Big Blue Búvár Blog

Egy leszakadt ketrecben rekedt búvároknak dönteni kell, hogy megvárják, amíg elfogy az összes levegő, vagy kiúsznak a cápáktól hemzsegő vízbe- ez a 47 Meters Down (47 méter mélyen) című tervezett filmnek a sztorija.

A kiszivárgott információk szerint egy testvérpár kerül ebbe a kilátástalan helyzetbe, akiket két csinos fiatal színésznő alakít: Claire Holt és Mandy Moore. Holt kisasszony számára nem lesz ismeretlen a vizes közeg, mert ő volt az egyik sellőlány a H2O - Egy csepp víz elég című sorozatban.

Amikor a filmet jellemezni próbálták a stúdió képviselői, úgy nyilatkoztak, olyasféle hangulatú alkotást képzelnek el, mint a Gravitáció, csak épp a víz alatt. A mélység, a palackban levő korlátozott mennyiségű levegő természetesen önmagában is behatárolja a búvárok lehetőségeit, de az ehhez társuló cápás körítés hivatott megteremteni az igazi feszültséget. A ketrec szintén a szó szoros értelmében csökkenti a mozgásteret. A színésznők dolga nem lesz könnyű, mert gyakorlatilag a maszk mögött felbukkanó szemükkel, gesztusokkal kell majd eljátszani mindent.

Hogy mennyire reális egy ilyen forgatókönyv? A nagy fehér cápák etetésénél fordult már elő olyan, hogy a ketreceket rögzítő kötelek elszakadtak, de azért a jobb helyeken többféle biztosítás van ilyen esetekre. Ráadásul azért úsztak már ketrecen kívül többször is búvárok nagy fehérek közt, és ez azért nem egyenlő az öngyilkosság egy különösen sok szenvedéssel járó formájával. Ezek a ragadozók veszélyesek, de nem vérszomjas emberevők. Természetesen egy film kedvéért fel kell tupírozni a sztorit, de azért búvárként remélem, nem lesz belőle valami teljesen zavaros és irreális rémfilm. 

Azt pedig különösen sajnálnám, ha a két bájos fiatal színésznőnek valami baja esne a veszélyes merülések során...

Aki azt hiszi, hogy a francia Riviéra minden szempontból egy pompázatos csoda, meghökkenve nézheti ezeket a felvételeket. Egy búvár, Laurent Lombard összesen csak annyit csinált, hogy kamerával a kezében úszott egy keveset a part közelében, és kiderült, mit rejt a tenger.

A parttól csak pár száz méterre ugyanis olyan a tengerfenék, mint egy szeméttelep: az emberek által a vízbe górt rengeteg hulladék sodródik a hullámok által mozgatva. A sétányon korzózó emberek nem is gondolnak arra, hogy minden eldobott palack, csikk, papír előbb-utóbb a vízben köt ki, és a műanyagok nagyon sokáig ott is maradnak.

Cannes városának illetékesei nem örültek különösebben a felvételeknek, mert szerintük az hamis képet ad a város előtti öböl tisztaságáról, a Földközi-tengerről. Ám én azt gondolom, ha nem a búvár vitte oda ezt a pár kamionnyi szemetet, akkor talán mégsem kéne őt felelőssé tenni azért, mert felhívja a figyelmet egy komoly problémára...

Az Európai Unióban egyre többet foglalkoznak a tengerek szennyezésének kérdésével. A Földközi-tenger egyike a veszélyeztetett élőhelyeknek, hiszen sűrűn lakott tengerpartok veszik körül, komoly a hajóforgalom, sok a halász is. Régóta közismert, hogy csökken a halállomány, egyre több a szemét a vízben, és minden olyan dolog hasznos, ami felhívja erre a figyelmet- akár némileg sokkoló formában is. Mert legyen egyértelmű: ez mind-mind az emberek által termelt hulladék, és ahogy a mi hibánk a tengerbe jutása, ugyanúgy a mi felelősségünk az eltüntetése is.

Egy roncsvadász bombasztikus bejelentést tett, állítása szerint rábukkant a hírhedt skót kalóz, William Kidd kincsére. Természetesen nagyot mondani nem nehéz, de neki sikerült nagyot is villantania, egy ötvenkilós ezüsttömb formájában- más kérdés, ez még nem jelenti azt, hogy a régészek is egyből elfogadják ténynek amit állít.

Barry Clifford egész életében víz alatt dolgozott. Voltak időszakok, amikor ipari megbízásokat kapott, de mindig is érdeklődött a rég elsüllyedt hajók felkutatása iránt. Legismertebb felfedezése az Egyesült Államok partjainál tenger fenekére került kalózhajó, a Whydah volt. Az a hajó 1717-ben Cape Cod közelében süllyedt el, fedélzetén számos értékes tárggyal- amikor Clifford 1984-ben rábukkant, igazi szenzációnak számított.

Madagaszkár közelében 1999 óta merül és kutat Clifford, és ott William Kiddhez köthető roncsokra bukkant. Kidd Skóciában született, tengerészként egészen a kapitányi rangig jutott. Az angol zászló alatt hajózó kalandor ellenséges francia hajókra csapott le, 1695-ben pedig New Yorkban a kormányzótól kapott megbízást arra, hogy kalózokra és franciákra vadásszon. A király által szignált megbízólevelet kapott, és egy vadonatúj hajót építettek a küldetés számára, ami az Adventure Galley nevet kapta.

A kalózok nyomába eredő Kidd nem járt túl sok sikerrel, és arról érkeztek hírek Angliába, hogy maga is fosztogatni kezdett. Egy francia zászló alatt hajózó kereskedelmi hajó, a Quedagh Merchant volt a legnagyobb zsákmánya, ám annak kapitánya angol volt. Ellentmondásosak voltak a beszámolók, hogy Kidd valóban kalóz volt-e, a királyi felhatalmazással ellenséges hajókat fosztogatók és a bárki megtámadó kalózok között elég keskeny volt a határvonal. Úgy vélik, a kapitány kezéből már kicsúszott az irányítás, és a sikertelen küldetés során csalódottá vált embereket nem lehetett visszafogni, amikor végre zsákmányolhattak valamit.

1698-ban érkezett Madagaszkárra Kidd, ahol már csak páran voltak hozzá hűségesek a legénységből. A sziget akkoriban hírhedt kalóztanya volt, ez is rontott a kapitány megítélésén. Az Adventure Galley nem volt jól sikerült hajó, ezért Kidd úgy döntött, visszatér a Karib-tengerre, de a hajó nélkül- arról minden értékeset és mozdíhatót leszereltek, aztán a felgyújtották és sorsára hagyták.

Kidd visszatért Amerikába, ahol szembesült vele, hogy kalózkodás miatt keresik. Tisztázni akarta nevét, és önként ment New Yorkba, ám egyből lefogták, és börtönbe vetették. Utána Angliába küldték, ahol bíróság elé állították. Kidd azt hitte, befolyásos támogatói segítenek rajta, de csalódnia kellett. Kalózkodás mellett gyilkosságban is bűnösnek találták, és 1701-ben felakasztották. Teste évekig lógott a Temze partján figyelmezetésként mindenki számára, aki kalózkodásra adta volna a fejét.

A hírhedt hajós elrejtett kincséről azóta is legendák szólnak. A világ több pontján kincsvadászok kutatnak évszázadok óta a vagyont érő arany és drágakő után, de mondani sem kell, a híreszteléseknek azért kevés alapja van. Vagy ha van is valami, az valószínű, hogy nem lehetett kincslerakata fél tucatnyi helyen Kiddnek.

Az Adventure Galley viszont előkerült, Barry Clifford bukkant rá a maradványokra még 2000-ben. Ám a teljesen lecsupaszított, leégett hajótest közelében gyakorlatilag semmit nem találtak- eddig legalábbis. Ehhez képes nagy meglepetést okozott, hogy pár napja Clifford előállt a megjelölt, fél mázsás ezüsttömbbel: állítólag fémkeresővel kutatott a roncs közelében, amikor az üledék alatt jelzett valamit a készülék. Ő biztos benne, hogy ez az ezüst Kidd kincsének a része, de ezt azért még igazolni kell.

Ugyanis Clifford sem tévedhetetlen. Ő volt az, aki biztosan állította nemrég, hogy megtalálta Kolombusz 1492-ben elsüllyedt zászlóshajóját, a Santa Mariát, ám a fa kormeghatározása szerint nagyjából két évszázaddal később hajó maradványait találta meg. A víz alatti régészkedés nem csak annyi, hogy valaki lemerül, talál egy hibátlan állapotú roncsot, amire még a név is rá van pingálva- szóval aki Kidd kincse után akar kutakodni, ne vessze el a reményt, talán ott van az még valahol elásva a Karib-térségben vagy Kanadában, vagy Madagaszkáron, vagy Vietnamban, vagy ki tudja hol... 

Amikor ennek a videónak az elejét néztem, hümmögni kezdtem. Pár helyen merültem már, de ez az aprócska, zavaros vízű tavacska inkább látszott egy esőzés után nagyra nőtt pocsolyának, mint izgalmas merülőhelynek. Ám a látszat csal...

A Franciaország szívében víz alá menő búvárok ugyanis a kis tavacska mélyén levő szűk bejáraton átverekedve magukat kristálytiszta vízű járatokba jutnak el. Hirtelen érthetővé válik, miért is vándorolnak el a barlangi búvárok ilyen, a felszínen teljesen jelentéktelennek tűnő helyekre, hogy új helyeket fedezzenek fel maguknak.

A búvárkodás érdekessége, hogy teljesen jellegtelen helyek is rejthetnek ilyen fantasztikus dolgokat. Hányan sétálhattak errefele, akiknek eszébe sem jutott, hogy ilyen különleges vízzel teli barlang van a lábuk alatt! És még mennyi olyan hely lehet, amit nem látott emberi szem... Csak kell hozzá pár bevállalós, kíváncsi búvár, aki mindenhol szét akar nézni. Ha a felvételt nézem, mindig az jut eszembe: itt vajon ki volt az első, aki átbújt a kis lyukon?

A videónak számomra megvan az az érdekessége is, hogy a benne látható búvárt ismerem. Dave-vel még évekkel ezelőtt találkoztam Gran Canarián, akkoriban egy teljesen hétköznapi búvárbázist vezetett- kiválóan. Többször is jártunk ott, mindig remek hangulatban, profi szervezésben mentünk merülni.

Pár éve láttam, hogy Dave új kihívásokra vágyott, és elkezdett a technikai búvárkodással foglalkozni. Ez a magas képzettséget, rutint és különleges felszerelést igénylő ága a búvárkodásnak csak kevesek hobbija. Manapság már ilyen jellegű tanfolyamokat tart szerte a világban, és persze megnyíltak előtte azok a merülőhelyek, amit csak a barlangi búvárok elit csapatába tartozók nézhetnek meg a saját szemükkel. 

Nekem persze elég a többi pár ezer merülőhely a világ óceánjaiban és tavaiban, ahova az én tudásom is megfelelő. Néha, sok más búvárhoz hasonlóan eljátszok a gondolattal, milyen lenne több palackkal extrém mélymerüléseket végrehajtani, aztán ránézek a térképre és látom azt a rengeteg sekély, de csodaszép helyet, ahol még nem jártam- nekem ráér utána a barlangozás. Sőt, azt se bánom, ha ez örökre kimarad, majd megnézem mások videóin, akik hajlandóak akár egy pocsolya mélyén is kalandot keresni.

Különleges felfedezésről adtak hírt finn búvárok: a 15. században elsüllyedt hajó rengeteg aranyat szállított a feljegyzések szerint.

A Hanneke Wrome nevű hajó 1468. november 11-én süllyedt el. A 40 méter hosszú, kogge típusú hajó 200 fővel a fedélzetén süllyedt el, miután egy váratlanul lecsapó viharba került. A Hanneke Wrome és egy másik hajó a Hanza-szövetség központjából, a németországi Lübeck városból tartott Tallinba, amikor megtörtént a katasztrófa.

A roncskutatók fantáziáját azért is megmozgatja ez a hajó, mert a feljegyzések szerint tízezer arany érmét is szállított, amik értéke ma 150 millió dollárra rúghat. Természetesen Finnországban nem kincsvadászok kezében van a roncsok feltárásának a joga, így a hivatásos régészek végzik majd a feltárást, és amit találnak, az a finn államé lesz.

Szóval az ilyen legendás hajók maradványainak megtalálása nem a meggazdagodásról szól, hanem a dicsőségről, a felfedezés öröméről. A már korábban is sikeresen dolgozó roncsvadász,  Rauno Koivusaari, aki 1999-ben a Vrouw Mariát megtalálta, állítása szerint a Jussarö szigettől délre bukkant rá a Hanneke Wrome maradványaira. Tapasztalt nemzetközi búvárcsapattal kutat tavaly óta a térségben, és nagyon úgy fest, a híres hajót találták meg.

Természetesen több, mint fél évezred távlatából nem egyszerű az azonosítás, de a helyzetet könnyíti, hogy viszonylag jó állapotban maradtak meg a középkori hajó részei. A roncs darabokra szakadt, elhelyezkedése egyezik azokkal a beszámolókkal, amik a süllyedést írták le. A test mellett rábukkantak egy horgonyra is, ami olyan jellegű, amit a Hanza-szövetség hajóin használtak. Ez is fontos bizonyíték, de lesz még bőven feltárnivalója a régészeknek. 

Málta azon európai országok közé tartozik, ahol egyrészt izgalmas merülőhelyek tucatjai vannak, másrészt a helyi kormányzat is támogatja a búvárturizmus fejlesztését. Ez így együtt azt eredményezte, hogy évről évre a víz alatti világ szerelmesei utaznak a kis szigetországba mindenhonnan.

Mivel Magyarországról is könnyen elérhető Málta, ráadásul jól szervezve a túra kedvező árú is lehet, sok búvár kerekedik fel nálunk is egy kellemes nyaralás kedvéért. Vagy akár a még mindig meleg vízzel kecsegtető őszi hónapokban foglalnak maguknak egy olcsó repjegyet, aztán befizetnek pár merülésre.

A felszínen is bőven akad persze látványosság, számtalan történelmi emlékhelyet lehet végigjárni. Meglepő módon a víz alatt is akad ezekből: elsüllyedt hadihajók és repülőgépek roncsait úszhatják körbe a búvárok. Emellett néhány látványos üregben élvezhetik a víz alatti fényjátékot, és persze ami a legfontosabb, az élővilág is gazdag. Ezekről a felszín alatti érdekességekről ad egy jó kis áttekintést Lutfu Tannover változatos rövidfilmje.

Egy dél-afrikai búvár csak ki akart próbálni pár új cuccot, de arra nem számított, hogy a közelben ólálkodó cápa vele akar tenni egy próbát...

A 29 esztendős Mathieu Dasnois kalandprogramok szervezésével foglalkozik. Azon a napon a vendégeivel egy bérelt hajóval tettek utat Fokvárostól keletre. Dasnois rutinos szabadtüdős búvár, aki igen gyakran szigonnyal vadászik. Amikor lehorgonyoztak, megkérte a kapitány, hadd ugorjon be pár percre a vízbe az új búvárcuccait kipróbálni.

A víz alig négy méter mély volt, és a többiek a hajóról figyelték, ahogy a búvár lebukik. Aztán amikor másodjára is a víz alá merült, felbukkant egy nagy fehér cápa uszonya a víz felszínén, a közvetlen közelében. A ragadozó 3,5-4 méter hosszú lehetett, és nem sokat tétovázott, elkapta a búvár karját.

Dasnois szabadulni próbált, a hajó pedig azonnal a segítségére indult. Ám amikor odaértek hozzá, a cápa a búvár lábát kapta el, és lehúzta őt magával a vízbe. Sikerült kivergődnie a cápa állkapcsai közül, és végre ki tudták rántani a többiek a vérző férfit. Szerencséjére a hajón többen is értettek az elsősegélynyújtáshoz, és volt megfelelő felszerelés is a sebek ellátásához. 

A parton már mentő várta a cápa által megharapott búvárt, a kórházban aztán következhetett az alaposabb kezelés. Dasnois Facebook oldalán írt az esetről, és elmondta, nem szenvedett el maradandó sérülést, alapvetően jól van. Tudja, hogy szerencséje van- csak vadonatúj uszonya veszett oda miközben a cápával birkózott. Utána pedig még egy kis viccelődésre is futotta a részéről, miszerint a ragadozó talán azért akarta elkapni, mert valami különleges ínycsiklandozót evett.

Tragikus baleset miatt gyászol az amerikai haditengerészet elit egysége, a híres Navy SEALS. Két rutinos katona uszodai búvárgyakorlat során vesztette életét, még tisztázatlan körülmények között. 

Seth Cody Lewis és Brett Allen Marihugh a Naval Special Warfare Group 2 egyság tagjai voltak. Mind a ketten 2007-ben végezték el a SEAL alapkiképzést, Lewis Irakban és Afganisztában is szolgált, Marihugh a keleti és nyugati parton szolgált különböző SEAL egységekben. Mind a kettejüket többször kitüntették szolgálati idejük alatt.

Ezúttal egy különleges fizikai igénybevételt jelentő feladatot hajtottak végre a medencében. A SEAL búvárok nem csak légzőkészülékkel merülve gyakorlatoznak, gyakori az, hogy egy lélegzetvétellel kell a medence fenekén megoldani egy problémát. A katonákat egészen szélsőséges helyzetekre kell felkészíteni, ezért a kiképzési feladatok is komoly kihívást támasztanak velük szemben. Sajnos ennek során előfordulnak a balesetek, nem ez az első haláleset sem.

Ezúttal még nem lehet tudni, pontosan mi történt, talán a szabadtüdős búvárkodások körében ismert sekély vízi ájulás áldozatául estek. Mind a két búvárt a medence fenekén találták meg eszméletlenül, és a gyors kórházba szállítás ellenére életüket vesztették.

A SEAL búvárok kiképzése egészen másról szól, mint a kedvtelési búvároké: folyamatosan olyan szituációkban kell helyt állniuk, amiben valós a veszély. A bevetéseken ugyanis a túlélés függ attól, hogy reagálnak stresszhelyzetben, és mindig képesek legyenek hideg fejjel cselekedni. Akik ebbe az egységbe jelentkeznek, tudnak, hogy a kiképzés is ugyanúgy élesben megy, mint a bevetés, és ennek tudatában vállalják a kockázatot. Mindenesetre ellenőrzött körülmények között nem lenne szabad ilyen tragédiáknak bekövetkeznie, ezért a haditengerészet felfüggesztette a kiképzési programot a vizsgálat lezárultáig. Ha nem is lehet teljesen kizárni azt, hogy a jövőben nem történik hasonló, mégis mindig lehet tenni a nagyobb biztonságért. Egyszer ez még életet menthet.

A haditengerészet összetartó búvárai két elhunyt társukat pedig ugyanúgy gyászolják, mint a harctéren elesetteket. Nem tesznek különbséget, hiszen a kötelék közöttük jóval szorosabb, mint a hétköznapi emberek azt el tudják képzelni, és úgy érzik, testvéreiket vesztették el. Pontosan tudják, mit jelent egy ilyen kiképzés során is mindent beleadni, az utolsó lehelletig próbálkozni a feladat végrehajtásával- ám ezúttal a két katona túl sokat vállalt.

Vietnamban vette fel egy búvárt azt, ahogy egy ott dolgozó hivatásos kirángat egy polipot az üregéből, és addig szorongatja szegény állatot, amíg az tintát lövell ki. A menekülni szándékozó nyolckarú ugyanis vészhelyzetben így próbál egérutat nyerni. Ám a búvár utána sem hagyja békén a polipot, mint az a felvételen látható.

A tenger élőlényeivel való interakció mindig is némileg vitatott kérdés volt. A megközelítésük is csak óvatosan ajánlott, hogy ne okozzunk sérülést, és persze a fotósoknak is illő önmérsékletet kell tanúsítania. A polipokat szeretik a búvárok, igyekeznek közelebb férkőzni, netán követni őket. Némelyikük érdeklődőbb, csápjukkal akár a búvárt is megérintik- de amit szabad a polipnak, az nem engedélyezett az ember számára.

Meglehet, ez furán hangzik, de így van. Megjegyzem, nem csak a tenger mélyén igaz ez a szabály, nem feltétlenül jó ötlet a felszínen se zaklatni mondjuk egy idegen kutyát, rángatni egy macska farkát és így tovább. Az, hogy a hivatásos búvár a víz alatt így akar "látványosságot" mutatni a vendégeknek, nem ad felmentést a történtek alól. Egyrészt az nem szórakoztató, ha egy élőlény szenved, másrészt aki ezt látja a profitól, legközelebb maga is így akar "barátkozni" egy polippal.

Szóval rossz látni ezt a videót, és csak bízni tudok benne, hogy minden búvár elgondolkodik rajta. Mi a mélyben csak vendégek vagyunk, tehát nekünk kell alkalmazkodni a szabályokhoz, nem pedig fordítva...

Egy második világháborús japán repülőgép roncsánál készített remek felvételeket egy búvár.

A Mitsubishi G4M típusjelű kétmotoros bombázókat a japánok nagy számban vetették be a csendes-óceáni hadszíntéren. A 20 méter hosszú, 25 méteres fesztávolságú repülőgépet hengeres alakja miatt a japán pilóták "Szivar" becenéven ismerték, míg az amerikaiak Betty kódnévvel azonosították. 

Egy Betty bombázógép fedélzetén utazott Jamamoto admirális, akit az amerikaiak mindenképpen félre akartak állítani, így amikor a hírszerzők kiderítették, mi az útiterve a Jamamotónak, egy csapatnyi vadászgépet indítottak a gép lelövésére. Az akciót sikeresen végrehajtották, a lomha bombázónak nem volt esélye a P38-as gépek ellen.

A japán haditengerészet egyik legfontosabb bombázójából közel két és félezer darab épült, de ma nem létezik belőle egyetlen repülőképes példány, és kiállítva is csak egyetlen teljes gép van. Ennek nyilván az egyik oka az, hogy sokat tenger felett lőttek ki belőlük, és a mélybe süllyedve tűntek el örökre.

A számos elveszett Bettyből az egyik viszonylag sekély vízben nyugszik a Chuuk-lagúna mélyén. Alig 15 méterre kell ereszkedni a búvároknak, hogy körbeússzák a ma is jó állapotban levő maradványokat, amin megtelepedtek a korallok. A belsejébe is be lehet pillantani, ahol kis halacskák találtak búvóhelyet maguknak. Dustin Adamson remek filmje igazán jó képet ad arról, milyen ezekben a meleg vizekben roncsbúvárkodni.

Ez a merülőhely egy a nem kevés ismert roncs közül ebben a térségben, ugyanis hét évtizede óriási tengeri ütközetek zajlottak errefelé. Ám a repülőgépek roncsai mindig egy picit különlegesebbnek számítanak, így ezek a látványos felvételek minden búvárt lázba hoznak.