Big Blue Búvár Blog

Búvárként természetesen kötődöm a vízhez, de nem kellene sokat magyarázni, hogy nem csak számomra bír jelentőséggel a víz, hanem az egész Föld számára kulcsfontosságú. Ezért 1994 óta március 22 a víz világnapja.

Különös, hogy hiába elképzelhetetlen a földi élet víz nélkül, mi alig figyelünk arra, mi történik a folyókkal, tavakkal, tengerekkel és óceánokkal. A mindennapokban is elég pazarlóak vagyunk, amit mi a világnak ezen a részén ma még megtehetünk, de sok helyen már most sincs elég víz. Nem lenne jó eljutni oda, hogy nálunk is hiánycikk legyen.

Globális szinten a tengerek szennyezése kritikus probléma. Vannak olyan dolgok, amelyek nincsenek szem előtt, de bármikor ökológiai katasztrófát okozhatnak. Rengeteg fegyver és méreganyag került a mélyben a háborús években, amelyek ma is ott vannak, és nagy kérdés, mikor kezdenek el szennyezni.

Az üvegházhatás miatt melegednek a tengerek, ez bizonyos élőhelyekre pusztító hatású, másrészt ha emelkedik a tengerszint, sok partmenti város kerülhet bajba. A túlhalászat megtizedeli az élővilágot, az ipari tevékenység is folyamatosan szennyez (emlékezzünk az olajkatasztrófákra), a kontrollálatlan fejlesztések által okozott károkat pedig csak az látja, aki a felszín alá néz. Volt részem már ebben pár alkalommal, így aztán tudom jól, milyen szomorú dolog letört korallokat látni. 

Ami a leginkább megdöbbentő, az a globális szeméttermelés: ez ugyanis igen jelentős részben kerül az óceánokba. Az áramlatok egész szigeteket hoznak létre a vízben lebegő hulladékokból. Több alkalommal vettem részt víz alatti és vízparti szemétszedésen, zsákszámra szedtük ki mindig a hulladékot, de természetesen soha nem sikerült mindent kiszedni- sziszifuszi munka ez.

A napokban a washingtoni látogatáson részt vevő brit trónörökös, Károly herceg emelte fel a szavát az óceánok szennyezése miatt. Kijelentette, hogy születendő második unokájára is gondol, amikor sürgeti, hogy találjunk közösen megoldást erre a problémára. A jelenlegi vedd meg- használd- dobd el kultúra egy becslés szerint azt eredményezheti, hogy egy évtized múlva minden három tonna, a tengerben élő halra egy tonnányi szemét esik majd! A tengeri emlősök felének beleiben lehet már valamennyi mennyiségű műanyag hulladék, és ezek egy része ebbe bele is pusztul.

Vannak jó példák, és Károly, aki maga is búvár, tehát a tenger szerelmese, ezeket is kiemelte. Ha sikerül kiterjeszteni az újrahasznosítást, akár a negyedére csökkenhet a tengerbe jutó hulladék mennyisége. A szomorú az, hogy még ez is irdatlan mennyiség- de minél kevesebb, annál jobb. 

Így ezen a napon én is arra biztatok mindenkit, gondoljon erre, amikor vásárol vagy kidobja a szemetet. Furcsán hangzik, de akár innen, Európa szívéből is eljuthat valami az óceánok közepére. Nem így kellene kapcsolatot teremtenünk a vizek világával... 

Aki kíváncsi rá, mit veszíthetünk, azt arra biztatom, hogy szerezzen egy búvármaszkot, és tengerparti nyaralása alkalmával lessen be a felszín alatt. Szinte mindenütt fel fog bukkanni egy pár halacska, ha jól figyelünk, láthatunk a kövek között sétáló rákokat, üregekből pislogó polipokat. És szinte biztos, hogy a legtöbb helyen lesz valami szemét is elszórva a mélyben. Ha látunk ilyet, kihozhatjuk, és persze tehetünk arról, hogy se mi, se családtagjaink ne szórjunk el szemetet. A mai gyerekek még belenőhetnek ebbe a felelős gondolkodásba, csak el kell magyarázni, miről van szó.

A tenger mindenkié, nincs kivételezett helyzetben még a trónörökös unokája sem. Ugyanúgy élvezhetjük mind a szépségét, és ugyanúgy szükségünk van rá hosszú távon az élethez. Becsüljük meg és tiszteljük, mert ezzel magunknak és leszármazottainknak teszünk jót. A vizek védelme nem egy hóbort, hanem nagyon is racionális döntés- erre is gondolhatunk a víz világnapján.

Súlyos balesete után sem adta fel a lebénult férfi az álmát, hogy újra búvárkodhasson. Akaraterejének és az őt segítő barátok támogatásának köszönhetően pedig ismét a víz alá merülhetett.

A 49 esztendős brit Peter Lau tűzoltóként dolgozott Bradfordban. A világ életében aktív életet élő férfi kerékpárral indult túrázni, ám egy autóval ütközött, és sok csontja eltört, megsérült a tüdeje illetve csigolyái is. Egy  hónapon át mesterséges kómában tartották, majd hosszú ideig tartó ébresztés következett.

Lau ekkor szembesült vele, milyen következményei lettek a gerince megsérülésének. Mellkastól lefele lebénult, és hosszú rehabilitáció várt rá, amíg visszatérhetett otthonába. A létesítmények egyike egy medence volt, és itt is gyógytorna várt rá. Ám neki egészen más élményei is voltak a vízről: már negyedszázada egy BSAC búvárklub tagja, rendszeresen eljárt merülni a barátaival. Ekkor tűzte ki a célt: újból búvárkodni akart!

11 hónappal a baleset után engedélyezték számára az orvosai, hogy egy uszodában ismét merülhessen. A víz alatt vele voltak klubtársai, és mellette úszott a kezét fogva felesége is, így Lau nagyon meghatódott az élménytől. Természetesen a merülést is szinte újra kell tanulnia, de máris arról álmodozik, hogy talán visszatérhet a tengerbe. Mióta egyre több helyen készültek fel a fogyatékkal élő búvárok fogadására, ez meg is valósulhat.

Peter Lau példája sokak számára lehet inspiráló, mutatott rá a BSAC főtitkára, Mary Tetley: tökéletes példája annak, mennyire szenvedélyesen lehet szeretni a búvárkodást. Lau pedig már tervezget, át akarja alakíttatni régi búvárruháját, aztán pár gyakorlómerülés után egy tó mélyére készül klubtársaival, hogy újra formába lendüljön. Úgy fogalmaz, hogy egy ilyen szörnyű esemény megrázó ugyan, de nem úgy kell felfogni, vége az életnek- az megy tovább, csak máshogy. Aki képes és akar alkalmazkodni, kitartással, akaraterővel sikerrel is járhat.

A brit szuperügynökről szóló filmekben többször kell a víz alatt megküzdenie az ellenséggel James Bondnak. A Thunderball című filmben valóságos búvárháborúban kell helyt állnia neki, és az MI6 által biztosított szuper cuccok egyike egy, a palackra szerelt kis hajtómű, amivel torpedó módjára repeszthet a 007-es.

A film fél évszázada készült, és ez a fajta víz alatti vontató már elég elterjedtnek számít. Cousteau búvárai is használtak hasonlót, manapság pedig nem különösebben drágán vásárolható ilyen szerkezet. A kérdés persze az, meddig bírja az akkumulátor, mert ha nem a búvárt húzza a cucc, hanem a búvárnak kell azt magával cipelnie, nem nagy öröm a merülés.

Általában a búvárok kézben tartják ezt az eszközt, így húzatják magukat. Már én magam is használtam ilyet, pontosabban csak próbálgattam egy pár percig, és azt kell mondjam, jó móka. Az ember meglehetősen gyorsan tud haladni, foroghat, de azért persze észnél kell lenni, mert a túl gyors leereszkedés vagy felemelkedés nem egészséges. Egyszer mindenesetre megérte menni vele egy kört.

Azt azért meg kell jegyezni, hogy ezek a cuccok átlagos merülésen nem igazán hasznosak, hiszen éppen nem a minél gyorsabb haladás a célunk. Sőt, sokszor kifejezetten lassan nézelődünk, szinte alig úszunk a víz alatt. Ilyenkor a vontató inkább zavar, mint segít. Mivel búvárként elsősorban az élővilág érdekel, ritkán hiányzik.

Vannak persze kivételek. A néha hatalmas távolságokra behatoló barlangi búvárok merülését nagyon meg tudja könnyíteni a vontató. Aztán esetleg segíthet lépést tartani egy-egy gyorsabb állattal, például delfinekkel, bár azért nekik meg se kottyan lehagyni egy búvárt a vontatójával együtt is. A legjobb az, ha az ember vár- ha akarnak, jönnek. És akkor nem kell csinálni semmit, csak élvezzük a látványt.

A nagyobb roncsoknál viszont akár még egy amatőr búvár is hasznát veheti az ilyesminek. Ráadásul létezik olyan modell, amit a palackra lehet erősíteni, így igazi James Bond-érzés ragadhatja magával a kalandos merülésen az embert...

Azt hiszem, a többségnek a nagy luxushajós tengeri körutakról lusta nyaralás jut az eszébe, sok kajával, a megállókon egy kis városnézéssel. Aki hajóra száll és búvárkodni akar, az kisebb, de szintén jól felszerelt szafarihajókat választ általában, ahol minden a merülésről szól.

Ám vannak, akik szeretnék ötvözni ennek a kettőnek az előnyeit. Legyen igazi luxus egy hatalmas óceánjárón, de minden nap máshol búvárkodhassanak- meglepő, létezik is ilyen utazás. 

Elsősorban a Karib-tengeren működhet ez, ahol újabb és újabb szigeteket érint a nyaralóhajó. Reggel kiköt mondjuk a mexikói Cozumelen, a búvárokat összeszedi a helyi búvárközpont, merülnek kettőt, vissza a hajóra, és lehet is élvezni a délutáni programokat majd a pazar vacsorát. És aztán így tovább, az út érintheti Hondurast, Belize-t, Curacaót, tehát a Karib-térség legizgalmasabb, legszebb merülőhelyei közül több is útba ejthető. Míg valamelyik családtag búvárkodik, a többiek napoznak vagy a szárazföldön töltik az időt, este pedig együtt szórakoznak.

Ez szépen hangzik ugyan, de azért van árnyoldala is. Az ilyen hajóutak ritkán olcsók, például, bár néha jó akciókat lehet megcsípni. Másrészt a búvárok közössége összetartó, akik merülnek, szívesen töltik egymás társaságában az időt. Egy igazi szafarihajón nagy az élet esténként, megbeszéljük a napi élményeket, mutogatjuk a képeinket, sőt, gyakran közös a döntés a másnapi merülőhelyekről is. Ha az óceánjárón is szívesebben beszélgetnek ők egymás között, mint a családtagjaikkal, akkor már jobb, ha rendes búvárszafarira mennek.

Szintén a szafari mellett szól, hogy többet lehet merülni, és viszonylag nagyobb szabadságban. Viszont egy szafari keretén belül soha nem lehet akkora távolságot bejárni, mint egy luxushajóval- én legalábbis nem ismerek olyan búvárhajót, ami egy hét alatt eljut Mexikótól Hondurasig.

Európában egyszerűen nem nagyon léteznek olyan hajóutak, ahol egy ilyen jellegű búvárkodással egybekötött luxusnyaralásnak igazi értelme lenne. Lehet merülni, persze, de olyan városok meglátogatásáról mondanánk le, amit nagyon sajnálnánk. Szóval ez inkább csak a Karib-tengerre járó amerikaiak körében divatos és népszerű utazási forma.

Mondjuk a tengerentúlon sok dolog eladható, hiszen egészen máshogy néz ki a búvárkodás elterjedtsége. Sokan szeretik ugyan, de nagyon jelentős részben olyanok, akik csak évente egy-két meleg tengeri merülésre neveznek be. Nem akarnak se mélyre menni, se extrém helyeken búvárkodni, bőven elég nekik egy héten 5-6 sekély, laza merülés. Ezt pedig a luxushajókon is megkapják.

Nyilván ha megdobnának egy ilyen útra szóló jeggyel, nem tiltakoznék én sem a lehetőség ellen, de valószínűleg már "túlságosan búvár" vagyok ahhoz, hogy ilyenben gondolkozzak. Azért lehet, meg tudnám szokni ezt a fajta búvárutazást is...

Azért az már igazságtalanság, amikor egy búvár előtt nem egy, hanem egy egész csordányi bálna húz el teljesen váratlanul.

Azt már említettem párszor, hogy teljesen a szerencsén múlik, mikor bukkan fenn valami hihetetlen dolog a szemünk előtt a víz alatt. Az embernek ilyenkor leesik az álla, próbál fotózni vagy videózni, de úgy, hogy a kamerát nem a szeme előtt tartja, mert elsősorban a saját szemével akarja látni a csodát.

Volt már ilyenben részem, így aztán tudom, milyen ez. A merülőcsoport felbomlik, igazán nem figyel senki a másikra, mindenki próbál úszni a bálna vagy delfin után. És persze van kurjongatás a víz alatt, ami ugyan nehézkes, de feltétlenül indokolt: részben az öröm miatt, részben így jelezzük a többieknek, figyeljenek már oda, mi úszik el a közelünkben!

Hát ezek a mázlista búvárok is ilyesmit éltek meg. Épp Maui közelében merültek, amikor felbukkant egy csapat hosszúszárnyú bálna. Videózás, kurjongatás a víz alatt, mutogatás... És aztán amikor feltűnik egy "vacak" cápa, az ember csak legyint, ezen a helyen a bálna a nagy szám.

Méghozzá a szó szoros értelmében nagy szám! A hosszúszárnyú bálna akár 15 méteres is lehet, és több, mint 40 tonnát nyomhat. Na most fél tucatnyi ezekből azért nem akármilyen tekintélyes csapat... A két búvár a felvételen egyébként mélymerülésre készült, ki tudja, milyen különlegességet kerestek volna a tenger fenekén, de nem meglepő módon inkább maradtak ott, ahol a bálnák úszkáltak. 

De könnyű ilyen helyzetben sutba vágni a roppant komoly eredeti merülési tervet, és gyerek módjára ingetegetni a bálnának!

Nem tudom, mit is gondoljak arról az új projektről, ami virtuális merülőhellyé alakítja át a szemünk előtt akár az uszoda vizét is. Sok értelmét nem látom, de talán elvonási tünetek esetén jól jöhet...

A Remote LLC koncepciójának lényege az, hogy az egész arcot fedő búvármaszkba kell elhelyezni az okostelefont, ami gyakorlatilag  a nézelődő elé vetít egy valós víz alatti tájat. Nem kell légzőkészülék, a felszínen lebegve kell úszni, mint egy sima nyaraláson, amikor légzőcsővel megy valaki a vízbe.

Az okostelefon alkalmas arra, hogy érzékelje a fej mozgását, így aztán tényleg úgy lehet nézelődni, mint a tengerben. Ráadásul több helyszínt digitalizálnak, így aztán megoldható, hogy egyszer Ausztrália mellett merülgessen az ember, máskor pedig szétnézzen valami hideg vízi élőhelyen. Az biztos, hogy az Antarktisz felszín alatti világát máshogy nem lehet megnézni egy szál fürdőnadrágban...

Emellett az alkamazást ki lehet egészíteni számos egyéb funkcióval. Például lehet feliratozni a látottakat, így a nézelődő gyerekek megtanulhatják, milyen halak úszkálnak a szemük előtt. Ez olyan plusz, ami a tengerben például nem áll rendelkezésre.

Ezzel együtt is csak egy érdekességről beszélünk, ami pótléknak érdekes ideig-óráig, de az igazi azért lényegesen jobb. Más kérdés, hogy egy olyan kis medencében is élmény lehet az időtöltés, ami egyébként még úszni se alkalmas igazán. Ahogy láttam, a termék árat nagyjából húszezer forintra lőtték be, ami egy ilyen virtuális valóságot teremtő cuccért nem is olyan sok.

A finanszírozást a mostanában divatos közösségi pénzgyűjtő oldalak egyikén kívánták megteremteni, de a projektet a napokban le kellett venni, állítólag felmerült egy kis nehézség. Ha megoldják és piacra kerül a Nautilus VR, azért én is szívesen tennék vele egy próbát. Nekem legalább van összehasonlítási alapom, meg tudom ítélni, mekkora a különbség a virtuális és a kézzelfogható valóság közt...

A búvárkodás szerelmesei, akiknek többsége látott már néhány Cousteau-filmet, pontosan tudja, mi is az a Calypso. Az egykori hadihajót a híres felfedező, Jacques-Yves Cousteau 1950-től bérelte ki jelképes összegért, aztán átalakították úgy, hogy a kor csúcsszínvonalú úszó tengeri laboratóriuma legyen belőle. Az expedíciókat Cousteau a könyvek és filmek bevételeiből finanszírozta, és a kapitány bázisául a Calypsót használta, aminek fedélzetén bejárta csapatával az egész világot.

Cousteau halála előtt nem sokkal, 1996-ban ütközött Szingapúrban egy másik hajóval a Calypso, és el is süllyedt. Csak bő két hét múlva emelték ki, majd Franciaországba szállították. Ott évekig csak rozsdált, a kapitány halála után pedig hosszas jogi csatározás kezdődött.

Cousteau ugyanis kettős életet élt: első házasságából született két fia, de még élt első felesége, Simone, amikor megismert egy Francine nevű hölgyet, akitől két gyermeke van. Simone halála után elvette Francine-t, és miután a kapitány 1997-ben elhunyt, első házasságából származó utódai és második felesége hosszas jogi csatározásba kezdtek, ki is a Cousteau-örökség gazdája. Ennek a pereskedésnek az egyik tétje a Calypso volt.

A két fél kölcsönösen azzal vádolta a másikat, hogy csak ki akarják használni a híres nevet, anyagi hasznot akarnak húzni a Cousteau-legendából. Végül a Calypso (és a Cousteau Society) Francine kezelésébe került, de ez egyáltalán nem oldotta meg a problémákat. A hajót szárazdokkba vitték, de nem nagyon történt semmi. A hatalmas összeget, amibe a rossz állapotú hajó felújítása kerülne, egyelőre senki nem finanszírozza, így egy bírósági döntés alapján a szárazdokk tulajdonosa szabad kezet kapott, hogy elárverezze a Calypsót.

Francine nem a tartozását törleszti egyelőre, hanem bizakodó nyilatkozatokat ad ki. Szerintük a hajó nincs is szétrohadva, folyik a munka, minden szép és jó lesz- de kevesen hiszik el, hogy két évtizednyi hányattatás és sok bírósági csata, lejárt határidő most hirtelen egy csapásra minden rendben lesz. A munka nem egyszerű, mert a jelentős részben fából épült hajó fő elemei egyszerűen elkorhadnak, ha nem törődnek vele, míg a fém alkatrészek lassan a rozsda martalékává lesznek. Aztán nem marad más, csak egy név meg az emlékek.

A szárazdokk birtokosa abban reménykedik, ha sikerül eladni a Calypsót, jó kezekbe kerül: valaki olyan veszi meg, aki értékeli a legendát, és méltó módon állítja helyre. Természetesen arról is vita folyik, egyáltalán értelme van-e renoválni. Akadnak, akik szerint el kellene süllyeszteni mesterséges zátonyként, hiszen így tudná a továbbiakban is tenger élővilágát szolgálni. Mások szerint éppen ellenkezőleg, úszó múzeumként érne a legtöbbet, hogy emlékműve legyen a kapitány természetvédő-felfedező munkásságának. És persze bizonyára olyan is van, aki megpróbálná teljesen újjáépíteni, aztán tengerre szállna vele, hiszen a hajónak elsősorban az a dolga, hogy az óceánokat járja.

Most még bármelyik megoldás elképzelhető, de van egy negyedik forgatókönyv, méghozzá a legrosszabb: az, hogy valaki ócskavasként veszi meg, feldarabolja és úgy adja el. Ezzel pedig nem "csak egy hajó" veszne oda, hanem a víz alatti kutatás egy szelete, egy darabka történelem.

A Karib-térség változatos merülőhelyei között külön kategóriát képviselnek a vízzel telt barlangok. A mexikói cenoték már nem csak a búvárok körében ismernek, a látványos üregekről annyi helyen lehet látni képeket és videókat. A bahamai barlangokról is hallhattak már páran.

Ám a szintén népszerű nyaralóhelynek számító Dominikai Köztársaságot ritkán említik, ha barlangi búvárkodás kerül szóba. Nyilván arrafelé elsősorban az all inclusive hotelek csodás homokos strandjain heverésző turisták fordulnak meg, méghozzá igen nagy számban, mert az ország az egyik legolcsóbb úti célnak számít a térségben. 

Akad merülési lehetőség is, ami nem meglepő, hiszen ahol tenger van, búvárkodni is szoktak. A víz meleg, az élővilág tipikus karibi, csak néhol kissé leharcolt, mert erre nem ügyelnek (még) annyira a orallzátonyok védelmére. 

Aki viszont igazi kalandot keres a mélyben, az a sziget belsejében levő barlangok felé veszi az irányt. Természetesen mint más ilyen zárt üregekben, úgy itt is életveszélyes a merülés a képzetlen, nem megfelelő felszereléssel rendelkező búvárok számára. A rutinosak viszont hosszú járatokat fedeztek már fel. 

A kristálytiszta vízben az igazi látványosság a sok gyönyörű cseppkő. Fantasztikus oszlopcsarnokként veszi körbe a barlangi búvárokat ez a sok természeti képződmény. Ezek még egy szárazföldön is lenyűgözik az embert, de átúszni közöttük hihetetlen élmény lehet...

Tragédia történt egy bálnanéző túrán Mexikóban: a vízből kiugró hatalmas szürke bálna a csónakra esett, és életét vesztette egy turista.

Nagy üzlet a világon mindenfelé a különleges élőlényekkel való találkozásról szóló túrák szervezése. Ilyen persze a szárazföldön is van, léteznek lesek, ahol például medvéket vagy paradicsommadarakat lehet megfigyelni, az afrikai szafariknak is rengeteg a vendége. A helyi adottságok függvénye, hogy van-e olyan igazán népszerű állat, amit sok fizetni is hajlandó ember nézne meg természetes közegében.

Mert ez a kulcs, hogy nem állatkertben akarjuk látni a vadállatokat, hanem az élőhelyükön. Esőerdőben vagy szavannákon, esetleg a tengerben. Mert ott is bőven akad turistákkal tömött hajó, akik lelkesen, boldogan nézik a delfineket, cápákat, bálnákat. Utóbbiak mostanában különösen "divatosak", ha lehet ezt a szót használni. Persze az ilyen trendekkel nagy gond nincs, hiszen elvileg ez egy mindenkire veszélytelen üzletág, ami ráadásul környezetbarát is lehet. A helyiek nem vadásszák a bálnákat hanem mutogatják, és még jobban is keresnek, így aztán mindenki boldog.

Feltéve, hogy tényleg mindenkire veszélytelen módon szervezik az ilyesmit. A tengeri emlősök között cikázó csónakok sérülést okozhatnak az állatoknak, míg a nagyobb testű emlősök egyetlen mozdulata kiüthet egy embert. A vendégek elvárása az, hogy minél közelebb kerülhessenek a természetben élő állatokhoz, tehát sok helyen nem feltétlenül ügyelnek a biztonságos távolság megtartására. Néha akár meg is lehet simogatni a bálnákat...

Az esetek messze túlnyomó többségében ebből nincs baj. Látni videókat arról, milyen, amikor egy bálna majdnem felborítja a csónakot, de ez csak addig látványosság, amíg valami baj nem történik. Jelen esetben a bálna állítólag akkora erővel csapódott a fedélzetre, hogy többen vízbe estek. Egyikük, egy nő meghalt, két embert pedig kórházban ápolnak.

A történet hihető, hiszen egy szürke bálna több, mint harminc tonnás is lehet! Egy buszméretű élőlény közelében pedig vigyázni kell. A hajósoknak figyelni kell arra, merre úsznak, de gyanítható módon sokan úgy manővereznek, hogy gyakorlatilag az útjukban helyezkednek el, azaz így pont a csónak alatt úsznak el a bálnák. Ez roppant látványos lehet, születhetnek a képek és a videók, végülis ezért fizetünk.

Fogalmam nincs, ez a mostani baleset kivédhető lett volna-e. Nem feltétlenül úgy reagálnak az állatok, ahogy azt várják a hajósok, történhet olyasmi, ami megzavarja őket és így tovább. Pont emiatt vannak ellenérzéseim a mostanában gyakori cápaetetéses merülésekkel szemben, mert az jó, hogy közel jönnek, de az nem, hogy esetleg a csalitól túlságosan bevadulnak és sérülést okoznak. A kiszámíthatatlan viselkedés bármelyik élőlény esetén előfordul.

Azt fontos tudni, az ilyen baleset sose az állat hibája. Ahogy fentebb írtam, ez az ő természetes közege, ő van "birtokon belül". Nyilván az ember csak afféle zavaró tényező az apró csónakkal, ha bármi okból a bálna ki akar ugrani a vízből, eszébe sem jut, ki másnak lehet ebből baja. Mivel mi vagyunk a vendégek, nekünk kell betartani a szabályokat. Persze én is csak okoskodok, azért inkább mennék közel, ha tehetném! Csak talán az utolsó egy lépés távolságot tartanám meg, amikor eszembe jutnak ezek a történetek.

A tengeri tehén néven is emlegetett emlősök rengeteg embert vonzanak Floridába, erre épül egész Citrus County turizmusa. Ám a környezetvédők szeretnék, hogy a manátikkal egyáltalán ne lehessen úszni, ami az egész helyi gazdaságot megrengetheti.

Azt nem lehet vitatni, a védelem fontos. Ez segített abban, hogy veszélyeztetett állatok állománya gyarapodhasson, és ez igaz a manátikra is. A hetvenes évek óta korlátozzák a velük való találkozás lehetőségét, és ezzel elérték azt, hogy jelentősen növekedett a számuk. Legalábbis így vélik a légifelvételes számlások alapján, amik persze némileg pontatlanok, de a találkozások alapján biztosan látszik, hogy több manáti van a folyóban, mint korábban.

Pont erre hivatkoznak a túraszervezők. Az egyikük, Diane Oestreich már 27 éve dolgozik ebben a szakmában, és úgy véli, nagy probléma nem lehet az állatok közvetlen megfigyeléséből, ha ilyen szépen szaporodnak a védett manátik. A környezetvédőknek szerinte mással kéne foglalkozni, mert ha tiltják az úszást az állatokkal, akkor jelentősen csökken majd a túrák vonzereje.

A manátik jelenléte a Crystal Riverben 1972 óta közismert, amikor a Cousteau-csapat filmjét bemutatták: az Elfelejtett sellők című alkotás mutatta be őket a közönségnek. Ám arra is felhívták a figyelmet, hogy egyre fogynak, veszélyezteti őket a repesztő motorcsónakok hajócsavarja.

Hamarosan intézkedtek a védelemről, amit nagyon komolyan vesznek azóta is. Lehet ugyan úszni a folyóban, de tilos az állatok után menni, az azoknak kijelölt területre beúszni, az állatokat megfogni. Így is 265,000 ember érkezett csak a tavalyi évben, hogy közelről csodálhassa meg őket. A Cousteau-csapat munkája jó példája annak, hogy lehet eredményesen felhívni a figyelmet egy komoly problémára, és milyen módon lehet hatékonyan tenni a veszélyeztetett állatokért.

A környezetvédők szerint így is vannak zaklatók. Emlegetnek például egy videót, ahol egy szervező kiveszi a vízből a manátibébit, hogy vendégei jobb fotókat készíthessenek róla. Volt olyan ember, aki fel is hagyott a túrákkal, mert annyira zsúfoltnak találta a folyót. Ám ezek olyan kérdések, amiket szabályozni is lehetne, nem kellene rögvest tiltani. A szabályszegőket meg lehet bírságolni, és aki tilosban jár most, az akkor is megteszi, ha egyáltalán nem engedélyezik az úszást. A túraszervezői engedélyek kiadásának korlátozásával pedig a turisták számát is kordában lehetne tartani.

Az erre épülő helyi iparág bedöntése viszont sokaknak fájna, és ez nem is lehet cél. Az emberek imádják ezeket a szelíd óriásokat, és a túlnyomó többségüknek eszük ágában sincs ártani nekik. Ha viszont elzárják őket tőlük, akkor kevesebb figyelem irányul a védelmükre is. Meg kell találni a megfelelő kompromisszumot, hogy békében éljenek egymás mellett manátik és emberek.