Igazán különleges csapatmunka eredménye lett egy víz alatti performansz: a búvárfelszereléssel alámerülő táncosok egy koreográfiát adtak elő. A produkció megtekintéséhez vagy a víz alá kellett menni, vagy a kivetítőn lehetett követni azt.
A sajátossága a búvártáncnak az volt, hogy nem csak vegyes nemzetiségű emberek vettek részt a közös munkában Görögországban, de voltak közöttük sérült emberek is, akik a víz alatt ismét átélhették a szabad mozgás élményét.
Egy új-zélandi búvárcsapat közel 900 pénzérmét is talált a tenger fenekén a sok hulladék mellett.
A víz alatti szemétszedésbe sok búvárt lehet bevonni (magam is többször vettem részt ilyenben). Egyrészt ők örülnek, mert merülhetnek, másrészt pedig tesznek valamit a tenger megtiszításáért, ami örömmel tölti el őket. Az ilyen váratlan leletek viszont még egy plusz vonzerőt jelentenek.
A tenger fenekén sodródó rengeteg hulladék a felszínről láthatatlan. Azt hinné az átlagember, hogy a gyönyörű, türkizkék tenger odalenn is annyira igéző- nos, nem mindig. Főleg a forgalmasabb kikötők hasonlítanak egy komolyabb szeméttelephez. Épp ezért merültek alá Wellingtonban a 99 Crew Dive Team tagjai zsákokkal, hogy pár órányi munkával is jelentős eredményt érjenek el. Önmagában nem nagy élmény ám a zavaros, a kotorászás miatt felvert vízben búvárkodni...
Találtak állati csontokat, foszló ruhadarabokat, 116 üvegpalackot, 577 dobozt, no és az a bizonyos 868 pénzérme is a felszínre került sok kisebb-nagyobb hulladék mellett. A búvárok siettek leszögezni, a pénzeknek csak egy része képvisel valóban komoly értéket, de azért így is jó bizonyítékai annak, hogy az emberek mindenfélét a tengerbe dobnak vagy ejtenek.
A terv az, hogy miután alaposabban megnézik az érméket, eladják azt, ami pénzzé tehető- de nem meggazdagodni fognak belőle, hanem ebből finanszírozzák a következő szemétszedéseket. Eddig ugyanis saját zsebből fedeztek mindent, és szabadidejüket áldozták fel. Most legalább elmondhatják, a szerencsés leletnek köszönhetően egy kicsit kárpótolja őket a tenger az eddigi erőfeszítéseikért.
A Lefort nevű orosz sorhajó a hajózás történetének egyik legsúlyosabb katasztrófáját szenvedte el 1857-ben. 
Az 58 méter hosszú, 94 ágyúval felszerelt hadihajót 1835-ben bocsátották vízre, nevét az orosz flotta egykori parancsnoka után kapta. A Balti flottába sorozták be, de nem vett részt ütközetekben a Krími háború idején.
1857. szeptember 22-én a mai Tallinnból hajózott Kronstadt irányába egy kötelék tagjaként. A fedélzeten 756 tengerész mellett több nő és gyermek is tartózkodott, ugyanis a legénység családtagjai közül is többen velük utaztak.
A hajókra váratlanul egy rettentő erejű szélvihar csapott le. A Lefort felágaskadott, az oldalára dőlt, majd szinte azonnal a tengerbe veszett, magába rántva mindenkit aki a fedélzetén volt. A vihar erejére jellemző, hogy azon a napon összesen 30 hajó süllyedt el a Balti-tenger orosz szakaszán. Ám ez sem feltétlenül indokolta volna a hadihajó azonnali pusztulását. A későbbi vizsgálatok szerint ehhez több ok is hozzájárulhatott: a rosszul elhelyezett a rakomány, a meggyengült és nem megfelelően szigetelt hajótest illetve az is, hogy a lőnyílások egy része nyitva volt.
2013-ban az oroszok expedíciót indítottak az S-320 nevű tengeralattjáró felkutatására. A szonár jeleinek vizsgálata során egyszer hajóra emlékeztető körvonalat vettek észre- azt egyből látták, hogy nem tengeralattjárót találtak, de így is érdekesnek tűnt. A 70 méteres mélységbe lemerülő búvár két óra múlva tért vissza a fedélzetre a nagy hírrel: "Uraim, megtaláltuk a Lefort roncsát!"
A roncs olyan, mint egy víz alatti temető, hiszen annyian nyugodtak itt. Az eltelt másfél évszázad alatt háborítatlan volt a Lefort, amiről az orosz búvárok felvételeket készítettek, és egy külön honlapot is készítettek, ahol megismerhető a hajó története, és három dimenziós modelleken "járható be" a roncs. Itt lehet megismerkedni a szomorú sorsú hajóval, ami a Balti-tenger egyik legnagyobb tragédiájának emlékhelye.
A korallokat pusztító töviskoronás csillagok ellen harcolnak mérgekkel, sőt, már önműködő drónok bevetését tervezik, de egy kutató szerint sokkal egyszerűbb módon is ki lehet őket pusztítani: ecettel.
A Nagy korallzátonyra leselkedő veszélyek egyik legnagyobbika egy lassan mozgó tengeri csillag: a roppant szapora töviskoronás csillag. Az állat lassan kúszva megeszi a korallokat, így kihalt pusztassággá változtatja az egykor élő zátonyokat.
A búvárok több csapatban dolgozva egy év alatt nagyjából 350,000 ezer csillagot öltek meg, amihez általában mérget használtak. Ez még így is csak a töredéke a Nagy korallzátonyon található töviskoronásoknak, és mindig lesz is belőlük, mert szaporodási időszakonként több tízmillió petét bocsátanak ki az állatok.
Ha már harcolnak velük, akkor sokkal előnyösebb lenne környezetbarátabb anyagot használni, ami ráadásul könnyen beszerezhető- főleg a harmadik világ országaiban. Mint kiderült, az ecet lehet a "csodafegyver", ami természetesen jóval olcsóbb is a mérgeknél.
Ám a bevetés előtt alaposabban megvizsgálják a kutatók. Lisa Bostrom-Einarsson szerint nincs okuk azt feltételezni, hogy az ecet nagy kárt okozna más lényekben, de már semmit nem használnak fel csak úgy, gondos előzetes tesztek nélkül. Épp elégszer volt már olyan, hogy biztonságosnak gondolt szerekről később derült ki, mennyi galibát okoznak. Az ecethez tehát csak akkor nyúlhatnak a búvárok, ha biztosak benne, csak a csillagokban tesznek vele kárt.
A Fülöp-szigeteken fogtak ki egy olyan cápát, amiről azt gyanítják, még nem ismert a tudomány számára. A macskacápák rokonságába tartozó állat igazi különlegessége az, hogy nagyon szép mintázata van, feltűnő jelenség.
A macskacápák egyébként 60-70 centisre nőnek meg, nem számítanak sem túl nagy, sem túl veszélyes cápáknak. A kispettyes macskacápa az a faj, aminek egyedeit a leggyakrabban látják a búvárok az Adriai-tenger mélyén, tehát valami hasonlóval a Horvátországba járók is találkozhatnak- ha szerencsések.
Ez viszont nem olyan, mint a többi, "unalmasabb" mintázatú cápa. Karcsú testét egyfajta rajzolat borítja, amitől egészen egyedi lesz a megjelenése. Mivel nem nagyon ismert a tudósok számára, így félő, hogy túl gyakran nem látjuk a víz alatt merülés közben, de hát léteznek még roppant ritkán látott cápafajok- és vannak még olyanok, akiket soha, senki nem látott.
A víz alatti világ csak a rajzfilmekben lehet mindig aranyos, ahol békésen megfér egymás mellett minden halacska, rák és csiga. Pontosabban még azokban sem feltétlenül, hiszen a Némó nyomában is azzal indul, hogy egy ragadozó lecsap a főhős bohóchal családjára.
Egy búvárvideós örökítette meg a jelenetet, amiben egy bohóchal valódi veszélybe kerül- és sajnálatos módon a tengerben ritka a happy end. Egy békahal a vadász ezúttal: ezek a szinte mozdulatanul prédára leső, a környezetükbe beolvadó halak hatalmasra ki tudják tátani a szájukat a pillanat törtrésze alatt, és elnyelik a mit sem sejtő áldozatulat.
Dustin Adamson filmje talán még durvának is tűnhet, de a helyzet az, hogy a tenger mélyén így zajlik az élet: az állatok egyszer vadászok, egyszer üldözöttek, helyzettől függően. A túlélés az ügyességen és a szerencsén múlik, és minden pillanat váratlan fordulatot hozhat...
Új-Zéland vizeiben élt egy legendás hírű delfin bő évszázada, aki rendszeresen átvezette az arra járó hajókat egy veszélyes tengerszoroson.
Az állat először 1888-ban bukkant fel a Cook-szorosban a Brindle nevű szkúner előtt. Akkortájt még egyáltalán nem tartották akkora becsben a delfineket (jellemzően halnak gondolta a legtöbb ember ezeket az emlősöket), és a legénység néhány tagja le akarta lőni. A kapitány felesége győzte meg őket, hogy ne bántsák a barátságos delfint, aki a hajó orra előtt úszva gyakorlatilag mutatta a biztonságos utat.
Onnantól kezdve a Pelorus Jack nevű "önkéntes révkalauz" gyakran szegődött az arra járó hajókhoz, és előttük úszott, kikerülve a veszélyes sziklákat. A legenda szerint a rossz hírű szorosban egyetlen hajó sem futott zátonyra, amikor Jack jelen volt és segítette a navigációt. 
Noha Pelorus Jack afféle helyi híresség lett, mégis rálőttek egy Penguin nevű hajóról 1904-ben. Az állat megsérült, és az eseteknek érdekes következménye lett: a helyi parlament törvényt hozott arról, hogy a delfin védelem alatt áll. Úgy vélik, ő volt az első olyan egyedi állat, akinek megóvása érdekében törvényt hoztak. Ő pedig a lövés ellenére tovább folytatta a hajók kalauzolását- a legenda szerint a Penguint viszont elkerülte, és az 1909-ben a Cook-szorosban balesetet szenvedett.
A maorik is tisztelték az állatot, ami nemzetközi hírnévre is szert tett. Lapok címlapjára került, Mark Twain pedig állítólag csak azért utazott el Új-Zélandra, hogy láthassa. Mindenféle legendák szövődtek köré, vannak, akik szerint soha nem fogadott el ételt a hajóról, mások szerint azért megette amit dobtak neki.
A korabeli képek alapján be lehetett azonosítani, hogy egy Risso-delfinről van szó, ami azon a környéken meglehetősen ritka faj. Mindig egyedül látták, bizonyos hajók addig be se mentek a szorosba, amíg a vidáman ugrándozó delfin fel nem bukkant. A hajó előtt bukfencezett, átúszott alatta párszor, aztán a hajó orra előtt úszva pár méterrel mutatta az utat. Mindig közel maradt a felszínhez, így jól láthatták világos testét.
Nem lehet tudni, pontosan mikor hunyt el Pelorus Jack. 1912 után megritkultak a beszámolók, és az első világháború viharos éveiben nem is foglalkoztak annyit a jószándékú delfinnel. A tengerészemlékezet viszont megőrizte a legendáját, ami érdekes (és nem egyedi) példája a tengeri emlősök és az emberek néha különleges kapcsolatának.
Egy tigriscápa félelmetes állkapcsai csak pár centivel vétették el egy vízben úszó lábát- mindig elképedek, ha ilyen felvételt látok.
És nem azért, mert a "cápa emberevő szörny", hanem azért, mert a fickók jó eséllyel csalizással vonzották a csónak közelébe az állatokat, voltak annyira hülyék, hogy egy szál fürdőgatyában ugrottak be a búvároknál jóval nagyobb tigriscápák közé, és nem figyeltek rendesen, merre úszkálnak éppen. Igen, ez klasszikusan esztelen vakmerőség, és semmit nem mond el arról, támadnak-e a cápák vagy sem.
Pontosabban az kiderül, hogy igazán nem akartak bántani senkit. Mert kétség ne legyen, ekkora tigriscápák már könnyen okozhatnak súlyos sérülést- ha nagyon akarnak. A sznorkelezők megúszták a dolgot, de azt hiszem, tele lehetett a gatya a kaland után.
Szerencsére nem történt baj, és nem jelennek meg olyan cikkek, amiben az áll, hogy "úszót tépett szét egy vérszomjas cápa". Így úszkálni a cápákkal nem vagány, nem menő. Egyszerűen csak hülyeség...
Az oroszok állítólag távirányítású víz alatti eszközöket terveznek, amelyeket atomfegyverrel szerelnek fel. Nem túl kellemes gondolni, hogy ilyesmik fognak egyszer cirkálni a mélyben- mert ne legyen illúziónk, más országokban is kísérleteznek ilyesmivel.
Az utóbbi években mindent elárasztottak a drónok. Ma már az amatőrök is fantasztikusan ügyes repülő eszközöket vehetnek, viszonylag nyomott áron. A távirányítású pilóta nélküli gépekkel már eredményesen harcolnak több fronton is- természetesen a hadi célokra bevetett drónok lényegesen kifinomultabb eszközök.
A következő lépés pedig a víz mélyének meghódítása lehet. Az egyik közösségi finanszírozású oldal nagy sikerű projektje például ilyen eszköz kifejlesztését célozza. Úgy fest, az emberek anélkül szeretnék felfedezni a víz alatti világot, hogy nekik maguknak le kellene merülniük.
Sajnos a katonáknak egészen más célok járnak a fejükben. A kicsi, nehezen felderíthető és viszonylag olcsó drónokkal lehet járőrözni, vagy a világ másik felére átküldhetik őket, ahol észrevétlenül meglapulva várhatják a támadásra a parancsot.
És egészen komoly fegyvereket is vihetnek, ami még ijesztőbb. Az oroszok állítólagos terve, amiben nagy rombolóerejű atombombát szállítana az eszköz, meglehetősen rosszul hangzik. Mi történik, ha meghibásodik, vagy zavarja valami a kommunikációt? Netán rossz kezekbe kerül egy atombomba?
Megint egy olyan dolog, aminek hallattán az embernek még a kedve is elmegy a búvárkodástól. Valahogy nem lenne jó azzal a tudattal úszkálni a felszín alatt, hogy ott önjáró atomfegyverek is cirkálhatnak.
Remélem, hogy tényleg messze van még a bevethető állapottól a fegyver, és nyugodtan lehet merülni évekig. Abban sajnos nem hiszek, hogy az orosz, kínai, amerikai, indiai vagy a többi haditengerészet feladná az ilyen elképzeléseket. Nem jellemző rájuk ilyen ügyekben az önmérséklet...
Már csak egy német búvárhajó helyzetét nem ismerték a Finn-öböl mélyén eltűntek közül- egészen mostanáig, amikor finn búvárok megtalálták az U-679-et Észtország közelében.
A VIIC osztályú U-679-es sorozatszámú tengeralattjárót 1942-ben kezdték építeni, és 1943-ban bocsátották vízre. A VIIC osztályba tartozó tengeralattjárók fontos szerepet kaptak a német flottában, gyakorlatilag minden hadszíntéren bevetették azokat. A 67 méter hosszú hajókatt öt torpedóvető-csővel szerelték fel. Az U-679 1944-től teljesített szolgálatot a tengeren, két szovjet rongált meg a Balti-tengeren. 
A tengeralattjáró 1945. január 9-én veszett oda. A jelentések szerint egy szovjet tengeralattjáróvadász mélységi töltetei végeztek vele, és a detonáció következtében elsüllyedt U-679 legénységének valamennyi tagja, 51 ember életét vesztette.
A finn búvárok kutatása 2015 augusztusában járt sikerrel, amikor megtalálták a part közelében a hajó maradványát. Szeptemberben tudtak lemerülni a roncshoz, az ugyanis 90 méteres mélységben nyugszik. Felmérték az U-679 állapotát, és a vizsgálódásuk szerint a jelentések tévesek voltak, a tengeralattjáró valójában őrjáratozás közben aknára futott, és ez okozta vesztét. 
A háborús sírhelynek számító roncs az észt törvények szerint védettnek számít. A Subzone nevű búvárcsapat pedig tovább kutatja a Balti-tenger mélyét, mert akadnak még hajók, amiknek ott veszett nyoma az elmúlt évszázadokban. A Finn-öböl utolsó tengeralattjárójának helyzete viszont most már ismert, és talán további merülések után egészen biztosan lehet tudni majd a sorsáról.
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
