Három évtizede annak, hogy a francia titkosszolgálat búvárai felrobbantották a Greenpeace hajóját, ám csak kevés felelős nyerte el méltó büntetését. Az esetről most beszélt először az az ember, aki elhelyezte a robbanószerkezeteket.
1985. július 10-én hatalmas robbanás rázta meg Auckland kikötőjét, majd két percre rá újabb detonáció hallatszott. Az új-zélandi városban horgonyzó Rainbow Warrior másodpercek alatt elsüllyedt, magával a Greenpeace egyik aktivistáját, Fernando Pereirát. A kétgyermekes apa fotósként dolgozott a szervezetben.
Az eset megdöbbentette az egész világot. A Rainbow Warrior épp kihajózás előtt állt: a környezetvédelmi szervezet a helyszínen szeretett volna tüntetni a francia nukleáris kísérletek ellen. A Mururoa-atoll előtt hívták volna fel a figyelmet arra, hogy milyen veszélyeket rejt magában a bombák tesztelése, amit az anyaországtól gondos távolságra hajtottak végre.
Nem volt nehéz rájönni, kinek volt érdekében a Greenpeace hajójának elsüllyesztése: a franciák nem voltak boldogok az akadékoskodó "zöldek" tervezett jelenléte miatt. Ám az, hogy képesek voltak terrorakciót végrehajtani ellenük egy idegen ország területén, teljesen hihetetlennek tűnt. Ők tehát eleinte mindent tagadtak, de hamarosan az új-zélandi rendőrség látókörébe került két francia állampolgár, akit letartóztattak, és később elismerték azt, hogy részt vettek az akcióban. Mind a ketten a francia titkosszolgálat ügynökei voltak.
Alaposan kitervelt akció volt. Voltak beépített emberek, akik a Greenpeace szimpatizánsainak adták ki magukat, ők derítették fel a hajót. Volt, aki a robbanószerek behozataláról gondoskodott, volt, aki a csónakot szerezte, és persze két búvárt is odaküldtek, akik a víz alatt rögzítették a robbanószerkezeteket. Állítólag azért nem nyílt tengeren támadtak, mert akkor emberélet kerülhetett volna veszélybe- a személyi sérülést el akarták kerülni. Ehhez képest mégis meghalt egy ártatlan áldozat, tehát a rajtaütés terveibe komoly hiba csúszott. Egyébként semmivel se lenne szimpatikusabb ez az aljas támadás attól, hogy nem akartak megölni senkit.
Miután az ügynökök vallottak, nehéz volt tagadni a franciák érintettségét. Ám az elfogott kettőn kívül a többiek soha nem álltak a bíróság elé. Sőt, komoly beosztást kaptak odahaza, egyre léptek előre a ranglétrán. A két börtönbe került ügynököt három év után hazaengedték, és otthon még kitüntetést is kaptak "hősiességükért".
Pont ezért mondja a Rainbow Warrior egykori kapitánya, hogy egyáltalán nem történt igazságtétel. Nevetségesnek tartja azt az állítást, hogy komolyan ügyeltek rá, ne sérüljön meg egy ember se. Fő érve elég logikus: profi búvárok és robbantási szakemberek tervezték az akciót, ami olyan irdatlan detonációval járt, hogy szinte azonnal a víz fenekére küldte a hajót. És senki nem gondolt arra, hogy ekkora robbanás megölhet valakit?
Peter Wilcox azért szólalt meg, mert az ügynökök egyike, Jean-Luc Kister három évtizednyi hallgatást megtörve nyilatkozott a történtekről. Ő volt az, aki rögzítette a bombákat, és most kért elnézést Pereira családjától és mindenki mástól. Wilcox azt mondja, ő személyesen elfogadhatja a bocsánatkérést, de ez nem változtat azon, hogy a titkosszolgálat ügynökei, vezetői, sőt, még az akciót jóváhagyó egykori legmagasabb rangú politikai vezetők mind részesek egy gyilkosságban. És a többségük soha nem bűnhődött meg ezért.
Franciaország azért nem úszta meg olyan könnyen az ügyet. Mindenki tudta, hogy ők a felelősek, és az, hogy államilag irányított terrorizmus eszközéhez nyúltak egy csapatnyi környezetvédő ellen, igazolta, hogy milyen mocskos eszközökhöz képes nyúlni akár egy európai ország is. A megítélésüknek rengeteget ártott a botrány, és már rég leállították a nukleáris kísérleteket is.
Kister állítja, ők nem hidegvérű gyilkosok. A kiemelt, de javíthatlanul megsérült Rainbow Warrior roncsát mesterséges zátonyként süllyesztették el, és az ott merülő búvárok elgondolkodhatnak, kinek hisznek jobban: a magukat mentegető titkosszolgáknak vagy az ártatlan áldozatnak emléket állító hajónak.