mit keresni a tengerben.

Nem tudom megunni az óriáscápás videókat! Az angolul basking shark, latinul Cetorhinus maximus néven ismert állat a második legnagyobb testű hal a világon. (Hacsak nem rejtőzködik valahol a mélyben még valami ma ismeretlen cápafaj...)

Az ártalmatlan, planktonokkal táplálkozó óriáscápák hűvös vizekben élnek. A legnagyobb példányt 1851-ben fogták ki Kanadában, 12,27 méter hosszú volt, és nagyjából 19 tonnát nyomott. Szóval egyáltalán nem túlzás kisbuszhoz hasonlítani őket.

Ami engem különösen elgondolkodtat velük kapcsolatban, hogy nem kellene elutazni a világ végéig, ha a víz alatt nézném meg őket. Howard Hall remek kis filmje is viszonylag közel készült, Skóciában. Azért lássuk be, elég vonzó lehetőség olyan helyre elutazni, ahova a fapadosok is elvisznek, és ahol ilyen szelíd óriások úszkálnak a közelben...

Eltüntette a víz alól a látványosságnak szánt csontvázakat egy nagyobb figyelemre vágyó búvár.

A meglehetősen röhejes történet úgy indult, hogy egy arizonai búvár, Martin Scholl beszaladt a rendőrségre jelenteni, hogy két csontvázat talált a Colorado folyó mélyén. A hatóságok persze komolyan vették a bejelentést, kimentek- és dokumentálhatták, hogy valaki csak nagyon jópofa akart lenni. Természetesen csak iskolai szemléltető eszközökről volt szó, nem igazi csontvázakról, amiket ráadásul nyugágyba ültettek, még napszemüveget is tettek rájuk.

Mindenesetre a sztori gyorsan terjedt az interneten, és nem sokkal később kiderült, kinek jutott az eszébe az ötlet, hogy ezt a bizarr víz alatti jelenetet megrendezze. Természetesen csak viccről volt szó, de elég jól sikerült, mert meglehetősen sok búvár érkezett a helyszínre, hogy saját szemével nézhesse meg a partizó csontvázakat.

A "felfedező", Scholl nagy szívfájdalmára viszont az ő neve rendre kimaradt a hírekből. A helyi rendőrségre hivatkozott a legtöbb forrás, őt meg sem említve. Amikor az egyik televíziót számon kérte emiatt, azt a választ kapta, hogy a rendőrök nem voltak benne biztos, szeretne-e a csontvázak megtalálója megszólalni. Ki hitte volna, hogy ennyire vágyik a bulvárlapok figyelmére a búvár!

Ő pedig bosszúból úgy döntött, csak azért is bekerül a hírekbe. Ennek pedig egyszerű módját választotta: kivette a vízből a két csontvázat, akiket most otthon tárol a teraszán. Nem mondhatnám, hogy nemes cselekedetnek gondolom ezt a lépést, inkább kicsinyes dolog. Most mindenesetre megismerhette a nevét a búvárok közössége, de hogy pont így, az nem biztos, hogy szerencsés.

A helyi rendőrök elmondták, nem volt törvénybe ütköző a csontvázak felszínre hozatala, hiszen nem a köz tulajdonában álltak. Azért remélik, Scholl meggondolja magát, és visszaszolgáltatja azokat, amiket a tűzoltóság búvárai az eredeti helyére tehetnek vissza, gondosan rögzítve, és így még sok arrafelé merülő nézheti meg a morbid látványosságot.

Hat évtized után sem lehet biztosat tudni egy szovjet hajó körülszimatolására indult búvár haláláról, de a nyilvánosságra hozott titkos iratok sokat elmondanak arról, hogy terveztek meg egy ilyen bevetést.

Lionel "Buster" Crabb 1956. április 19-én veszélyes küldetésre indult. Crabb ismert, rutinos katonai búvár volt, és ezúttal az lett volna a feladata, hogy a Portsmouth kikötőjében horgonyzó, szovjet vezetőket szállító Ordzsonikidze nevű hadihajóhoz ússzon, és ott lehallgató berendezést helyezzen el.

A búvár nem tért vissza a tervezett időben, és később sem került elő. Csak bő egy év múlva sodort a partra a tenger egy megcsonkított, búvárruhás holttestet, aminek hiányzott a feje. Némi vizsgálódás után a halottkém úgy határozott, elegendő bizonyíték van arra, hogy Crabb az áldozat, így ezt az ügyet lezárták.

Ám azt még akkor sem lehetett tudni, pontosan miért is vesztette az életét a híres "békaember". Az őt ismerők szerint akkor már egyáltalán nem volt csúcsformában a rengeteget dohányzó, korántsem aszkéta életmódú Crabb. Tehát lehet, hogy egyszerűen a stresszes bevetés során kapott szívrohamot, netán más egészségügyi probléma vagy felszereléshiba okozta vesztét.

Voltak, akik szerint maga a brit titkosszolgálat végzett a búvárral, akiről úgy vélték, kapcsolatban állhat a szovjetekkel. Ennek azért elég csekély a valószínűsége, ám az inkább megtörténhetett, hogy a kikémlelt hajóról vették észre Crabbet. 2007-ben egy idős orosz férfi, Eduard Kolcov nyilatkozott arról, hogy annak idején katonai búvárként szolgált az Ordzsonikidzén, és a víz alatt vette észre a kémkedő brit búvárt- szembeszállt vele, és megölte. Egy másik állítás szerint a hajó fedélzetéről látták meg a mélyben úszó búvárt, és egyszerűen lelőtték. Azt sem zárták ki, hogy elfogták és a hajó fedélzetére vitték Crabbet, aki kihallgatás közben vesztette életét, és testét a vízbe dobták.

A brit titkosszolgálatoknál mindenesetre kitört a pánik Crabb eltűnése után. Nagyon megijedtek attól, hogy tényleg élve fogták el őt a szovjetek, akik aztán utána nyilvánosságra hozhatták volna, mint akartak kémkedni ellenük a britek. Igyekeztek titokban tartani az egész ügyet, de olyan rosszul szervezett volt az akció, hogy Crabb és kapcsolattartója a saját nevükön jelentkeztek be egy helyi hotelbe is- egy rendőr kitépte a lapokat, ezzel csak még gyanúsabb lett minden. Sántított az összetákolt fedősztori is, ez sem segített az ügy elkendőzésében. Crabb ráadásul népszerű ember, jól ismert búvár volt, nem csak egy névtelen titkosügynök.

Az igazi problémát az okozta, hogy az MI6 nem rendelkezett semmiféle felhatalmazással a kormányzattól. A miniszterelnök, Anthony Eden kategorikusan megtiltott mindenféle hasonló kalandorakciót, és állítólag a titkosszolgálatok tévedésből hitték, hogy ezt a búváros kémkedést jóváhagyta a külügyminisztérium. Utólag a legmagasabb szinten okozott megdöbbenést, hogy ilyen csapnivalóan tervezett akcióval kísérleteztek a titkosszolgák. Évtizedek múlva az is kiderült, hogy több, az MI6-nél dolgozó vezető kettős ügynökként a szovjeteknek kémkedett, így azok számíthattak Lionel Crabb megjelenésére- a búvárnak nem sok esélye volt a küldetés sikeres végrehajtására.

Ennyi baklövés után nem csoda, hogy a háborús hősnek számító búvár rejtélyes eltűnése sok találgatásra adott okott, és megszülettek a fenti teóriák. A sztori Ian Fleminget is inspirálta, akinek ez adta a Thunderball (Tűzgolyó) című James Bond-történet alapötletét. De nem csak ő merített ihletet a búváros kémkedésből! A britek a nyolcvanas években készítettek egy ügynökös sorozatot, a C.A.T.S. Eyes egyik epizódjában pedig egy brit búvárt csíp el a víz alatt egy csapatnyi orosz békaember...

Akár ehhez hasonló is történhetett a mélyben Crabbel- ki tudja, talán valaha pontosan kiderül-e, mi lett a végzete. Nincs mese, a kémkedés veszélyes mesterség, úgy meg pláne, ha esztelenül tervezik meg a bevetéseket...

Manapság bármiből lehet mesterséges zátony- az Egyesült Államokban mindenféle kiszuperált járművet a víz alá süllyesztettek már, hogy a tengeri állatoknak új élőhelyet biztosítsanak.

New York városában rengeteg metrókocsi futott a síneken az elmúlt évtizedekben. Milliók utaztak rajtuk, amíg el nem jött a borítékolható végzet: kiszuperálták őket. A forgalomból kivont metrókocsikat nyilván jellemzően feldarabolják, az alkatrészeiket hasznosítják, beolvasztják. No de néha új élet vár rájuk, ugyanis rengeteg kocsit dobtak a tenger mélyére hogy mesterséges zátonnyá váljanak.

Persze nem csak úgy fogják és behajigálják a vízbe a koszos kocsikat. Mert mondani sem kell, kapnak rendesen a metrók amíg a síneken futnak. Szóval tisztítják ezeket, és eltávolítanak minden veszélyes anyagot is belőlük, kiveszik az üvegeket is. Lesz tehát egy igencsak nagy "doboz", rengeteg ki- és bejárattal, üregekkel, búvóhelyekkel, és ezeket a halak, rákok, más állatok nagyon szeretnek.

A metrókocsik viszont nem a tenger alatti erőkre vannak méretezve, így ha ki vannak téve a hullámzásnak, áramlatoknak, hamar darabokra eshetnek. Mindenesetre amikor egyben maradnak, gyorsan megtelnek új "utasokkal". A sok metrókocsi-zátony egyike Dél-Karolina államban található, Myrtle Beach előtt, ahova 40 kocsit süllyesztettek pár éve. Egy helyi búvárbázis fotói képet adnak arról, hogy is néznek ki most ezek a régi járművek.

Ezen a videón pedig az is látható, hogy kerültek ezek a kocsik a vízbe, hogy néztek ki közvetlenül a süllyesztés után, és milyenek lettek pár év után.

Különféle teóriák léteznek arra, egyes állatfajok miért tűntek el a Föld történelme során. Érdekes, hogy ilyen kérdésekre is víz alatti kutatások segítségével adhatnak választ.

A szigetek olyanok, mint egyfajta természetes laboratóriumok, ahol jó megfigyelhető a fajok változása, fejlődése. Elég, ha csak arra gondolunk, Darwin is mennyit tanult a Galápagos-szigeteken töltött időszak során. 

A Bahamákhoz tartozó Abaco szigeten egy víznyelőben merülve talált a rutinos búvár, Brian Kakuk több rég ott nyugvó állati csontvázat. A kutatók nagy örömére, rengeteg maradványra bukkant: 96 gerinces fajhoz tartozó 5000 csontot talált a mélyben. 

Egészen pontosan meghatározható, hogy ezek a fosszíliák az utolsó jégkorszak idején kerülhettek a ma már víz alatt levő barlangokba, hiszen akkortájt alacsonyabb volt a tengerszint. A megtalált csontok közül 39 olyan fajé volt, ami ma már nem található meg a szigeten- ezek tehát kihaltak valamikor az elmúlt évezredek során.

Ezek után következett a további csontmaradványok vizsgálata. Mint kiderült, a jégkorszak után a közel százféle fajból csak 17 olyan van, aminek nem került elő további csontja, tehát ezek voltak azok, amelyek számára minden bizonnyal az éghajlatváltozás jelentette a végzetet. A többi viszont fokozatosan úgy tűnt el, ahogy az emberek megjelentek a Bahamákoz- több állat pusztult ki az emberi tevékenység következtében, mint a környezeti változások hatására.

Pedig nem akármekkora változásokat okozott a jégkorszak! Amíg alacsony volt a tenger szintje, Abaco sziget területe nagyjából 17,000 négyzetkilométer lehetett, míg ma csak 1,214. Ráadásul jelentős volt a felmelegedés is. Ám ennek ellenére ezt a változást a fajok jelentős része túlélte.

Amikor viszont megérkeztek az emberek, elkezdték kivágni vagy felégetni az erdőket, építkezni és földet művelni kezdtek, sok faj tűnt el örökre. Szinte az egész világon jellemző, hogy a nagy kihalási hullámok kezdete az ember megjelenéséhez köthető adott területen, de most már van összehasonlítási alap a többi globális változáshoz képest.

Ezeknek a folyamatoknak a megértéséhez járulhat hozzá a továbbiakban a karib-tengeri barlangokban merülő búvárok munkája, akik az ott talált állati maradványok felszínre hozásával segíthetik a tudósokat. Érdekes lehet úgy merülni, hogy nem csak azt fedezik fel, merre kanyarognak a víz alatt a járatok, de még azt is kiderítik, hogy vett kanyarokat a Föld történelme.

Némelyik angyal nem szárnyakat, hanem búvárpalackot és uszonyokat hord. 

Németország északi részén, a Balti-tenger partján található Usedom sziget. A környéken élő lelkes hobbibúvár, az 51 esztendős Helge Laudel itt merült alá a napokban, miközben egy párocska toporgott idegesen a víz partján. Még egy óra sem telt bele, amikor a víz alól felbukkant a nap hőse, kezében az értékes iPhone 6 készülékkel. A telefon tulajdonosai, Stefanie és Andre Lohmann boldogan vették át azt- nem mintha a tengerbe esett iPhone javítható lenne, ám kártérítést a biztosítótól csak így kérhetnek.

A büszke Helge elmesélte, hogy nem véletlenül hívták pont ők a helyiek. A búvár ugyanis hosszú évek óta merül, és bármikor szívesen segít hasonló helyzetben- kulcscsomókat, hajócsavart is felhozott már, telefonból pedig ez volt a negyvenedik "trófeája"!

A helyzet az, hogy amióta állandóan a telefonunkkal babrálunk, internetezünk, fotózunk, sokkal gyakoribb az, hogy leejtjük az igencsak értékes készüléket. Vízparton pedig sokszor a legrosszabb forgatókönyv következik be: egyenesen a vízbe pottyan a telefon. a sós víz éri az elektronikát, már nem nagyon van mit tenni, de az édesvíz nem feltétlenül teszi tönkre a készüléket. Persze minél előbb ki kell halászni a tóból vagy folyóból, és ilyenkor jól jöhet egy búvár segítsége.

A leghasznosabb nyilván az lenne, ha egy picit óvatosabb lenne mindenki a méregdrága telefonnal a kézben, de amikor mindenkinek van mobilja, és mindenfélére is használjuk azt, illútió lenne azt várni, hogy hasonló eset nem fordul elő. De legalább ettől is kicsit kalandosabb lehet a merülés- valódi "kincsvadászat" lesz belőle...

Víz alatti kanyonban készített különleges felvételeket egy búvár.

Az annak idején Grúziaként ismert szovjet tagköztársaság már hosszú ideje önálló, és az utóbbi években a helyiek szeretnék, ha inkább Georgia néven hivatkoznának az országra. Azért a köznyelvben még jobban be tudjuk lőni, ha grúzokról beszélünk- Európa és Ázsia határán élő népcsoportról van szó, akiknek történelme több ezer éve nyúlik vissza. Azt éppenséggel nem lehetne mondani, hogy manapság tökéletes béke honolna a környéken, de errefelé sajnos mindig is megszokottak voltak a villongások.

Mindenesetre változatos tájakat felvonultató, igazán szép országról van szó. Noha van tengerpartja is, azért búvárparadicsomként kevesen ismerik. Ám változhat a kép, ha híre megy az olyan helyeknek, mint az Abasa folyó kanyonja. Georgia nyugati részén található ez a hegyekben eredő folyó, ami a víz felett is nagyon látványos helyeken halad át, ám odalenn is izgalmas.

Persze a világ más részein is vannak hasonló kanyonok, de ez a tiszta vízű folyó is nagyon jól néz ki. Az is eszembe jutott, hogy jó eséllyel nem nagyon találkozik búvárok seregével errefelé az, aki fotózni vagy videózni szeretne. Az másik kérdés, hogy esetleg búvárpalackot sem olyan könnyű szerezni, mint egy felkapott nyaralóhelyen- de valamit valamiért...

Szóval ebbe a kevesek által ismert folyóba nyújtanak bepillantást Viktor Ljaguskin remek felvételei. Nincs mese, jó kis kedvcsináló egy grúziai kiruccanáshoz!

Végre kiderült, ínyencfalatnak tartják-e az emberhúst a cápák.

Két belga tévés meglehetősen vakmerő vállalkozásba fogott bele. Saját maguk vállalták a kísérleti nyúl szerepét egy csapatnyi cápa közt a Bahamákon: vért adtak lemerülés előtt, és megnézték, a ragadozók mennyire jönnek lázba attól, ha az orruk előtt a vízbe engedik azt.

Nos, a válasz talán meglepő lehet, de a cápák nem különösebben váltak izgatottá. Ám amikor ellenpróbaként halak vérét engedték a tengerbe, gyorsan kiderült, hogy nagyon is reagálnak, ha valami számukra vonzó zsákmányban reménykednek. A búvárok pár perc után inkább el is hagyták a helyszínt, mert túlságosan agresszívnak látszottak az állatok.

Tanulság? A cápa sem bolond: arra az illatra reagál, ami a számára ismerős és vonzó. Azok a jelenetek, amikor a rémfilmekben egy csepp emberi vértől megőrülnek a ragadozók, kitalációk- ennyi. Mint ahogy általában azok a filmek nem a hitelességükről híresek. Természetesen a cápa is lehet veszélyes, és néha emberre támadnak, ám ez baleset, nem pedig annak a jele, hogy emberevők lennének...