Big Blue Búvár Blog

Egy floridai kincsvadász belenyúlt a tutiba, amikor egy 1715-ben elsüllyedt hajó maradványai után kutatva értékes érméket talált.

Floridában igazi iparág épült a víz alatti kincskeresésre. Mivel annak idején ez egy gyakran használt hajóútvonal volt, sokan jártak erre- és sok hajó veszett oda. Az amerikai kontinens kifosztása idején vagyont érő arannyal, ezüsttel megrakott vitorlások tucatjai, százai fordultak meg ezeken a vizeken, és amelyek a tenger fenekére kerültek, azok kincseiben csak a halak és a korallok gyönyörködhettek évszázadokon át.

Ahogy a búvártechnika bárki számára elérhetővé vált, meggazdagodásról álmodók sokasága kezdett el keresgélni Florida partjai előtt. Ezt a tevékenységet viszont szabályozzák manapság, egy fővállalkozó kaphat kutatási jogot egy területre, és ő aztán alvállalkozóknak adhatja tovább ezt egy kisebb tengerrészen. Kincskereső családi vállalkozások járnak ki rendszeresen a kis hajóikkal, abban reménykedve, hogy rájuk mosolyog a szerencse.

Természetesen a többségük nem talál soha semmi igazán értékeset. Egy korhadt fadarab is fontos tárgyi emlék, de nem ér milliókat, így a búvárok csak az aranyra hajtanak. Pont emiatt nem becsülik sokra a régészek az ő tevékenységüket, hiszen csak a pénz motiválja őket, ezért túrják fel a tenger fenekét, míg egy szakember komoly feltárást végezne egy roncsnál.

Persze érthető a kincsvadászok szenvedélye is. Ismerik Mel Fisher sztoriját, aki rengeteg időt áldozott a kutatása, ám amikor megtalálta az Atocha hihetetlen vagyont érő rakományát, minden erőfeszítése busásan megtérült- ők is hisznek benne, hogy egyszer majd nekik lesz valami hasonló nagy pillanatuk. Addig persze bele kell tolni a pénzeket a keresgélésbe, tehát a floridai kincskeresők jó része marad ugyanolyan szegény, mint volt.

Talán kevesebben lennének, ha időről időre nem röppennének fel sztorik nagy leletekről. Ám a helyzet az, hogy tényleg van ott arany, és bizony lehet az embernek mázlija. Egy családi vállalkozás egyik tagja, a 27 esztendős Eric Schmitt alig öt méteres mélységben kotorászva találta meg az arany érméket és a láncokat, méghozzá nem is keveset: 51 pénzérme mellett több, mint 10 méternyi lánc került elő.

A legértékesebb érme egy V. Fülöp spanyol királyhoz köthető darab, ami egymagában félmillió dollárt ér. A többivel együtt összesen egy milliót ér a víz alatt talált lelet. Schmitték elég szerencsés kincsvadászok, mert tavaly és tavalyelőtt is találtak hasonlóan nagy feltűnést keltő tárgyakat. 

A fővállalkozó, a kutatási joggal rendelkező cég a bejelentéssel megvárta az 1715. július 31-én egy hurrikánba került flotta elsüllyedésének 300. évfordulóját. A hajók alig egy héttel korábban hagyták el Kubát, de nem jutottak messzire, és a kincsekkel, tengerészekkel együtt odavesztek a szörnyű viharban.

A leletek értékét hivatalosan felbecsülik, és ez alapján osztoznak majd. Az állam igényt tart mindenből 20 százalékra, amit kiállíthatnak, a fővállalkozó és az alvállalkozó pedig a maradékot osztja fel. Szóval az egymilliónak csak egy része jut Schmittéknek, így hiába tűnik ez nagy vagyonnak, a beleölt időt, pénzt tekintve nem arról van szó, hogy mostantól dúsgazdagok. Egyébként is a kincsvadászat egy szenvedély- egy-egy sikeres kutatás után senki nem hagyja abba. Ha egyszer rájuk mosolygott a szerencse, miért ne lehetne még egyszer ilyen napjuk?...

A hideg vízben búvárkodni szándékozóknak nem kell az Antarktiszra elutazni: elég, ha befizetnek egy grönlandi kiruccanásra.

A legtöbb búvár trópusi tengerekről álmodozik, színes korallzátonyokról, nagy halrajokról. Ám mostanában divatosak lettek a hideg tengerek is, hiszen bárki megveheti az ezek merüléséhez szükséges felszereléseket. Bár kicsivel több előkészület kell hozzá, rutinmerüléssé vált a jég alá búvárkodás is.

A fotós világversenyeken egyre gyakrabban bukkannak fel sarkvidéken készült víz alatti képek. Rozmárok, jéghegyek, hatalmas termetű tengeri pókok, nagy tengeri csillagok láthatóak rajtuk, tehát olyasféle dolgok, amiket kevesen látnak. Míg régen mondjuk egy cápától esett le az állunk, ma más dolgokra csodálkozunk rá, hiszen a meleg tengerekbe könnyen és viszonylag megfizethetően el lehet jutni, de ugyan ki tervez Norvégiába egy búvárutat?

Az ő kedvükért egy angol utazási iroda elkezdett kifejezetten a merülésekről szóló utazásokat szervezni Grönlandra. A hatalmas, de nagyon ritkán lakott szigetre eljutni nem megoldhatatlan, merülőhelyek tucatjaiból lehet választani, persze erősen időjárásfüggő, mi fér bele a búvárprogramba.

Ám aki bevállalja a merülést arrafelé, akár jéglabirintusban is búvárkodhat, ami igazán különleges élmény lehet- és persze újszerű, izgalmas fotótéma. De van itt hajóroncs, sajátos hideg vízi élőhely, bálnatemető is, sőt, a bálnákkal akár úszni is lehet. És persze nem kell kerülgetni más búvárok tucatjait, mint a népszerűbb úti célokon- néhány olyan pont is a túrába iktatható, ahol még soha, senki nem merült.

Manapság már az Antarktiszra is el lehet menni, ha valaki ott búvárkodna, hiszen egyre több hajó visz oda turistákat. Grönland viszont érzésem szerint olcsóbb. Meglehet, az 5000 angol fontos részvételi díj elég vaskos összegnek tűnhet, de ebben már benne van a szállás, a merülés, a repülőút ára is. Nem mondom, hogy holnap befizetek egy ilyenre, de a képeket, videókat elnézve kedvem lenne egy-két grönlandi merüléshez.

Az egész Karib-térséget fenyegeti az invazív tűzhalak elszaporodása, amik mindent felzabálnak, és természetes ellenség hiányában gyorsan szaporodnak. Ám úgy fest, mégiscsak van egy élőlény, ami veszélyes lehet a tűzhalra: egy nagyobb fajtársa.

A ki tudja milyen úton behurolt tűzhalak nemrég jelentek meg a Karib-tengerben. Először Floridában bukkantak fel, majd folyamatosan egyre délebbre találkoztak velük a búvárok és a halászok. Minden sziget körül veszélyt jelent az, hogy a falánk, minden más hal ivadékot lelkesen levadászó ragadozók miatt eltűnnek a halak a korallzátonyokról.

A probléma megoldását folyamatosan keresik. A tudósok kutatják, mi a tűzhalak kordában tartásának leghatékonyabb módja. A búvárok számára tűzhalfogó versenyeket rendeznek. Az éttermek felvették az étlapjukra ezt a fogást. Már azt is mepróbálták, hogy cápákkal etessék meg a tűzhalakat, hátha ők is rákapnak.

Mindez azonban egyelőre nem segített igazán sokat. Rengeteg idő és energia befektetése után sem tudták meggátolni a tűzhalak terjedését a Karib-tengerben, és pár ponton tényleg egészen meg is változott a korallzátonyok képe, mert eltűnt a színes halforgatag.

Ám a halászok azt vették észre, hogy az itt hálóba került tűzhalak gyomrában különleges zsákmány van: más tűzhalak. Végülis érthető, ha nincs más, ami ehető lenne, a zabálógépek új préda után néznek, és a kisebb tűzhalakat falják fel. 

Azért ez még nem jelenti azt, hogy szép lassan az összes tűzhal eltűnik, mert megeszik egymást, és majd csak az utolsó, magányos példányt kell lelőni valakinek szigonypuskával. Ám azt jelzi ez, hogy a természet a maga módján szabályoz: ha túl sok van egy halból, akkor majd a körülmények gondoskodnak róla, hogy kevesebben legyenek. De ahhoz még így is túlságosan nagy számban hódítják meg a Karib-tengert, hogy ebben lehetne bízni. Hamarosan kiderül, hogy sikerül-e felvenni a tűzhalakkal a harcot, vagy a Karib-tenger végleg meg fog változni és át fog alakulni nekik köszönhetően.

Egy angol búvár beismerte, hogy egy 17. századi roncsból illegálisan emelt ki ágyúkat, amiket aztán külföldön értékesített.

Vincent Woolsgrove (érdekes, hogy arrafelé gond nélkül megjelentetik a vádlottak nevét, még a címe is szerepel a cikkekben) hivatásos búvár, Kentben él. Azért kell bíróság elé állnia, mert a London nevű, 1665-ben elsüllyedt hajó maradványai között talált hajóágyúkat a felszínre hozta és 2010-ben eladta azokat 46 ezer fontért. Az ágyúk most egy magászemély birtokában vannak Floridában, így a brit szakemberek nem vizsgálhatták meg azokat.

A rendőrség 2011-ben kezdett el vizsgálódni, miután bejelentést kaptak, hogy páran a víz alatti maradványokat fosztogatnak. Így jutottak el Vincent Woolsgrove-hoz is. A búvár először azt állította, nemzetközi vizekben bukkant az ágyúkra, így ártatlan. Ám Woolsgrove számítógépét átkutatva a nyomozók számos bizonyítékul szolgáló fotóra bukantak. Egyrészt meg lehetett állapítani, pontosan milyen ágyúkat hoztak fel, másrészt az is kiderült, a part közelében történtek a merülések, szó sem volt nemzetközi vizekről.

Az pedig végképp egyértelművé tette a helyzetet, hogy egy tartályban találtak egy 11 kilós 16. századi holland hajóágyút, amit szintén a tenger mélyéről hozott fel, több más lelet mellett. Az ágyú vizsgálata sokmindent elárult a szakembereknek: ezeket a fegyvereket az angolok a 17. században zsákmányolták, és aztán saját hajójukra vitték. A London maradványai között ezért voltak holland ágyúk. Azok mindmáig brit tulajdonban vannak, a víz mélyén is, tehát egyrészt lopásban bűnös a búvár, másrészt a hatóság félrevezetésében

A 300 főnyi legénységet a mélybe rántó London maradványait azóta régészek is vizsgálták már, de kérdés, mi minden tűnhetett még el a tenger fenekéről. A hatóságok szeretnék az eladott hajóágyúkat is visszaszerezni, mert úgy vélik, nem veszhetnek ek így a kulturális örökséghez sorolható tárgyi emlékek. Woolsgrove ügyében hamarosan ítélet is születik- és azért is verheti a fejét a falba, mert ha bejelenti a leletet, jutalmat kaphatott volna.

Bigblue.postr.hu Egy búvárt ragadott el egy nagy fehér cápa az Ausztráliához tartozott Tasmánia mellett. 

Arrafelé nagyon ritka a hasonló eset, ezért igyekeztem kicsit utánajárni a körülményeknek. Azt megírták több helyen, hogy egy amatőr búvár volt az áldozat, aki lányával együtt  fésűkagylókat gyűjteni merült le. Ezeket az ínyencségnek számító kagylókat csak az év  bizonyos időszakában szabad begyűjteni, idén július végéig tartott a szezon. Az áldozat  mellett több más búvár is a víz alatt volt a közelben a támadás idején.

A beszámolók szerint az eset Maria sziget közelében történt a reggeli órákban. A  kagylógyűjtés végén a lány emelkedett először a felszínre. Amikor nem látta, hogy apja is  feljött volna, aggódni kezdett és újból lemerült. Ott azzal kellett szembesülnie, hogy egy  cápa támadott rá édesapjára.

 Egy nappal korábban egy hajós beszámolt egy nagyjából négy és fél méteres fehér cápáról,  ami a közelben ólálkodott. Időnként megjelennek ezek a ragadozók a környéken, de a mostani  eset után érthető módon a hatóságok arra kérték a búvárokat, inkább ne merüljenek ezekben  a vizekben. 

Persze a búvárok maguktól is meggondolnák ezt az elkövetkezendő időszakban. Érthető módon  megrázta a tenger szerelmeseit mindaz ami történt, hiszen szinte soha nem látnak cápát  merülés közben. Általában sekély, hideg vízben keresik a kagylókat, a ragadozók akkor  szoktak feltűnni, ha nagyobb halrajok jelennek meg, ám ezúttal nem volt ilyen errefelé.

Ausztrália más részein gyakrabban előfordulnak végzetes cápatámadások, de Tasmániában alig  jegyeztek fel ilyet. 1993-ban történt egy nagy port felkavaró eset, amikor Therese  Cartwright vesztette életét merülés közben. A fiatal ötgyerekes anyuka egy csoport  tagjaként fókákkal szeretett volna búvárkodni. Valami gondja akadt a felszerelésével,  lemaradt, aztán a többiek csak annyit láttak, hogy egy hatalmas nagy fehér cápa elragadja.  A nő maradványai soha nem kerültek elő.

Annál az esetnél könnyebb volt magyarázatot találni a támadásra. A fókák a cápák  legfontosabb prédájának számítanak, így a közelükben búvárkodók mindig némi kockázatot  vállalnak. A csoporttól elszakadt magányos búvár pedig talán ideges mozgásával vonta  magára a cápa figyelmét, aki lecsapott a könnyű zsákmányra- meglehet, lassú fókának  gondolta a nőt.

Mivel ezek az esetek nagyon ritkák Tasmániában, nehéz belőlük igazán komoly  következtetéseket levonni. Egy szakértő úgy fogalmazott, hogy mindenki, aki a tengerbe  merészkedik, találkozhat cápával, hiszen azok előfordulnak a környéken. Az, hogy ilyen  tragikus eset történt, nem kell, hogy visszatartsa az embereket a búvárkodástól. Ezer más  olyan veszélyforrás van a mindennapi életünkben, ami nagyobb rizikót jelent a számunkra,  mint a cápák.

Sőt, merülés közben is jóval több áldozatot követelnek más dolgok- például az emberi hibák  miatt inkább veszélyben van a búvár. Egy ilyen támadás nagy riadalmat okoz, jó kis  bulvárhírt lehet belőle kreálni, de a valóságban nem jelenti azt, hogy emberevő cápák  ezrei lesnének ránk fürdőzés közben. 

A tenger mindannyiunké, de élet és halál kérdéséről dönt, hogy osztozunk meg rajta.

A búvárok a víz felszíne alatt, a vitorlások, motorcsónakozók, szörfösök a víz felett élvezik a tengert- látszólag nem nehéz ezt a kettőt egyeztetni. Ám a valóságban nagyon is fontos biztonsági szabályok vannak, amelyek betartásával sok baleset megelőzhető lenne. 

A Kanári-szigetek egyik tagja, Gran Canaria közelében történt egy tragikus gázolás, ami könnyen megelőzhető lett volna. Egy, évek óta a szigeten élő 31 éves nő rákokat gyűjtött a mélyben, ám a merülés helyét nem jelölte meg bójával, így senki nem tudhatta, hogy a víz alatt van egy ember. Amikor a búvár a felszínre emelkedett, egy arrafelé edző szörfös nagy sebességgel elütötte, és a nő súlyosan megsérült.

A szörfös egy svájci profi szörfös volt, aki sokkot kapott a történtek után. Az erősen vérző sérültet ugyanis nem sikerült megmenteni, csak a halál beálltát tudták megállapítani. A sportoló ellen nem indult eljárás, ugyanis a jelzőbója nélkül búvárkodó nő vélhetően nem tudatosan tévedt a szörfösök által használt területre, a baleset az ő hibájából történt. A svájci szörföst viszont érhetően megviselte a tragédia- épp a szomszédos Fuerteventurán rendezendő versenyre készült, amkor mindez történt.

A hely Gran Canaria déli részén van, ahol a tenger szerelmesei számos sportot űznek, lehet vitorlázni, búvárkodni és így tovább, de aki nem tartja be a biztonsági előírásokat, saját testi épségét kockáztatja. A mostani baleset arra figyelmeztet, hogy nem kell gyors motorcsónak vagy nagy hajó ahhoz, hogy egy búvár súlyosan megsérüljön: mivel a fejük ér jellemzően a felszínre, egy gázolás könnyen végződhet tragédiával.

A saját biztonságáért elsősorban mindenki maga felel. Meglehet, az áldozat rengeteg alkalommal merült már itt gond nélkül, és eszébe sem jutott vacakolni bójával. Ám ezúttal nagy árat fizetett a gondatlanságért. A felszínen repesztő széllovasnak esélye sem volt észrevenni azt, hogy valaki az útjában épp felemelkedik a víz alól- a búvárnak nagy balszerencséje volt, hogy pont telibe találta őt. Ő már nem tud elgondolkodni ezen, mi viszont igen...

Meglehetősen sokan nézik meg mostanában azt a videót, amin egy ügyeskezű fickó saját maga által összedobott mini légzőkészülékkel merülget. Az ötlet tulajdonképpen érdekes- a baj csak az, hogy a szerkezet használatának megvannak a maga veszélyei, ami miatt én nem ajánlanám senkinek, hogy nekiálljon fúrni-faragni.

Az alapelv nagyon egyszerű: a víz nyomása miatt sűrített levegőt kell magával vinni a búvárnak a mélybe. A videóban látható eszköz lényege is az, hogy a tartályba pumpálva vihet magával a búvár levegőt. Ez elég néhány lélegzetvételre, tehát a drága acélpalack és nyomáscsökkentő nélkül is alkalmas arra, hogy hosszabban a víz alatt maradjon valaki. Olcsó, egyszerű, hasznos, bárki által elérhető- hol itt a probléma?

A bárkivel van a gond. Sűrített levegővel víz alá kockázatos még akkor is, ha csak pár méterre megy le valaki (ezzel a cuccal többre nem is lehet). Ennek vannak élettani okai is, no meg az is "apró" gond, hogy a minipalackok kapacitása igencsak véges, és ha nem rutinos használó lepődik meg, amikor 3-4 méter mélyen elakad a lélegzet, abból lehet komoly baleset.

A videót megnézők számára tehát azt javaslom: fogják fel ezt érdekességként, de ne akarják megépíteni vagy használni. Még a rutinosabb búvárokat is érheti kellemetlen meglepetés, a töbiek pedig végképp az életükkel játszanak. A barkácsoló ötletgazda mozgásán látszik, hogy otthonosan mozog a tengerben, és mivel ő találta ki ezt az egészet, vélhetően tudja, milyen kockázatokat rejt magában a használata. De azért, mert neki olyan simán megy vele a búvárkodás, másnak lehetnek problémái vele.

Így aztán, bármennyire díjazom a kreativitását, a magam részéről inkább a bevált, kipróbált, biztonságos felszereléseimre szavazok, ha merülni szeretnék. Meglehet, kicsit macerásabb megszervezni a búvárkodásom, de a biztonságomat jobban szem előtt tartom, mint azt, hogy mennyire lennék vagány egy ilyen házilag összeeszkábált szerkezettel.

Lehet, hogy a jövő agrármérnökeinek búvárvizsgára is szüksége lesz? Ezt a lehetőséget is elővetíti egy új projekt, aminek keretén belül a víz alá telepítenek ültetvényeket.

Olaszországban, pár méterrel a felszín alatt található a Nemo kertje nevű projekt központja, ahol már négy éve dolgozik egy családi vállalkozás. Azt használják ki, hogy a víz alatt meglehetősen állandóak a körülmények, a vízhőfok ingadozása sem túl nagy, és az üvegház párásítását kézenfekvő módon a tenger végzi. A jelen levő széndioxid pedig segíti a növények fejlődését. 

A víz mélyén több növény termesztésével is kísérleteznek, eper és bab is van az üvegházakban. Az építmény természetesen nem olyan, mint egy hagyományos felszíni üvegház, szabadmaztatott tervről van szó, amelyek inkább buborékokra emlékeztetnek. Újabb növényekkel próbálkoznak majd a jövőben, hogy kiderüljön, melyiknek a legkedvezőbb a tengermélyi ültetvény.

A víz alatti üvegházak felügyelete persze egy kicsit bonyolultabb. Egyrészt kiderült, a heves tengeri viharok pár méter mélyen is megrongálhatnak bármit, ki kellett találni a rögzítés módját. Az állandó felügyeletet kamerákkal oldják meg, és szenzorok érzékelik az oxigén és a széndioxid szintjét.

Ma még minden a tapasztalatszerzésről szól, gyakorlatilag minden évben azzal számolnak, hogy elveszhet a teljes termés. De ez nem számít, hiszen az egész a jövőnek készül- és a betakarítás eddig mindig sikeres volt. Tömegtermelésről még szó sincs, a cég saját rendezvényein szolgálhatnak fel a víz mélyéről származó alapanyagokból készült fogásokat. 

Közben a tenger is befogadta az üvegházakat: polipok rejtőznek az építmények alatt, csikóhalak költöztek melléjük, de a rákok is szívesen bújkálnak ott. Furcsa egymás mellett látni a tengeri és felszíni élőlényeket, olyan az egész, mint egy megvalósult sci-fi.

Jelenleg évi négy hónapra van engedélyük a kormányzattól a tengermélyi gazdálkodásra. Ha többet tudnak arról, mennyire válik be ez a terv, akkor egyre hosszabb lehet a termelési szezon. Mivel a cégnek nem a gazdálkodás a fő tevékenysége, az erőforrásaik korlátozottak, de remélik, majd befektetők is fantáziát látnak ebben, és megvalósulhat egy fenntartható termelés a tenger fenekén. Talán a világnak pont azon a részein adhat reményt ez a fajta gazdálkodás, ahol a felszínen nagyon kedvezőtlenek a körülmények.

Olvastam egy hírt egy igazán lelkes búvárról: noha Charlotte Burns még csak 13 éves, máris rutinos merülőnek számít. 10 éves korában merült először légzőkészülékkel, aztán jöttek a továbbképző tanfolyamok, két év múlva már mesterbúvár kártyát szerzett, amivel rekorder lett: nála fiatalabb ember még nem kapott ilyet.

Persze az emberben van némi kétely, hogy valóban egy törékeny gyereklány az, aki rászolgálhat a "mester" kitüntető címére, ami elvileg azt jelenti, hogy a nem hivatásosok között a legmagasabb fokú tudással rendelkezik. Egy éles vészhelyzetben, nagy mélységben is jó döntést kellene hoznia adott esetben, képesnek kellene mentésre és így tovább. Éppenséggel előfordulhat, hogy megoldja, de...

Most pedig azzal rukkolt elő Charlotte és a mögötte álló csapat, hogy újabb "rekordra" készül: Izlandon a Silfra nevű merülőhelyen búvárkodna. Ennek a hideg vízű, de nagyon izgalmas pontnak az a különlegessége, hogy itt találkozik az amerikai és az európai kőzetlemez, tehát a búvár egyik kezével az egyik, másik kezével a másik kontinenst érintheti. Állítólag ilyen fiatalon ezt még senki nem hajtotta végre. Igaz, hogy azért több százan vagy ezren búvárkodtak már itt, tehát újdonság semmilyen szinten nincs a kalandban, de fogadjuk el, Charlotte életében ez komoly élmény.

Ebben eddig sem volt hiány számára: az Egyesült Államokban belekóstolhatott a rendőrségi búvárok kiképzésébe, részt vett helikopterből menekülés szimulálásában, tengeri emlősök mentésére is felkészítették, és így tovább. Sok búvárnak egy élet alatt sem jön össze annyi kaland a víz alatt, mint neki, 13 éves korára. És ez folytatódna Izlandon.

Csak hát erről természetesen filmet is akarnak forgatni. És a projektet olyan jelentőségűnek ítélik meg a mögötte állók, hogy közösségi finanszírozási kampányt indítottak. Nem is akármekkora összeget szeretnének: 10,000 fontot, azaz laza négy és félmillió forintot. Hadd legyek kicsit szkeptikus: enyhe túlzásnak érzem ezt egy merülésért. Kicsit úgy érzem, ezeknek a dolgoknak a hajszolása jó buli Charlotte-nak, és még jobb üzlet a segítőinek, akik ingyen merülhetik végig a világot. Hiszen a "mesterbúvár" még csak 13 éves, egyedül sehol, semmikor nem merülhet...

Szóval úgy fest, érdemes a búvárélményeket a médiában gyűjtögetni, mert akkor majd valaki más finanszírozza a nagy kalandot. Már ha összejön a pénz. Azért nem lepődnék meg, ha egyre nehezebb lenne ilyesmire gyűjteni. Tulajdonképpen miért pont ennek a kislánynak kellene többmilliós búvártúrák árát összedobni? Jó eséllyel jobb a háttere így is, ha eddig eljuthatott. Maximum az eddig is meglevő különbséget növeli ez a plusz pénz. 

Így aztán bármennyire becsülöm az ifjú búvártárs lelkesedését, azt gondolom, nem feltétlenül jó az, ha kamerák elé tervezik a merüléseit. Majd pár év múlva kiderül, felnőve ő hogy emlékszik vissza erre az időszakra, annak minden izgalmával de kötöttségével együtt.

Van a híres városnak olyan része, amit csak kevesen láthatnak: a búvárok számára nyílik meg az ausztrál metropolisz előtti tenger felszín alatti világa.

A kontinenset körülvevő vizekben számtalan különlegesség él. Rengeteg turista érkezik Queenslandbe, hogy a Nagy korallzátonynál búvárkodhasson. Az ország nyugati részén a Ningaloo-zátony és az ott élő cetcápák vonzanak sokakat. Vannak helyek, ahol nagy fehér cápákkal merülhetnek a bátrak. Ám azoknak a nagyvárosoknak a környékét is felteszik a lelkes búvárok a merülőhelyek térképére, ahol keveseknek van kedve csobbanni. 

Természetesen ilyen helyen gyakoribb, hogy a víz zavarosabb, koszosabb. Sokszor találni a víz alatt hulladékot is. Ám a történet másik fele az, hogy sok olyan szerves maradék van, ami táplálékul szolgál bizonyos élőlényeknek, mások pedig pont a szemétben találnak új otthonra. Tipikus példa erre a polip, ami szívesen költözik üres üvegekbe.

Szóval odalenn éppen olyan nagy a sürgés-forgás, mint a felszíni forgatagban. Ez az ötperces kis videó egyetlen merülés legizgalmasabb látnivalóit mutatja be, és azt kell mondjam, ha nekem lenne a szomszédságomban ilyen merülőhely, én is rendszeresen kiautóznék a búvárcuccommal...