Big Blue Búvár Blog

A Bahamákon közösen edzett három szabadtüdős versenyző, akik eltérő hátterük ellenére remekül kijöttek egymással. A három csinos hölgyről sok kép készült víz alatt és felett is, és ezek azok számára is érdekesek lehetnek, akik egyébként mit sem tudnak a búvárkodás világáról. Szóval ebben a kis válogatásban a három főszereplő a svéd Annelie Pompe, a japán Tomoka Fukuda és a szlovák Katarina Linczenyiova. A közös szárazföldi és tengeri edzősek után pedig jött egy verseny is, ahol a lányok remekül szerepeltek, bizonyítva, nem csak szépek, de a sportban is jeleskednek...

A legendás óriáscápákkal találkozhatnak az évnek ebben a szakában az Egyesült Királyság és Írország bizonyos partszakaszain ezeknek az állatoknak a kedvelői. A közelmúltban Cork közelében készítettek látványos felvételt a méltóságteljesen úszkáló hatalmas cápákkal.

Noha talán ijesztő lehet elsőre a cápák óriásira tátott szája, valójában teljesen ártalmatlan fajról van szó: a nyitott szájon át beáramló vízből szűrik ki az élelmükként szolgáló planktonokat ezek az állatok. Azért úsznak a felszín közelében, mert itt tudnak a legjobban lakmározni ezek az akár 8-9 méteresre megnövő cápák.

Persze annyiban veszélyesek is lehetnek, hogy a gyorsan úszó óriáscápák egy uszonylegyintése simán kiüthetne egy embert. Így aztán még a csónakban ülők is kellő óvatosággal közelítenek hozzájuk: ezek a kajakok kisebbek, mint az állat. Szerencsére az óriáscápa nem agresszív, és nyugodtan elúszik az őt nem zavarók közelében, így a most már mindenki keze ügyében levő minikamerákkal nagyszerű felvételeket lehet róluk készíteni. A helyszín szintén Írország volt, Dingle mellett zajlott le az izgalmas találkozás.

Sok tengerparti nyaralóhelyen szokványos program a víz alatti séta a kezdők számára is egyszerűen használható búvársisakkal, de sajnos a szervezők igen gyakran nem ügyelnek a környezet védelmére.

Pedig a tapasztalatlan emberek számára a profi búvárok viselkedése lesz a mérvadó. Ha a vezető mindenre rátapos, mindent megfogdos, akkor a vendégek is követni fogják ezt a példát. Ez pedig igen gyakran teljesen értelmetlenül okoz kárt: letörnek a hosszú évek alatt növekedett korallok, megzavarják a tengeri élőlényeket, esetleg azok meg is sérülnek.

Ráadásul a turisták nem tudják, némelyik állatot nem tanácsos megtapogatni, mert azok a maguk módján védekeznek: csípéssel, szúrással, harapással. Akkor pedig máris nem lesz akkora az élmény a víz alatti kirándulás.

Sajnos a különféle oldalakon bőven lehet képeket, videókat találni az ilyen szabályszegésről, de ennek ellenére ritkán lépnek fel a cégek ellen a helyi hatóságok. A turisták pénze nagy úr! Csak kérdés, lesznek-e akik fizetnek, ha nem lesz mit nézni a tenger fenekén...

Mindenesetre aki kacérkodik egy ilyen programmal, bármilyen búvárkodási lehetőséggel, vagy egyszerűen csak úszkálna búvármaszkkal a tengerben, ezeket a képeket elrettentő példaként kezelje. Semmit nem érintünk meg, semmit nem zaklatunk feleslegesen odalenn- ez olyan alapszabály, amit mindenkinek tudnia kellene, aki a vízbe merészkedik. És ahogy fentebb írtam, ez nem csak a korallzátonyok érdeke, hanem a mienk is...

Két esemény is történt a közelmúltban, ami azt igazolja, a cápák filmezésének megvannak a maga veszélyei.

Mark Rackley Florida partjai közelében találkozott egy ott igazán ritkán kékcápával. A már negyedszázada víz alatt filmező, így sok cápával is találkozó búvár hosszan követte az állatot a nyílt tenger irányába. Noha érezte, talán már kissé túlságosan is közel került, elkapta a videós szenvedély, dolgozott tovább. 

Rackley megpróbált a közel három méteres állat elébe vágni, és amikor átúszott felette, a cápa odakapott. A búvár elengedte a kamerát, és inkább a cápát ragadta meg, ami ezek után gyorsan elúszott. A férfi kievickélt a partra, a kórházba szállították, ahol 58 öltéssel varrták össze sebeit. 

Az operatőr már a Discovery és a National Geographic csatornának is dolgozott, sokszor merült cápákkal, és nem ez volt az első veszélyes szituáció életében. Így aztán most is arról beszélt, mennyire izgalmas volt a szebb cápák közé sorolt, Floridában roppant ritka kékcápával találkozni. És természetesen esze ágában sincs felhagyni a munkájával, hiszen ez a része az ismert kockáznak. Az ő esetében valószínűleg az váltotta ki a cápa reakcióját, hogy túl közel merészkedett hozzá, és az állat veszélyben érezve magát, el akarta riasztani. Így Rackley is azt javasolja mindenkinek, csodálják meg a cápákat, de inkább csak biztonságos távolságból.

Valamivel régebben történt az az eset, amiben egy teljes stáb került veszélybe. Ők is karnyújtásnyira kerültek egy cápától: egy hat méteres nagy fehért próbáltak lefilmezni egy apró csónakból, amikor a ragadozó elkezdte a csónakot harapni. A forgatás során a Discoverynek dolgoztak, és persze ezt az esetet is felvették.

A dologból lehetett volna nagyobb baj, ha elharapja a kötelet a cápa. Így sem lehetett túlságosan kellemes érzés a mozgó lélekvesztőben látni az agresszívvé váló állatot. A mostanában szokásos csalizós merülés volt, az állatot eledellel vonzották közel a stábhoz, de aztán a cápa kicsit belezavart a forgatásba.

Az Új-Zéland közelében történt epizóddal a helyben dolgozó búvárok kampányolnak, akik szeretnék korlátozni vagy esetleg be is tiltani a cápák etetését. Állításuk szerint egyre gyakrabban válnak a nagy fehérek "követelőzővé", és ahhoz hasonlóan támadnak a csónakra, bójára, mint ahogy ezen a felvételen látható. Ez pedig egyáltalán nem tetszik nekik, mert veszélyben érzik magukat.

Ezen nincs mit csodálkozni, egy hat méteres ragadozó láttán még a sokat tapasztalt búvárok is óvatosabbá válnak. A kormányzat szerint viszont nem lehet összefüggést kimutat a cápák viselkedése és az etetéses merültetés között. Így nem valószínű, hogy bármi változik a jövőben- addig legalábbis biztos nem, amíg nem következik be baleset. Remélhetően ilyen nem lesz még jó darabig, és megnyugszanak a kedélyek. Ez lenne a cápák és az emberek közös érdeke is.

Ahogy jön a nyár, a tengerparti üdülések időszaka, egyre többen kezdenek el kacérkodni a víz alá merülés gondolatával. Így aztán évről évre visszatérek én is néhány alapkérdésre. Most épp arról szeretnék mesélni, szerintem kinek való a búvárkodás.

Az egyszerű válasz az, hogy szinte mindenkinek. De ez tényleg csak leegyszerűsítés, mert ezt én magam sem hiszem el, aki szeretek merülni. Nekem mindig az az alapelvem, hogy az búvárkodjon, aki tényleg ezt akarja, és aki képes valóban megszeretni a víz alatti kalandozást.

Szerintem az első lépés az, hogy az ember jól érezze magát a vízben, tehát aki valamiért retteg, először próbálja leküzdeni ezt az érzést, keresse meg az okát. Jó módszer erre az, ha valaki csak búvármaszkkal nézelődik a felszínen úszkálva, ez egyébként is igen jó bevezetés az "igazi" búvárkodáshoz, ráadásul kicsik és nagyok biztonsággal űzhetik. Nem szabad erőltetni azt, hogy valaki "csakazértis" palackkal merüljön- aki rákattan a felszín alatti világra, annak maximum csak kicsi biztatás kell majd.

Aki kezdő, annak meg kell értenie azt, hogy eleinte csak szokja az új helyzetet, jóval később jön amikor valóban élvezi a búvárkodást.  Türelem, lelkesedés, kitartás, és persze tudatosan kell keresni azt, igazán mi köti le a merülésben (az élővilág, a roncsok, a nagyvadak, a fotózás)- előbb-utóbb kialakul a szenvedély.

Persze a tanfolyam előtt állva ez még nagyon távoli jövőnek tűnik. Egyáltalán, miről is szól ez a tanfolyam-dolog? Aki nem tudja rászánni az egy hetet egy normális alapfokú búvártanfolyamra, aki úgy véli, nem fog kisiskolásként addig ismételni és gyakorolni, amíg búvárt nem faragnak belőle, az hagyja a merülést. Az alapismeretek elsajátítása nem nehéz, de ha valaki nincs velük tisztában, az életét kockáztatja. Szóval akinek nyűgnek tűnik egy búvártanfolyam, inkább keressen más hobbit.

A következő kérdés a búvárkodás pénzügyi része. Nem áltatok senkit, ez a hobbi is pénzbe kerül. A tanfolyam egyszeri kiadás, nem is olyan rettentően sok, de utána a jobb merülések kedvéért utazni érdemes. Lehet ezt az egészet költséghatékonyan űzni, egy tengerparti nyaralás során be lehet fizetni egy merülésre, ahol kicsit magasabb árért, mondjuk 30-40 euróért a teljes felszerelést biztosítják a végzett búvárok számára, de oda is el kell jutni. Felszerelést már az vásároljon, aki komolyan beleszeret a búvárkodásba, és van annyi rutinja, hogy ésszel tud választani- a számára megfelelő tudású és minőségű, és ezzel együtt megfizethető cuccot vehet.

Ha már a pénz szóba került, aki mindig mindent meg akar spórolni, inkább ne a búvárkodást válassza. Egyszerűen a víz alatti lét biztonsága megköveteli, hogy bizonyos követelményeknek meg kell felelni a búvárnak is, a felszerelésnek is, a merülés szervezőjének is. Az olcsó megoldás gyakran kockázatos is, ez a helyzet.

Vagy pedig az olcsó megoldás egyszerűen csak átverős. A kuponos tanfolyamokról már elmélkedtem, a lényeget itt is leírom: minden tételt össze kell adni! Egy normális, nem kedvezményes tanfolyami ajánlatban benne van minden, könyv, tantermi órák, uszodai foglalkozások, nyílt vízi vizsga, felszerelésbérlet. Ha valaki látszólag tizedáron kínálja a képzést, de aztán szépen pakolgatja rá a tételeket, igen könnyen elérheti a végső ár egy normál tanfolyamét. Milyen oktató az, aki az elejétől fogva be akar csapni? Egy normális iskola 70-90 ezer forint körüli összeget kér el a tanfolyamért, ennyit megér az, hogy az embert tisztességesen megtanítják búvárkodni. Láttam olcsó és korrekt kuponos tanfolyamot is, de ismétlem, mielőtt lelkesen fejest ugrana bárki a szuperkedvezményes lehetőségbe, előbb kérdezősködjön, mi van benne. Jó kompromisszum lehet a bevezető merülés, amikor kisebb összegért medencében vagy tengerben ellenőrzött körülmények között lehet merülni a teljesen kezdőknek, oktató kíséretében.

És jöjjön az a rész, ki az, aki különösen élvezheti a merülést! Vannak, akik vízimádónak mondják magukat, mégsem jutnak el addig a lépésig, hogy egyszer szinte eggyé válva a vízzel, alá is merüljenek. Nekik érdemes kipróbálni az érzést, és rájöhetnek, még számukra is kínálnak új élményt a tavak és tengerek. Sokan szeretik például a teknősöket, delfineket, cápákat, noha csak filmekből ismerik őket- állítom, ezerszer nagyobb élmény a víz alatt látni őket. Ha vannak kételyek, jó dolog-e a merülés, ezek egy pillanat alatt szertefoszlanak, amint felbukkan egy delfincsapat.

Eleve azoknak van jó esélye megszeretni a búvárkodást, aki általában szeretik a természetet. A  merülés olyan kicsit, mint egy víz alatti kirándulás, régen a természetjárókhoz csatlakoztak az első búvárklubok. Fantasztikus dolgokat figyelhetünk meg odalenn, olyan apró, különleges élőlényekkel nézhetünk szembe, amiket a világ túlnyomó része csak ismeretterjesztő filmekből ismer.

A történelemrajongók múltbeli tengeri csatákban elsüllyedt hajók roncsainál merülhetnek, hajókatasztrófák maradványait nézhetik meg testközelből. A kincsvadászokat viszont nem biztatom inkább, mert az átlagbúvárok semmit nem hoznak, nem hozhatnak fel a felszínre- se élőlényeket, se szuvenírokat roncsokról. Kivételt a szemét képez, illetve a fényképek. Mert a lelkes fotósok számára is új lehetőségeket nyit a mélység világa, sokan csak a víz alatti fotózás kedvéért öltenek búvárfelszerelést.

Tudni kell azt, hogy a mi korunkban, amikor már annyi mindent megismertünk a Földön, a víz alatti világ tartogatja a legtöbb felfedeznivalót. Legyenek azok új fajok, elveszett roncsok, még fel nem tárt barlangok, hétről hétre hallunk valami izgalmas felfedezésről. A legnagyobb mélységek világa persze búvártechnikával fel sem deríthető, de jó belépő a merülés a komolyabb kutatáshoz. Aki ilyen jellegű tudományos karrierben gondolkodni, az úgysem ússza meg a búvártanfolyamot.

De más olyan munkák is vannak, amelyek csak a búvárok számára nyitottak: a jól fizető, de roppant veszélyes mélytengeri merülések például olajfúró-tornyok mellett. Sokan élnek trópusi tengerparton abból, hogy egy búvárbázison oktatóként vállalnak munkát. Ehhez is egy kezdő búvártanfolyam a belépő.

Szóval arra a kérdésre nem lehet egyszerű választ adni, miért érdemes belevágni a búvárkodásba. Mindenkinek másért... Csak egy kis bátorság kell, és kinyílhat előttünk egy teljesen új világ, ami számtalan szép pillanattal, izgalmas kalanddal örvendeztethet meg. Érdemes esélyt adni!

Számtalan roncsnak egyedi, különleges története van, és ha ennek is utánajárunk, sokkal izgalmasabb lesz a merülés is. Ilyen izgalmas sztori az UB-88 német tengeralattjáróé, ami az első világháborúban több mint egy tucat hajót is kilőtt, ma pedig az Egyesült Államok partjainál vannak a maradványai.

Amint olvastam róla, hogy egy 1918-ban épített német U-boot nyugszik a tengerentúlon, rögvest elkezdtem információkat gyűjteni róla. Az UB III osztályú, 55 méter hosszú hajót tíz torpedóval és fedélzeti ágyúval szerelték fel. Június és szeptember között támadta sikeresen az ellenség szállítóhajóit az Északi-tengeren, aztán novemberben, a háború végén sok más német hajóval együtt az angolok kezébe került. Egy brit kikötőbe hajóztak vele, és hónapokig magára hagyva állomásozott ott.

Az amerikaiak viszont úgy döntöttek, szükségük lenne az UB-88-ra. Több más tengeralattjáróval együtt át akarták vinni az Egyesült Államokba, hogy az első világháború szenvedéseiből jórészt kimaradó lakosságot megismertessék az ellenség hírhedt fegyvereivel. A háborús években kötvények árusításával akartak pénzt szerezni az amerikaiaktól, és a hazafias kampányhoz illeszkedett ez a turné a lefoglalt tengeralattjárókkal, amelyek mind az ország más részein bukkantak volna fel a városokban.

Az ötlet ugyan kivitelezhetőnek szűnt, de a német legénység már régen elhagyta a tengeralattjárót, és valószínűleg nem is szívesen bízták volna rájuk az áthajózást az Egyesült Államokba. Az új, amerikai legénységnek egyrészt meg kellett tanulnia a hajó kezelését- nem voltak tervrajzok, utasítások, minden felirat németül volt, tehát rendesen megküzdöttek ezzel a feladattal. Ráadásul minden koszos és büdös volt, a németek még az ennivalót is otthagyták a fedélzeten. Minden meg kellett olajozni, és ki kellett próbálni.

1919 áprilisában indultak el New York felé a legénységgel. Az átkelés nem volt teljesen problémamentes, az ismeretlen technikától is tartottak, néha rossz volt az időjárás is, és a nyirkos, hideg hajótestben a legénység utazása sem volt túlságosan kényelmes. Három hét után végül végre megérkeztek, és élvezhették a zuhanyzás és a normális ágy luxusát.

Ezek után beosztották, melyik hajó hova indul "turnéra". Az UB-88 az Egyesült Államok Atlanti partvidékét kapta, és lehajóztak egészen a Mexikói-öbölig. Meglátogattak városokat Georgia, Florida, Mississippi, Alabama és Texas államokban. Utána folytatták tovább az utat a határon túl is, jött Nicaragua majd Mexikó. Acapulcóban derült ki, hogy az egyik motor meghibásodott, de sikerült megjavítaniuk. Aztán egy másik hajót kellett kisegíteni, így némi késéssel indultak tovább Kalifornia fele. Ott az újságok már szenzációként tálalták, hogy eltűnt a lefoglalt német tengeralattjáró, így meglepetést okozott amikor befutottak San Diego kikötőjébe.

Végül az ország csendes-óceáni partszakaszát is végigjárták az UB-88 fedélzetén: Los Angeles, San Francisco, Seattle, Tacoma következett. Utána visszatértek Kaliforniába, és a hajót San Pedro kikötőjében horgonyozták le. A legénység búcsút intett a német hajónak, amivel áprilistól novemberig több, mint 15,000 mérföldet hajóztak, és nagyjából 400,000 érdeklődőnek mutatták meg az UB-88-at. 

1921. január 3-án kapta utolsó feladatát a tengeralattjáró: célhajónak használták, és Los Angeles közelében a USS Wickes lövései küldték a hullámsírba. És aztán nyolc évtizeden át senki nem tudta, hol nyugszik az UB-88. 2003-ban sikerült egyértelműen beazonosítani a megtalált roncsot, ami közel 60 méteres mélységben nyugszik. A hajó teste meglepően ép állapotban van, így a rutinos technikai búvárok számára élmény az itteni merülés. Kalifornia vizeiben nincs más német tengeralattjáró, tehát kifejezetten egyedi roncs.

A hajó valóságos zátonnyá vált, nagyon sok hal él a környékén, ám a vonóhálók is rendszeresen beakadnak. Ezek a beszakadt hálók pedig sok élőlényt értelmetlenül elpusztítanak, így a szellemhálókat megpróbálják eltávolítani, de ez ebben a mélységben nem egyszerű feladat.

Ördög Nóra egy fiatal tehetséget a felszín alatt lepett meg a jó hírrel, miszerint bekerült Az ének iskolájába. A TV2 felvételén látszik azért, hogy a kislány, Kornis Anna gyakorlottabb búvár, mint a műsorvezető, az élmény viszont mind a kettejüknek különleges lehetett.

Arról mesélt egy cikkben Ördög Nóra, hogy korábban egy forgatáson rossz élménye volt a búvárkodással kapcsolatban, ezért még így, medencében is nehezen vette rá magát a merülésre.

Mit mondjak, megértem. Kezdőként könnyű belefutni olyan szituációba, aminek ijedtség, vagy akár pánik a vége. Ezt elég gyakran meg lehet előzni, egyrészt úgy, hogy a kezdő búvár őszintén szembenéz a félelmeivel, elmondja azt oktatónak, másrészt egy rutinos profi már akkor kiszúrja az idegességet, amikor talán még maga a tanuló sem érzi azt. A harmadik eset pedig az, amikor szinte előjel nélkül következik be a baj.

Azt tartom, nem kell mindenkinek merülnie. Azért mert egy hobbit én szeretek, nem kötelező mindenki másnak űznie azt. És ez mással is így van: tudom, hogy sokan imádják a sakkot, de nekem nem nagyon van kedvem leülni egy tábla mellé órákra. Csak a búvárkodásban van egy olyan kalandfaktor, ami sokakat vonz, másrészt viszont annyira idegen és új érzés a víz alatti lét, hogy jópár embernek nem sikerül megbirkóznia ezzel.

Aztán egy-egy kellemes tapasztalat átlendíthet a kezdeti aggályokon. A mostani jól sikerült merülés után Ördög Nóra már azt mondta, mégiscsak érdekli ez a búvárkodás. Mert ha az ember elkezdi élvezni a lebegést, és aztán valami kellemes dolog történik, mint például meg tudnak lepni valakit egy jó hírrel a mélyben, hirtelen elfelejtődnek a rossz élmények.

Vigyor van és boldogság, épp csak dalra nem fakadunk- persze ez nehéz is lenne légzőautomatával a szánkban. Ugyan kísérleteztek már ilyesmivel is, de maradjunk annyiban, a víz alatt éppenséggel az is jó, hogy elmenekülhetünk a felszíni zajok, az állandó csacsogás, a telefoncsörgés, a hangos zene elől.

Az mindenesetre már mindenki saját döntése, esélyt ad-e magának arra, hogy megszeresse a búvárkodást. Anna valószínűleg jó úton jár, hiszen gyerekbúvárrá vált, és aki az ő korában fogékony lesz a merülés szépségeire, az már jó eséllyel szenvedélyes búvár is lesz. Az nem köztudott, hogy a gyerekek búvárkodására más szabályok vonatkoznak, mint a felnőttekére: rövidebb és sekélyebb merüléseken vehetnek részt, szigorúbb oktatói felügyelettel és így tovább. Ez pedig így is van rendjén. Ügyesek ugyan, de nem sérthetetlenek, tehát be kell tartani a megfelelő korlátozásokat.

Ahhoz úgyis fel kell nőni, hogy az ember kezdje a búvárkodást máshogy nézni, komolyan élvezni. Nem életkori kérdés ez, hanem felfogásbeli: Ördög Nórának is az lehet az igazi kihívás, ha tényleg merülni akarna a jövőben, hogy ne arról szóljon az egész, képes-e megtanulni búvárkodni, hanem képes-e igazán élvezni. A kettő nem pont ugyanaz, erről egyszer már hosszabban írtam. És ehhez kellenek a lökést adó élmények- bármennyire úgy hangozhat, Ördög Nóra csak a sztori kedvéért kacérkodik a búvárkodással, tényleg lehet, hogy ez a rövid, de különleges merülés elegendő inspiráció volt. Egy pár pillanatig elszáll minden félelem, és jó esetben ezek már soha nem is jönnek elő. És ilyenkor az ember őszintén mondhatja: "de jó volt- mikor jöhetek legközelebb?"

Ma már természetes, hogy a víz mélyén is dolgoznak tudósok, köztük a múlt feltárásán dolgozó szakemberek. A régészek egy része számára természetes, hogy akár csúcstechnikájú búvárfelszereléssel merülnek alá, de nem volt ez mindig így.

Víz alá lebukó vadászok már régesrég dolgoznak, és arra is volt példa a történelemben, hogy a felszínre kellett hozni valamit egy elsüllyedt hajóról, és búvárharangot használtak ehhez. Még a Nagy Sándorról szóló legendák egyikében is említést tesznek arról, hogy leszállt a víz mélyére a híres hadvezér egy ilyen eszközzel.

Természetesen a primitív eszközökkel nem lehetett túl mélyre menni, és mivel nem volt megoldott a levegő cseréje, a merülés sem tarthatott túl sokáig. Egy kutató, Dr Joseph Eliav azt állítja, sikerült bizonyítékot találnia rá, hogy fél évezrede olyan újítást talált ki egy olasz mester, amivel a búvárharangot tovább használhatták, ráadásul kifejezetten ismeretszerzés volt a merülés célja- talán elsőként a világtörténelemben.

Guglielmo de Lorena a 16. század első felében a beszámolók szerint egy Róma közeli tóban merült alá egyszemélyes búvárharangjában, órákon át képes volt lenn maradni, és izgalmas leleteket hozott fel ókorban elsüllyedt hajók roncsaiból. Azon a bizonyos tó arról volt híres, hogy Caligula császár hatalmas hajókat ácsoltatott, amelyeket afféle úszó palotaként használt.

A Nemi-tó mélyére süllyedt ókori hajók roncsairól legendák szóltak, keresték is őket, de csak 1535-ben sikerült közelről megnézni azokat de Lorena búvárharangjával. Ő és  Francesco De Marchi volt az első, aki másfél évezred után láthatta a maradványokat. A felszínre hozott tárgyakat gyorsan el is adták- a relíkviáknak már akkor is komoly pénzben kifejezhető értéke volt.

De Marchi részletesen ír a merülésekről, de azt titkolta, hogy sikerült megoldani a levegő cseréjét a mélyben. Leírása szerint a fából ácsolt búvárharang egy személy befogadására volt alkalmas, zsírral és faggyúval tették vízhatlanná, és egy csiszolt kristály ablakon át nézhettek ki. A felszínen túl nehéz volt, de a víz alatt már meglehetősen kényelmetlen szíjakkal rögzítették a búvár testére a szerkezetet. A két kéz viszont kilógott, így tudtak egyszerű feladatokat elvégezni. 

Eliav feltételezése szerint a búvárharangon volt egy szelep, ahol távozhatott az elhasznált levegő, és lezárt hordókban küldtek le friss levegőt. Aligha lehetett egyszerű mutatvány a merülés ilyen módszerekkel, amit még további tényezők is nehezítettek. De Marchi szerint a harangban szinte kibírhatatlan hőség volt, viszont deréktól lefele a dermesztően hideg víz tette őket próbára. Semmilyen védőruhát nem viseltek, így aztán nem lehetett nagy móka a séta a tó fenekén. Ráadásul azt is megírta, hogy vitt magával ételt, de az erősen morzsálódó kenyér vonzotta a halakat, akik a morzsák kapkodása közben őt is megcsipkedték- meglehetősen érzékeny pontokon is.

Persze nem kell túlzásokba esni, ez azért nem olyan víz alatti régészet, mint ami manapság megszokott. Nem nagyon készültek dokumentációk, alapos feltárást sem tudtak végezni- de így sem kis teljesítmény, hogy megtaláltak egy ókori roncsot, le tudtak oda merülni, meg tudták vizsgálni, és még leleteket is a felszínre hoztak. Az sem meglepő, hogy nem múzeumba vitték őket, hanem eladni. A merészségük, kíváncsiságuk viszont összemérhető a manapság víz alatt dolgozó kutatókéval, így megérdemlik, hogy méltassuk a teljesítményüket.

Ausztráliában a végzős egyetemisták egy részének aligha a nyelvvizsga megszerzése a legfontosabb, van, akinek akkora inkább rutinos búvárrá kell válnia.

Legalábbis ezt bizonyítja Mike Irvine, a University of Victoria diákja, aki a víz alatt védte meg diplomamunkáját. Természetesen ez is része volt a munkának, ugyanis arról szólt a feladat, hogy igazolnia kellett, a korszerű technológia segít a tengerbiológia oktatásában.

A 27 éves Irvine a felszín alá merülve egy beszédet is lehetővé tevő maszkban tartott előadást, amit a YouTube-on lehetett követni. Konzulensei nem lepődtek meg, már a közös munka kezdeti szakaszában előállt a hallgató különleges ötleteivel. 

Mivel a bírálók is tudtak kommunikálni a búvárral, feltehették kérdéseiket neki. Véleményük szerint ez az út áttörést jelenthet az oktatásban, mert úgy vonja be a diákokat a tenger mélyének megismerésébe, hogy azok a kameráknak köszönhetően szinte élőben barangolhatnak odalenn. Azt hiszem, ebben az az igazán jó, hogy ha víz alatti "tantermek" hálózatát alakítanák ki, a világ bármely pontján levő iskolákban ülő diákok megismerkedhetnek egyszer tavak, egyszer trópusi tengerek, egyszer sarkvidéki vizek élővilágával.

Aki megismeri a mélység különleges világát, az pedig vélhetően fogékonyabb lesz a környezetvédelmi témák iránt is, legalábbis a feltaláló reményei szerint. Irvine egy Fish Eye Project nevű kezdeményezést is életre hívott, hogy a kutatók, oktatók és diákok együtt dolgozva hívják fel a figyelmet a tenger védelmének fontosságára.

A sikeres védés után már komolyan dolgozhat a tervek megvalósításán a búvárkodásban is jelesre vizsgázott hallgató. Remélhetően sikerrel jár, hiszen az elképzelései kifejezetten illeszkednek a ma előremutatónak számító interaktív oktatási koncepciókba. Egyszer talán magyar iskolapadokban ülő gyerekek is ilyen formában tanulhatnak majd a tengerről.

Ki gépen száll fölébe, annak roncstemető e táj- gondolhatták a parti őrség pilótái, miután a jég elolvadása után átrepültek a Michigan-tó felett. A víz ugyanis olyan kristálytiszta volt, hogy a felszín alatt nyugvó hajómaradványokat könnyedén kiszúrhatták.

A Sleeping Bear Point közelében szúrták ki a felismerhető állapotban megmaradt hajókat, amelyek nem semmisültek meg a tó tiszta vizében. A 19. században, egészen konkrétan 1857-ben elsüllyedt James McBride tejerhajó roncsa például tisztán kivehető volt. 

A The Rising Sun nevű gőzös utasokat szállított egészen 1917-ig, amikor egy heves téli viharban darabokra szakadva elsüllyedt.

Láttak olyan roncsot is repülés közben, amit még nem sikerült azonosítani, de így a méreteit, alakját is alaposan fel lehetett mérni.

A Michigan-tó körzetében több, mint tíz millió ember él. Mivel mindig is forgalmas hajóútnak számított, ezért mára már igazi roncstemetőnek számít, ami sok búvárt is vonz. Csak éppen a jelenleg három fokos víz nem túlságosan csalogató, így aztán nem csoda, hogy a parti őrség emberei is jobban élvezték a kényelmes légi roncsvadászatot.