Big Blue Búvár Blog

Egy elsüllyedt szovjet tengeralattjáró belsejében készítettek érdekes videót merész búvárok: így most mindenki előtt feltárulhatnak az S212 (Щ 212) jelű hajó titkai.

A szovjet dízel-elektromos tengeralattjárót 1936-ban bocsátották vízre, és a fekete-tengeri flottában szolgált. 1941 novemberében indult el egy őrjárat a Duna torkolata közelébe, ám elvesztették vele a kapcsolatot, és többé nem hallottak róla. 

1976-ban fedezték fel a jelenleg az Ukrajnához tartozó Znemnij (Kígyó) sziget közelében, majd a roncsot is sikerült azonosítani, mert abban a térségben nem veszett el más tengeralattjáró ebből a sorozatból. Annak idején nem tudták biztosan, hogyan veszett oda, ám a feljegyzések szerint ott egy román aknamező volt, aknára futva süllyedhetett el, több részre szakadva. Az 58,5 méter hosszú S212 hajón 37 fős legénység szolgált.

Már jártam két múzeumban is tengeralattjáróban, és így megtapasztalhattam, mennyire szűkös a tér egy ilyen hajóban. Búvárként eszem ágában sem lenne beúszni, de szerencsére vakmerő orosz búvárok helyettem is bevállalják az ilyesmit. A háborítatlan belső térben mindmáig jól megfigyelhetőek a műszerek, a motorok is. Ebben a sötétben, a nem túl erős lámpa fényénél meglehetősen kísérteties a hangulat...

Elképesztően merészek voltak ezek a srácok, akik palack nélkül merültek le cápák közé, és az egyiket sikerült annyira megnyugtatni, hogy a szájából ki tudták szedni a beleakadt horgot.

Arról már többször írtam, hogy a beszakadt hálók, horgok hosszú távú pusztítása elképesztő mértékű lehet. Az áldozatok jelentős részét soha nem látja senki, de elképzelhetjük a szenvedést, amit egy hálóba gabalyodott fulladozó állat él át, vagy azt, amikor egy szájba akadt horog miatt nem tud normálisan táplálkozni egy hal.

Előkerülnek olyan videók, amikor lelkes és bátor búvárok próbálnak segíteni, levágják a zsinórokat bálnákról, kivágják a hálóból a teknősöket, és talán a legnagyobb veszélyt vállalva kiakasztják a cápák szájából a horgokat. Nem egyszerű mutatvány, hiszen a cápák gyorsak, erősek, és a hegyes fogaik közelében kell matatni azoknak, akik segíteni akarnak.

És arra mit mondjunk, hogy valakik palack nélkül merülnek alá, simogatással megnyugtatják annyira a cápát, hogy az elviselje a "szájsebészeti kezelést", és ügyes mozdulattal meg is szabadítják a horogtól az állatot? Minden szempontból óriási teljesítmény ez- minden tekintetben megemelem előttük a kalapom!

A természet egyik különleges látványosságának számít az, ahogy a Maldív-szigeteken, Hanifaru Bay közelében összejön az óriási mantaráják serege, és lakmároznak a planktonokból.

Ám nem csak a manták népesítik be a környéket, rengeteg turista is érkezik, hogy velük ússzon a tengerben. Nincs mese, különleges élmény ennyi hatalmas rája között búvárkodni, akik az emberekkel nem nagyon foglalkozva tempóznak, pörögnek, kanyarodnak.

Az elegáns manták sokak kedvencei, és azokat a pontokat az egész világon számon tartják, ahol gyakorlatilag garantáltan lehet velük találkozni. Ám Hanifaru neve ezek között a pontok közt is fogalommá vált- ha valaki megnézi a videót, nem kell magyarázni, miért.

98 esztendős korában elhunyt Bruce Mozert, aki különleges hangulatú víz alatti képeivel stílust teremtett, és ismertté tette a floridai Silver Springs nevét.

Mozert még a múlt század harmincas éveiben egy Tarzan film forgatásakor készített képeket a víz alatt. Mint akkoriban sokan mások, ő is maga fabrikálta a vízhatlan tokokat- nem volt egyszerű ezekkel a primitív szerkezetekkel minőségi felvételeket készíteni.

A későbbiekben aztán az lett a védjegye, hogy a Silver Springs kristálytiszta vizében afféle életképet rendezett meg. A mélyben levő modellek napoztak, tévéztek, gátfutottak és így tovább. Manapság megint divatos az ilyesféle víz alatti modellfotózás, de Mozert ezt több, mint hat évtizede kezdte, a műfaj igazi úttörőjének számított. Tehetségét igazolja, hogy legjobb képei ma is annyira hatásosak, mint annak idején voltak.

Új trend, hogy állatokra rögzítenek könnyű kis kamerát, így azok szemszögéből figyelhetjük meg, merre úsznak a víz alatt, mit csinálnak, hogyan mozognak.

Ezúttal egy fókás felvételt találtam, ami Mexikóban készült. Az állat gyorsan mozog, nagy bedöntéssel veszi be a fordulókat, de ez igazán senki nem lephet meg, aki látott már filmet a fürge mozgású fókákról.

Persze ezek a rövid felvételek inkább csak ízelítőnek mondhatók, hosszabb ideig kellene viselni az állatoknak a kamerát ahhoz, hogy igazán sokat tanulhassunk a videókból. A kamerák kicsik, rögzíteni sem bonyolult, a kérdés inkább az, hogyan szerezzük vissza az eszközt. Általában olyan dologgal rögzítik, ami folyamatosan feloldódik, így pár perc után meg lehet keresni a tenger felszínén lebegő kamerát.

No de ha pár napig van rajta, azt nehéz kivárni, és a tengeren egy minikamerát felkutatni olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Szóval kellene egy jeladó is- ez egyelőre csak a profiknak áll ilyen kis méretben rendelkezésre. De a jövőben szerintem ez lesz a trend: amatőrök is jeladós kamerát tesznek az állatokra, és a rengeteg felvétel sok tanulsággal is szolgál majd.

Mindig is nagyon népszerűek voltak azok a roncsok, amelyek rakterében szárazföldi járművek várták, hogy a tenger élővilága vegye őket birtokába. Ilyen roncs a Thistlegorm Egyiptomban, az Umbria Szudánban, a Zenobia Cipruson- és ebbe a sorba tartozik a DS Sao Paulo is, ami norvég vizekben nyugszik.

Az 1921-ben vízre bocsátott, 110 méter hosszú teherhajó a német inváziós flotta egyik tagjaként tartott a norvég partok felé, amikor 1940. április 9-én aknára futott és elsüllyedt. A rakományában hadianyagok voltak, így többek között autókat és motorokat vitt magával. 

A roncs tehát érdekes, van mit nézni rajta kinn és benn. Az apró probléma nem az, hogy kissé hideg a víz Norvégiában, hanem a mélység: 80-90 méterre lemenni pár szép állapotban megmaradt veterán járgányért csak a búvárok egy kis részének reális álom. Szerencsére ők viszont fotóznak is, így meg tudom osztani Thomas Andre Larsen képeit illetve Anders Kjeserud videóját is. Nagy élmény lehet az ottani búvárkodás...

Ha egy hajóroncs túlságosan mélyen van, vagy nehéz átfogó képet alkotni róla, a modern technikát vetik be a kutatók. 

Írországban is ilyen expedíciót indítottak Dr. Ruth Plets vezetésével. A kutatók az RV Celtic Voyager fedélzetén dolgoznak, hogy az Ír-tenger mélyén nyugvó első világháborús hajókat felkutassák. Minderre jó indokot ad az események száz éves évfordulója.

Ezeknek a hajók egy része túl mélyen van a merüléshez, így gyakorlatilag senki nem látta őket, mióta elsüllyedtek. A kutatók útjuk során elmentek az 1917-ben aknára futott SS Chirripo roncsához, az 1918-ban torpedónak áldozatul esett SS Polwell maradványaihoz, és a szintén torpedóval kilőtt RMS Leinsterhez, ami 500 embert ragadt magával a hullámsírba.

A kutatók a roncsok felett egészen lassan haladva végezték a műszerrel a vizsgálatot, így nagyon sok pontból állt össze a három dimenziós kép. A különlegesen részletes modelleken gyakorlatilag a hajó kis alkatrészei is felfedezhetők- és persze látható az is, hány darabra szakadtak süllyedés közben, milyen állapotban vannak manapság. A tengerben a látótávolság nem túl jó errefelé, tehát nincs az a kamera, amivel hasonló képet alkothatnának.

A roncsok közeléből üledékmintákat is gyűjtenek. Ezeknek az elemzésével azt szeretnék kideríteni, jelentenek-e potenciális veszélyt a hajókból esetlegesen szivárgó szennyező anyagok.

Száz év után minden roncs automatikusan védetté válik az ír törvények szerint, tehát hamarosan valamennyi most vizsgált hajó ilyen státuszt kap. Emiatt is fontosnak tartották az állapotuk megismerését, és szeretnék évről évre nyomon követni, ha változás történik. A cél az, hogy megőrizzék a víz alatt nyugvó kulturális örökséget, amíg még felismerhetőek és kutathatóak a tenger mélyén levő hajók.

Ilyen volt, ilyen lett: az SS Polwell a tengeren és a víz alatt

A világ sok pontján háborognak a búvárok, mert a hírek szerint a helyi önkormányzat 2016. január 1-től tiltani fogja a különleges smaragzöld színéről és kristálytiszta vizéről híres tóban a merülést.

Hadd kezdjem a téma körüljárását a saját élményeim felidézésével! Még nem voltam túl rutinos búvár, de vágytam arra, hogy új helyekre jussak el. A hazai tavakban többször csalódtam, vagy a csapnivaló látótávolság, vagy a nem létező infrastruktúra miatt, ezért egyre gyakrabban kezdtem el Ausztria felé kacsingatni. Több, mint egy évtizede annak, hogy elkezdtem szomszédainkhoz járni, ahol több remek búvárélményem volt.

Szerencsére akkortájt már az interneten is sok információt el lehetett érni. Több osztrák oldalon olvastam egy legendás kis tóról, ami Stájerország szívében található, Tragöss falu mellett. A leírás szerint a környező hegyekben tavasszal elolvadó hó vize tölti fel a völgyet, és ebben a jéghideg, ám kristálytiszta tóban lehetett merülni nagyjából május és augusztus között, amíg túl sekély nem lett.

Elautóztunk, és már elsőre magával ragadott a csodaszép környezetben levő Grüner See látványa. A tó partján levő parkolónál csak páran álltak, könnyű volt öltözni, szerelni. Még egy búvárcsapatot is találtam, akik szívesen megengedték, hogy csatlakozzak hozzájuk. Bár nedvesruhában meglehetősen hűvös volt a víz (alig 6-7 fokos nyáron is!), nagyszerű élmény volt a kristálytiszta tóban a merülés. A felszín alól kinézve látszottak a környező hegyek, odalenn pedig pisztrángok úszkáltak a hideg víz által konzervált zöld mezők, fák felett.

Az évek alatt többször sikerült eljutnom a tóhoz. Néha sekélyebb vízállásnál merültem, néha mélyebb volt, a látótávolság pedig a nagyon jó és a káprázatos között változott. Több alkalommal jöttek velem barátok, és mindenkinek lelkesen meséltem a Grüner See fantasztikus víz alatti világáról, így szerintem többeket én biztattam fel a látogatásra. Azt hiszem, nem csalódott soha senki...

Egy-két éve kapta fel a nemzetközi híroldalak egy része a tó nevét. Olyan sztárok osztották meg az itt készült különleges fotókat, mint Ashton Kutcher. Nem csak az országon belülről érkezett egyre több búvár, a világ minden pontjáról jöttek, egyre többen olyanok, akik csak a Grüner See-re voltak kíváncsiak. A tó melletti parkolóban már nem lehetett megállni, a víz alatt igazi forgalmi dugók alakultak ki, az üzletet szimatolók kíváncsi turistákat, teljesen kezdő búvárokat vittek magukkal a mélybe jó pénzért. Csak szerencsés napokon lehetett kifogni nyugalmasabb időszakot- jellemzően akkor, ha egyébként nem volt túl jó idő a környéken. 

A sok látogató pedig nem tett jót a tónak. Az óvatlan búvárok felrúgták az aljzatot, odalenn is romlott a helyzet, a felszínről nézve pedig kezdett eltűnni a tó nevét adó smaragzöld szín. Valamit lépni kellett, és a helyi önkormányzat azt a megoldást választotta, hogy mostantól minden tilos a tóban: az úszás, búvárkodás egyaránt. 

Drasztikus megoldás, és fájlalják azok a búvárok is, akik már merültek itt, illetve azok is, akik még nem. Magyar búvárként hozzászoktam ahhoz, hogy évről évre változik, mi merülhető és mi nem, mert itthon ez teljesen szokásos, de Ausztriában általában más a tempó. Nekik egy merülőhellyel kevesebb, de annyi szép tavuk van, hogy búvárkodhatnak sok más helyen. Mi, akik csak az igazi különlegességnek számító Grüner See miatt autóztunk el a környékre, mostantól ezt a régiót kerülni fogjuk, hiszen sétálni sok más helyen is lehet. 

Nyilván ez veszteség lesz a turizmusból élő helyiek számára, tehát azt hiszem, az ottaniak egy része sem boldog a döntéssel. Ha veszélyben van a tó, azt kell mondjam, ellenérzéseimmel együtt sem tudom hibáztatni az önkormányzatot. Mégiscsak az ő felelősségük megőrizni egy természeti kincset az utókornak- ha a túl sok turista tönkretenné a helyet, hosszú távon ugyanúgy elmaradnának a vendégek. 

Sokakkal együtt abban bízom, hogy lesz majd azért egyszer egyfajta kompromisszum, például bizonyos időszakokban, korlátozott számban merülhetnek búvárok, és nem fogják engedni, hogy teljesen kezdők merüljenek ott. Az sem gond, ha viszonylag drágább lesz a búvárkodás, hiszen úgyis csak 2-3 évente mentünk el oda egy kis borzongásra a hideg, de gyönyörű tavat megcsodálni a felszín alatt. Beleférne, ha egy kicsit emelnének a díjon, és elfogadnánk, hogy előre kell jelentkezni.

A végleges tiltást viszont nehéz megemészteni. Mondhatnám, én már merültem, kipipálhatom a kalandot, de sok más ember soha nem élhetné meg azt a különleges élményt, amit a Grüner See ad. Szomorú lenne, ha csak a képek és a videók maradnának meg nekünk...

Tettem fel már a blogba több látványos videót kristálytiszta vízű, lenyűgöző barlangokról, és a hatalmas termekben úszó búvárokat látva talán többet úgy gondolják, ez azért nem olyan veszélyes kedvtelés, mint ahogy mondják.

Nos, találtam egy felvételt, ami azt mutatja be, milyen az, amikor valami váratlan dolog okozhat vészhelyzetet a barlangban. Amennyiben az üledék vagy más felkavarodik, egy szűk járatban gyakorlatilag pillanatok alatt nullára csökken a látótávolság, hosszú ideig csak tapogatva lehet tájékozódni. Kenny Broad és búvártársai olyan élményt éltek át, mintha a víz alatt csapott volna le rájuk egy kisebb lavina.

Nos, itt jön be a képzettség. Egy felkészült barlangi búvár nem csak akkor tud megoldani egy helyzetet, amikor tiszta a víz, de akkor is képes jól dönteni, amikor éppen nem az. Van vezetőkötél, számol mindig elegendő levegőtartalékkal és így tovább. Ilyenkor a kijutás a barlangból nem a véletlen műve, hanem nagyon is tudatos dologról van szó.

A barlangi merülés nem való mindenkinek. Ám aki rászánja magát, az hosszú, kimerítő képzésre számíthat, feltéve, ha nem orosz rulettet akar játszani a mélyben. Természetesen az kárpótlást jelent a sok tanulásért, hogy az ember kevesek által látogatható helyekre juthat el, ráadásul élvezi is a zárt téri merülést, mert tudja mit csinál, és biztonságban van egészen távol a bejárattól is.

Szóval a szép felvételeket is annak tudatában kell nézni, hogy olyan helyeken is bármikor beüthet a baj, és akik azokat a filmeket készítették, nagyon is tudatosan készültek a merülésre. A víz alatt mindig vállalunk több-kevesebb kockázatot, és az a jó búvár, aki tisztában van a veszélyekkel és felkészült azok kezelésére.

Elmélkedtem már arról, hogy milyen furcsa a búvárfelszerelések szegényes színválasztéka. A sors, no meg hosszú évek gyűjtőszenvedélye azt hozta, hogy mindenféle újabb és régebbi cuccok felhalmozódtak nálam otthon, és most sikerült egy képsorozatot készíteni, ami demonstrálja, nem lenne kötelező feketében és szürkében gondolkodni.

Adrival jópár éve merülgetünk együtt. Meglehet, szívesen választott volna szívesebb búvárruhát netán uszonyt, a választék korlátozott. És ez nem pénzkérdés: olcsóbb és drágább felszerelések egyaránt meglehetősen unalmasan néznek ki. Persze, alkalmasak a célra, tartós és biztonságos cuccokról van szó, csak épp el tudok képzelni olyan embert, aki ennél azért színesebb dolgokért adna ki súlyos tízezreket. Amikor új fényképezőgépemet próbálgattam májusban, régi búvártársamat hívtam modellkedni, készült is sok kép, amikkel nagy gond nem volt, csak épp a színek hiányoztak.

Nyáron már ezzel a géppel fotózgattam a Vörös-tengeren. Persze ott azért nem nehéz színes témát fotózni, de a képeken feltűnő búvárok nemtől függetlenül ezekben a sötétebb színekben "pompáztak". Búvárfotós körökben szoktunk beszélni arról, mikor jó és indokolt modellt is a képbe komponálni- nehéz kérdés, egyéni ízléstől is függ természetesen. Ám ha szeretnék is búvárt a képre, igen gyakran gúzsba kötve táncolok (vagyis merülök), mert mindig fekete, szürke vagy sötétkék színek határozzák meg a megjelenésüket.

Nos, a napokban ismét uszodázni voltunk, ismét a gépemet teszteltem, ismét Adrit hívtam, de ezúttal a mindenféle cuccom közül megpróbáltam színeseket előkotorni és kölcsönadni. A szomorú az, hogy ezek az évek során így-úgy kerültek hozzám, mind használtan, mert ilyen feltűnően rózsaszín dolgok mostanában jellemzően nem készülnek. Az elkészült képek nagyon hangulatosak lettek- főleg akkor, amikor egymás után néztem az ugyanott, ugyanazzal modellel, csak szokványos sötét felszereléses fotókkal. A szó szoros értelmében új színt vitt a képekbe ez a pár pink dolog.

Nem kötelező, hogy bárkinek pont ez a szín jöjjön be. Semmi gond, ha valaki tudatosan választ magának feketét vagy sötétkéket. A meglepő (vagy érthetetlen az), hogy az sem vehetne magának rózsaszín, neonzöld vagy tetőtől talpig sárga neoprén ruhát, aki azt szeretne. Tragédia? Hát nem éppen, mert elsősorban a víz alatti világ színei fontosak a számunkra, nem a felszereléseké, de hogy ennyi tere se legyen az egyéni elképzeléseknek, az több, mint furcsa...