Big Blue Búvár Blog

Furcsa, de néha az is bajba sodorhatja az élőlényeket, ha túlságosan szeretik őket. 

Időnként hallunk már-már esztelennek tűnő szigorításokról, amikor olyan durván korlátozzák bizonyos élőlények közelében a mozgást, hogy teljesen ellehetetlenül a megfigyelésük. A védelem fontos, de nem kellene túlzásba esni, mondja ilyenkor állatszerető énem. Igen, szívesen búvárkodok delfinek közelében, és lelkesen úsznék manátikkal, de ha csak pórázon tehetném ezt meg vagy kerítés mögött, akkor inkább hagynám az egészet.

Aztán a napokban láttam egy képsorozatot, amin azt örökítették meg, hogy a tojást rakó teknősöket mi várja a tengerparton Costa Ricában. Bámészkodó, fotózgató turisták tucatjai bukdácsolnak közöttük, és nem nehéz kitalálni, van olyan állat, akiket a jelenlétük zavar. Arcukba nyomják a vakuzó fényképezőgépet, szelfizgetnek velük és így tovább.

Világos, hogy ezek az emberek nem akarják bántani a teknősöket, nagyon is szeretik őket. Csak éppen senki semmilyen értelmes keretet nem szabott a látogatásnak- nyilván a teknőstúrák szervezőinek igen jó bevételi forrás ez. "Ha a többi turista odapofátlankodik az állatok közelébe, akkor én sem maradhatok ki"- gondolja magában az egyszeri teknősbarát, aki talán eleinte távolabbról szemlélődött, de egy állatot sem láthatott a sok fotóstól.

Mindenki abból indul ki, egy pár fotóval nem okoz kárt. És tíz ember pár fotóval? És száz? Vagy még több? Az elriasztott állatok talán más, kevésbé biztonságos partot keresnek, vagy ki tudja mi történik velük. Aztán mi meg csodálkozunk, hogy évről évre kevesebb a tojás, kevesebb a kis teknős, végül megfogyatkoznak a nagyok is. 

Szóval ezek után azt hiszem, nagyobb empátiával fogok viszonyulni a szigorítások iránt, mert szemmel láthatóan a szeretet és a kíváncsiság is okozhat galibát. Fogadjuk el, hogy bizonyos szabályoknak megvan az értelme és a haszna- így is millió más lehetőségünk van kedvenc állataink közelében lenni, tehát aki akar, az láthat máskor, máshol például teknőst.

Egészen furcsa és különös búvármunkák is léteznek, de ezek közül is feltűnést kelt a reaktorban merülő emberek feladata. 

Kyra Richter éveken át merült kedvtelési búvárként, majd oktatóként Ázsiában, a Karib-tengeren. Magasszintű képzettséget szerezve búvárkodott a mexikói barlangokban is, aztán érdeklődése az ipari búvárkodás felé fordult.

Ezen a téren a "királykategóriának" a szaturációs búvárkodás számít, amikor több száz méteren dolgoznak a búvárok, akik akár hetekig, hónapokig nem jöhetnek ki a szabad levegőre. Kyra úgy érezte, ebben a férfiak által dominált világban nem lehet túl sikeres, ezért más területeken kezdett el nézelődni.

Amikor látott pár képet atomerőműben dolgozó búvárokról, érezte, ez lesz az ő világa. Meglehetősen változatos helyeken merülnek: tavakban és folyókban az erőművek mentén, és az erőművön belül levő tartályokban és medencékben egyaránt. A víz néha pokolian hideg, időnként szennyezett, és persze ott van a sugárzásveszély is.

Kyra szerint mégsem számít ez a legveszélyesebb búvármunkának, elsősorban ezért, mert az iparnak ezen a területén elképzelhetetlen, hogy a biztonságon spórolnának. Minden felszerelésük korszerű és megfelelő védelmet biztosít. Természetesen kerülhetnek veszélybe a hideg vízben, vagy ha a különféle csövek közül egy olyanba hatolnak be munka közben, amibe nem kellene. 

A radioaktív sugárzás, amitől mindenki retteg, értelemszerűen jelen van egy atomerőműben. A búvárok és a technikusok folyamatosan figyelik a sugárzás szintjét, mindig vannak náluk ellenőrző műszerek, így elméletileg nincs különösebb kockázat, amíg nem következik be baleset. (A Csernobilban a biztos halálba merülő búvárok története jelzi, van olyan helyzet egy atomerőműben, amit bármilyen rutin birtokában van valaki, nem lehet megúszni.)

Az amerikai hölgy mindenesetre megtalálta a számítását ebben a különleges szakmában: Kyra Richter egy michigani erőműben dolgozik, de a világ több pontján számítottak már a szakértelmére. 

Cápák közt mutatta be az aktuális férfidivatot egy modell. 

A Bahamákon készült a különleges fotósorozat: Frederick Szkoda csupán egy gyorstalpaló búvártanfolyamot elvégezve pózolt mindenféle légzőkészülék nélkül a mélyben. Zena Holloway, a fotós különféle divatos öltözékekben örökítette meg, miközben a hátteret egy hajóroncs és egy csapatnyi cápa adta.

Természetesen ott voltak a közelben a segítő búvárok, akik szükség esetén levegőt adtak a modellnek, a cápákat pedig egy profi csalogatta oda. A víz alatti munkában tőlük függetlenül is vannak váratlan elemek: az erős áramlat egyszer elsodorta Fredericket, úgy kellett őt elkapniuk a biztonságért felelős búvároknak. Ekkor kapott még egy kis ólomsúlyt, hogy stabilabban álljon. Szóval nem könnyű a mélyben modellkedők élete! (Erről jó képet ad ez a videó is.)

Mivel nem merülhetnek le és fel egy napon belül túl sokszor, az egyik profi búvár is beugrott kicsit modellkedni. Legalábbis érdekes karriermódosítás: igazi cápák után a média ragadozói elé veti magát. A munka eredményét majd magazinokban láthatjuk viszont, bár egy dolgot máris nyugtázhattak a fotózás után: minden méregdrága ruha alaposan elázott a sós vízben...

Ciprusi merüléseink során váratlan meglepetésként ért, milyen gyakran bukkantak fel a teknősök.

Rendben van, nem tucatjával jöttek, de az, hogy hat merülésből háromszor úszhattunk egy-egy példánnyal, remek arány. A Földközi-tengeren élnek teknősök, ez tény, de látni őket már más tészta. Nekem legalábbis nem sok olyan búvártúrám van a naplómban, amikor európai helyeken futottam velük össze.

Cipruson már láttam egyet korábban, és bevallom, rettentően örültem neki. Ráadásul kifejezetten békés példány volt, hosszú perceken át néztünk vele farkassszemet. Az idén szeptember elején tértünk vissza a szigetre, de inkább csak titkon reménykedtem, hogy egyszer talán megint felbukkan egy. Persze nélkülük is jókat lehet merülni az évnek ebben az időszakában, amikor 20 méternél sekélyebben 27-28 fokos a víz, ott van a nagy roncs is, de... Sose árt, ha van még valami extra.

Régi búvárbölcsesség, hogy ha valami izgalmasat szeretnél látni, csak annyi dolgod van, hogy a hajón hagyod a fényképezőgépedet. Én ezt most technikai okokból többször tettem meg- minden egyes alkalommal jöttek is teknősök. Mázli, hogy mint minden jópofa bölcsesség, ez is csak korlátozottan érvényes: én nem tudtam megörökíteni őket, a merülőtársaim igen. Az első két nap délutáni merülésein a Zenobia roncs felett úszkáltak a teknősök, a második alkalommal roppant nagy nyugalommal nézte meg magának a "vendégeket" a nem különösebben kapkodó állat. Szemtől szemben, pár centi távolságból megfigyelve őket kifejezetten értelmesnek látszik a tekintetük...

Aztán a harmadik napunkon a Zenobiától jó messzire mentünk merülni. Őszintén szólva nem számítottunk döbbenetes nagy dolgokra, én nem is vittem fényképezőgépet, a fene se akarta feleslegesen cipelni. És aztán váratlanul megint ingetegni kezdett a merülésvezető, és hamarosan én is kiszúrtam a teknőst.

Épp a felszínre tartott levegőt venni. Ilyenkor normál esetben csak annyi a dolgunk, hogy ne üldözzük, hanem türelmesen várjunk odalenn úgy, hogy még épp lássuk. A teknős ugyanis csak kis időt tölt a felszínen, aztán lebukik, és ha szerencsénk van, nem is riasztottuk el, akkor egészen közel tudunk hozzá menni.

Pontosabban szólva, ő jön hozzánk közelebb, ha türelmesek vagyunk. Nem kell űzni, hiszen a lomhának tűnő állat olyan sebesen el tud úszni ha akar, hogy sose érjük utol. Éppen ellenkezőleg, egy helyben lebegve kell bevárni, amíg a kíváncsiság felülkerekedik benne, és egyesével megnéz minket. Nem mondom, hogy mindig e szerint a forgatókönyv szerint történik ez, de most igen. Egyébként az ilyen nagyobb, 80-90 centis teknősök nem idegesek, ám természetesen meg lehet őket is zavarni, és akkor gyorsan faképnél hagynak minket.

Jó csapatunk volt, senki nem zaklatta, rángatta őket. Az élőlények jelentős része hálálja meg azt, hogy nem vagyunk erőszakosak velük: egyszerűen csak hagyják, hogy megcsodálhassuk őket természetes közegükben, közvetlen közelről.

Különös koreográfia ez: a teknős kezdi a keringőt, ő választ partnert. Mi pedig az illemszabályokat betartva követjük a házigazdát, ügyelve arra, hogy ne tegyünk hirtelen mozdulatokat. Sőt, leginkább lebegünk csak, amíg tart a lassú körtánc, aminek kétségtelenül a teknős a legnagyobb sztárja. Bárki elhiheti nekem, fantasztikus élmény részt venni ebben. 

Négy éve süllyedt el a Rena nevű teherhajó, aminek maradványait benépesítette a tenger élővilága. Egy lapban új képek jelentek meg arról, hogy néz ki manapság a roncs.

A hatalmas, 236 méter hosszú Rena nevű konténerszállító rendesen megrakodva feneklett meg új-zélandi vizekben. A baleset környezeti katasztrófát okozott, mert a súlyosan megsérült hajótestből szivárogni kezdett az olaj. A hajóról a konténerek többségét sikerült kimenteni, azután a hajótest jelentős részét is kiemelték.

Ám még ma is ott nyugszik a mélyben a két darabra szakadt Rena maradványa. Mivel már eddig 500 millió dollárt költöttek a mentésre, amivel a Costa Concordia kiemelése után a második legdrágább ilyen munka volt, a hajót birtokló cég azt kérvényezte, hogy ami a víz alatt van, az maradjon ott.

A döntéselőkészítés részeként a mélyben mérték fel a roncs jelenlegi állapotát. A szakemberek majd eldöntik, rejt-e magában veszélyt az, ha ott marad a rozsdásodó hajótest, vagy netán az jár nagyobb kockázattal, ha megpróbálkoznak a kiemeléssel. Az viszont tény, a halak nem igazán válogatósak: nagy számban élnek a Rena maradványain.

Ahogy már nem először, úgy ebben az évben is útra keltünk, hogy Egyiptomban búvárkodjunk és fotózzunk egy hetet a Cassiopeia fedélzetén. A Vörös-tenger még mindig sok izgalmas témát kínál, például roncsokat, teknősöket és delfineket, csak tudni kell jól megörökíteni őket.

A túrát általában egy ún. shootout típusú versennyel kötjük össze: minden résztvevő fotós öt képet nevezhet két kategóriában, de csak olyan felvétel küldhető, ami a túra során készült. Tehát egy helyszínen, egy időben, nagyjából azonos körülmények közt kell mindenkinek kihoznia a legjobbat a témákból. Ennek ellenére roppant változatos képeket neveznek az emberek, hiszen mindenki mást talál, mindenki más szemszögből válogat, és mindenki más témához kötődik.

A képek sorrendjéről neves, sokszorosan díjazott szakmai zsűri döntött (Előd László, Selmeczi Dániel és Tökölyi Csaba), illetve a közönség is szavazhatott. Ebben az évben ifj. Lőrincz Ferenc győzött a cserélhető objektíves "nagygépekkel" dolgozó fotósok közt, míg Szabó Tamás volt a legsikeresebb kompakt gépes alkotó. Az alábbiakban a versenyre nevezett és a zsűri illetve a közönség által legjobbnak ítélt képekből válogatok.

ifj. Lőrincz Ferenc - A tűz harcos (A verseny legjobb képe)

Szabó Tamás - Kaffantás (A verseny legjobb kompakt képe)

Pohl András - Teknős portré

Maráczi László - Domeharapó

Kovács Krisztina - Család, szerelem, utazás

ifj. Lőrincz Ferenc - Átlátszó trükk (Közönségdíj)

Gonda Rudolf - Magány

Bálovics Sándor - We will rák you

Reich Gábor - Korallgéb

ifj. Lőrincz Ferenc - Magányos roncslakó

Három évtizede annak, hogy a francia titkosszolgálat búvárai felrobbantották a Greenpeace hajóját, ám csak kevés felelős nyerte el méltó büntetését. Az esetről most beszélt először az az ember, aki elhelyezte a robbanószerkezeteket. 

1985. július 10-én hatalmas robbanás rázta meg Auckland kikötőjét, majd két percre rá újabb detonáció hallatszott. Az új-zélandi városban horgonyzó Rainbow Warrior másodpercek alatt elsüllyedt, magával a Greenpeace egyik aktivistáját, Fernando Pereirát. A kétgyermekes apa fotósként dolgozott a szervezetben.

Az eset megdöbbentette az egész világot. A Rainbow Warrior épp kihajózás előtt állt: a környezetvédelmi szervezet a helyszínen szeretett volna tüntetni a francia nukleáris kísérletek ellen. A Mururoa-atoll előtt hívták volna fel a figyelmet arra, hogy milyen veszélyeket rejt magában a bombák tesztelése, amit az anyaországtól gondos távolságra hajtottak végre.

Nem volt nehéz rájönni, kinek volt érdekében a Greenpeace hajójának elsüllyesztése: a franciák nem voltak boldogok az akadékoskodó "zöldek" tervezett jelenléte miatt. Ám az, hogy képesek voltak terrorakciót végrehajtani ellenük egy idegen ország területén, teljesen hihetetlennek tűnt. Ők tehát eleinte mindent tagadtak, de hamarosan az új-zélandi rendőrség látókörébe került két francia állampolgár, akit letartóztattak, és később elismerték azt, hogy részt vettek az akcióban. Mind a ketten a francia titkosszolgálat ügynökei voltak.

Alaposan kitervelt akció volt. Voltak beépített emberek, akik a Greenpeace szimpatizánsainak adták ki magukat, ők derítették fel a hajót. Volt, aki a robbanószerek behozataláról gondoskodott, volt, aki a csónakot szerezte, és persze két búvárt is odaküldtek, akik a víz alatt rögzítették a robbanószerkezeteket. Állítólag azért nem nyílt tengeren támadtak, mert akkor emberélet kerülhetett volna veszélybe- a személyi sérülést el akarták kerülni. Ehhez képest mégis meghalt egy ártatlan áldozat, tehát a rajtaütés terveibe komoly hiba csúszott. Egyébként semmivel se lenne szimpatikusabb ez az aljas támadás attól, hogy nem akartak megölni senkit. 

Miután az ügynökök vallottak, nehéz volt tagadni a franciák érintettségét. Ám az elfogott kettőn kívül a többiek soha nem álltak a bíróság elé. Sőt, komoly beosztást kaptak odahaza, egyre léptek előre a ranglétrán. A két börtönbe került ügynököt három év után hazaengedték, és otthon még kitüntetést is kaptak "hősiességükért".

Pont ezért mondja a Rainbow Warrior egykori kapitánya, hogy egyáltalán nem történt igazságtétel. Nevetségesnek tartja azt az állítást, hogy komolyan ügyeltek rá, ne sérüljön meg egy ember se. Fő érve elég logikus: profi búvárok és robbantási szakemberek tervezték az akciót, ami olyan irdatlan detonációval járt, hogy szinte azonnal a víz fenekére küldte a hajót. És senki nem gondolt arra, hogy ekkora robbanás megölhet valakit? 

Peter Wilcox azért szólalt meg, mert az ügynökök egyike, Jean-Luc Kister három évtizednyi hallgatást megtörve nyilatkozott a történtekről. Ő volt az, aki rögzítette a bombákat, és most kért elnézést Pereira családjától és mindenki mástól. Wilcox azt mondja, ő személyesen elfogadhatja a bocsánatkérést, de ez nem változtat azon, hogy a titkosszolgálat ügynökei, vezetői, sőt, még az akciót jóváhagyó egykori legmagasabb rangú politikai vezetők mind részesek egy gyilkosságban. És a többségük soha nem bűnhődött meg ezért.

Franciaország azért nem úszta meg olyan könnyen az ügyet. Mindenki tudta, hogy ők a felelősek, és az, hogy államilag irányított terrorizmus eszközéhez nyúltak egy csapatnyi környezetvédő ellen, igazolta, hogy milyen mocskos eszközökhöz képes nyúlni akár egy európai ország is. A megítélésüknek rengeteget ártott a botrány, és már rég leállították a nukleáris kísérleteket is.

Kister állítja, ők nem hidegvérű gyilkosok. A kiemelt, de javíthatlanul megsérült Rainbow Warrior roncsát mesterséges zátonyként süllyesztették el, és az ott merülő búvárok elgondolkodhatnak, kinek hisznek jobban: a magukat mentegető titkosszolgáknak vagy az ártatlan áldozatnak emléket állító hajónak.

A búvárkodás hőskorának hosszú távú merülései sok ismerettel gazdagították a szakembereket. Manapság keveset hallunk ezekről az "emberkísérletekről", pedig nagy teljesítmény volt annak idején napokat a mélyben tölteni.

Ma már szinte feledésbe merült például a hazai Non Stop Merülés (NSM) kísérletsorozat, aminek harmadik lépcsőfoka során 50 órát töltöttek egy huzamban a búvárok- 1971-ben! 

A három magyar NSM medencékben került végrehajtásra, míg a külföldi próbálkozások között több tengerben. Fontos tudni, hogy élettani szempontból nem az számít, valaki nyílt vízben vagy egy uszodában van 3-4 méterrel a felszín alatt akár napokon át, így a magyar búvárok teljesítménye ugyanúgy elismerendő, mint a nagyobb hírt kapott próbálkozóké.

A legismertebb nyilván a Cousteau-csapat expedíciója volt, ami nem csoda, hiszen világsikerű ismeretterjesztő film is készült róla Nap nélküli világ címmel. Az ő búvárai által használt épületek között több elhagyatva a kísérlet helyszínén maradt, manapság is merülnek itt a Szudánba eljutók.

A hatvanas években viszont máshol is megpróbálkoztak a víz alatti tartózkodás meghosszabbításával, nem csak a kellemesen meleg Vörös-tengerben. 1965-ben az angliai Devon volt a helyszíne egy ilyen kísérletnek, egy alig 8 négyzetméteres alapterületű "házba" költözött be két búvár egy egész hétre. 

Dr Colin Irwin és John Heath akkortájt még csak 19 és 21 évesek voltak. A Glaucus Project nem csak azért volt érdekes, mert hosszú távú szaturációs merülésnek számított, hanem azért is, mert a fiatalok a lehető legalacsonyabbra szorították a költségeket. Míg az amerikaiaknál repkedtek a súlyos összegek egy-egy ilyen kísérletnél, a britek alig ezer fontot költöttek rá, ami fél évszázada sem volt sok pénz.

Irwin és Heath meglehetősen rossz körülmények között töltötte el a hetet: a házban alig 15 fok volt, éppen úgy, mint az azt körülvevő tengerben. A páratartalom is száz százalékos volt, ráadásul egy vihart is átvészeltek a tenger mélyén. Noha ilyen hosszú távú merülésnél nem lehet csak úgy a felszínre úszni, mégis szembe kellett nézni ezzel a lehetőséggel a tomboló hullámok alatt. Az ellátmányt búvárok hozták vízhatlan zsákba csomagolva, de azért komfortról szó sem volt.

Amikor lezárult a kísérlet, szerették volna a felszínre emelni az "otthonukat" is, ám kiderült, ezt nem tudják megoldani. A Project Glaucus roncsai tehát ugyanúgy a mélyben maradtak, mint Cousteau-ék épületei, és vélhetően ugyanúgy mesterséges zátonnyá is változtak. A kerek évforduló tiszteletére a búvárok visszatértek, és emléktáblát helyeztek el a helyszínen.

Szintén a nagy kaland előtti tisztelgésként virtuálisan újraalkották a víz alá tervezett ház modelljét, így "körbejárható" olyan formában, ahogy annak idején festett. Az egykor itt tartózkodó Colin Irwin is élvezte, hogy ismét megnézheti, hol töltöttek annak idején egy hetet társával.

Hosszú kutatás után bukkant rá egy búvár egy elveszettnek hitt indián sziklarajzra.

Mindig irigyeltem azokat az embereket, akikbe nálam jóval több kitartás szorult. Annette Spaulding állítólag 1979 óta szisztematikusan fésüli át a Connecticut folyó egy szakaszát, mert feljegyzések szerint ott az amerikai őslakosok által alkotott, sziklába vésett rajznak kellett lennie.

A hölgy számára a búvárkodás nem csak egyszerű hobbi. A Keene Mutual Aid csapat tagjaként keresett már eltűnt személyeket, repülőgépeket a mélyben, otthon és külföldön egyaránt. Szabadidejében pedig mi mást tehetne- merül! Egyik kedvenc helye a Connecticut folyó, aminek mélyén rengeteg történelmi jelentőségű emlék rejtőzik. Annette több szép felfedezésnek volt részese, találtak például egy régen vándorcirkusz által használt hidat, régi kilométerköveket.

Meglehet, külső szemlélő számára ezek nem tűnnek akkora jelentőségű leleteknek, de a helytörténészek nagyra értékelik a hasonló hétköznapi tárgyakat, amik a mindennapi életről mesélnek. És természetesen az itt élő emberek kötődését is erősíti városukhoz. 

Annette maga is szívesen olvas régi beszámolókat, híreket. Sok éve teljesen véletlenül bukkant rá egy cikkre a 19. századból, ami petroglifákról szólt. Ezeket a rajzokat úgy vésték a sziklákba, hogy csak a felső réteget pattintották le, így láthatóvá vált azon a ponton a világosabb réteg. A vonalak pedig mitikus alakokat formáztak, vélhetően az itt élő őslakosok számára fontos eseményeket örökítettek meg.

A problémát az okozta, hogy a folyó 1909-es felduzzasztása után megemelkedett vízszintnek köszönhetően a felszín alá kerültek a sziklák. A pontos helyet senki nem tudta, csak nagyjából szerepelt a leírásban, merre kellene lenni a véseteknek. Annette viszont nem sajnálta az időt: hétvégente csónakra szállt, és szépen apránként végigkutatta a medret. Nyilván pontos feljegyzéseket vezetett a merülésekről, ha nem akart kétszer vagy többször átkutatni már egyszer átvizsgált helyet, és így tudott mindig előbbre jutni.

Augusztus 9-én aztán eljött a nagy nap: Annette levegője már fogyóban volt, arra készült, hogy a felszínre indult, amikor gyanús vonalakra bukkant egy sziklán. Először el sem hitte, hogy sikerrel járt: gyorsan készített pár fotót, mert neki magának is szüksége volt a bizonyítékra, ennyi évnyi kutatás után. 

Most pedig a régészek is nekiláthatnak a vésetek alaposabb vizsgálatának. A rajzok mintha arcokat formáznának, ám azoknak nincs fülük, a fejükön pedig antennáknak látszó vonalak láthatók. Mitikus lények, netán földönkívüliek? Ma még rejtély, pontosan ki, mikor, miért alkotta a petroglifát. Ám a szakemberek a búvár kitartásának köszönhetően talán kideríthetnek valamit.

Remélhetően Annette pedig talál valami új kihívást a mélységben. Meglehet, ilyen hosszas kutatásba nem fog bele egy darabig, de annyi minden más izgalmas leletet rejthet még a Connecticut folyó, hogy az összes merülésen megvan a remény egy felfedezésre. Nem csoda hát, hogy bevallása szerint ez a kicsit zavaros, zöldes víz annyira vonzza őt.

A hírhedt töviskoronás csillagok gyakorlatilag letarolják a korallzátonyokat, ezért sok helyen küzdenek ellenük, irtják őket. Egy új drón önállóan azonosítja ezeket az állatokat, majd méreginjekcióval végez velük- kérdés, valóban szabadon lehet-e engedni a természetben ezeket a terminátorokat?

A töviskoronás csillagok kifejezetten látványos lények: számos tüske van a testükön. Noha nem mozognak túl gyorsan, a helyhez kötött korallpolipokhoz ez a sebesség is pont elegendő. A töviskoronások mennek, és felzabálnak minden egyes korallpolipot, ami az útjukba kerül. Gyakorlatileg teljesen el tudják pusztítani az élő korallzátonyt. 

Nem csoda hát, hogy különféle módszereket találtak ki az elpusztításukra. Ezek szinte mindegyike azon alapul, hogy a búvárok közvetlenül kutatták fel a káros tengeri csillagokat, és vagy a mélyben próbálták megölni azokat, vagy begyűjtötték őket. 

Az önműködő drónok elvileg folyamatosan működve kiválthatnák az emberi munkát. Egy alakfelismerő algoritmussal azonosítják a csillagokat, aztán megközelítik azokat, és mérget fecskendeznek beléjük.

Mindez nem hangzik rosszul, de valahogy az embernek nem lenne kedve a víz alatt egy mérgező tűvel felszerelt drón közelében úszkálni. Ám meglehet, a gyorsan szaporodó csillagok ellen mégis ezeket kell bevetni- aztán ha mindet eltüntetik, akkor nem lesz rájuk szükség, és másra nem jelenthetnek veszélyt.