Big Blue Búvár Blog

Egy baleset áldozatának családja változásokat sürget a búvárkodás szabályozásában.

Egy brit rendőr, Timothy Chu Kanadába utazott nyaralni, és ott befizetett egy merülésre a Vancouver-sziget közelében júliusban. Ám a nagyon erős áramlásban a búvár bajba került, elsodródott, és eddig még nem is találták meg.

Chu családja Kanadába utazott, ahol találkoztak a keresésben résztvevőkkel, a hajón dolgozó hivatásos búvárvezetővel illetve a helyi hatóságok képviselőivel.

Mint elmondták, azt szeretnék elérni, ha British Columbia államban szigorúbban szabályoznák a búvárkodást, minden búvárnak kötelezővé tennék a GPS jelek leadására képes jeladó és a felszíni jelzőbója használatát. Úgy vélik, ezzel sok tragédia elkerülhető lenne- így pedig Timothy halála hosszabb távon a búvárkodás biztonságosabbá tételéhez járulhatna hozzá.

Búvárként nekem is van egyfajta véleményem erről a felvetésről. Alapvetően azt szeretném, ha merülési szabályokat azok alkotnának, akik maguk is búvárkodnak. Mindenféle előírásokat ki lehet találni, de a kérdés mindig az, ki mennyit tart be azokból. A tengerentúlon például komoly hagyománya van annak, hogy önállóan szervezik maguknak a merüléseket az emberek- övék a felelősség, ők döntenek arról, biztonságos-e adott hely, megfelelő-e a tudásuk, felszerelésük és így tovább. 

Ebből az következik, hogy ma, amikor rengeteg biztonsági felszerelés megvásárolható, amikor továbbképző tanfolyamok seregét kínálják, saját döntésünk az, mire ruházunk be. És persze a lemerülés előtt is mi határozhatunk arról, hogy ugrunk-e vagy sem. Bármikor lehet nemet mondani.

Természetesen amikor az ember befizet egy búvártúrára, bízik abban, hogy a helyi profi búvár megadja a kellő segítséget, tudja, mikor nem alkalmasak a viszonyok a merülésre. Ebben az esetben számomra az a kérdés, hogy a búvárnak esélye volt-e felelős döntést hozni. Igazán tragikus szituációban semmiféle kütyü nem segít- a cél az lenne, hogy ilyen helyzetbe ne is kerüljünk. 

Szóval megértve a család elkeseredését, én azt gondolom, nem ilyen-olyan szigorítások kellenének, hanem a már régóta ismert biztonsági szabályok betartása. Ha túl az erős az áramlás, máshova kell menni merülni és kész- amennyiben azon a tragikus napon így történik, Timothy Chu jeladóval vagy anélkül egyaránt biztonságosan búvárkodhatott volna. Az ilyen balesetekben az a szomorú, hogy kis elővigyázatossággal elkerülhetőek lettek volna.

A gyászoló család természetesen elsősorban nem azért utazott Kanadába, hogy a szabályok megváltoztatásáért kampányoljon. A tenger partján közösen vettek búcsút Timothytól, aki talán örökre a mélyben fog nyugodni. Megőrzik emlékét- és nekünk is eszünkbe juthat a fiatal búvár, ha döntési helyzetbe kerülünk, bevállaljunk egy kockázatos merülést.

Időnként felröpennek hírek a tenger fenekén felfedezett ősi romokról, de ezúttal elismert régészek számoltak be izgalmas leletekről.

A bulvársajtó és a különböző misztikus oldalak szívesen foglalkoznak Atlantisszal, jó sztori elveszett civilizációkról írogatni. Főleg úgy, hogy a valóságban nem sok kézzelfogható bizonyítékot tudnak felmutatni a vad elméleteiket tényként tálaló emberek.

A most megtalált ősi építmény maradványát Szicília közelében, 40 méteres mélységben találták meg, és a részletes bemutatása a rangos Journal of Archeological Society szaklapban jelenik majd meg. Annyit lehet tudni a helyről, hogy a Stonehenge-hez hasonló kőépítmény állt itt a kutatók szerint, amiben volt egy hatalmas, 12 méteres monolit. Ezt két darabra törve találták meg. A monotlitba három lyukat fúrtak, az egyik az elejétől a végéig tart. A kőzetminták elemzése és a megmunkálás a szakemberek szerint egyértelműen bizonyítja, hogy tudatos emberi tevékenység nyomára bukkantak.

Az igazán érdekes az, hogy a régészek szerint az építmény több, mint tízezer éves, öregebb, mint bármilyen másik víz mélyén talált, elsüllyedt város vagy épület. Zvi Ben-Avraham és Emanuele Lodolo szerint ez a felfedezés megváltoztathatja az akkortájt errefelé élt emberekről kialakult képet. Meglehet, jóval fejlettebb volt a civilizációjuk, mint azt eddig gondoltuk.

Ha képesek voltak egy ekkora követ megmunkálni, faragni, lyukat fúrni bele, majd a kiszemelt helyre tudták szállítani, hogy felállítsák, akkor szó nincs elmaradott, primitív emberekről. A tengerszint változásából következtetnek arra, mikor is állhatott ott a monolit, ahol ma 40 méternyi víz borítja.

Azt persze nem tudják a szakemberek se megmondani, milyen eszközökkel dolgoztak a mezolitikumban, és igazán arról is csak találgatnak, hogy mi volt az építmény funkciója. Ám a felfedezés így is izgalmas, és azt sejteti, van még mit keresni a tenger fenekén a régészeknek.

Új mélytengeri halfajt fedeztek fel amerikai kutatók.

A különleges megjelenésű horgászhalat 1000-1500 méteres mélység között figyelték meg a Mexikói-öbölben. Dr Tracey Sutton, a Halmos College of Natural Sciences and Oceanography kutatója Dr Theodore Pietsch segítségével azonosította az új fajt. 

Ezek a halak olyan mélységben élnek, ahova már nem jut el a nap fénye, ám saját testük olyan anyagokat termel, amivel képesek világítani. A fejükön levő kis testrészt mozgatva hal mozgását imitálják, és a prédára vágyó kis halakból így lesz áldozat: a horgászhal egyszerűen bekapja az odavonzott vadászokat.

Dr Sutton csapatával a mélytengeri élővilágot vizsgálja. Mostanában azt szeretnék kideríteni, a Mexikói-öbölben mit okozott a Deepwater Horizon olajfúró-torony katasztrófája. Ehhez igen jelentős anyagi segítséget kaptak, aminek köszönhetően több expedíciót szervezhetnek. A mélységben vizsgálódva pedig bármikor előfordulhat, hogy felbukkan egy új faj.

A Halmos College névadója egyébként az egykor Budapesten született Steve Halmos, aki gyerekként került ki Amerikába, és ott sikeres üzletember lett. Vagyonos emberként sokat adományoz általa fontosnak tartott célokra, és a tengeri élővilágért aggódva úgy döntött, az ilyen területen dolgozó szakembereket képző intézményt támogatja jelentős összeggel.

Hal, de sétál a tenger fenekén, ráadásul még bunda is borítja? Hát bizony van ilyen állat: a szőrös békahal.

A furcsa megjelenésű állat természetesen nem szőrös, más borítja a testét, ami így meglehetősen szokatlan megjelenésű. A tenger fenekén él, módosult úszóival gyakorlatilag lépked az aljzaton. Hatalmasra ki tudja tátani a száját, akár olyan méretű áldozatot is be tud kapni, mint ő maga. A szőrös békahal ugyanis kíméletlen ragadozó. Az alábbi videóban a fenti, talán kicsit hihetetlennek tűnő állításokat mind bebizonyítja az alkotó: látható a sétáló békahal, ami egyben nyel el egy méretes halat.

Bármennyire különös szerzet, igencsak sikeresnek mondható. A búvárok például az indonéziai Lembeh-szoros mélyén találkozhatnak vele. Sokak kedvence a bizarr megjelenésű állat, de jól megörökíteni nem könnyű feladat. Szerencsére nem szalad el azonnal, amint kamerát lát...

Gyászol a szabadtüdős búvárkodás világa: merülés közben nyoma veszett Natalja Molcsanovának, a sportág orosz nagyasszonyának.

Molcsanova különleges alakja a búvársportnak. Fiatal korában versenyszerűen úszott, aztán a családalapítást követően abbahagyta a versenyzést. Sok évvel később ismerkedett meg a szabadtüdőzéssel, azzal a szakággal, amikor egyetlen légvétellel merülnek alá a sportolók.

Az orosz versenyző egyből berobbant az élmezőnybe. A jóval fiatalabb riválisok elképedtek eredményei láttán: pár év alatt minden kategóriában világrekordokat javított. Még ötvenen túl is sikerült egyre mélyebbre és messzebbre jutnia. A versenyeken is aratott, 41 világbajnoki aranya volt. És szívesen tanította a fiatalokat, szervezte az orosz szabadtüdős búváréletet, miközben tanított, PhD fokozattal rendelkezett sportpszichológiából.

Molcsanova nemrég gyűjtött be pár újabb érmet a medencés világbajnokságon, tehát 53 esztendősen is ott volt a közvetlen élvonalban. Ám nem csak a rekordok hajhászása érdekelte, imádott merülni, és néhány baráttal Spanyolországban, Formentera szigetén indult el a tengerre augusztus másodikán.

Molcsanova felkészült a merülésre, aztán lebukott. Magához képest sekély mélységet tervezett, nagyjából negyven méterre készült leúszni. A többiek azonban hiába várták, nem ért vissza a felszínre a szokásos pár perc után. 

Elindultak a keresésére, és riasztották a hatóságokat is, akik nagy erőkkel vonultak fel. Ám két nap eltelte után szembe kell nézni azzal, hogy vajmi kevés esélye van annak, hogy Molcsanova élve kerül elő. Erről nyilatkozott fia, a szintén sikeres szabadtüdős búvár Alekszej is. Ő is a helyszínen van, és próbál segíteni a keresésben.

Ha nem találják meg, akkor soha nem lesz esély annak kiderítésére, mi okozhatta a tragédiát. A spanyolok szerint azon a helyen időnként váratlanul erősek az áramlások, de senki nem hitte volna, hogy egy ilyen fantasztikus sportember is bajba kerülhet a mélyben. Ám természetesen ezt nem lehet kizárni, hiszen az óceán az erősebb. Váratlan rosszullét vagy bármi más probléma is lehetett a baleset hátterében, hiszen amikor valaki egyetlen levegővel bukik alá, kockázatot vállal, és egy apróság is végzetes lehet ilyen esetben.

Nagyon halovány remény van arra, hogy valami csoda folytán megmenekült Natalja Molcsanova, és életben találják. Talán örökre a tenger mélyén marad, ott, ahol annyira szeretett lenni. A közelmúltban beszélt arról, a szabadtüdős merülés, több, mint sport, hiszen az ember megismerheti saját korlátait, és eggyé válhat az őt körülvevő tengerrel. Máskor úgy fogalmazott, az élet és halál az igazán fontos dolgok, a versenyzés csak játék felnőtteknek.

Natalját vonzotta a mélység-tisztában volt a veszélyekkel, jobban, mint bárki más, ám nem tudott ellenállni neki. Örökre beírta magát a legjobb sportolók nagykönyvébe, és valószínűleg sokáig megdönthetetlen rekordjai miatt még a szabadtüdős versenyzők következő generációi is pontosan tudni fogják, ki volt ő.

Akik sokat merülnek, sokfélét látnak: egy Hawaii szigeteken működő búvárközpont két videót is megosztott a közelmúltban amin állatokat szabadítanak meg zsinegtől, horogtól.

Persze szomorú az, hogy rendszeresen bukkannak fel a mélyben olyan állatok, akik leszakadt hálóba gabalyodtak- néha még időben jön a segítség, és meg lehet őket menteni, máskor már csak a pusztulásuk tényét lehet rögzíteni. Ez a kis zöld teknős most megúszta, de csak bizakodni lehet benne, nem akad bele később egy újabb hálóba.

Időnként a segítő szándékhoz kell bátorság is: egy ideges, vergődő cápa szájából kiszedni a horgot már sérülésveszélyes. A rutinos búvár meg tudja éppen oldani, de a videóban is felhívják rá a figyelmet, ezzel nem próbálkozzon senki.

Vilmos hercegről viszonylag ismert, hogy a tenger szerelmese, de a jelek szerint bájos felesége is szívesen veti magát a habokba, sőt, a habok alá. 

Az angol királyi családnak jól dokumentált kapcsolata van a búvárkodás világával. A brit búvárok szövetségének (BSAC) elnöke hosszú ideig Fülöp herceg, Erzsébet királynő férje volt. Tőle Károly herceg vette át a stafétát, aki maga is merült, nemrég pedig Vilmos lett a BSAC új, fiatal elnöke. A hadseregben töltött időszak alatt pedig Harry herceg is kapott búvárkiképzést.

Amikor Vilmost beiktatták a búvárszövetség elnökeként, medencében demonstrálta, hogy otthonosan mozog a víz alatt. Már akkor mesélt róla, hogy felesége is szeret merülni, és reményei szerint egyszer a kis George herceg is búvárkodni fog majd.

Azóta már George testvére is megszületett, és mint kiderült, Katalin hercegné valóban elszánt ha búvárkodásról van szó: haladó búvár tanfolyamot végzett, hogy csatlakozhasson férjéhez a mélyebb merüléseken. Erről a királyi család szóvivője mesélt a sajtónak.

Erre a Karib-tengeren került sor, az exluzív Mustique szigeten. Vilmos már kellően felkészült búvár ahhoz, hogy lemerüljön a cápákhoz, amik aránylag mélyebben tanyáznak, és a jelek szerint felesége sem akart lemaradni mögötte. A haladó tanfolyam egyébként nem számít bonyolultnak, a kedvtelési búvárok többsége mnden gond nélkül teljesíti a követelményeit: az amerikai búvároktatási rendszerek általában nem teszik magasra a lécet. A tanulók belekóstolnak a mélyebb merülésbe, a víz alatti navigációba, az éjszakai merülésbe, tehát bővítik alapismereteiket. Ám néhány helyen elvárás ez a végzettség, ha valaki különlegesebb búvárélményre vágyik.

A brit búvárszövetségben talán nem voltak boldogok, hogy Katalin nem az általuk szervezett tanfolyamon vett részt, de mit lehet tenni, ha neki ott jött meg a kedve a cápázáshoz, ahol csak amerikai rendszerben tanítanak? A lényeg az, hogy továbbra is szeret merülni- és talán a következő tanfolyamot már a BSAC szervezésében végzi.

Furcsa eset háborította fel a floridai sportbúvárokat: egy civilben ügyvédként dolgozó férfi bukott le egy rutinellenőrzés során. A kedvtelési búvárok számára megnyitott langusztaszezonban ugyanis korlátozzák a fejenként felszínre hozható languszták számát, az ellenőrök viszont a csónakon találtak elrejtve még több, mint két tucat állatot. 

Az 55 esztendős Steven Koeppel jónevű jogász, saját irodája van, és a tengerre is saját hajóval ment ki, két fia kíséretében. A búvárok mindig belelkesülnek a langusztaszezonban, amikor lehetőség van kifogni a saját a vacsorájukat Florida korallzátonyairól, de a fenntarthatóság miatt szigorú korlátozások vannak. Egy búvár egy zsákba gyűjtheti a zsákmányt, ami helytől függően maximum 6 vagy 12 languszta lehet. Koeppen és fiai olyan helyen merültek, ahol fejenként 6 állatot foghattak volna ki.

A floridai környezetvédelmi őrség teljesen szokványos rutinellenőrzés során állította meg a hajót, fel is mutatták a fedélzeten levők az összesen 18 langusztát. Ám a biztonság kedvéért azért szétnéztek a hajón, és kiderült, gondosan elrejtve még 28 rák volt rajta. Itt már nem lehetett tévedésre hivatkozni, bizony egyértelmű volt a helyzet: pontosan tudták, hogy tilosban járnak. 

A hatóság emberei értetlenül álltak az eset előtt, hiszen egy jogvégzett ember követte el a cselekményt, ráadásul huszonéves fiai számára mutatott ezzel példát. Már csak azért is nehéz magyarázatot találni a lopásra, mert a jómódú, szép hajóval rendelkező búvár egyébként akármikor meg is vehette volna a langusztákat, ha többre volt szüksége: egy példány nagyjából hat dollárba kerül a boltban. Az őrök esetleg nem feltétlenül szigorúak azokkal szemben, akikről tudják, megélhetésükhöz van szükség még 1-2 langusztára, az ügyvéddel szemben viszont nem volt kímélet: le is tartóztatták. 

Ráadásul Koeppen papírjai sem voltak rendben, tehát elég derekas büntetésre számíthat. Meglehetősen drága lesz végül ez a fogás, mert a helyi bíróságok nagyon keményen lesújtanak a környezetvédelmi előírások megszegőire. 

A búvárok is érthetetlennek tartják az esetet. Jogászként Koeppelnek tudnia kellett, mit kockáztat, kis haszon fejében. A szabályokat betartók helyeslik a hatóság kemény fellépését, mert úgy vélik, azért vannak előírások, hogy legyenek languszták a vízben jövőre meg egy évtized múlva is. Így aztán nem sok szimpátiára számíthat a részükről a langusztatolvaj, akinek talán egy időre elmegy a kedve a rákvacsorától.

Otthon felejtetted a fogkefét az egzotikus úton? Semmi baj, menj el búvárkodni, majd a tisztítórákok elintézik a dolgot.

Aki sokat merül, és figyelmesen nézelődik, rájöhet, hogy a felszín alatti közösségben egy sajátos rendszer van. Mindenkinek megvan a maga helye, feladata. A csúcsragadozóktól a legapróbb egysejtűekig minden egyes élőlény számít. Pont ezért okozhat nagy galibát, ha akár csak egy faj eltűnik vagy pont ellenkezőleg, túlszaporodik.

Néha meglepő együttműködések alakulnak ki egészen eltérő fajba tartozó állatok között. Jó példa erre az, hogy a tengeri állatok milyen módon tisztálkodnak: vannak kisebb halak, rákok, amelyek elvégzik a "piszkos munkát", leszedegetik az élősködőket a hozzájuk forduló páciensekről.

Hosszú időt töltöttem már ilyen tisztítóállomásoknál, ahol sorban állnak a halak, kitátják a szájukat, ahova a kis hal beúszik, és elkezdi a fogakat tisztítgatni. Ez jó a takarító állatnak is, mert ezzel a táplálkozik, és jó a nagy halnak is. Ezért ezek a kis állatok teljesen biztonságban vannak még egy nagy sügér vagy muréna szájában is, bátran beúsznak, hiszen senki nem bántja őket.

Olyan vakmerőek, hogy még egy szokatlan vendég kezelését is "elvállalják" időnként: a kitátott szájú búvár fogai közé is bemerészkednek. Erről több felvétel is készült már, az alábbit Hawaii közelében kapták lencsevégre. Persze ahhoz kicsit sokáig kéne visszatartott levegővel így maradni, hogy végezzen a kis fogász, de így is érdekes, hogy akár az ember is ilyen könnyen részévé válhat a tenger szokásos mindennapjainak.

Kanadában egy kikötőben végeztek rutinfelmérést, amikor hatalmas, ismeretlen hajó maradványára bukkantak.

A Pictou Harbour fenekéről készült szonárképen egy roncs rajzolódott ki. A felmérést végző szakemberek teljesen meglepődtek, mert nem volt információjuk itt elsüllyedt hajóról, pedig a jelek alapján derekas méretű roncsra bukkantak.

Természetesen a helyi roncsmániás búvárok egyike azonnal expedíciót szervezett a helyszínre. Rob MacKay csak néhány ismerőst hívott: ők abban a kiváltságos helyzetben voltak, hogy elsőként merülhettek egy korábban még nem ismert roncsnál, részt vehettek a legelső feltárásban. Nem kellett túl messzire hajózni a búvároknak, mert a parthoz egészen közel, sekélyben (alig 14 méteren) nyugvó maradványokról van szó. 

A munkát nehezítette a Pictou Harbour mélyének zavaros vize, a rossz látótávolság. Ám le tudták mérni a roncsot, nagyjából 60 méteresre becsülték a hajó hosszát. Kiderült, hogy a hajótest fából épült, ami jórészt elkorhadt, tehát a süllyedés elég régen lehetett- de annak időpontját behatárolta az is, hogy megtalálták a hajócsavarokat, azaz gőzhajóról volt szó. Néhány olyan fa alkatrészt is találtak, amin égésnyomokat láttak, amik tűzre utalnak. A hajó felépítése alapján egyértelműen teherszállítónak tűnt.

Ennyi információ alapján már sokkal egyszerűbb volt a kutatás. Rövid idő alatt sikerült is azonosítani a hajót: a Dieuze 1919-ben Montrealban épült, és 1925-ben, tehát kereken kilencven éve süllyedt el a Pictou Harbour mélyén. Minden arra utal, hogy ezt a hajót találták meg, mert két hajócsavaros gőzösről van szó, ami egy tűz következtében semmisült. 

Meglepő lehet, hogy akkoriban még épültek fából gőzösök, ám az első világháború végén ez nem volt szokatlan. Kevés volt az acél, és ami rendelkezésre állt, azt a hadiiparban használták fel, tehát a hajóépítőknek vissza kellett térni a hagyományos anyagokhoz. 

Amikor a Dieuze kigyulladt, csak a kapitány volt a fedélzeten, ő pedig el tudott menekülni. Így azán nem volt áldozata a hajó elsüllyedésének, viszont akkora volt a tűz, hogy a helyi lapok az első oldalon számoltak be róla. Állítólag hasonlót még nem láttak Pictou Harbour-ban odáig.

Furcsa, hogy csak egy bő emberöltő telt el a nagy feltűnést keltő esemény óta, és már senki nem emlékezett arra, hogy ott van egy elsüllyedt hajó karnyújtásnyira a kikötőtől. Az új felfedezésnek leginkább a helyi búvárok örülhetnek, akik egy könnyen merülhető ronccsal gazdagodtak.