Vietnamban egyre kevesebben vannak, akik életük kockáztatásával vállalnák a víz alatti halászatot.

A dél-kelet-ázsiai ország hosszú tengerpartja miatt a halászat mindig is az egyik legfontosabb iparág volt. A különböző régiókban más és más módszernek lettek a mesterei az évszázadok alatt az emberek- Quang Ngai arról vált ismertté, hogy az itteni halászok a felszín alá merülve dolgoztak. Ám a munka mindig is veszélyes volt, és manapság már egyre kevesebben akarnak búvárkodni.

Azok, akik még mindig a tengerben dolgoznak, arról mesélnek, hogy több tucat búvár vesztette életét az elmúlt évtizedek alatt. Az önmagában is problémás, hogy a felszerelés primitív, hiszen a búvárok egy maszkot viselnek, és egy locsolócsőhöz hasonló tömlőből szívják a felszíni kompresszor által pumpált levegőt, nincs semmilyen biztonsági tartalék. Az viszont még nagyobb gondot jelent, hogy nincs formális képzés, a búvárok "érzésre" merülnek, így gyakran szenvednek sérülést. 

Természetesen van olyan dolog, amiben a helyi búvárok tényleg nagyon jók: ismerik a tengert, tudják, hol vannak a legjobb pontok a halászatra, tisztában vannak az áramlatokkal, előre látják ha jön a veszélyes vihar. Ám ez kevés, amikor valaki a meghibásodott felszerelés miatt túl gyorsan úszik a felszínre, és dekompressziós betegség alakul ki nála. Ebbe akár bele is halhatnak, de ha túl is élik, gyakran maradandó fogyatékosság lesz a következmény, és természetesen soha többé nem merülhetnek.

Annak idején úgy "tanították" a kezdő búvárokat, hogy rájuk aggattak pár kiló súlyt, és az első teszt egy merülés volt. Aki azt mondta, nagyon fájt a füle, azt egyből el is tanácsolták a szakmától. Aztán fokozatosan növelték a mélységet, míg végül önálló munkára éretté nyilvánították az újdonsült búvárt. Most egy civil szervezet próbálja megismertetni a helyieket a biztonságosabb felszerelések mellett az élettani ismeretekkel is. Ez a tudás, kiegészülve a tenger alapos ismeretével, biztonságossá és eredményesebbé tehetné a munkát.

Ám a fizetés jellemzően nem volt túl jó, főleg a munka veszélyességéhez mérve, így a rutinos és jó búvárok külföldön vállalnak munkát, míg Quang Ngaiban több halászhajó a kikötőben vesztegel búvárok híján. Sokakat aggaszt ez a tendencia, hiszen régen úgy tartották errefelé, az emberek búvárnak születtek. Ly Son és a többi település hajóinak kapitányai most aztán járják a vietnami partokat és olyanokat toboroznak, akik vállalják a tengeri merülést. Ha egy képzett búvárt sikerül szerződtetni, az addig fel sem száll a hajóra, míg nem tesznek le neki egy kis pénzt. Régen hasonlót még el se tudtak volna képzelni, ám a hajótulajdonosoknak nincs más választása.

Meglehet, az is eltolódást okoz, hogy másféle halászati módszerek hódítanak. Ennek is lehetnek negatív következményei: a búvárok ugyanis kizárólag azt vitték ki a vízből, amire szükség volt, amit el tudtak adni. A vonóhálóval dolgozók viszont minden elpusztítanak amit érnek, és a "felesleges" fogást, a döglött, ám számukra értéktelen halakat visszadobálják a vízbe. Ez pedig hosszú távon nem fenntartható. 

Mindenkinek érdeke lenne tehát, hogy ne tűnjön el a víz alatti halászat hagyománya. Közösen tenni kell azért, hogy ez a munka egyszerre legyen biztonságos és jövedelmező.