Big Blue Búvár Blog

Kellemes hajós kirándulásnak induló nap végződött tragédiával. Nem cápa oltotta ki egy tengerben úszkáló ember életét, hanem egy másik, nehezen észrevehető jószág: egy kőhal.

Az eset a Fülöp-szigeteken történt. Egy angol férfi és barátja olyan túrára fizetett be, ami Coron sziget néhány szép partszakaszára vezetett. Bizonyos pontokon mindenki beugorhatott a vízbe egy kicsit búvármaszkkal nézelődni, megcsodálni a tenger színes élőlényeit. Állítólag keveset mondtak arról, milyen veszélyek leselkedhetnek az emberekre, és a vendégeknek eszébe sem jutott, hogy bajuk eshet.

A 24 éves Miguel Ruiz az egyik helyen kétségbesetten kiáltva hívta barátját: "Ráléptem valamire és alig kapok levegőt!" Ezek voltak az utolsó szavai. Barátja sietett a segítségére, aki a ott levő túravezetőt is hívta volna, ám ő csak legyintett: biztos elfáradt az egész napos sznorkelezésben a másik férfi.

Amikor Miguelt a hajóra húzták, és láthatóvá vált, ahogy arca elszíneződik, nagyon nagy a baj, akkor mindenki megdöbbent. A túravezetők tehetetlenül álltak, amíg az áldozat barátja megpróbálta az újraélesztést. Mint kiderült, egyiküknek sem volt annyi pénz a telefonján, hogy segítséget hívjanak, így azt is a vendég mobiljáról intézték. A parton ott volt a mentő, de nem kezdtek bele semmilyen ellátásba, csak kórházba szállították az eszméletlen férfit. 

Ott aztán nem sikerült a mentő ajtaját kinyitni, bárhogy rángatták kívülről és belülről. Végül elöl, a vezetőülésen keresztül emelték ki az ekkor már valószínűleg élettelen férfit. Az orvosok sem tudtak segíteni rajta, megállapították a halál beálltát.

A helyi hatóságok szerint Miguel Ruiz megfulladt, de barátja vitatja ezt az állítást. A rendőrség sem zárja ki, hogy kőhalra lépett, de ezt majd a boncolás után lehet pontosan tudni. 

A történet egyik tanulsága, hogy a tengerben leselkednek bizonyos veszélyek az emberre, és nem csak a cápákra gondolok. A tényleg megtévesztően kőre hasonlító kőhallal nagyon kell például vigyázni, mert mérge roppant erős, valóban halálos lehet még egy ember számára is. Az állat csak védekezésként szúr tüskéivel, ha például valaki óvatlanul rálép- ez tehát az áldozat barátjának beszámolójával vág egybe.

A másik fontos tanulság az, hogy a világnak sok pontján dolgoznak olyanok a turizmusban, akiknek gyakran alapvető hiányosságaik vannak például elsősegélynyújtás terén, és az egészségügyi infrastruktúra sem olyan, mint a fejlettebb országokban. Nem árt tehát, ha az ember a szokottnál is óvatosabb, illetve maga is igyekszik felkészülni mindenre. Bár ilyen helyzetben talán ez sem segítene, de sok olyan forgatókönyv elképzelhető, amikor szükség lehet a saját tudásunkra, felszereléseinkre, biztosításunkra.

Indonéziában a hadsereg is beszállt a környezetvédelem nemes ügyébe. Természetesen a legmagasabb helyről kapták ehhez a biztatást: maga az ország elnöke jelentette be büszkén, hogy az ország függetlenné válásának évfordulóját is korallzátonyok telepítésével ünnepelték.

Nagy ország, sok tengerpart, és ráadásul itt van a kerek, 70. évforduló is, tehát komoly célt tűztek ki maguk elé: egymillió korall telepítését akarták végrehajtani. Ez állítólag sikerült is. A búvárok Indonézia több pontján dolgoztak, így Ambon, Manado, Aceh partjai közelében is merültek. Összesen 51 helyszínen 100 hektárnyi korallzátonyt telepítettek.

Rá is fér az indonéz vizekre a gondoskodás, hiszen a túlhalászat, a környezetszennyezés sok kárt okozott a világszép korallzátonyokon. Azok épsége pedig gazdasági érdek az ország száára, hiszen a tenger sok turisták vonz, és még többet eltart, akik nap, mint nap a tenger gyümölcseit fogyasztják. 

A zátonyok újratelepítésére nem lenne nagy szükség, ha megóvnák a már most is létező élőhelyeket. Ám ha már megtörtént a baj, ez a fajta beavatkozás a természetbe éppenséggel hasznos is lehet. Az ilyen akcióknak ezzel együtt sem az a legfontosabb célja, hogy elvégezzék a korallok építő munkáját- ehhez több száz búvár is kevés lenne. Inkább arról szól a történet, hogy így is felhívják mindenki figyelmét erre a létező problémára, és tudatosulhat helyiekben, turistákban is, hogy a tengert és élőlényeit óvni, védeni kell.

Egy lelkes örökifjú nyugdíjas bizonyította, hogy senki nem túl öreg a búvárkodáshoz.

Van egy ismerős búvárközpont Cipruson, akiknél már többször megfordultunk, és akikhez hamarosan újra ellátogatunk. Népszerű, kedvelt cég, nem csoda hát, hogy nap mint nap sok vendég fordul meg náluk. Ám azért az nem lehet túl gyakori, amikor egy olyan ember iratkozik be hozzájuk tanfolyamra, aki bőven a második világháború kitörése előtt született!

Harry Thornton ugyanis 1931-es születésű, idén októberben már a 84. életévét tölti be. Minden bizonnyal kalandvágyó úriemberről van szó, aki fia és unokája példáját követve a víz alá merészkedett. Sőt, nem csak belekóstolt a kalandba, még egy alapfokú minősítést is szerzett, búvárigazolványát bárhol a világon elfogadják.

Kétségtelenül gyakran hallani azt, hogy "ugyan, én már túl öreg vagyok a búvárkodáshoz..." Természetesen vannak olyan tényezők, amelyek lehetetlenné teszik valaki számára a merülést, de nincs semmiféle életkori felső határ, amin túl "értelmetlen" lenne búvárkodni. Nem kell mélyre menni, nem kell túlvállalni magát az embernek, és akkor ez a hobbi meglehetősen korfüggetlen. Tulajdonképpen a huszonéves búvárok is pont akkor merülnek biztonságosan, ha figyelembe veszik a saját korlátaikat és kész. 

Szóval Harry Thorntonnak még sok kellemes, élménydús merülése lehet a jövőben, ami nem jelent különösebb kockázatot még az ő korában sem. Izgatottan néz az új víz alatti kalandok elé, és csak egy kérdés merült fel benne a sikeres búvárvizsga után: miért nem kezdte el negyven évvel korábban?

Javíthatatlan vagyok: nem tudok betelni a búvárvideókkal. Nekem minden, még nem ismert helyszín "egzotikus", számomra ez a fogalom nem csak déltengeri trópusi szigetek korallzátonyait takarja, hanem az egész világon az alig ismert, mégis érdekes merülőhelyeket.

Szóval amikor szembe jön velem valami, amiről még nem hallottam, de valamiért kecsegtetőnek tűnik, belenézek a filmbe. Bevallom, sose hallottam még az Isles of Shoals nevét, ami New Hampshire és Maine között található, és őszintén szólva nem is éreztem úgy, hogy ismernem kellene. Még ahhoz is térkép kellene, hogy pontosan belőjem, merre van New Hampshire- az Egyesült Államok földrajzára csak nagy vonalakban emlékszem.

Nos, New Hampshire egészen északkeletre található, északabbra már csak az ország csücskében levő Maine fekszik a keleti parton. A víz tehát errefelé elég hűvös, ezért a rövidke atlanti-óceáni partszakaszon búvárkodókat nem olyan látvány fogadja, mint mondjuk a Karib-tengerben. Nagy rákok, algák kerülnek elő- no meg egy igazán kedvelt élőlény.

A játékos, érdeklődő fókák ugyanis gyakran csatlakoznak az Isles of Shoals vizeiben a búvárokhoz. Hirtelen máris vonzó lett az USA északkeleti partszakasza a számomra, ha ilyesmivel lehet arrafelé merülni! No, ezért éri meg búvárvideókat böngészni, az ember mindig kap pár jó ötletet.

Tragikusan végződött egy búvár mélymerülési rekordkísérlete.

Dr Guy Garman családjával a karib-tengeri St. Croix szigetén élt, fül-orr-gégész praxisa volt. Ám nem csak erről volt ismert: az utóbbi éveket a búvárkodás, azon belül is elsősorban a mélymerülés bűvöletében töltötte. ezért ragadt rá a Deep Doc becenév.

Most arra készült, hogy megdönti az egyiptomi Ahmed Gabr 332 méteres mélységi rekordját. Nagy célt tűzött ki maga elé: 1200 láb, azaz 365 méter mélyre akart ereszkedni. Hosszú hónapok tervezése előzte meg a rekordkísérletet, de az mégis tragikusan végződött.

Garman reggel hatkor indult el a több, mint 10 órásra tervezett merülésre, három hajó és 38 ember kíséretében. Segítő csapata nagyjából 50 méteres mélységig tartott vele, ahonnan a rekorder gyorsan merült volna a legmélyebb pontig. A többiek közül a legrutinosabbak 360 láb, azaz 110 méter körül vártak volna rá. Ám a dokinak nem látták nyomát 38 perc után, tehát sejtették, baj van.

Ezeket a fajta technikai mélymerüléseket percre megtervezik, tehát nem úgy működik, hogy sebaj, egy kicsit tovább marad 300 méter alatt, belefér, majd megmelegítjük a vacsorát- minden apró részlet ki van számolva, le van rögzítve. A késés felborítaná a merülési tervet, amire nyilván van vészhelyzeti terv, de egy bizonyos időtúllépésen túl a segítők nem tehettek mást, elindultak a felszínre abban a biztos tudatban, hogy Garman életét vesztette.

A rekordkísérletre készülő orvos balesete kapcsán természetesen megindult az elemzés is búvárkörökben. Tény, Garman négy éves búvármúltja, és 595 merülése egyáltalán nem számít soknak, emiatt párak szerint nem volt meg a kellő rutinja. Ám mások szerint a merülések mennyisége, hanem minősége számít, és kétségtelen, jópár száz méter alatti merülés után azért nem nevezhette senki sem gyakorlatlannak a technikai búvárkodás területén.

Egy-egy ilyen merülés során annyira a limiten táncolnak a búvárok, hogy a legapróbb gond is végzetes lehet. Ilyen mélységben nincs segítség... Nyilván Garman számolt a kockázatokkal, igyekezett mindenre előre felkészülni, és ha úgy érezte volna, hogy nincs esélye a túlélésre, akkor lemondott volna a rekordról. Volt egy álma, hitt benne, megpróbálta- szomorú, hogy így végződött, de csak utólag könnyű okosnak lenni.

Amennyiben sikerül a felszínre hozni, a komputere elemzése talán választ adhat a baleset okaira. Ez a szakértők számára szolgálhat fontos információkkal. míg a búvárok közössége részvétét fejezte ki a családnak.

A csütörtök délelőtt történt dél-kaliforniai esetről még nem lehet sokat tudni.

Az első hírek szerint egy 58 esztendős férfit ért a támadás. A búvár a Peace nevű hajóról indult el merülni, ami San Diegótól 100 mérföldnyire a népszeműnek számító Cortes Bank nevű helyre vitte a vendégeket. A víz alatt váratlanul felbukkanó pörölycápa a jobb karjába harapott a búvárnak, aki természetesen visszatért egyből a hajóra.

A fedélzeten ellátták a sérülést és riasztották a parti őrséget. Végül úgy döntöttek, hogy a férfit helikopterrel szállítják kórházba a biztonság kedvéért, hogy szakszerű körülmények között folytatódhasson a kezelés. A búvár stabil állapotban került az intézménye, nem volt kritikus a sérülés.

A megszólaltatott szakértők szerint a pörölycápák általában nem nagyon vesznek tudomást a búvárokról, nagyon-nagyon ritka, hogy ilyen fajba tartozó állat támadna emberre. Nem lehet tudni, történt-e valami, ami kiválthatta az agressziót, vagy csak teljesen véletlen balesetről van szó.

Azt megfigyelték az elmúlt években, hogy az egyre melegedő tengervíznek köszönhetően Kaliforniában gyakrabban bukkannak fel korábban szinte soha nem látott cápafajok. Horgászok több alkalommal filmeztek le mostanában pörölycápát, ahogy a hajóik körül nézelődtek.

Ám ember megsebesítéséről nem lehetett még hallani. Dél-Kaliforniában korában soha nem jegyeztek fel pörölycápa-támadást, vélhetően a mostani is egyedi eset volt, ami szerencsére nem végződött tragédiával.

Új-Zélandon a víz alatt örvendeztette meg a búvárokat néhány kíváncsi kardszárnyú delfin.

Sam Galloway egyetemista, és barátaival szállt tengerre Little Barrier Island közelében, hogy halat és rákokat fogjanak. A víz alatt aztán különleges merülőtársaik akadtak: néhány orka, vagyis kardszárnyú delfin úszott pár kört a környéken, és ha már arra jártak, megnézték az embereket.

Galloway elmondása szerint inkább a fiatalabb példányok voltak érdeklődőek, a felnőtt delfinek nem sokat törődnek a búvárokkal. A kardszárnyú delfinek nagyszerű vadászok, csapatban is kiválóan működnek. Ezekben a vizekben általában tüskés rájákat keresnek. Az emberekre viszont nem veszélyesek, ezért bizonyára jeles napként emlékeznek majd vissza az izgalmas találkozásra a búvárok.

Rendszeresek a cápás sztorik a sajtóban, hiszen ezeknek az állatoknak az emlegetésével mindig lehet pár kattintást szerezni. Szörfösre támadó ragadozó, hatalmas kifogott példány, lefilmezett szörnyeteg- mind megfelel.

És beismerem, én is sok ilyen hírt olvasok, sokat közzé is teszek. Igyekszek kicsit másabb stílusban fogalmazni, hiszen pont elegen vannak mások, akik hangulatkeltő hülyeségeket írogatnak. Én már testközelből is láttam cápát, nem is egy alkalommal, szóval minden marhaságnak nem dőlök be.

De amikor nemrég előkerült egy még 2013-ban Gudalope közelében készült felvétel egy tényleg irdatlan, becslések szerint hét méteres nagy fehér cápáról, azért párszor magam is megnéztem. És persze arra gondoltam, igazán ketrec védelmében is be lennék ijedve, ha egy ekkora jószág bukkanna fel karnyújtásnyira.

Az első videót közzétevő Mauricio Hoyos Padilla a napokban új videót osztott meg ugyanarról az állatról. Mit tagadjam, most sem érzem úgy, hogy úszkálni akarok vele. Ettől még lenyűgöző állatnak gondolom, csak épp megtartanám a három lépés (vagyis inkább uszonycsapás) távolságot tőle. 

De videók még jöhetnek, ha van pár talonban...

Mick Fraser Görögországban, Lindosz közelében merült alá, amikor a víz alatt egy gyűrűt vett észre. Úgy vélte, hogy valaki számára igen fontos érzelmi értékű jegygyűrűről lehet szó, ezért a Facebookon kezdte el keresni a gazdáját. És a minket érdeklő csavar a sztoriban az, hogy a képeken egyértelműen kivehető a belevésett szó: Szeretlek. Bizony nagyon úgy fest, magyar lehet az ékszer tulajdonosa...

A sztorit azóta rengetegen megosztották, talán meglesz a gyűrű gazdája is. Persze olvastam már viccelődést, hogy valaki esetleg dühében direkt dobta a vízbe, hogy soha ne lássa többé, erre most egy búvár előkotorja a tenger fenekéről. Akár még ez is előfordulhat, de a többségünk van annyira romantikus, hogy inkább egy szép sztoriban hiszünk.

Mindenesetre nekem megfordult a fejemben, az eddigi pár száz merülésem alatt mit találtam és mit nem. Ilyen különlegességre még soha nem bukkantam, és sajnos még elveszett roncsot sem fedeztem fel. Utóbbinak azért jobban örülnék, bevallom, bár az is jó érzés, ha valakinek visszaadhat valamit az ember, amit elvesztett. Egyszer például medencében gyakoroltunk, amikor egy kislány jött oda, hogy a vízbe eshetett a hajából valami- megtaláltuk, örült, mi is örültünk.

Aztán mint sok más búvár, én is találtam már elvesztett ólomkockákat a vízben. Könnyen leesnek azok a hajó fedélzetéről, és villámgyorsan elsüllyednek. Értékük csekély ahhoz képest, hogy mennyi munka lenne megkeresni őket, szóval aki később rábukkan véletlenül, azé lesz.

Én magam például ejtettem már le rosszul rögzített tájolót, amit egy barátom látott meg süllyedés közben, és elkapta. A legkellemetlenebb az volt, amikor egy éjszakai merülés közben barátnőm fényképezőgépét hagytam el- elmeséltem a hajón levő profi búvárvezetőknek, visszamentek és megtalálták. No, ez azért csodaszámba menő sztori volt, minimális volt az esélyük a sikerre.

De hát úgy látszik, vannak csodák. Egy jegygyűrű még kisebb is, mint egy fényképezőgép, és lám, van, aki kiszúrja. És van annyira jó fej, hogy megpróbálja előkeríteni azt az embert, akinek fontos lehet. Jó ilyen búvárokról hallani, olvasni, és hiszem, a többségünk ugyanígy cselekedne. Ettől az önzetlenségtől lesz igazán szép az ilyen történet, ezért kívánom, hogy sikeres legyen a sok megosztás...

Paul Allen újabb mélytengeri roncsexpedíciója járt sikerrel.

A Microsoft-alapító amerikai milliárdos, Paul Allen mostanában azzal hallat magáról, hogy szuperjachtja fedélzetén roncskutató expedíciókat szervez. Pár hónapja bejárta a hír a világot, hogy megtalálták a híres japán csatahajó, a Musashi roncsait, most pedig egy már feldezett roncs maradványainál tettek izgalmas merülést a távirányítású eszközei.

Az Octopus nevű hajóról indított robottal képesek voltak a közel háromezer méteres mélységbe lejutni, és így meg tudták kísérelni a régebben megtalált hajóharang felszínre hozatalát. Mivel ezúttal sikeres volt a művelet, a Hood egyik fontos tárgyi emléke újból napvilágra került. Természetesen Paul Allen nem tartja azt meg, a harang múzeumba kerül, hogy emléket állítson a sok emberéletet követelő tengeri csatának.

A hatalmas, 262 méter hosszú Hood az angol flotta egyik büszkesége volt. 1941. május 24-én süllyedt el, amikor a németek két hajója, a Bismarck és a Prinz Eugen pontos találatainak következtében olyan súlyosan megsérült, hogy három perc alatt eltűnt a tenger mélyén. Valószínűleg az egyik lőszerraktárt érte találat, ami felrobbant, és ez szétszaggatta a hajót. A Hood 1418 főnyi legénységéből csak hárman élték túl a katasztrófát. 

A németek hiába arattak gyors győzelmet, a végzet később utolérte a Bismarckot is: május 27-én süllyesztették el a német csatahajót. Ekkor több, mint kétezer tengerész vesztette életét. A háború teljes erőbedobással dúlt, aratott a halál, és hol volt még a vége...

A Hood hajóharangja sok fiatal tengerésznek állít emléket, akik hősi halált haltak azon a végzetes napon. A múzeumban méltó helyet kaphat az Allenék áltak felszínre hozott lelet, és így a fiatalabb generációba tartozók is személyesen nézhetnek meg egy nagy jelentőségű tárgyi emléket.