Big Blue Búvár Blog

Madagaszkár szigete rengeteg érdekességet tartogatott mindig is a kutatóknak, ám nemrég kiderült, a víz alatt is érdemes vizsgálódni a paleontológusoknak.

A sziget délnyugati csücskében található a Tsimanampesotse Nemzeti Park, ahol több barlang is található. A mindig új kihívásra vágyó barlangi búvárok némelyike pár éve döntött úgy, szétnéz a vízzel telt barlangok mélyén- valami csak lesz ott.

Nos, megdöbbenésükre rendkívül tiszta víz volt a járatokban, hatalmas termekben úszhattak, és néhol egészen különleges sziklaalakzatokat láttak, olyanokat, amiket máshol még sosem. 

Komoly felfedezés volt az is, hogy roppant jó állapotban megmaradt fosszíliákra bukkantak odalenn. A csontok sérülésmentesek voltak, ráadásul az állatok csontvázának szinte összes darabja egészen közel volt egymáshoz. 

Földtörténeti szempontból egészen rövid idővel ezelőtt halt ki néhány különös állatfaj Madagaszkáron: az óriáslemurok akkorák voltak mint egy gorilla, de akadtak itt törpe vízilovak, sőt, még szarvas krokodilok is. Ezek a lények nagyjából akkor tűntek el végleg, amikor az első emberek a szigetre érkeztek, 500 évvel időszámításunk előtt. Némelyiküket talán még a sziget első lakosai is látták.

Ám a ma embere már csak a csontvázak vizsgálatával kaphat jobb képet erről az egykori világról. Remek filmet lehetne forgatni ezeknek az állatoknak a főszereplésével, bár meg kell jegyezni, az sem rossz film, amit a barlangi búvárok készítettek itt a páratlan szépségű barlangról.

A Marson rekedt űrhajós mentéséről szóló film kapcsán ismét szóba kerültek a hosszú távú űrutazások, amelyek különleges kihívást jelentenének az embereknek. A várható eseményekre több módon igyekszik felkészíteni a lehetséges jelölteket, és az űrutazáshoz hasonló élményt a tenger mélyén lehet elég jól modellezni.

Természetesen az nem lehetséges, hogy a világűr iszonyú távolságát bármi tökéletesen szimulálja. A tengeralattjárós utazás annyiban hasonló, hogy az emberek hónapokon át össze legyenek zárva egy szűk térben, de ha bármi komoly baj történik, orvosi kezelésre van szükség, akkor a felszínre emelkedés után akár helikopterrel gyorsan elszállítható egy beteg vagy egy sérült- ez, mondjuk egy Mars-utazás esetén elképzelhetetlen.

A mélytengeri lakásokba beköltöző búvárok, akik gyakorlatilag nagyobb nyomású levegőt lélegeznek be folyamatosan, csak hosszabb dekompresszió után emelkedhetnek a felszínre. Ez annyiban jó próba egy űrhajósjelölt számára, hogy a visszatérés nem gyors döntés kérdése. 

A NASA a haditengerészettel közösen dolgozva figyeli a tengeralattjárókon szolgálatot teljesítő legénységet. A hosszú ideig összezárt emberek csapatként való együttműködésének elemzése rengeteg olyan tapasztalatot szolgáltat a kutatóknak, ami egy több hónapos űrutazás megtervezésekor is hasznos lehet.

A másik felkészítési lehetőséget is kihasználja a NASA, amikor egy floridai tengermélyi laborba küldi asztonautáit. A két hetes tartózkodás, ahonnan nem lehet csak úgy felúszni, izgalmas kaland az űrhajósoknak, akik új felszereléseket is tesztelhetnek a mélyben, így az eszközök fejlesztéséhez is hozzá járulhatnak.

Megjegyzendő, hogy a tenger mélyének felfedezése még ma is hasonlóan nagy kihívás, mint az űrhajózás. Maroknyian jutottak el a legnagyobb mélységekbe, és ez még nyilván sokáig így is marad. Pedig egy Mars-utazáshoz képest jóval reálisabb célkitűzés lenne a még mindig sok felfedeznivaló kínáló tengerek és óceánok alaposabb megismerése...

A holdhal mellett még a búvárok is eltörpülnek, mint ez a Portugáliában felvett videó is bizonyítja.

A holdhal (Mola mola, nagyon sokan ezen a néven ismerik a nagyvilágban, de angolul érdekes módon sunfish, azaz naphal) a legnehezebb csontos hal a tengerekben. Akár egy tonnát is nyomhat egy kifejlett holdhal, de találtak már két tonnás példányt is. 

Ehhez illően tekintélyes méretű állatról beszélünk, magassága elérheti a három métert. Lapos, kerek testén alul és felül úszók vannak, ezekkel hajtja magát. Nagyságához képest kifejezetten kicsinek tűnik a szája, emiatt megjelenése némileg komikus.

Nyílt tengerben ritkán futnak vele össze a búvárok, de akad pár hely, ahol sokkal jobban az esélyek egy mola molás merülésre. Bali közelében például a Crystal Bay körzetében gyakran láthatóak a nyári hónapokban. Sokak számára nagy élmény a szemtől szembe találkozás, még ha elsőre kicsit furcsa is a hatalmas test, ami mellett kicsinek látszanak a búvárok. Mivel az emberektől nem tart, időnként egészen közelről meg lehet figyelni őket- ezeknek a portugál búvároknak is ilyen szerencsében volt része.

Komolyan sci-fi filmek jutottak eszembe, amikor megláttam a felvételeket a fluoreszkáló tengeri teknősről, ahogy különös neonszínekben pompázva tempózik a tenger mélyén.

David Gruber, National Geographic Explorer a Salamon-szigetek közelében egy éjszakai merülés során készítette a videót a korallzátony fluoreszkáló élőlényeiről. Ilyenkor egy speciális kék lámpával világítanak, és egy sárga szűrőt használnak, ennek az eredménye lesz ez a furcsa színkavalkád. Izgalmas zöld, sárga és narancssárga kontúrok, foltok határozzák meg a nappal teljesen más képet mutató korallzátony látványát.

Pár éve kísérleteznek ezzel a technikával, eleinte csak korallokat vizsgáltak így, de ma már tudják, hogy olyan állatok is neonszínűek lesznek, mint például a cápák. És a teknős is: így még sosem láttam ezeket a sok búvár által kedvelt lényeket, pedig elég gyakran találkoztam velük az elmúlt években. Egyre jobban kedvet kapok hozzá magam is, hogy kipróbáljam ezt a fajta éjszakai merülést...

Orosz búvárok keresztény templomot akarnak felhúzni a mélyben- egy hatalmas keresztet már el is helyeztek a Krím-félsziget közelében.

Akadnak, akik számára a búvárkodás magában is spirituális élmény: a mélyben lenni, átélni a súlytalanságot, találkozni a különös víz alatti lényekkel elég ahhoz, hogy megteljenek áhítattal. Csodás világ ez, nem csoda hát, hogy sokan igazi szerelmeseivé válnak az első merüléstől.

Ám vannak, akiknek ez nem elég. Sokfelé helyeztek el kegytárgyakat, valláshoz kötődő szobrokat a tengerben, némelyikük igazi zarándokhellyé vált. Egy hír szerint orosz búvárok egy csoportja még ennél is többet szeretne: igazi templomot állítanának fel 20 méter mélyen. Lenne ott oltár, ikonok (természetesen nem festvények, hanem inkább domborművek), és így tovább. A templom Szent Miklós nevét viseli majd.

Első lépésként egy három tonnás keresztet helyeztek el a kiszemelt helyszínen. Asztal és masszív beton gyertyatartó is kerül majd mellé hamarosan. Aztán megnézik, a téli viharok tesznek-e bármilyen kárt a felállított dolgokban, mert ennek ismeretében döntenek a hogyan továbbról.

Ugyanis komoly terveik vannak az oroszoknak: a templom közelében csak a búvárok számára látogatható múzeumot is kialakítának. A Krím történelme lenne a fókuszban, ehhez kapcsolódóan egykori hadihajók maradványait, fegyvereit állítanák ki. Elsősorban a meghatározó 1854-55-ös és 1941-42-es harci eseményekre szeretnének koncentrálni.

A helyi búvárok hisznek benne, hogy az új merülőhely sokakat vonzana ide, akik egy merülés alatt imádkozhatnának majd bővíthetnék ismereteiket.

No ilyen merülése biztos nagyon keveseknek akad: sátrak és lakóautók között búvárkodott néhány bevállalós ausztrál.

Persze senki nem vert fel sátrat a tenger fenekén. Queensland államban nagy port felkavaró természeti katasztrófa történt: a Rainbow Beach közelében gyakorlatilag egyben becsúszott a homokos part a tengerbe. Egy futballpályányi terület pár méteres mélységbe került, és mivel itt egy kemping állt, az ott található dolgok, így lakókocsi, terepjáró, sátrak is víz alá süllyedtek. A légifelvételek megdöbbentőek, egyértelműen látszik, ahogy eltűnt a félsziget egy darabja.

A lyukban eltűntek járművek, sátrak, felszerelési tárgyak, no meg természetesen a közelben levő fák is. Szerencsére egyetlen ember sem vesztette életét, de 140 főt ki kellett menteni a helyszínről. A hatóságok természetesen vizsgálják, lehet-e folytatása az omlásnak.

A hely veszélyessége miatt felhívták a búvárok figyelmét arra, ne merüljenek itt, maradjanak távol a víz alá süllyedt kempingtől. Egy helyi búvárbázis tulajdonosai viszont ennek ellenére lemerültek, hogy szétnézzenek, mi van odalenn. Mint Cheryl Maughan elmondta, meglehetősen barátságtalan viszonyok várták őket.

A videó nem adja vissza azt, milyen nehezen lehetett mozogni a sok, vízben levegő törmelék és bedőlt fa között, bármikor elakadhattak volna. Szerencsére nem volt nagy a mélység, és tudták mit csinálnak, de felszíni biztosítás nélkül amatőröknek életveszélyes lehet egy ilyen merülés.

A rövid videó persze nem ad átfogó képet a helyzetről, de mégis érdekes, hiszen ilyen körülmények között igen kevesen búvárkodnak. Igencsak kísérteties a helyszín a fákkal illetve a törmelékkel...

A tenger mélyén fedezték fel egy második világháborús bombázó roncsát Szicília közelében.

1943. április 18-án szállt fel a Devils from Hell becenevű B17 Flying Fortress (Repülő erőd) bombázó Bobby M. Godwin kapitánysága alatt. A bevetés célpontja Szicília egyik nagyvárosa, Palermo volt. Ám még azelőtt megtalálták a Messerschmitt Me110 vadászgépek az amerikai köteléket, hogy azok elérték volna a bombavetés helyét. Godwin gépét lelőtték, és a többi bombázóról nem láttak egyetlen kinyíló ejtőernyőt sem. Palermo városát a túlélő gépek megszórták, és a hivatalos jelentésbe bekerült, hogy egy gép odaveszett, a teljes legénységgel együtt.

Több mint hét évtizeddel később amatőr roncskutatók fedezték fel a bombázó maradványait 75 méteres mélységben. Egy olyan csapatról van szó, ami a Szicília vizeiben odaveszett roncsok felkutatását tűzte ki célul. A B17-est hónapokon át keresték- először archívumokban "búvárkodtak", szemtanúk beszámolói alapján szűkítették a lezuhanás lehetséges helyszínét. Végül szonárral fedezték fel a repülőgép roncsát.

Ám ezután jött még az azonosítás, amihez le is kellett merülni. Ilyen mélységben ez nem könnyű feladat, ráadásul igen gyatra volt a látótávolság is. A búvárok nem adták fel, újból próbálkoztak, és sikeresen megtalálták a motorok sorozatszámát- ez egészen pontosan beazonosította a bombázót. 

A repülő jó állapotban maradt meg, a lezuhanás következtében csak a pilótafülke deformálódott. Emberi maradványokat nem találtak a helyszínen, de nem kívánják bolygatni a roncsot, mert így is háborús sírhelyként kezelik. A nagy mélység mellett ez a másik ok, ami miatt a kiemelése nem merült fel.

Azt hiszem, kissé megijedne többségünk, ha a semmiből váratlanul felbukkanna egy ekkora ragadozó...

Blogom egyik olvasója küldött egy videót, amit azóta már más ismerőseim is megosztottak. Mit is mondhatnék? A jelenet magáért beszél: az ember könnyedén úszkál a mélyben, aztán karnyújtásnyira tőle felbukkan tőle egy nagy fehér cápa, aki "csak úgy érdeklődésképpen" megnézni a víz alatti látogatót. Nem csodálom, hogy meglepett hangott hallatt a búvár...

Az eset Dél-Afrikában történt, ahol köztudottan gyakran fordulnak elő ezek a csúcsragadozók. A rossz látótávolságú, kissé zavaros vízben tényleg csak közvetlen közelről láthatja meg az ember a ragadozót, míg az állat különleges érzékszerveivel már jóval korábban értesül a jelenlétéről. Ha egy cápa támadni akarna, a búvár talán soha nem tudná meg, honnan jött a harapás.

No de miért kíváncsi a cápa? A felvétel árulkodó: ott van a búvár kezében a szigonypuska. Tehát vagy ő, vagy valaki más vadászott, kilőtt egy vagy több halat odalenn. A vér szaga, a megsebzett halak vergődése pedig vonzza a ragadozókat. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy szétnéznek a helyszínen- aki lövöldöz odalenn, ezt is kockáztatja.

Vagány, újfajta búvársisakot tervezett egy egyetemista- épp csak magáról a benne lévő technológiáról nem szól a fáma.

A búvártechnikában időről időre felmerülnek új ötletek. A valóság viszont az, hogy a ma is használt felszerelések elődeit már évtizedekkel ezelőtt kitalálták: Hans Hass oxigénes újralégzőt használt, Jacques-Yves Cousteau pedig a Gagnan mérnökkel közösen megalkotott nyílt rendszerű légzőkészüléket. Ezeket finomították ugyan, de az alapelv nem változott meg.

Mostanában viszont olyan terveket osztottak meg mindenfelé, amelyek marha jól néztek ki- csak épp semmiféle szempontból nem voltak gyártásra, használatra érettek, mert pont a lényeg hiányzott belőlük. A vízből oxigént kiszűrő műkopoltyú is ilyen volt, és a most felbukkant sisak is az, amit Thomas Winship tervezett. 

Elméletben minden szép: egy könnyű, de erős műanyagból készül a sisak, amibe be van építve egy újralégző. A búvár tehát minimális felszereléssel is hosszú időt lehet a víz alatt, a sisakba lámpát is beépítettek, sőt, bluetooth kapcsolaton keresztül még kommunikálni is lehet a több búvárral.

De ez csak egy dizájnötlet, nem más. Semmiféle leírás nincs arról a bizonyos nagyon kicsi újralégzőről, ami az egész sisak lelke lenne. Nem tudni, milyen automatizmus szabályozná a parciális nyomást, mert jelen elképzelés szerint ezzel a cuccal csak nagyon sekélyre lehetne lemerülni. 

Szóval bármilyen jól néz ki, ez most nagyjából olyan, mint amikor valaki felskiccel egy menőnek tűnő sportkocsit, és azt mondja, motorja könnyebb és erősebb lesz, mint bármelyik ma ismert konkurensé- csak még keresni kell valakit, aki ezen "részletes leírás" alapján gyorsan megtervezni és legyártja.

Álmodozni mindig lehet, de még jó darabig fogjuk használni a Cousteau-féle nyomáscsökkentőket. Persze ez nem is tragédia: bevált, könnyen használható és viszonylag olcsó felszerelés ez, amivel milliók merülnek biztonságosan a világ minden részén. Kell ennél több?

Egy bő évszázada történt, hogy Dimitriosz Kondosz kapitány úgy döntött, hajójával egy védett helyen vészel át egy vihart Antiküthéra sziget közelében. Ha már ott volt, leküldte a búvárokat, hogy keressenek szivacsot- akkoriban nagyon veszélyes, de jól jövedelmező volt a rézsisakos felszerelésekkel végrehajtott szivacsgyűjtő merülés.

Az egyik búvár rémülten bukkant fel a felszínre: odalenn számos emberi csontvázat talált, mellettük pedig szobrokat, mindenféle régi tárgyakat. A keresgélés során került elő a máig sokakat foglalkoztató mechanizmus, ami egyesek szerint afféle ókori analóg számítógép. Sokakat meglepett a szerkezet fejlettsége, így a régészek fantáziáját mindmáig megmozgatja a roncs maradványa, és a még ott maradt további leletek.

Sajnos (vagy szerencsére, mert így a többség számára elérhetetlen) a roncs túl nagy mélységben van. Jól felszerelt búvárcsoportra volt tehát szükség a legutóbbi expedíción, és a profik szerencsével is jártak, félszáz tárgyat hoztak a felszínre a jelek szerint még mindig titkokat tartogató roncsból. 

A leletek jelentős része arról árulkodik, hogy az egykori felső tízezer számára szállított rakományt vitt a fedélzetén az időszámítás előtti évszázadban elsüllyedt hajó. A különleges szobrok, míves edények sokat elmondanak arról, milyen körülmények között éltek az egykori gazdagok. Analizálják az amforák tartalmát, hogy többet megtudjanak a korabeli ételekről és italokról, a fémtárgyak összetétele is sok információval szolgál a szakembereknek.

Az idei kutatás eredményesen zárult tehát, de a munkának még nincs vége. Úgy sejtik, még több izgalmas dolgot találnak a tenger fenekén. A legnagyobb rejtélyt persze a felszínen kell megoldani: a mechanizmus titka még bizonyára sokáig foglalkoztatja majd a profi és amatőr régészeket.