Big Blue Búvár Blog

A szomszédunkban, Szerbiában a napokban fejeződött be a szabadtüdős búvárok medencében rendezett világbajnoksága. Az egyetlen légvétellel merülő versenyzők az ilyenkor medencében mérik össze tudásukat abban, ki tud a legmesszebbre úszni vagy a legtovább víz alatt maradni.

Összesen tehát három szám van: a dinamikusból kettő, amikor távolságra mennek, uszony nélkül illetve uszonyban, valamint a statikus, amikor a versenyző gyakorlatilag csak egy helyben lebeg- de jó sokáig. A szabályos merülés végén a búvár nem lehet kába, nem ájulhat el, mert ha így történik, eredménye érvénytelen.

Az első döntőben az oroszok világklasszisa, az 53 esztendős Natalja Molcsanova hiába úszta le a leghosszabb távot uszony nélkül, elvesztette az eszméletét a végén, így az arany a brit Alice Hickson ölébe hullott, aki 174 métert úszott le egy levegővel. A férfiaknál lengyel győzelem született, Mateusz Malina 214 métere volt a legjobb eredmény.

A félelmetesen jó búvárnak számító Molcsanova állítólag nagyon ideges lett, amiért az első szám aranya nem az övé lett. De a jó versenyző felveszi a kesztyűt, pontosabban a búvárruhát, és a víz alatt bizonyít. Natalja jóval fiatalabb vetélytársait messze maga mögött hagyva, 236 méterrel győzött az uszonyos versenyszámban, míg a statikusban 8 percig és 38 másodpercig bírta, és ezzel itt is az övé lett az arany. Utóbbi eredményével a férfiak közt is dobogós lett volna! Elképesztő teljesítmény ez!

Azért kijár az elismerés az urak legjobbjainak is. Az uszonyos távúszásban 280 méterrel egy görög, Giorgos Panagiotakis győzött- a bronzérmes pedig Molcsanova fia, Alekszej Molcsanov lett, tehát az alma nem esett messze a fájától. Statikus versenyszámban a torna legjobb idejét Aleix Segura Vendell érte el: 9 percig és 32 másodpercig volt víz alatt a spanyol búvár. 

A világbajnokságon sorban dőltek meg a nemzeti rekordok, többek között brit, dán, francia, görög, svéd, szerb versenyzők is csúcsot állítottak fel, így aztán sikeresen zárult a rendezvény. Ugyan a kültéri medencében rendezett verseny miatt páran reklamáltak, mert hidegnek érezték a vizet, de minden jó ha a vége jó: az utolsó számra beköltöztek egy fedett uszodába...

A roncsos hírek kapcsán sokszor felkapjuk a fejünket, amikor vagyont érő kincsleletekről írnak. Ám mi van, ha a tengermélyi kutatás csak viszi a pénzt, nem hozza?

Nagy szenzáció volt, amikor hosszú keresés után végre megtalálták Kanada sarkvidéki vizeinek mélyén a Franklin-expedíció elveszett hajóját. A búvárrégészek izgalomba jöttek a híres felfedező HMS Erebus nevű hajójának roncsánál, amit már 2007-óta próbáltak megtalálni. Izgalmas tárgyakat hoztak felszínre, a felvételek is jó állapotban maradt alkatrészeket mutattak be.

Egy pár képviselő viszont kíváncsi lett arra, tulajdonképpen mibe is került az adófizetőknek a közel egy évtizede tartó víz alatti régészkedés, amit a sikertelen expedíció hajója után indítottak azon a területen. Nos, a közpénzből fizetett számla állítólag közel 1,1 millió kanadai dollárra rúg, amit elsősorban a Parks Canada büdzséjéből fedeztek. 

Magyar pénzben 250 millió forintról beszélünk, de emellett magán támogatók is sok pénzt adományoztak a célra. Együttesen irdatlan sokba került tehát a keresgélés a tenger fenekén, aminek során több száz négyzetkilométert fésültek át méregdrága eszközök segítségével, és sok merülést hajtottak végre. Ilyen helyzetben nyilván felmerülhet-e a kérdés, tulajdonképpen megérte? Hiszen a hajók így is, úgy is odavesztek, az expedíció történetét ismerjük, és ez a kutatás többe került, mint annak idején maga a Franklin-küldetés.

Jelen helyzetben az árnyalja a képet, hogy Kanada igényét a sarkvidéki területekre jogi szempontból is megalapozza az 1845-ös expedíció, ami egészen messze jutott az északnyugati átjáró keresése közben. Így végülis talán még indokolható is a méregdrága régészeti munka.

Más kérdés, hogy az anyagi források korlátozottak még Kanadában is, így aztán máshonnan hiányzott ez a pénz. Az ország más területein jelentősen csökkenteni kellett a régészeti feltárások költségvetését, így nyilván akadnak kutatók, akik elismerve a mostani felfedezés jelentőségét, mégsem annyira boldogok, hiszen az ő munkájukat fel kellett függeszteni.

Szóval a roncsok kapcsán felmerülő dollármilliók nem csak bevételt jelenthetnek, hanem kiadást is. És ez még akkor is igaz, amikor valaki kincsek nyomába ered: ha nem jár sikerrel, csak önti bele a pénzt a felszerelésekbe, a hajóba, a munkabérekbe, de semmit nem kap cserébe. 

Az összképnek ez is része, amit sokan hajlamosak elfelejteni. Régészkedni nem olcsó, de kérdés, kulturális örökségünk mely elemére költünk a legtöbbet? Izgalmas dilemma...

Búvárrégészek két évezrede elsüllyedt hajót találtak Szardínia közelében, ami többek között tetőcserepeket szállított. A szakemberek szerint talán egy villa építéséhez hozattak minőségi építőanyagot, de ez a rakomány soha nem ért célba. Meglepő módon viszont a terrakotta cserepek kiváló állapotban vészelték át ezt a kétezer évet.

A nagyjából 50 méteres mélységben nyugvó hajómaradványokat a víz alatti régészek és a rendőrség különleges búváregységei közösen vizsgálták meg. Az ókori hajó 18 méter hosszú lehetett, és jól felpakolták a feltehetően Rómában készült cserepekkel- talán pont a túlterheltség okozta a vesztét.

Meglehet, egy római előkelőség rendelte az anyagokat, aki a mai Spanyolország területén építkezett, és ehhez a legjobb minőségre volt szüksége. A kutatók a maradványok vizsgálatából nagyon sokat tanulhatnak, így érthetően izgatottak a felfedezés miatt. Mivel nagyon szeretnék, hogy senki illetéktelen ne merüljön a roncsnál, ezért a lelőhely pontos pozícióját titokban tartják. Talán egyszer az alapos feltárás után majd az ókor iránt érdeklődők is búvárkodhatnak itt.

A Bahamákon szervezett cápás merülések egyre több búvárt vonzanak. Arrafelé több, ijesztőnek számító faj egyedei bukkannak fel a csalizásnak köszönhetően a búvároktól karnyújtásnyira: citromcápák mellett például a hatalmas tigriscápák is jönnek az ingyen lakomára.

Az érdeklődő cápák néha egészen közel mennek a búvárokhoz, volt már rá példa, hogy az értékes fotós felszerelést is megkóstolták. Ha a fényképezőgép beakad a fogukba, azzal a szájukban úsznak tovább- ilyenkor általában az a szabály, hogy a búvár engedje el a gépet, a cápa úgyis kiköpi az ehetetlen cuccot.

A napokban láttam egy felvételt, ahol viszont a fotós valamiért máshogy cselekedett: tovább szorongatta az értékes gépet, és így gyakorlatilag a tigriscápa elkezdte vontatni. Azért nincs kizárva, hogy az állat ilyen helyzetben ideges lesz, és a búvár keze centikre van borotvaéles fogaitól- szerencséje volt, hogy megúszta.

A felvételből jól látszik, a cápa lényegesen hosszabb, mint az ember, és végül senkinek nem esett semmi baja. Talán csak a fényképezőgépre került pár harapásnyom...

A tengerbiológus ott kutatkodik, ahol a halak vannak: a víz alatt, no meg a halászok között. Dave Ebert jól tudja ezt, és sokat köszönhet a halpiacoknak: három évtized alatt több, korábban még felfedezetlen fajt talált ott.

Ebert kedvence Tajvanon van, ahol a halászok már jól ismerik. Amikor először tett ott egy sétát, a fiatal biológus álla leesett, annyi furcsa, számára ismeretlen halat látott a pultokon. Összevásárolt mindent, és megpróbálta tartósítani a leleteket, aztán jött az azonosítás. Azóta rendszeresen visszatér, és a halászok lelkesen hozzák neki a furcsábbnál furcsább állatokat. Ebert nyilvántartása szerint az általa először azonosított két tucatnyi porcoshal-fajból (cápák illetve ráják) közül tízzel itt találkozott először.

Persze nem csak a halpiacon talált új cápákat a kutató: Namíbiában a nyolcvanas évek végén teljesen felderítetlen volt a partvidék. A nomád körülmények között élő biológusok heteken át hajóztak és halásztak, és sikerrel is jártak, például egy korábban még ismeretlen szellemcápa is hálójukba került. Néha pedig postán küldenek olyan állatokat a kutatóintézetbe, amiről azt hiszik, már azonosított fajhoz tartoznak, ám ott kiderül, új fajról van szó.

Ám nem úgy megy a dolog, hogy egy biológus lát egy számára ismeretlen halat, elnevezi, aztán bekerül a lexikonba és kész. Természetesen ilyenkor széleskörű egyeztetés folyik más kutatókkal, és próbálják kideríteni, valóban új fajt fedeztek-e fel. Ebert szerint nagyjából harminc olyan cápa van náluk jelen pillanatban, amivel kapcsolatban még nem tudnak biztosat mondani. Folyamatosan fedeznek fel új fajokat, a cápák ötödét például az utóbbi évtizedben azonosították csak.

A halászokkal való beszélgetésekből sok más dolog is kiderül. Az eltelt három évtized során azok a bizonyos tajvani halászok elmesélték, bizonyos fajokból egyre kisebb a fogás, és egyre mélyebbre és mélyebbre kell leereszteni a hálókat hogy ha fogni akarnak valamit. Ez jó a tudománynak, mert új helyeken halászva új fajok kerülnek elő- de sajnos jelzi, hogy a tenger élővilága pusztul. Meglehet, olyan állatok is eltűnnek a tengerekből, amit még soha, senki nem látott.

És hogy lesz valakiből sok fajt felfedező cápakutató? Dave Ebert szerint nagyjából ötévesen kapott egy cápás könyvet, amit azóta is őriz: ekkor kezdődött az egész. Ám míg sok gyerek kínő az ilyen jellegű érdeklődésből, ő tizenévesen közölte családjával, ezzel akar foglalkozni. Támogatták, segítették, és megvalósíthatta álmait, olyan helyekre juthatott el, olyan kalandokat élhetett meg, ami másnak nem adatik meg. 

Egy-két napja töprengek azon, írjak-e erről a témáról, de aztán úgy döntöttem, fontos és érdemes- hiszen emberéletekről van szó.

Kicsi a magyar búvárvilág! Több helyről eljutott hozzám egy tragikus horvátországi baleset híre, magyar búvárok is szemtanúi voltak, bizonyos információkat is megosztottak. Ám semmi sem hivatalos, megerősített tény, én pedig csak olyan balesetről írok konkrétan, ahol nem csak hallomásból származnak a híreim.

Ugyanis hosszú évek óta foglalkozok a búvárkodás híreivel, sok baleseti beszámolót olvastam, jópárat meg is osztottam. De szinte mindig külföldi hírekből kellett dolgozni, mert nálunk nem nagyon kerülnek nyilvánosságra megbízható, hivatalos információk egyetlen esetről se.

Félreértés ne essék: nem csámcsogni akarok a tragikus történeteken. Nem a botránykeltés a cél, nem akarok sokkolni, nem ezzel akarok sok olvasót szerezni. Nem akarom megnevezni az áldozatot, nem az a fontos, melyik búvárbázison, melyik oktatónál történt az eset. Az események érdekelnek, mi előzte meg a balesetet, hogy következett az be, mi lett a végkimenetel, mit tudtak tenni a jelenlevők. A baleseti elemzés arról szól, hogy mindenki más tanuljon belőle, és vészhelyzetben eszébe jusson egy nagyon fontos, életmentő tapasztalat. Van olyan külföldön, ahol a halottkém jelentése nyilvános, és ő minden részletet feltárva mutat rá a baleset okaira, és megállapításokat tesz, hogy lehetett volna elkerülni azt.

A jogi felelősségrevonás egészen más kérdés, de ezzel nekem egyszerű búvárként nem kell foglalkozni, az a hatóságok dolga. Ők lefolytatják a vizsgálatot, aztán majd születik valami döntés. Úgy gondolom, egy halálesetet megélni akár oktatóként, akár merülőtársként, akár kapitányként elég nagy sokk, tehát ez önmagában végigkíséri az életét, bármit is derít ki a vizsgálat.

Ám az én szememben ennél fontosabb az, hogy megelőzzük a jövőbeli baleseteket. Ehhez pedig kellene a hiteles beszámoló, az arra illetékesek részéről pedig a tanulságok összegzése, utána pedig jöhet a tájékoztatás. Saját példámból tudom, igenis veszélyes szituációban nagyon hasznos lehet az így megszerzett tudás. Én egyszer voltam olyan helyzetben, hogy egy alapos balesetelemzésből tanulva hoztam jó döntést. Talán az életemet mentette meg; talán ha azt akkor nem írják meg olyan közérthetően, most én sem sürgethetném a nyílt, őszinte beszámolók nyilvánosságra hozatalát. Nem a partvonal mellől kiabálok, nagyon is érint a téma, és nem vagyok vele egyedül.

Amíg nálunk nem lesz változás, továbbra is kénytelen vagyok külföldi forrásokat idézni. Ám mivel a búvárkodás nemzetközi, ezért az ottani tapasztalatok is fontosak, tehát van mire támaszkodni. De jó lenne, ha azokról az esetekről se csak pletykák terjengenének, amik magyar búvárokkal történnek. Meglehet, erről a legutóbbi balesetről egyszer majd többet fogunk tudni, de ha a konkrét esetben változás is lesz, a trend akkor is az, hogy nálunk hallgatás veszi körül ezeket a tragédiákat- és így nem okulhat belőlük senki. Mert a balesetelemzés lényege nem a múltban történtek feltárása, hanem a jövőbeli hibák megelőzése.

Azt hiszed, csak a nagy cápától lehet megijedni? Pár napja még mindenki azon a videón pörgött, amikor egy ketreces merülés során felbukkant egy irdatlan méretű nagy fehér cápa. Pár napja viszont egy egészen másféle ketreces kalandról készült régebbi videó került elő.

A helyzet alapvetően ugyanaz volt: búvárok nézelődtek a ketrec biztonságában, és a csalival odavonzott cápákat figyelték, fotózták. A felvételen látható, ahogy az egyik méltóságteljesen úszó nagy fehér lenyűgözi a búvárokat.

Ám váratlanul elkapja a kamerát az operatőr: amíg az egyik cápa elúszott előttük, egy másik példány óvatosan a ketrec mögé settenkedett, és az egyetlen nagyobb nyíláson megpróbált be is furakodni. Ugyan nem járt sikerrel, de ahhoz elég kicsi volt, hogy a fejét betuszkolja, benne a kevésbé bizalomgerjesztő fogakkal.  Az egyik búvár pár rúgással tessékeli kijebb az érdeklődő cápát...

Nos, ezek után talán már megválaszolható a kérdés: nem csak az óriási cápák lephetik meg az embert, a kisebbek is ráhozhatják a frászt a búvárokra. Persze baja nem esett se a cápának, se az állatnak, a felvétel viszont vagány lehet- a végén mindenki jól járt és nagy élménnyel gazdagodott.

Kapcsolódó írás: 

Óriáscápa Mexikóban

Finnország az ezer tó országa- barlangi merülőhely viszont kevesebb akad arrafelé. A barlangba vágyó búvárok viszont nem adják fel, keresnek más merülési lehetőséget, és az egyik legismertebb az Ojamo bánya.

Természetesen ez nem természetes barlang. A múlt század első felében nagyon intenzív mészkő-kitermelés folyt a bányában, aztán a második világháborúban lassan csökkent a termelés. Egyre mélyebbről kellett kihozni a mészkövet, és így már nem érte meg fenntartani a bányát. A hatvanas évek közepén zárták be az üzemet.

Ahogy az a bányákban megszokott, csak folyamatos vízszivattyúzással lehetett a vágatokat szárazon tartani. Miután megszűnt a termelés, felhagytak a szivattyúzással is, és szép lassan emelkedni a vízszint. Először a bánya legmélyebb részét árasztotta el a víz, majd fokozatosan egy tó alakult ki. A búvárok a hetvenes években fedezték fel maguknak, és azóta is rendszeresen merülnek a kristálytiszta vízű járatokban.

Manapság több kilométernyi járatot úszhatnak be a felkészült búvárok. A bányaüzem számos ott hagyott tárgyi emlékét megnézhetik, vannak építmények odalenn, tehát egyfajta ipari műemléket úszhatnak be. (Kicsit olyan ebből a szempontból, mint Budapesten Kőbánya, a felhagyott bánya, ahol szintén merülnek.) A legmélyebb pont közel 200 méteres mélységben található, de oda azért már kevesen jutnak el.

A víz viszont természetesen roppant hideg, de aki ide készül, az nyilván számol ezzel, és ehhez megfelelő felszerelést választ. Aztán lemerülhet a sötét, de különleges bánya mélyére...

Rengetegszer leírták, elmondták, az ember ne avatkozzon be a víz alatti élőlények életébe, egyszerűen csak figyelje meg vagy fotózza le őket. Az állatok nem feltétlenül úgy reagálnak ahogy arra a búvárok számítanak...

Mert azt nem nagyon kell magyarázni, hogy ha valaki mélyben vadászik, a magát védő állat is megsebezheti, vagy ami még kellemetlenebb, a vergődő, vérző hal nagyobb ragadozókat is oda vonzhat. És azért az nem lehet nagy érzés, amikor az ember egy sült halnak való zsákmány kedvéért egy túlságosan érdeklődő cápával néz szembe...

Szintén gyakran balul sül el a halak etetése. A cápák etetése gyakran okoz veszélyes helyzeteket, de jóval kisebb és veszélytelenebb fajokkal is megeshetnek balesetek. Murénát is láttam már megsebesíteni búvárt, aki nem figyelt arra, hogy elég óvatosan adja oda a falatot az állatnak.

Na de hogy egy sügér is harapjon, amikor a zsákból túl lassan szedi elő a neki szánt falatot a búvár? Ez azért szintén jelzésértékű: jobb elkerülni az ilyen helyzetet egyszerűen azzal, hogy nem akarunk a víz alatt halat etetni. Mert a megtermett sügér esetleg a maga módján kezdi keresni a kaját, és olyan testrészre harap rá eközben, ami igencsak érzékenynek számít...  A 40. másodperc környékén tessen fizetni.

A kamerát kezelő búvár kárörvendő röhögése is sokatmondó, ott helyben is látták, mi történt pontosan. A sügér végül hozzájutott az ennivalóhoz, a búvár meg talán elgondolkodott rajta, mennyire jó ötlet a haletetés...

Amikor veszünk egy tonhalkonzervet a boltban, ritkán gondolunk arra, kik fizették még meg ennek a fogásnak az árát.

A tonhal iránt óriási a kereslet az egész világon. Vannak fajok, amikért minden pénzt megadnak Japánban a csúcskategóriájú szusiéttermek, így a halászok minél többet akarnak belőlük kifogni, a kihalás szélére sodorva ezeket az állatokat. De a többi tonhalra se vár szebb sors: a konzerveket is rengetegen vásárolják. A tömegtermeléshez pedig sok hal kell, tehát hatalmas hálókkal dolgoznak a kereskedelmi halászhajók.

A probléma az, hogy az így folytatott halászat sok más élőlényt is veszélybe sodor. A hatalmas, hosszú hálókba nem csak tonhal kerül, minden mást magukba zárnak ami az útjukba kerül. És a tüdővel lélegző tengeri emlősök esetén ez azt jelenti, hogy az állatok a víz mélyén rekednek és megfulladnak- mikor kihúzzák a hálót, az értéktelen fogásnak számító élettelen delfineket egyszerűen csak visszadobálják a tengerbe. Hasonló sors várhat például a tengeri teknősökre is.

És hogy milyen számokról beszélünk? A WWF Pakisztánban vizsgálta a halászok tevékenységét egy éven át, és statisztikát készítettek arról, melyik fajba tartozó tonhalból fognak a legtöbbet. Az adatok szerint nem minden, az országban kifogott hal kerül partra odahaza, egy részét a fogásnak például Iránba csempészik, ahol jobb árat kapnak érte.

Ám ahogy fentebb említettem, a hálókba nem csak tonhal kerül. Van, ami eladható a halpiacon, és ezeket ki is viszik. Az ország nem csatlakozott minden környezetvédelmi egyezményhez, így a cápák is gyakran végzik így. Jó árat adnak meg a húsukért, ezért a halászok számára ez a része a fogásnak majdnem olyan fontos, mint a tonhal.

A delfinek húsát viszont senki nem fogyasztja. Így aztán ezek az elpusztult emlősök mennek vissza a tengerbe. A WWF hajókon dolgozói megfigyelői csak becsülni tudják ezek számát: úgy vélik, nagyjából 12,000 delfin esik áldozatul a tonhalhalászatnak csak Pakisztánban. Ez hatalmas szám, és sajnos mindenféle fajba tartozó emlősöket láttak már hálóba gabalyodva a környezetvédők. Mivel nem tudnak a felszínre emelkedni, ezért a megfigyelők soha nem láttak a felszínre húzott hálóban olyan delfint, ami még életben lett volna. Elsősorban a nyílt tengeren élő fajok vannak veszélyben, amik a halászok útvonalába kerülhetnek.

A környezetvédők lépéseket sürgetnek. Az egyik probléma az, hogy a vonóhálók roppant hosszúak, akár 30 kilométeresek is lehetnek- ez a tömeges halászatnak jó, az élővilág számára viszont katasztrofális. Ezért egyrészt az lehet az első lépés, hogy korlátozzák a vonóhálók hosszát. Hosszú távon pedig olyan új halászati módszereket kellene bevezetni, ami csak a konkrét fajok kifogását célozza, nincs "selejt", tehát olyan kifogott állat, amit élettelenül csak visszadobálnak a tengerbe.