A búvárkodás manapság már nem csak a gazdag fehér férfiak kiváltsága, de nem mindig volt ez így.

Kramer Wimberley már rutinos búvároktató, és ha a tenger mélyéről kérdezik, azt válaszolja rá: "Az az otthonom." Ma is ugyanolyan szenvedélyesen szeret merülni mint annak idején, noha a kezdet elég furcsára sikerült. Egy bermudai nyaraláson győzték meg arról, hogy érdemes lenne kipróbálnia a búvárkodást. Amikor csodálkozott, hogy mindenféle tanfolyam nélkül merülhet, csak legyintettek, menni fog az, majd elmondunk mindent útközben. 

A hajó végében, a vízbe ugrás előtt jött rá, hogy tulajdonképpen mindenféle tudás nélkül merül alá. Aztán mégis belevágott, és nem bánta meg: a szeme előtt kitáruló csodavilág egyből rabul ejtette, és onnantól kezdve a merülés szerelmese.

Ám nem mindig volt egyszerű a helyzete. A búvárhajók többségén ő volt az egyetlen színesbőrű, és a többiek idegenkedtek tőle. Állítólag az Egyesült Államokban élő afroamerikaiak hetven százaléka úszni sem tud, ezért a búvárok szeméből azt olvasta ki Kramer, hogy akar merülni egy ember, aki nyilván az úszással sem boldogul. 

Természetesen ettől még eljárt búvárkodni, ám már-már úgy érezte, ő az egyetlen fekete búvár a világon. A kétezres évek elején a Cozumelen nyaralt, amikor pár hozzá hasonlóan afroamerikai turistára figyelt fel: hallhatóan merülésekről beszélgettek. Szóba elegyedett velük, ők pedig csodálkozva kérdezték: "Hát nem a találkozóra jöttél?" Kramer Wimberley ekkor csöppent bele a National Association of Black Scuba Divers (NABS) életébe, és hirtelen több száz, hozzá hasonlóan színesbőrű búvárral ismerkedett meg. Barátokra, új közösségre lelt azok között, akik ugyanúgy a tenger szerelmesei, mint ő, és ugyanúgy előítéletekkel kellett megküzdjenek.

Bár búvárként örül neki, hogy létezik egy ilyen szervezet, megjegyzi, jobb lenne, ha nem létezne az NABS. Az ugyanis azt jelentené, hogy nem lennének olyan emberek, akiknek keresniük kell a megfelelő társaságot, és együtt hoznak létre szervezeteket, mert annyira egyedül érzik magukat például egy búvárhajón. Ám ma még azért mindig léteznek határvonalak, ki nem mondott előítéletek bizonyos körökben. (Megjegyzem, kétségtelen, hogy annak idején a búvárkodással megismerkedő nyugatiak -többségben természetesen férfiak- vitték el a világ sok sarkába a könnyűbúvárkodást, hobbiként és üzletként. Sokáig alig lehetett helyi búvárokat látni Ázsiában vagy Afrikában, de egyértelműen érezhető a változás.)

Kramer azóta már búvárokat tanít. Nem azzal foglalkozik, ki fekete vagy ki nem, a célja az, hogy mindenki érezze jól magát a víz alatt. Szívesen szánja rá az időt a mások által "nehéz esetnek" tartott emberekre, akik valamilyen okból lassabban haladnak, még az is nagy eredmény, ha egyszer a víz alá dugják a fejüket. Ám annál nagyobb a boldogság, amikor megteszik- és még élvezik is a merülést!

Az ilyen élmény ad erőt a hozzá hasonló oktatóknak, akik szárazon kicsit már elveszettnek érzik magukat. Neki pont olyan álmai vannak, mint a kezdőknek: ilyen-olyan állattal való találkozásra vágyik, vagy egyszerűen csak élvezi a búvárkodást, sokadjára is. Kramer bevallottan nem könnyű eset a mindennapokban, de azt mondja, egyszerű hozzá a kulcs: szóba kell hozni a tengert és a merülést, és máris a legjobb formáját mutatja.