Big Blue Búvár Blog

Az éppenséggel nem meglepő, hogy Görögország területén romok közt kutatnak a régészek, de a víz alatt még ott is ritkábbak az ókori települések. Ezúttal viszont nem akármekkora város romjait tárták fel Athéntól délre, a Peloponnészoszi-félsziget közelében.

A Kiladha-öböl mélyén nyugvó várost az időszámításunk előtti harmadik évezredben lakhatták. Komoly területen találtak maradványokat: majdnem három hektárnyi helyen vizsgálódtak eddig a búvárrégészek. A korra jellemző kis épületek romjaira leltek, amelyeket egy fal vehetett körül. 

A véletlen vezette a svájci-görög csapat búvárait a romokhoz: épp gyakorlómerüléseket hajtottak végre a közelben, míg kutatási engedélyre vártak egy másik területre. Egy alkalommal a sekély vízben cseréptöredéket találtak, és a szakértő szem gyorsan felismerte, hogy igen régi lehet a lelet. Ezek után találták meg a köveket is, amelyek egykor épületek részei lehettek.

Mindez még 2014-ben volt, és az idén kaptak lehetőséget arra, hogy visszatérve alaposabban vizsgálódjanak a helyszínen. Kövezett utcákra bukkantak és olyan alapokra, amelyek egykor talán tornyokat tarthattak. Nagyon fontos tárgyi leletek, pengék és edények igazolták, hogy valóban ötezer éve állhatott itt a település. Mivel máris több ezer tárgyat hoztak a felszínre, az egyik szakember szerint ez a "régészek paradicsoma". 

A sok anyag feldolgozása izgalmas betekintést nyújthat az itt élő emberek mindennapjaiba. Ez a korszak egybeesik a minószi civilizációval illetve az egyiptomi piramisépítések korával- kiderülhet, Görögországnak ezen a részén milyen fejlett volt az építészet, a technológia. 

Vietnamban egyre kevesebben vannak, akik életük kockáztatásával vállalnák a víz alatti halászatot.

A dél-kelet-ázsiai ország hosszú tengerpartja miatt a halászat mindig is az egyik legfontosabb iparág volt. A különböző régiókban más és más módszernek lettek a mesterei az évszázadok alatt az emberek- Quang Ngai arról vált ismertté, hogy az itteni halászok a felszín alá merülve dolgoztak. Ám a munka mindig is veszélyes volt, és manapság már egyre kevesebben akarnak búvárkodni.

Azok, akik még mindig a tengerben dolgoznak, arról mesélnek, hogy több tucat búvár vesztette életét az elmúlt évtizedek alatt. Az önmagában is problémás, hogy a felszerelés primitív, hiszen a búvárok egy maszkot viselnek, és egy locsolócsőhöz hasonló tömlőből szívják a felszíni kompresszor által pumpált levegőt, nincs semmilyen biztonsági tartalék. Az viszont még nagyobb gondot jelent, hogy nincs formális képzés, a búvárok "érzésre" merülnek, így gyakran szenvednek sérülést. 

Természetesen van olyan dolog, amiben a helyi búvárok tényleg nagyon jók: ismerik a tengert, tudják, hol vannak a legjobb pontok a halászatra, tisztában vannak az áramlatokkal, előre látják ha jön a veszélyes vihar. Ám ez kevés, amikor valaki a meghibásodott felszerelés miatt túl gyorsan úszik a felszínre, és dekompressziós betegség alakul ki nála. Ebbe akár bele is halhatnak, de ha túl is élik, gyakran maradandó fogyatékosság lesz a következmény, és természetesen soha többé nem merülhetnek.

Annak idején úgy "tanították" a kezdő búvárokat, hogy rájuk aggattak pár kiló súlyt, és az első teszt egy merülés volt. Aki azt mondta, nagyon fájt a füle, azt egyből el is tanácsolták a szakmától. Aztán fokozatosan növelték a mélységet, míg végül önálló munkára éretté nyilvánították az újdonsült búvárt. Most egy civil szervezet próbálja megismertetni a helyieket a biztonságosabb felszerelések mellett az élettani ismeretekkel is. Ez a tudás, kiegészülve a tenger alapos ismeretével, biztonságossá és eredményesebbé tehetné a munkát.

Ám a fizetés jellemzően nem volt túl jó, főleg a munka veszélyességéhez mérve, így a rutinos és jó búvárok külföldön vállalnak munkát, míg Quang Ngaiban több halászhajó a kikötőben vesztegel búvárok híján. Sokakat aggaszt ez a tendencia, hiszen régen úgy tartották errefelé, az emberek búvárnak születtek. Ly Son és a többi település hajóinak kapitányai most aztán járják a vietnami partokat és olyanokat toboroznak, akik vállalják a tengeri merülést. Ha egy képzett búvárt sikerül szerződtetni, az addig fel sem száll a hajóra, míg nem tesznek le neki egy kis pénzt. Régen hasonlót még el se tudtak volna képzelni, ám a hajótulajdonosoknak nincs más választása.

Meglehet, az is eltolódást okoz, hogy másféle halászati módszerek hódítanak. Ennek is lehetnek negatív következményei: a búvárok ugyanis kizárólag azt vitték ki a vízből, amire szükség volt, amit el tudtak adni. A vonóhálóval dolgozók viszont minden elpusztítanak amit érnek, és a "felesleges" fogást, a döglött, ám számukra értéktelen halakat visszadobálják a vízbe. Ez pedig hosszú távon nem fenntartható. 

Mindenkinek érdeke lenne tehát, hogy ne tűnjön el a víz alatti halászat hagyománya. Közösen tenni kell azért, hogy ez a munka egyszerre legyen biztonságos és jövedelmező.

Hat évtizeden át nyugodott háborítatlanul a víz mélyén egy hatalmas második világháborús hajó Hawaii közelében, amíg véletlenül rá nem találtak.

Azt hihetnénk, egy nagyjából 160 méter hosszú hajó nem vész el "csak úgy", alig 25 méter mély vízben. Ám a jelek szerint az USNS Mission San Miguel mégiscsak így járt. A szövetséges csapatoknak üzemanyagutánpótlást szállító tanker 1944 elején állt szolgálatba. A háborús évek után új sorszámot kapott, a több helyen teljesített szolgálatot (többek között Koreában) egészen 1957. októberéig, amikor teljes sebességgel egy zátonynak ütközött az éjszakában. Noha a tenger meglehetősen viharos volt, a legénységet sikerült kimenteni egy közelben tartózkodó hajónak.

A Hawaii-szigetekhez tartozó Maro Reef mellett nyugvó hajó talán nem volt elég fontos ahhoz, hogy kiemeljék. Meglehet, a vihar miatt sem tudták a pontos helyzetét. Keresték már több alkalommal, ám most sikerrel jártak a búvárrégészek.

Melissa Price, Rebecca Weible és Jason Raupp a mostani expedíció legutolsó napján fedezték fel a Mission San Miguel roncsát. Melissa Price elmondása szerint először nem is jött rá, mi az a hatalmas, sötét tömb, ami felbukkant a víz alatt. Rebecca Weible örömében sikoltozott, táncolt amikor bizonyossá vált, hogy megtalálták a hajót.

Az pedig külön öröm, hogy a roncs nem esett szét darabjaira, viszonylag egyben maradt- megtalálták még a kormánykereket is a helyén. A pontos pozíció ismeretében a régészek visszatérhetnek és folytathatják a maradványok vizsgálatát. A Papahanaumokuakea Marine National Monument területén nyugvó roncs védelem alatt áll, tehát nem lesz akadálya a munkájuknak.

A szakemberek szerint annak ellenére fontos a felfedezés, hogy nem egy legendás, sokak által ismert második világháborús hadihajóról van szó. Az ilyen, fontos háttérfeladatokat ellátó járművek ugyanúgy kivették a részüket a győzelemből, mint a fronton harcolók, és ezeken is tengerészek szolgáltak, akik rossz időben éppen úgy igyekeztek a legjobb tudásuk szerint szolgálatátot teljesíteni. Ám a tenger időnként keményen büntet a hibákért- ennek esett áldozatul sok más hajóval együtt a Mission San Miguel is.

Nagyjából fél évszázada rögzítették a búvárfilmezés egyik legdurvább jelenetét.

Az ausztrál Henri Bource igazán sokoldalú ember volt: szaxofonosként az egyik legsikeresebb bandában zenélt, és a muzsika mellett a másik nagy szerelme a tenger volt. Rengeteget merült, filmeket készített, és pont egy ilyen alkalommal érte baleset.

1964-ben társaival épp fókákat filmeztek. Ekkor váratlanul minden egyes fóka eltűnt a vízből. Az ilyen menekülés általában azt jelzi, hogy egy ragadozó van a mélyben- a búvárok ki akartak jönni a hajóra. Ám már elkéstek: Henri Bource bal lábát a felszín közelében ragadta meg egy nagy fehér cápa. A kétségbeesetten vergődő búvár nagy nehezen kiszabadult, de súlyosan megsérült. A felvételen látható, hogy térd alatt hiányzik- Bource jelezte a többieknek, hogy folytassák a forgatást! Így születtek meg a felvételek, de azok véres mivolta miatt csak linkelem a jelenetet- ennek tudatában kattintson, aki látni szeretné.

Bource viszont így is mázlistának mondható, ugyanis a nagy vérveszteség ellenére túlélte a támadást. Három hét múlva pedig már újra a színpadon állt- amikor a banda többi tagja látta, hogy épp a lábát veszik, ők is felemelték az egyik lábukat!

Másfél hónap múlva pedig Henri Bource visszatért a tengerbe is. Ma már elfogadottabb, hogy mozgássérültek is búvárkodnak, de fél évszázada még nem volt megszokott, hogy valaki, aki a felszínen mankót használt, elboldogul a felszín alatt. Őt viszont nem lehetett lebeszélni a merülésről.

Noha egy-egy támadás után időnként valóságos hadjárat indul, hogy kifogják az "emberevő" cápát, az ilyen ötletek ellen gyakran pont maguk a megtámadottak tiltakoznak. Henri Bource sem a bosszú kedvéért folytatta a búvárkodást: kamerával "vadászott", úgy próbálta megörökíteni a cápákat természetes közegükben. Erről egy kis riport is született, ahol látható, egy uszonnyal is ügyesen mozog a vízben.

Bource 1998-ban hunyt el- a cápatámadást túlélte, de a rákbetegséggel szemben alulmaradt.

A filmre vett támadás pedig a cápák és emberek kapcsolatáról nem sokat mond, hiszen ez egy egyedi baleset volt, nem más. Bource is csak így emlegette, és elfogadta, hogy a tenger mélyén előfordulhatnak váratlan dolgok. Ám a szépségek messze kárpótolják az embert...

Egy kisfilm olyan állatokat vonultat fel, amelyek néha idegen lénynek, néha igazi szemfényvesztőnek tűnnek- vagy egyszerűen csak nagyon-nagyon szépek.

Nem véletlenül jár manapság olyan sok búvár Ázsiába. Az izgalmasabb úti célokon a "nagyvadak" és a milliónyi színpompás apróság ugyanúgy megtalálható- maximum nem pont ugyanazon a merülőhelyen. Népszerű például Új-Guinea szigete, aminek mind a két fele (az Indonéziához tartozó Raja Ampat illetve Pápua Új-Guinea) egyaránt fantasztikus tengeri élővilággal kecsegteti a búvárokat.

A pech az, hogy meglehetősen drága ide elutazni, így aztán bármennyire vonzó hely, a többség lemond róla. Szerencsére Dustin Adamson ott járt, és nagyszerű felvételeket készített- ezúttal a kisebb lényekre koncentrálva.

Aki nem tudja, miféle lényeket is kellene látnia, az eleinte csak találgathat, melyik az állatnak az eleje vagy a hátulja, hol van a szeme és így tovább. Ám érdemes többször megnézni a csodás kisfilmet, és ha figyelünk a részletekre, lebuknak még a legjobban rejtőzködő tengeri varázslók is...

A búvárkodás manapság már nem csak a gazdag fehér férfiak kiváltsága, de nem mindig volt ez így.

Kramer Wimberley már rutinos búvároktató, és ha a tenger mélyéről kérdezik, azt válaszolja rá: "Az az otthonom." Ma is ugyanolyan szenvedélyesen szeret merülni mint annak idején, noha a kezdet elég furcsára sikerült. Egy bermudai nyaraláson győzték meg arról, hogy érdemes lenne kipróbálnia a búvárkodást. Amikor csodálkozott, hogy mindenféle tanfolyam nélkül merülhet, csak legyintettek, menni fog az, majd elmondunk mindent útközben. 

A hajó végében, a vízbe ugrás előtt jött rá, hogy tulajdonképpen mindenféle tudás nélkül merül alá. Aztán mégis belevágott, és nem bánta meg: a szeme előtt kitáruló csodavilág egyből rabul ejtette, és onnantól kezdve a merülés szerelmese.

Ám nem mindig volt egyszerű a helyzete. A búvárhajók többségén ő volt az egyetlen színesbőrű, és a többiek idegenkedtek tőle. Állítólag az Egyesült Államokban élő afroamerikaiak hetven százaléka úszni sem tud, ezért a búvárok szeméből azt olvasta ki Kramer, hogy akar merülni egy ember, aki nyilván az úszással sem boldogul. 

Természetesen ettől még eljárt búvárkodni, ám már-már úgy érezte, ő az egyetlen fekete búvár a világon. A kétezres évek elején a Cozumelen nyaralt, amikor pár hozzá hasonlóan afroamerikai turistára figyelt fel: hallhatóan merülésekről beszélgettek. Szóba elegyedett velük, ők pedig csodálkozva kérdezték: "Hát nem a találkozóra jöttél?" Kramer Wimberley ekkor csöppent bele a National Association of Black Scuba Divers (NABS) életébe, és hirtelen több száz, hozzá hasonlóan színesbőrű búvárral ismerkedett meg. Barátokra, új közösségre lelt azok között, akik ugyanúgy a tenger szerelmesei, mint ő, és ugyanúgy előítéletekkel kellett megküzdjenek.

Bár búvárként örül neki, hogy létezik egy ilyen szervezet, megjegyzi, jobb lenne, ha nem létezne az NABS. Az ugyanis azt jelentené, hogy nem lennének olyan emberek, akiknek keresniük kell a megfelelő társaságot, és együtt hoznak létre szervezeteket, mert annyira egyedül érzik magukat például egy búvárhajón. Ám ma még azért mindig léteznek határvonalak, ki nem mondott előítéletek bizonyos körökben. (Megjegyzem, kétségtelen, hogy annak idején a búvárkodással megismerkedő nyugatiak -többségben természetesen férfiak- vitték el a világ sok sarkába a könnyűbúvárkodást, hobbiként és üzletként. Sokáig alig lehetett helyi búvárokat látni Ázsiában vagy Afrikában, de egyértelműen érezhető a változás.)

Kramer azóta már búvárokat tanít. Nem azzal foglalkozik, ki fekete vagy ki nem, a célja az, hogy mindenki érezze jól magát a víz alatt. Szívesen szánja rá az időt a mások által "nehéz esetnek" tartott emberekre, akik valamilyen okból lassabban haladnak, még az is nagy eredmény, ha egyszer a víz alá dugják a fejüket. Ám annál nagyobb a boldogság, amikor megteszik- és még élvezik is a merülést!

Az ilyen élmény ad erőt a hozzá hasonló oktatóknak, akik szárazon kicsit már elveszettnek érzik magukat. Neki pont olyan álmai vannak, mint a kezdőknek: ilyen-olyan állattal való találkozásra vágyik, vagy egyszerűen csak élvezi a búvárkodást, sokadjára is. Kramer bevallottan nem könnyű eset a mindennapokban, de azt mondja, egyszerű hozzá a kulcs: szóba kell hozni a tengert és a merülést, és máris a legjobb formáját mutatja.

Ha cápa és delfin van, minden van, mondják a búvárok.

Valljuk be, mostanában azért ritkán emlegetik Floridát első számú búvár úti célként. Bizonyos szintig ismert, milyen szerepe volt az állam korallzátonyainak az amerikai búvárkodás felfutásában, aminek köszönhetően globális iparággá vált ez. Arról is sokan hallottak, hogy Floridában vagyonokra tettek szert szerencsés és kitartó kincsvadászok, de az ilyesmibe úgyse tud valaki belevágni egy pár napos búvártúrán.

Szóval Floridának szép a múltja, de úgy tartják, a rengeteg búvár és hajós miatt a zátonyok állapota erősen leromlott, a Karib-tengernek rengeteg más, vonzóbb pontja van. Ráadásul a merülés is elég drága, szóval nem mondhatnám, sok oda vágyó búvárt ismernék.

Tulajdonképpen minek is merülnénk ott, ahol alig látunk valami érdekeset? Vajon él ott valami a víz alatt, amiért érdemes lenne felszállni egy búvárhajóra?

Nos, egy szerencsés búvár felvételei bizonyítják, a tengerben bizony kellemes meglepetés is érheti az embert. Már az se rossz, ha karnyújtásnyira úszkál tőle egy cápa, na de amikor először az első, aztán a második merülőhelyen is felbukkan egy csapatnyi érdeklődő, játékos delfin, máris máshogy néz az ember a floridai merülési lehetőségekre. És tökéletesen megérti az ember a hölgy boldog víz alatti táncát- sokan mások reagálnának így egy ilyen szuper napra.

Egy titkos alagútban akart 25 kiló kokaint az USA területére juttatni egy mexikói férfi, de az amerikai rendőrök elcsípték.

A közép- és délamerikai kábítószerkereskedők mindent eszközt bevetnek, hogy az illegális árut bejuttassák az Egyesült Államokba. Már eddig is lehetett hallani mindenféle trükkről, a búváros megoldás csak egy a sok közül.

Evelio Padilla még nedves búvárruhában volt, amikor rajta ütöttek a hatóságok, akik megtalálták a közelben egy zsákban a drogot is. A mexikói férfi mindent bevallott, de így is 20 év börtön várhat rá a hatalmas mennyiségű kábítószer csempészésének kísérlete miatt. Ráadásul meglehetősen jó felszerelése volt a búvárnak: egy újralégzőt használt a víz alatt, aminek az a jellegzetessége, hogy a többség által használt légzőkészülékkel szemben nem ereszt ki buborékokat, így egy búvár észrevétlen tud vele maradni.

A hatóságok természetesen nem csak a csempésszel foglalkoztak, megkeresték az alagút bejáratát is, ami Kaliforniába nyílik. Feltárták, hogy a 45 méter hosszú járat másik vége természetesen a határ mexikói oldalán van. Komoly szállítórendszert építettek ki, hogy zavartalanul folyhasson az illegális tevékenység.

A hatóságok képviselője elmondta, a csempészek elszántságához csak a bűnüldözőké mérhető, akik minden megtesznek az elfogásukért- pedig arra kevesen számítanak, hogy a szárazföld közepén tűnik fel egy búvár egy zsák kokainnal.

Természetesen Padilla azzal védekezik, hogy őt kényszerítették erre az egészre, esze ágában sem volt drogot csempészni. Azzal hitegették, hogy embereknek segít majd eljutni az Egyesült Államokba, aztán amikor átért a hátáron, megfenyegették. Arról persze nem nagyon beszélt, ki is volt a megbízója és kik építették az alagutat.

A drogkartellek vezetőit mindig jóval nehezebb elkapni- ezt az alagutat betemetik, de ki tudja, hol ássák ki a következőt. Csóró vagy kiszolgáltatott búvárt sajnos mindig találnak majd, aki vállalja a merülést. És ha lebuknak, akkor ő ülnek majd hosszú éveket, míg a hasznot lefölözők meggazdagodnak...

Nem bulvárlapoknak témát szolgáltató szerelmi háromszögbe bonyolódott a szép színésznő: egy teknőssel ismerkedett össze a víz alatt.

Salma Hayekről viszonylag ismert, hogy a tenger szerelmese. Már hosszú évek óta rendelkezik búvárvizsgával, még a Bahamákon tanult meg készülékkel merülni, ahol egy film forgatása okán jutott el. 

A színésznő pedig természetesen azóta is szívesen jár a tengerpartra lazítani. Nemrég pedig egy víz alatti videót töltött fel az Instagramra, amin épp egy teknős társaságában látható. Odalenn megfordulnak a szerepek: a barátságos állat lett a sztár, és a híres színésznő a lelkes rajongó...

Egyre kevésbé népszerű a delfinshow: jelentősen visszaesett a SeaWorld nyeresége.

A delfinek és más tengeri emlősök fogságban tartása ellen egyre többen harcolnak. A mozgásigényükhöz képest túlságosan szűkös medencében sínylődő palackorrú- vagy kardszárnyú delfineket mindenféle produkciókra tanítják be, amivel elszórakoztatják a sok pénzt fizető nézőket, de azzal kevesen törődtek sokáig, milyen körülmények közt élnek az állatok. Sokan a "mosolyuk" láttán azt hitték, boldogok, pedig szó sincs vidámságról, a delfinek nem tudnak mosolyogni...

Több országban előfordult már, hogy a tiltakozások hatására meghiúsultak a delfinárium nyitására vonatkozó tervek. Sőt, néhol kormányzati döntések is születtek, amelyek nem engedélyezik a delfinek fogságban tartását. (Többek között Magyarországon sem létesülhet ilyen intézmény, noha akad, aki lobbizik érte- természetesen "nemes célok" érdekében, a várható haszonról szó sem esik.)

A SeaWorld amerikai vállalkozásként, az üzletág egyik legismertebb szereplőjeként folyamatosan reflektorfényben van, természetes tehát, hogy gyorsan a környezetvédők célkeresztjébe került. Sorra derülnek ki elkeserítő információk arról, mit kell átélniük az ott élő állatoknak. És az emberek is veszélyben vannak, már többen életüket vesztették ott. 2010-ben például egy tapasztalt delfinidomár, Dawn Brancheau fulladt a medencébe, amikor egy kardszárnyú delfin a mélybe húzta. A Tillikum nevű állat korábban már két másik halálesetnél is ott volt, ki tudja, hogy a bezártság mennyiben befolyásolja a viselkedését.

A SeaWorld-öt negatív színben feltüntető cikkek, filmek sora miatt természetesen a cég megpróbálja tisztára mosni a nevét. Igyekeznek bemutatni, hogy működésükkel nincs semmi probléma, betartják a szabályokat, odafigyelnek az állatok jólétére ám ezek ellenére csökken a látogatók száma, és a nyereség egy év alatt 84 százalékkal esett vissza. Ez pedig mindenképpen rossz tendenciákat jelez.

Az emberek felfogása lassan, de biztosan változik. Ahogy egyre többen ellenzik a bálnák vadászatát és a cápák halászatát, úgy a delfinek fogságban tartása is elítélendő lesz. Más kérdés, hogy a SeaWorld-nél sokkal igénytelenebb intézmények is vannak a nagyvilágban, ahol gyakran pusztulnak el a delfinek, de előbb-utóbb ezek is szembe kell nézzenek azzal, hogy a turisták inkább fizetnek be egy tengeri delfinnéző kirándulásra, mint idomított delfinek ugrálására. 

Azt kell mondjam, tényleg az az igazi élmény. Persze másféle kaland, de azért nagy pillanat ám, amikor az ember a hajóról nézi, ahogy az önként hozzánk csatlakozó delfinek vidáman bukfenceznek, fordulóznak- és utána oda mennek, ahova a kedvük tartja, nem pedig egy betonmedence fogságában élik le életüket.