Big Blue Búvár Blog

Sok kosárlabdarajongó számára adhat reményt, hogy bárki képes lehet helyből felugorva behúzni a labdát a gyűrűbe. Csak víz alá kell menni egy palackkal, és máris élvezhetjük a súlytalanság állapotát, amiben lebegve máris könnyen megy a mutatvány...

Azért beillene áprilisi tréfának, ha bejelentenék, mostantól a víz alatt játszott kosármeccseket váltanák fel az NBA összecsapásait, mert így még látványosabbak lennének a mérkőzések, és a mélynövésűek is esélyt kapnának a palánk alatt. Már csak azt kéne megoldani, hogy kellene kialakítani egy olyan stadiont, ahol pár ezer szurkoló elférne búvárcuccal. Viszont a mozgóárusok nem hotdogot és kólát árulnának, hanem palackozott levegőt, hátha valakinek elfogy a sajátja a nagy kiabálás közepette...

Egyelőre persze még nem tart itt a projekt, a víz alatt kosarazóknak be kell érnie pár hal figyelő tekintetével. Ugyan ők halkabbak az embereknél, de legalább biztos nem verekednek össze a meccs miatt. 

Szóval még az is lehet, hogy a jövő egyik menő sportját látjuk? Nem, azért ez nem valószínű. Még időtöltésnek is tudok nála jobbat egy korallzátony mellett búvárkodva, például azt, hogy egyszerűen csak nézegetem a halacskákat. De ízlések és pofonok, mindenkinek más stílus jöhet be a merülésben...

Olvasom, hogy agyafúrt autótolvajok Borsodban a meglovasított Zsigulit beletaszították egy tóba, hogy így rejtsék el. Sályon történt a vérfagyasztó bűncselekmény, de a rendőrség a helyzet magaslatán volt, és hat óra alatt megtalálta a tetteseket. Ők pedig nem súlyosbították a saját helyzetüket, elmondták, hogy a Ladát a víz alatt találják meg a hatóság emberei.

Arról nem szól a hír, hogy a bűnjelet akarták eltüntetni, vagy esetleg az volt a nagy terv, hogy később még kiemelik az értékes zsákmányt. Ha az utóbbiban gondolkodtak, akkor azt hiszem, nem számoltak pár aprósággal. Például azzal, hogy a víz nem éppen a műszaki eszközök barátja. Beázik a motor és az elektronika, ráadásul víz alá kerül az utastér is, és elképzelem, egy jó kis iszapos tóban töltött fürdőzés után milyen szaga lehet a kárpitoknak. 

Tudom, egy masszív orosz autónak az ilyesmi meg se kottyan, a szagot pedig simán meg lehet szokni. Már ha sikerül kirángatni a tóból a kocsit. Mert az ilyesmi komoly búvármunka, még akkor is, ha nincs túl mélység. A tóban a látás gyenge, és valami stabil pontra illik rögzíteni a kötelet, ha ki akarunk húzni egy autót. Az iszapba saját tömege miatt belesüppedt járgányon talán csak leásva található rögzítési pont, meglehetősen nagy erő kell a csörlőzéshez is. És persze a tó partján ügyködőkre is felfigyelhet egy-két járókelő. Éjszaka pedig a zajok buktathatják le a tolvajokat.

Sehogy nem áll össze a kép- én azt hiszem, a saját bőrüket akarták csak menteni a bűnözők amikor eltüntették a felszín alatt a Ladát. Így aztán most a hatóság által megbízott búvárok dolgozhatnak, hogy kiszedjék azt, ami nem való a tóba.

Fordul elő időnként hasonló más hazai vizekben is. Néha baleset miatt kerül valami a mélybe, de más esetek is előfordulnak. A Linda sorozat búváros epizódjában a teherautó forgatási kellék volt odalenn, amit a legenda szerint "ott felejtettek", csak jóval később vettek ki, az amatőr búvárok bánatára. Más tóban meg arra gyakran merülők döntöttek úgy, hogy feldobják a helyet egy Lada vízbe süllyesztésével. A környezetvédelmi hatóságok nem tapsikoltak örömükben, így pár nap múlva ugyanazok a búvárok ki is emelhették az autót. Gyorsan kiderült számukra, jóval könnyebb valamit bedobni, mint kivenni... Más helyeken viszont ma is lehet víz alatt autót látni még magyar tavakban is, sőt, sok éve Kiskunlacháza mellett egy bányatóban egy An-2 repülőgépet lehetett látni- pontosabban nem lehetett látni a tragikusan zavaros víz miatt, inkább csak tapogatóztunk.

Az autó azért számít különleges roncsnak a búvárok számára, mert meglehetősen idegenszerű látvány a víz alatt. Hajókra számítunk ugyanis, valamennyire még repülőkre is, de autók?... Komoly vonzerőt jelenthet, ha egy elsüllyedt hajó autókat, motorokat szállított, amiket még külön meg lehet nézni. Többek között ezért népszerű annyira Egyiptomban a Thistlegorm roncsa. 

Önmagában egy autó annyira nem izgalmas, hiszen elég kicsi. Körbeússzuk kétszer, benézünk, aztán az ember úszik tovább, keres valami más érdekeset. Kell hozzá valami más, egy sztori, hogy emlékezetes legyen. Cipruson például ott az elsüllyedt hatalmas komp, a Zenobia. A szállított kamionokkal együtt süllyedt el, de a középső fedélzeten van egy személyautó is: a kapitány Ladája. No azt már rég meg szerettem volna nézni, és tavaly sikerült is. Kiderült, az orosz technikára lehet számítani, harminc, a tenger mélyén töltött év sem volt elegendő ahhoz, hogy felismerhetetlenné rozsdálljon. A merülése nem egyszerű menet, mert eléggé bent van a roncs belsejében, a búvárok többségét be sem viszik ide. Ám így rögvest nő a vonzereje, hogy egy hazánkban jól ismert, kultikus modellről van szó, története is van, és még egy irdatlan méretű hajó is körülveszi...

Igazi roncsvadászat részesei lehetnek azok, akik hajlandóak húszezer dollárt szánni egy kis víz alatti kutatásra.

Több nemzetközi csoport foglalkozik a tenger felszíne alatt nyugvó hajómaradványok keresésével. Van, akit anyagi érdekek motiválnak és kincsre vágynak, és olyan is van, akinek szenvedélye ez, minden felfedezésről értesítik a helyi hatóságokat, és beérik a dicsőséggel.

Ian Koblick is ilyen ember. Számtalan tengermélyi expedíciót szervezett már, és övé az Egyesült Államok egyetlen víz alatti hotelje, a Jules' Undersea Lodge, ami a floridai Key Largóban található. Több roncsfelfedezése közül kiemelhető a Málta közelében megtalált brit tengeralattjáró, az 1942-ben elsüllyedt HMS Olympus, és több tucat más hajóra is rábukkant már. A négy évtizede ezzel foglalkozó Koblick nemrég Európában tíznél is több ókori hajó maradványára bukkant rá nagy mélységben.

Ezt a munkát egy barátjával alapított szervezet, az Aurora Trust Foundation keretein belül végzik már egy ideje. Most ez az alapítvány két partnerrel kiegészülve (SubSea Explorers illetve U-Boat Worx) egészen egyedi lehetőséget kínál az érdeklődőknek: egy csúcstechnikájú minitengeralattjáró legénységének tagjai lehetnek, ami Szicília közelében végez majd merüléseket. Több száz méterre ereszkedve keresik fel az izgalmas ókori lelőhelyeket, megfigyeléseket végeznek és tárgyakat is felszínre hoznak. Mindezt teljesen legálisan, a hatóságok jóváhagyásával, a merüléseket víz alatti régész irányítja majd, tehát a szakmai rész is rendben van.

A különleges kialakítású, nagy kilátást biztosító tengeralattjáróban ülve a roncsturisták olyan hajók maradványait nézhetik meg, amit emberi szem ilyen közelről évezredek óta nem látott. Nem akármilyen élmény lehet, de klausztrofóbiásoknak és ijedősöknek nem ajánlott ez a fajta merülés.

Már csak a pénzt kell összekaparni az idén nyáron egy hetes turnusokban lebonyolított programon való részvételre. Ha valaki beéri egy szerényebb hotellel, akkor teljes ellátással alig húszezer dollárba kerül a kaland, de ki lehet bérelni a kutatók hajóját is- ezért talán kevesebben fognak kapkodni, mert 145 ezer dollárba kerül. Remélhetően nem csak a SubSea Explorers céget gazdagítja ez a summa, jut majd belőle további kutatásra is, és akkor egy olyan kivételes helyzet áll elő, hogy mindenki nyer vele: a helyi régészek ismeretei gazdagodnak, a roncskutatók további programokat tudnak finanszírozni, és élete élménye lesz a pénzt áldozó amatőr roncskereső jutalma.

A Földközi-tenger mélyén számos roncsot megtaláltak már, de még több van, ami felfedezésre vár. És még az sem feltétlenül elég, ha valaki rábukkan pár amforára a víz alatt- a módszeres, alapos feltárásra gyakran hosszú ideig nem kerül sor, mert nincs rá se pénz, se erőforrás.

Ez azért jelent problémát, mert előbb-utóbb híre megy különlegesebb lelőhelynek, és a tenger mélyén nehéz kerítést emelni. Bár láttam már ráccsal elzárt amforamezőt is, ezt a megoldást kevesen szeretik. Ha az amforák és más tárgyak nincsenek túl mélyen, meg fognak jelenni az amatőr búvárok szétnézni, szerencsés esetében semmihez nem érnek hozzá, csak kíváncsiskodnak.

De előfordulhat, hogy óvatlanul kárt tesznek valamiben, vagy nagyon is tudatosan cselekednek és elemelnek ezt-azt. Lehet, azt hiszik, amit magukkal visznek, az csak egy "jelentéktelen apróság", ám a régészek számára minden kis tárgy fontos lehet. Az érmék mesélnek az elsüllyedés koráról, a hajó származási helyéről, a kis használati tárgyak a korabeli tengerészek életéről árulnak el titkokat, míg a hajóból származó alkatrészekből lehet következtetni annak típusára, építési módjára.

Szóval nincs felesleges vagy nélkülözhető lelet egy víz alatt nyugvó roncs esetén. És ezért lenne jó, ha a feltárásokat még azelőtt be tudnák fejezni, hogy megjelennének a szuvenírvadászok. Cipruson már évtizedekkel előtt rábukkantak egy maradványra, amit csak felületesen néztek meg a szakemberek, miután 1992-ben bejelentést kaptak róla. 2004-ben egy magáncég kutakodott itt német partnerek bevonásával.

Feltételezhetően ottomán időszakból származó hajó roncsai ezek, és ebből a korból más maradványokat nem ismernek Ciprus közelében, tehát a felfedezés fontosnak számít. Alig 28 méter mélyen van Paralimni előtt a hajó, sok búvár megfordulhatott itt, és a visszatérő régészek ennek egyértelmű jeleit is látták. Nem lehetett tehát késlekedni a feltárással, ezért az év elején két héten át dolgoztak a búvárrégészek.

A munka eredményes volt, még bőven találtak érdekes tárgyakat a maradványokban, és alaposabban meg tudták nézni a hajótestből maradt részeket. Lövedékek, kerámiatárgyak, üvegek kerültek elő, és még egy kis ágyút is a felszínre hoztak. A homok által betemetett faanyag nem korhad, így az árkokat újból betemették a kutatások első szakasza után.

A Nissia Shipwreck Project keretén belül még folyatják a feltárást, egyrészt a hajótest darabjainak kiemelését is tervezik, másrészt meg szeretnék oldani azt is, hogy ami a víz alatt maradt, azt se tudják bolygatni a búvárok. A lehetőséget viszont meg kellene teremteni a történelem iránt érdkelődő búvárok számára, hogy szétnézhessenek a maradványoknál, mert nem csak a modern, acéltestű hajóknak van vonzereje. Sőt, a búvárok jelentős része megérti, miért van jelentősége annak, hogy szakemberek vizsgálhassák meg a leleteket, így amikor a régészek megtaláltak pár búvárt, akik korábban sokat merültek a helyszínen, még az általuk elvitt tárgyakat is vissza tudták szerezni.

A víz alatti kulturális örökség védelmének tehát csak az egyik része a búvárok által végzett munka, a másik feladat az, hogy a közösséget is meggyőzzék arról, ez fontos. Meglehet, merülni jóval könnyebb, mint tájékoztatni, de hosszú távon mind a kettő ugyanolyan jelentőségű.

Néhány görög hazafi a víz alatt egy hatalmas zászlóval ünnepelte országuk nemzeti ünnepét.

Épp pár napja írtam pár szót arról, hogy illegálisan egy kínai zászlót helyeztek el egy japán roncson búvárok, amit el is távolítottak. Ám a görög búvárok tettében nem lehet kivetnivalót találni, mert ők hazai vizekben pózoltak a méretes zászlójukkal. Március 25-én Görögországban az 1821-es függetlenségi harcról emlékeznek meg az egész országban, ezekhez a programokhoz illeszkedett a a víz alatti ceremónia is.

Mivel mostanság éppen eleget olvashatunk a görög gazdaság tragikus helyzetéről, senkit nem érhet meglepetésként, hogy sokan minél látványosabban szeretnék demonstrálni, büszkék a függetlenségükre. (Persze ezzel együtt egyértelműen külföldi segítségre is szorulnak, de ez már egy másik kérdés- nem lesz egyszerű mindenki számára jó kompromisszumot találni.)

Igazi tengeri nemzetként a víz mélye sem idegen terep a görög búvárok számára, de a nagy zászló kifeszítéséhez egész csapat kellett: tízen merültek alá a munka elvégzéséhez.

Kétségkívül látványos demonstrációja volt ez annak, hogy számukra is fontos az ünnep, de akár más üzenete is lehetne a víz alatti zászlózásnak. Bármekkora bajban vannak ugyanis, a görögök számára ott van biztos háttérként a tenger, amihez ezer szállal kötődnek. Sokat köszönhetnek neki, fontos szerepe van a halászatban, kereskedelemben, idegenforgalomban. Védeni kellene, mert meglehet, a jövőben is erre a hagyományos kapcsolatra kell alapozniuk majd, amikor esetleg nehéz évek várnak a gazdaságra.

Egy búvárbaleset utáni vizsgálat arra mutatott rá, ilyen helyzetben a késlekedés dönthet életről és halálról.

Egy 38 esztendős brit búvár, Melanie Stoddart a Maldív-szigeteken egy álomnyaralás során vett részt egy szervezett merülésen a Vaavu atoll közelében. Ám a csodásnak induló nap tragikusan végződött, és ennek okait otthon, az Egyesült Királyságban is vizsgálták a halottkémek.

Melanie rutinos búvár volt, barátjával együtt szállt fel még 2012-ben egy búvárhajóra, amivel egy korallzátonyhoz indultak. A délutáni órákban a merülés után lett rosszul, már a hajó fedélzetén. Oxigént adtak neki, majd elvitték a resortba, ahol az orvos megvizsgálta, és intézkedett, hogy azonnal szállítsák hiperbár kezelést végző intézménybe. Az ehhez szükséges kamrák drága berendezések, de minden országban van ilyen, több is, ahol gyakran megfordulnak búvárok. A Maldív-szigetek sem kivétel, de értelemszerűen nincs minden szigeten ilyet üzemeltető egészségügyi intézmény.

A búvár szállításával viszont késlekedtek, nem helikopterrel juttatták kórházba, hanem motorcsónakkal mentek érte több, mint 40 mérföldnyi távolságból. Már este volt, mire odaértek vele, ahol megvizsgálták, de állapota miatt nem kapott hiperbár kezelést, továbbvitték a fővárosba. Maléban próbálták stabilizálni állapotát, ám akkor már nem tudtak segíteni rajta, a hajnali órákban Melanie elhunyt.

A boncolás során egyértelművé vált, hogy a vérében és a szövetekben felhalmozódott nitrogén okozta a halálát, azaz ún. dekompressziós betegség áldozata lett. Még igen súlyos esetekben is segíteni tud az ebben szenvedőkön a hiperbár kezelés, de az időtényező kulcsfontosságú: minden perc számíthat. Utólag képtelenség megmondani, hogy gyorsabb cselekvés esetén a búvár túlélhette volna-e a balesetet, de az, hogy kilenc órával a tünetek jelentkezése után került megfelelően felszerelt kórházba, igen soknak számít. 

A halottkém jelentésében is csak feltételezésekre tudott alapozni, ám véleménye szerint nem kizárható, hogy az idejében elkezdett kezelés megmenthette volna a búvár életét. Családja szerint a merülés szervezője nem volt felkészülve ilyen baleset esetén a gyors cselekvésre, ezért őket is felelősség terheli.

A sokat utazó búvárok számára ebből a történetből is van leszűrhető tanulság. Egyrészt az, hogy olyan szervezőt kell keresni lehetőség szerint, aki képes vészhelyzetben gyorsan és hatékonyan cselekedni. Másrészt fontos, hogy a búvár rendelkezzen olyan biztosítással, ami a speciális kezeléseket is téríti, tehát ne a kórházban kelljen alkudozni arról, ki vállalja a költségeket. Harmadrészt pedig rossz közérzet esetén nem szabad várni, azonnal segítséget kell kérni, mert minden perc számít. Nem egyszer fordul elő, hogy a búvár nem érzi jól magát, de nem szól senkinek, sőt, akár merül tovább, és ezzel csak súlyosbítja a tüneteket.

Még a minden előzetes rutin nélkül merülésre befizető turistáknak is tisztában kell lenni azzal, hogy vannak bizonyos kockázatai a búvárkodásnak. Aki ilyen programon akar részt venni, válasszon megbízható búvárbázist, és nyugodtan tájékozódhat előre is a veszélyekről, a merülés során pedig óvatosan, megfontoltan cselekszik. A búvárkodás alapvetően biztonságos kedvtelés, de sokat tehetünk azért, hogy tényleg az legyen. A balesetek elemzése abban segít, hogy felhívja a figyelmet arra, milyen hibákat követhetünk el- ezért fordítanak az utólagos vizsgálatokra olyan nagy gondot a világ minden részén.

Már csak pár helyen vadásznak bálnákra, de a norvég, japán és izlandi halászok pusztításának értelmét több szempontból megkérődjelezik. Egyrészt sokak szerint a cetek veszélyeztetett állatok, eleve nem kellene a tilalmat megkerülve vadászni rájuk. Másrészt a bálnák húsa nem túl népszerű termék a piacon, Japánban se túl sokat adnak el belőle, míg Izlandon és Norvégiában alig páran eszik.

Így aztán az utóbbi országok is csak abban tudnak reménykedni, hogy el tudják sózni a bálnahúst a japánoknak. Ezt nehezíti, hogy több országban tiltják a bálnák kereskedelmét és szállítását, így csak kerülőúton juthatnak el a szállítmányok Japánba.

Ám ha már ott van, akkor sem egyszerű a helyzet. A norvégoktól importált bálnahús vizsgálata kiderítette, hogy az tele van az emberek egészségét károsító anyagokkal, tehát nem ajánlatos fogyasztani. Ettől azért még a bálnákhoz ragaszkodó maroknyi ember szájában is megkeseredhet a falat. Ha pedig Japánban nem fog kelleni a közel ezer kilőtt bálna rengeteg húsa, otthon pedig egyébként sem tudják eladni a norvégok, akkor valószínűleg semmi értelme nem volt a vadászatnak. 

Norvégiában állami pénz tartja már most is életben ezt a "hagyományos" tevékenységet, de hiába próbálják kölönféle programokkal népszerűsíteni a bálnahús fogyasztását, nem nagyon kapkondak érte. Ha pedig a japánoknak mérgező, nehéz lesz meggyőzni a norvégokat, hogy nekik azért még pont jó. Annál azért jobb helyzetben van az ország lakossága, hogy ilyesmire fanyalodjon.

Meglehet, a bálnákat pont ez fogja megmenteni. Ironikus, hogy a tápláléklánc csúcsán elhelyezkedő emlősök húsába a nehézfémek és vegyi anyagok úgy kerülnek, hogy gyakorlatilag az általul elfogyasztott élőlényekkel jutnak a szervezetükbe. Nyilván nem meglepő módon a szennyezésért is az emberi tevékenység a felelős- az egyik környezetkárosító tevékenységünk vethet véget egy másiknak. Érdekes a világ! És mennyivel jobb lenne, ha a bálnákat egyszerűen csak azért nem vadásznák, mert veszélyeztetett, különleges élőlények, akiket inkább védeni kellene.

Egy Palaunál elsüllyedt, háborús emlékhelynek számító japán roncsra valakik kínai zászlót tettek ki.

Az Iro nevű tanker a japán birodalmi flotta egyik hajója volt, ami a csendes-óceáni harcok során süllyesztettek el az amerikaiak 1944-ben. A Koror szigetétől pár kilométerre 26 és 40 méter között nyugvó roncs népszerű merülőhelynek számít a búvárok között, így abban nincs szokatlan, hogy sok nemzetből származó turisták megfordulnak itt.

A palaui hadműveletek közelgő 71. évfordulójára Palaura látogat a japán császári család több tagja, hogy leróják kegyeletüket a sok itt életét vesztett tengerész előtt. Ezért utazott ide egy japán búvárcsapat, hogy felvételeket készítsenek a flotta víz alatt nyugvó maradványairól, és meglepve vették észre az Iro tatján kifeszített egy méteres kínai zászlót. Ráadásul azt gondosan oda is erősítették gyorskötözőkkel és dróttal. Ebben a mélységben ez talán nem is volt kis feladat, de egyelőre senki nem vállalta a felelősséget a kétes dicsőségű tettért. 

Valamiért mindenesetre arra gyanakodnak, hogy kínai búvárok helyezhették el odalenn nemzetük zászlaját. Mostanában sokan érkeznek Palaura Kínából, és az ázsai nagyhatalom növekvő önbizalmú állampolgárai talán így is jelezni akarták, vezető szerepre törekednek a világ minden pontján. Persze az is lehet, egyszerűen csak a szabályokra fittyet hányó turisták voltak, amelyekből bőven akad a kínaiak között.

A japánok mindenesetre nem voltak túl boldogak a látottaktól, ám ők követték a hivatalos utat, nem nyúltak a zászlóhoz, azt a palaui hatóságok búvárok távolították el. Az ország elnöke pedig mélységes csalódottságáról beszélt az eset kapcsán.

Máskor is fordult már elő, hogy kínaiak a víz alatt helyezték el a zászlójukat, de remélhetően nem kell arra felkészülni a jövőben, hogy mindenfelé ilyenbe botlunk a roncsokon és korallzátonyokon. Ha pedig mégis ez lesz, gyaníthatóan nem lesz mindenki annyira szabálykövető, mint a japánok, és az ilyesmit látó búvárok maguk fogják levágni azt.

A cápák közül kevéssé ismertnek számítanak a hétkopoltyúsak, melyek ugyan sok helyen előfordulnak a világ tengereiben, de csak kevés ponton lehet velük búvárkodni.

Az általában nagyjából két méteres állatok (a nőstények nagyobbak) gyakran nagyobb mélységben tartózkodnak. Mindent megesznek ami a szemük elé kerül, és így gyomrukban találtak már egészen kis halaktól fókákig és delfinekig sokféle prédát. Időnként csapatokban vadásznak, a tengerfenék közelében úsznak.

Tavasszal például Kaliforniában lehet velük merülni. San Diego előtt, La Jolla közelében fordulnak elő a kelp erdőkben ezek a cápák, és szerencsés napokon a búvárokra nem nagyon figyelve több is úszkál sekély vízben. A helyi szervezők igyekeznek információt szerezni arról, mikor és hol látták őket, és így jobbak az esélyek. Ám természetesen a tenger nem múzeum, vagy ott vannak, vagy nem.

Mivel nem ideges és az ember szemben jellemzően nem veszélyes ragadozókról van szó, egészen közeli felvételeket is lehet róluk készíteni. Alapvető óvatosság nem árt, a kaland mégis megéri, hiszen ritka és igazán egyedi fajról van szó, ami több szempontból eltér a legismertebb cápáktól, például a kopoltyúk számát tekintve is- nem véletlenül ez a nevük.

A hétkopoltyús cápák más cápákhoz hasonlóan veszélyesek lehetnek ha provokálják őket, de nagyon kevés támadást jegyeztek fel. És hogy az emberek mekkora veszélyt jelentenek rájuk? Erről kevés az adat, mert nem igazán ismerik az életmódjukat. Időnként halászok hálójába kerülnek, noha nem ezeket akarják kifogni. Ez már csak azért is előfordulhat, mert gyakran élnek part közelében, sekély vízben. Egyelőre nem számítanak védettnek, mert keveset tudunk róluk, ám a jövőben minden bizonnyal sikerül többet kideríteni róluk. Akár egy-egy merülésen is megfigyelhetnek valami sajátosságot a búvárok, akik találkozhatnak ezekkel a titokzatos cápákkal.

Egy hajó tragédiája még nemzetek kapcsolatának szorosabbá válásával is járhat, mint azt az Ertugrul története igazolja.

A 19. század második felében Japán és Törökország (vagyis az Oszmán Birodalom) közötti diplomáciai kapcsolatokat delegációk alapozták meg. A két ország képviselői kölcsönösen látogatást tettek egymásnál, a japánok magas kitüntetést vittek a szultánnak 1887-ben. Erre válaszként a törökök Ertegrul nevű fregattja hajózott el egészen Japánig: 1889 júliusában indult és 1890 júniusában érkezett Jokohamába.

Az Ertugrul 79 méter hosszú vitorlás volt, aminek fedélzetén több, mint 600 tengerész szolgált. A hajó három hónapig tartózkodott Japánban, szeptemberben indult el a hosszú hazafelé tartó útra. Ám alig egy nap után heves tengeri viharba került, és hiába küzdöttek a hajósok az elemekkel, úgy döntöttek, egy biztonságos kikötőben próbálják átvészelni az ítéletidőt. Ám a hajótest megsérült, és a szinte irányíthatatlanul sodródó Ertugrul a part közvetlen közelében, Kusimoto város előtt elsüllyedt. A tragédiában 533 ember vesztette életét, köztük a parancsnok, Ali Oszmán pasa is. Csak 69 tengerészt tudtak kimenteni a vízből.

Az Etregrul szomorú sorsa ráirányította a figyelmet Törökországra Japánban. Az áldozatoknak síremléket állítottak, majd később egy múzeumot is alapítottak. Az eseményre mindmáig emlékeznek mind a két országban, amikor 2008-ban a török elnök Japánban járt, Kusimotóba is ellátogatott. Úgy tartják, a két nép barátságában fontos szerepe van az Ertegrul történetének.

Természetesen a maradványok víz alatti feltárására is sor került. Már egy évtizede dolgoznak búvárrégészek a roncsnál, török és japán szakemberek közösen merülnek itt. Noha a parttól csak pár percre nyugszik az Ertegrul és nem is kell túl mélyre menni, a víz viszonylag hideg, és az erős áramlások csak az év bizonyos időszakában teszik lehetővé a munkát.

A szakemberek eddig 7500 tárgyat emeltek ki a tenger mélyéről, de még mindig bőven vannak leletek a mélyben. Mivel a hajó sorsát elég jól dokumentálták, olyan személyes tárgyak után kutatnak, amelyek mesélnek a korabeli török tengerészek életéről. Gondoljunk bele, egy ilyen utazás oda és vissza több, mint két évig tartott, sokan a távollét idején vesztek oda, mások levelekkel próbálták tartani a kapcsolatot az otthoniakkal. Az is látható, a tisztek kényelmesebb míg a legénységi állomány szerényebb körülmények között éltek a fedélzeten. Az edények, személyes használati tárgyak mind árulkodóak, és további felfedezésekben is reménykednek a búvárrégészek.

A szomorú sorsú fregatt tehát mindmáig köteléket jelent a japán és török emberek között. Ennek megfelelően a maradványokat is becsben tartják, bár még nem kapta meg a legmagasabb szintű védelmet az Ertegrul. A víz alatti kulturális örökség védelme nem egyszerű, hiszen a felszín alatt nyugvó dolgok nem olyan látványosak, mint a mindenki által látogatható romok, de a régészek abban bíznak, egyszer a török fregatt is jelentős emlékhelynek számít majd.