Big Blue Búvár Blog

Ha egy búvár igazán pánikol, akkor nehéz közbeavatkozni- ám sokszor van ennek előjele, és igazán akkor lehetne tenni valamit.

Az egész problémakör akkor jutott ismét eszembe, amikor az interneten láttam egy videót, ami egy elég durva víz alatti pánik során készült. Manapság már sokan használnak minikamerát, így korábban meg nem örökített események soráról készül videó, és amit megosztanak, annak tanulsága is lehet. Nézzük először a rövidfilmet, nagyjából a felétől durvulnak be a dolgok!

Az az ijesztő, ahogy a pánikoló búvár kiköpi a szájából a légzőautomatát, aztán letépi magáról a saját maszkját, majd elutasítja a társ segítségét is, majdhogynem a búvárruhát is lehámozza a fejéről. Hatalmas, kikeredett szemeit látva nem is kétséges, halálos rémület járja át.

Ilyen balesetekben haltak már meg. A videóhoz nem nagyon van leírás, nem tudjuk, pontosan mi történt előtte, és csak bízni tudok benne, hogy szegény lánynak nem lett semmi baja. Az látszott, hogy a többi búvár próbál segíteni ahogy tud, de amikor a pánik uralja el az embert, akkor alig lehet valódi segítséget nyújtani: a pánikolót csak az érdekli, hogy kijusson a vízből, teljesen esztelenül cselekszik- a saját felszerelését dobálja el, ami életben tartaná a mélyben.

A pánik már csak ilyen. Nem csak búvárkodás közben fordulhat elő, elfogott már irraconiális rettegés embereket repülőn, metróalagúton, színpadra állva, ezer más helyzetben. Nem feltétlenül a magyarázat a lényeges; bár érdemes kielemezni mindent, hogy legközelebb ne forduljon elő ilyen. Minden balesetnek van tanulsága, még akkor is, ha szerencsésen végződnek. Általában több dolog adódik össze, amíg ilyen kezelhetetlen pánik alakul ki, és lehet beszélni arról, észlelhette volna-e a jeleket maga a búvár vagy a társai.

Mert úgy tartják, a legtöbb pániknak van előjele, és ezért a többségüket jóval korábban meg lehet előzni- a merülés elején, vagy akár a parton, készülődés közben. Mindenki kerülhet szorongató helyzetbe, én sem vagyok kivétel. Volt kellemetlen érzésem, de már tudom, ha ilyen van, igyekezni kell tudatosan tenni ellene, vagy érdemesebb kihagyni a merülést. Ha máson látom, hogy gond lehet, még akkor próbálok segíteni, amikor két biztató szó, vagy egy pár másodpercig tartó kézfogás elegendő. 

Ugyanis sem azt nem szeretném, hogy ilyen felvétel készüljön rólam, sem azt, hogy élőben lássak hasonló balesetet. Nem lehet minden esetet megelőzni, de ha egy részüket igen, akkor máris érdemes ilyen felvételeket nézni, baleseteket elemezni és felelősen búvárkodni. 

Összesen 2000 mérföldnyi vízi utat gondoz Angliában a Canal & River Trust, és ezek karbantartása búvármunkát is igényel. Mindez a hideg téli hónapokban nem túl kellemes foglalatosság...

Sokan tudják, hogy csatornák hálózzák be Angliát, és ezeken meglehetősen sok a kirándulóhajó. Népszerű nyaralási formává vált a hajózás, de ahol víz van, ott szükség van az óvatosságra is.

A csatornákra felügyelők dolgát nehezíti, hogy bizony ezek a csatornák meglehetősen régiek. A közelmúltban a West Midlandsben található, 200 éves vízi utakban merültek a búvárok, amik az építés idején korszerűnek számító technikát vonultattak fel. Így például vannak kapuk, amik erős vízáramlás idején automatikusan bezáródnak, ezzel gátolják meg azt, hogy a csatornából kiáradó víz elöntse a szomszédos településeket. 

Egyszerű, de nagyon ügyes szerkezetek, amelyek fontosak biztonsági szempontból. Ezért aztán minden évben a víz alatt ellenőrzik őket a búvárok: megvizsgálják, hogy hibátlanul működnek-e, és nincs-e olyan nagyobb törmelék, ami megakadályozná a bezáródást vészhelyzetben. 

Csak éppen telente, amikor ilyen munkákat végzik a búvárok, a víz három fokos, és a csatornák mélyén gyatra a látótávolság, inkább csak tapogatással tájékozódnak. Természetesen a kellő rutinnal és a szükséges felszereléssel a búvárok biztonságosan hajthatják végre a merülést, és így biztonságban vannak a csatornák által érintett települések.

Dr. Eugenie Clark egyike volt a víz alatti kutatások úttörőinek. A tengerbiológia legendás személyisége, a híres "Shark Lady" 92 esztendős korában hunyt el Floridában.

1922-ben született New Yorkban, ami nem éppen azt vetítette előre, hogy egyszer a tenger fenekén fog kutatómunkát végezni. Édesanyja japán származású, így nyilván meg kellett tapasztalnia a vegyes kulturális háttér jó és rossz oldalát egyaránt. Gyerek volt még, amikor egy akkoriban mutatványszámba menő akváriumba vitték el, és azonnal tudta, a halakkal szeretne foglalkozni a jövőben. Az egyetemen biológiát tanult, izgatta a tenger élővilágának felfedezése, de a negyvenes években éppenséggel nem volt egyszerű dolog ezzel foglalkozni.

A felszín alatt gyakorlatilag alig dolgoztak a biológusok. A nehézbúvárok felszerelése nem igazán alkalmas a szabad megfigyelésre, az önálló légzőkészülékekkel végzett kísérletek még gyerekcipőben jártak. Hans Hass és Jacques-Yves Cousteau még épp csak elkezdte a tudományos célú merülést, a katonai vonalon dolgozók minél többet szerettek volna megtudni a búvárkodás fiziológiájáról, és a felszín alatti világról csak a halászhálók tartalmának elemzésével tudhattak meg többet.

Ez a módszer pedig nyilván nem hibátlan: nem tudhatták, pontosan mi, hol, hogy egymás mellett? És persze azokkal a lényekkel sem nagyon találkozhattak, amik üregek mélyén rejtőzködve nem kerültek a hálóba. A halászoktól szerezhető információk hitelessége igencsak korlátozott volt, legendákkal és mítoszokkal rémisztgettek mindenkit a vén tengeri medvék.

Ebbe a közegbe csöppent bele az ifjú kutatónő. Ám Eugenie Clark bizonyította, hogy megállja a helyét víz alatt és felett minden helyzetben! 1949-ben Palaun a helyi halászok tanították meg neki a szigonyozás mesterfogásait, hamarosan igen magabiztosan mozgott a mélyben. Egy évre rá már a Vörös-tengerben gyűjtött halakat. 1953-ben pedig megjelent első könyve is, a "Lady With a Spear". 

Hosszú karrierje során több kutatóintézetben dolgozott, számos tudósgenerációt nevelt, több tucat tudományos cikket publikált, rengeteg díjban és elismerésben részesült- állítólag munkásságát összegző önéletrajza 20 oldalas volt! Feltehetően magánéletében is a változatosságot kedvelte, öt férje volt, és négy gyermeket nevelt... De a tudományos munka volt az első a számára, egyenrangú partnere volt a víz alatti kutatások legnagyobb alakjainak.

Ami miatt a "Shark Lady" becenevet kapta, az a cápák iránti érdeklődése. Számtalan alkalommal merült velük, sok fajukat láthatta testközelből, fontos megállapításokat tett velük kapcsolatban. Már akkor merült ezekkel a ragadozókkal, amikor mindenki rettegett a cápáktól, és inkább kiugrottak a vízből, ha felbukkant egy fenyegető hátuszony. Nem egyszerűen csak búvárkodott a közelükben, egészen közelről figyelte meg a legveszélyesebbnek tartott fajokat is. 

Harcolt azért, hogy a Spielberg-féle 1975-ös Cápa (Jaws) által sugallt ijesztő képet megváltoztassa, és az emberek fejében ne egy vérszomjas emberevő képe éljen. Kétségtelen, hogy erre saját maga is jó példa volt, hiszen számtalanszor búvárkodott cápákkal, és soha nem sérült meg. 

Pontosabban szólva volt egy sztorija arról, hogy egyszer egy cápa foga megsebesítette. Épp egy előadásra autózott, amikor a mögötte levő méretes cápaállkapocs egy erős fékezésnél előrezuhant, és ahogy karjával próbálta a helyén tartani, megsérült. Ez a heg maradt meg az egyetlen "támadás" emlékeként...

Még nyolcvanas éveiben is merülgetett, és elég nagy tekintélye volt ahhoz, hogy képes legyen sikeresen lobbizni környezetvédelemi témákban. Mint ahogy minden tengerbiológus, úgy ő is gyakran hangoztatta, az emberi tevékenység óriási pusztítást végez a mélyben, ami ellen tenni kell valamit. 

2004-ben egy merülés során megsérült a sarka, és a rutin kivizsgáláson derült fény tüdőrákjára. Azonnal kezelést kapott, és ezután ismét légzőkészüléket öltve indult a mélybe. Ám nem csak búvárként merült, több mélytengeri tengeralattjárós kutatóexpedíciónak is vezetője volt. Ez a világóceánoknak az a területe, ahol még ma is számtalan felfedeznivaló van, nem csoda hát, hogy az ő fantáziáját is izgatta a nagy mélységek örökké sötét világa.

Eugenie Clark élete bizonyíték arra, hogy kitartással akár a legmerészebb álmok sem megvalósíthatatlanok. Érdemei a víz alatti kutatásban, a cápák megismerésében, a tengeri élővilág védelmében vitathatlanok, és mindez azért különösen nagy szó, mert amikor karrierjét kezdte, a nőknek jóval nehezebb volt érvényesülni. Egyike volt azoknak, akik kiharcolták a megbecsülést a nőknek a tudományban, és sokat tett azért, hogy a búvármunka teljesen elfogadott legyen a tengerbiológiában. A szinte minden képen mosolygó, életvidám és lendületes Eugenie nem csak elismert tudós, de a tenger igazi szerelmese is volt, és a búvárkodás világában mindig is egyike lesz a legmegcsültebb személyiségeknek.

A polipok nem pont olyanok, mint a horrorfilmek csápos rémei: egy búvárnak sikerült megörökítenie, ahogy társát alaposan körbetapogatja egy méretes példány.

Jackie Hildering jó ismerője a hideg csendes-óceáni vizeknek, mert gyakran merül Kanadában, a Vancouver sziget környékén. Ezúttal Natasha Dickinson társaságában búvárkodott, amikor felbukkant egy szép nagy óriásipolip.

Ezekben a vizekben élnek a legnagyobb polipok, a leghatalmasabbak két karjának vége közötti távolság közel tíz méteres is lehet, és több, mint száz kilót nyomnak. Ehhez képest különös, hogy csak alig 3-4 évet élnek. A nyolckarú puhatestűek néha érdeklődőek, és a búvárok akár közelről meg is nézhetik őket.

Vagy esetleg már túlságosan közel is kerülnek... Ezúttal Natasha igazán közvetlen kapcsolatot teremtett a polippal, ami kíváncsian végigtapogatta egész arcát. A búvár érezte, nincs veszélyben, de tisztában volt vele, azért nem árt az óvatosság. Kezével tartotta a maszkját és a légzőautomatáját, mert a tapadókorongjaival kényelmesen le tudta volna szedni róla ezeket a polip.

Aztán a polip megunta az ölelkezést, de a búvár felszerelése továbbra is érdekelte. Egy-két percig az egyik kis kütyüt vizsgálgatta, miközben Jackie folyamatosan fotózott. 

A polip nem sietett, így még készülhetett pár kép a tenger fenekén "sétáló" polipról, ami érdeklődve nézte a látogatókat. A búvárok pedig ismét érdekes találkozást jegyezhettek be a naplójukba, ami pont ellentétes tapasztalatokkal gazdagította őket, mint amit az agresszív, veszélyes polipról híresztelések alapján hihetnénk.

Képek: The Marine Detective

Ahol télen rendesen befagynak a tavak, ott lehet jég alatt búvárkodni. Ez a fajta merülés nem mindig változatos, hiszen az élővilág is téli álmot alszik, feldobják hát mindenféle őrült ötlettel időnként- ilyen a felszín alatti hoki.

Ilyen versenyt Ausztriában rendeznek időnként, de ott egy levegővel merülő szabadtüdősök próbálnak fejjel lefele úszkálva egy korongot az ellenfél kapujába juttatni. Az oroszok inkább a légzőkészülékes búvárokra számítottak, és egyfajta nemzeti bajnokságot hívtak életre, több régió csapatait invitálták.

Érkeztek Tomszkból, Novoszibirszkből, Altájból, Kuzbaszból, de végül a házigazda Kemerovo csapatáé lett az első hely. Ott a jéggel biztos nem volt probléma, mert Szibériában télen nem nehéz befagyott tavat találni. Egymástól 15 méterre jelölték ki a két kaput, és a fejjel lefele merülő játékosok próbáltak gólt szerezni- akinek ez először sikerült, meg is nyerte a meccset. A víz ilyenkor a jég alatt kristálytiszta, ez nem akadályozta a folyamatos játékot, a fejjel lefele mozgás annál inkább...

Szóval a búvárhoki sem a sportértékről szól, sokkal inkább a buliról, a jó hangulatról, a merülés élményéről. Mert hogy élmény Szibériában jég alá bújni, az tuti...

A cápaetetős programokról sok vitát lehet olvasni. A napokban egy Karib-tengeren dolgozó búvár barátom említett egy balesetet, amiről én eddig nem hallottam, utánaolvastam- ismét egy elgondolkodtató eset történt.

Sint Maarten volt a helyszín, ahol a támadás történt tavaly év végén. A csoportban néhány vendég búvár volt, illetve a helyi búvárbázis alkalmazottai. A fotósok keddvéért csalival vonzzák a cápákat a búvárok közelébe, a ragadozók ilyenkor karnyújtásnyira úszkálnak előttük. Egy cikkben arról írnak, hogy azon a helyen "tilos" az etetés, de barátom elmesélte, a valóságban tucatnyi bázis etet rendszeresen cápákat, hetente több alkalommal. A pénz a Karib-tengeren is nagy úr...

Azon a bizonyos merülésen a bázis egyik alkalmazottja, egy fiatal nő etette a cápákat, amikor az egyik a lábszárához kapott. Az oktató sérült lába vérezni kezdett, és a kapkodás után a cápák meglepő módon azonnal eltűntek a környékről. A búvárok felmentek a felszínre, a bázis senkinek nem akart nyilatkozni semmit, és az első hírek csak annyiról szóltak, hogy nem komoly a sérülés.

A szakértők már akkor is felhívták a figyelmet, ez nem egy ki nem provokált, véletlenszerű támadás, hiszen a cápák az etetés során egyáltalán nem viselkednek természetesen. Ebben sajnos benne van az, hogy a cápák falatozás közben sérülést okoznak. A Bahamákra szervezett cápaetetős túrákon már többször történt baleset, volt, aki életét is vesztette. És egyre több olyan videó kerül fel az internetre, ahol a jelek szerint csak centiken múlik a komoly sérülés. Ez a búvár például visszanézve a felvételeket valószínűleg csak lesett, milyen közel volt a hatalmas tigriscápa állkapcsa a fejéhez...

Szóval ez egy veszélyes játék, és mint kiderült, a Sint Maartenben történt harapás is jóval komolyabb sérülést okozott az először közöltnél. Sajnos az oktató lábszárából konkrétan kiharapott egy darabot, nem csak a bőr, hanem az izom is sérült. Repülővel vitték jobban felszerelt kórházba, ahol próbálták műtéti úton elérni azt, hogy a lábát egyáltalán használni tudja. 

Kétségtelen, igen sok ilyen merülés zajlik a nagyvilágban, ahol semmilyen harapás nem történik. Nem arról van szó, hogy minden egyes búvár az életét kockáztatja aki cápákkal merül, de az etetés során mégis előfordulhatnak váratlan helyzetek. Arról viszont mi magunk döntünk, elmegyünk-e egy ilyen programra vagy sem. Bizonyára borzongató élmény a cápákat ilyen közelről látni, de amikor becsobbanunk a vízbe, legyünk tisztában azzal, hogy a történetnek van egy másik oldala is. Voltak már sérülések, és nem egy olyan eset lehet, amit "jelentéktelennek" tartanak, és soha nem ír róluk senki. A Karib-tenger meleg vizében rövid, vékony búvárruhában merülők lábát, kezét pedig alig védi valami, könnyű felsérteni a bőrt. Ebbe persze senki nem hal bele, de ha ennél komolyabb a sérülés, akkor már baj lehet.

Egy repülő roncsa teremtett kapcsolatot egymást korábban nem ismerő emberek között.

Dennis Burns és Ruth Yu hosszú évek óta merül San Diego térségében. Szívesen kalandoznak új, általuk meg nem ismert helyeken, és nagyjából egy évvel ezelőtt egy repülőgép roncsára bukkantak a víz alatt Mission Beach közelében. Perceken át csak hulladékot, konzervdobozokat és hasonlókat láttak, amikor váratlanul felbukkant egy még nagyobb darab ócskavas. Egyből látták, hogy ez egy régi repülő, ráadásul nem is volt túl mélyen, 20 méteres mélységben nyugodott. Izgatottan emelkedtek a felszínre, hiszen tudták, a kaland még folytatódik: ki akarták deríteni, ők fedezték-e fel a gépet, és ha igen, milyen típusú és mikor zuhant le.

Némi nyomozással kiderült, a gép helyzetét korábban nem ismerték, tehát övék a dicsőség. Egy Douglas A-1 Skyraider harci repülőt találtak, ami az egyik legerősebb légcsavaros gép volt. A robosztus, egymotoros harci gép főszerepet játszott Koreában, és még a vietnami háború idején is rendszerben állt néhány repülőgéphordozón. Nem meglepő, hogy tenger felett bukkantak fel a gépek, hiszen a tengerészgyalogság és a haditengerészet kötelékében vetették be őket. Ez a példány 1953-ban zuhant le, és a roncsot még senki nem rongálta meg, ott volt a négy gépágyú a szárnyakban és sok más, a gépből származó tárgy is.

Azt is kiderítették, hogy Charles Kelly hadnagy volt a gép pilótája. Ő a második világháború idején éles bevetéseken is részt vett, majd a koreai háború idején ismét behívták. A lezuhanás után orvosi vizsgálaton esett át, de mivel semmilyen sérülést nem szenvedett, aznap délután már szolgálatra jelentkezett. Minden légi kalandját túlélte, és 1999-ben hunyt el.

A búvárok pedig folytatták a kutatást, mert rá szerettek volna bukkanni Kelly családjára. Ez ügyben is sikerrel jártak: felvették a kapcsolatot a hadnagy lányával, akivel Kelly felesége a gép lezuhanásakor nyolcadik hónapos terhes volt. A rokonok Alabama államban élnek, és sok képet küldtek a roncs felfedezőinek, köztük egy olyat is, ahol a pilóta egy törülközőbe csavarva próbál megszáradni kimentése után. Burns és Yu az új ismerősöket közös merülésre invitálta, hogy ők is testközelből nézhessék meg a családi történetében fontos szerepet játszó repülőgép roncsát.

Ám azt viszont nem szeretnék, ha illetéktelenek is nézelődnének a helyszínen, esetleg szuvenírokat gyűjtve a gép maradványaiból. Együtt dolgoznak a helyi repüléstörténeti múzeummal, hogy valamiféle megoldást találjanak. Közben a búvárok azon is eltűnődhettek, hogy a világ sok pontján merültek mindenféle kincset, kalandot keresve, közben a "hátsó udvarban", hazai vizeikben fedeztek fel valami igazán különlegeset.

A napokban nyílt meg egy különleges fotókiállítás: a Brüsszelben található 33 méteres búvármedencében tekinthetőek meg Fred Buyle, egy belga víz alatti fotós alkotásai.

A Nemo 33 ismert a búvárok körében szerte Európában, hiszen ilyenkor a téli hónapokban nagyon kecsegtető a meleg vízű, mély medence, ahol lehet gyakorolni, vagy egyszerűen csak élvezni a merülést. A búvároknak szánt különleges program lehet a fotók megtekintése, hiszen a felszín alá kell menni azoknak, akik közelről akarják megnézni a képeket. 

Buyle a mélyben változatos témákat örökített meg az évek alatt, így a medencében búvárkodók többek között cápákat csodálhatnak meg. Ráadásul ezek egészen biztosan nem jelentenek veszélyt senkire, aki a vízben van... 

Pár helyen láttam körbeküldve egy cikket, ami arról szól, hogy amatőr búvárok Georgia államban, Savannah város előtt véletlenül megtaláltak egy fél évszázada eltűnt atombombát.

A hírt a World News Daily Report nevű oldal közölte- nos, ez csak álhíreket és kamu sztorikat jelentet meg, tehát sehol, senki nem talált atombombát a napokban. Szépen elmesélik a sztorit az éppen nyaraló kanadai párocskáról, akik befizetnek egy merülésre, és hopp!, találnak egy termonukleáris bombát, amit sikeresen ki is emeltek a haditengerészet búvárai. Szerencsére ennek most nem dőltem be, pedig néha roppant hihetően tálalják a kitalált sztorikat.

Az atombomba szerintem nem annyira vicces, egyébként. Főleg azért nem, mert tényleg veszett nyoma néhány nagy robbanóerejű töltetnek az elmúlt évtizedekben. Az amerikaiak ilyen eseteiről még tudunk is, de a szovjetek mindig is sokkal inkább titkolóztak. 

Savannah közelében 1958. februárjában összeütközött egy B47 típusú bombázó és egy F86-os vadászgép. A bombázó legénységét arra utasították, hogy oldják ki a bombát, mivel a sérült gép tömegét csökkenteni akarták. A 3,5 tonnás bomba a tengerbe zuhant Tybee sziget közelében. A gép sikeresen leszállt ugyan, de a város előtt nyugvó atombomba máig nem került elő- pedig gyaníthatóan elég sokat keresték a haditengerészet búvárai. 

Azt az általam ismert források alapján nem lehet tudni, valóban bevetésre kész éles atombomba volt-e az elveszett Mk15, vagy csak egy gyakorlófegyver. Utóbbi is felrobbanhat, de az előbbi 3,8 megatonnás robbanóereje a sokszorosa a Hirosimára ledobott Little Boy robbanóerejének. El lehet képzelni, mi maradna Savannah városból, ha beindulna a tenger mélyén a láncreakció... És ez csak egy az elveszett bombák közül.

Elvileg tehát nem kizárt az, hogy valaki egyszer véletlenül bukkan rá egy atombombára a tenger fenekén. Ezzel tréfálni viszont az én ízlésemnek kicsit morbid dolog, főleg azért, mert a tálalás miatt sokan sokféle hülyeséget gond nélkül elhisznek. Az igazi hülyeséget már elkövette az emberiség akkor, amikor irdatlan számban állított elő atomfegyvereket, aztán még el is hullajtottunk belőle párat itt-ott- nem kell ezt még tetézni is kamuhírekkel.

Bevallom, nem igazán szívem csücske a mostanában divatos medencés modellfotózás, amikor a víz alatt készítenek hangulatképeket. Elismerem mindennek a technikai kihívásait, azt is tudom, hogy odalenn modellkedni nem egyszerű, csak épp én afféle régimódi búvár vagyok- ha már víz alatti képet nézek, többnyire egy érdekes merülőhely vagy egy különleges állat hoz lázba. Ha van a fotón modell is, az nem baj, de csak a medencében úszkáló lányokról készült képeket nem nagyon nézegetek.

Persze van, aki ebben a műfajban is próbál valami csavart belevinni a dolgokba. Egy japán búvárfotós képei a szokásostól némileg eltérő hangulatúak- talán azért, mert a lányok harisnyában vannak, talán azért, mert a japán csajok egyébként is nagy népszerűségnek örvendenek egy bizonyos körben. Az ember elkönyveli magában, hogy ilyen is van, és elgondolkodhatunk rajta, ennek a fickónak érdemes volt belevágnia a merülésbe és a búvárfotózásba, mert még kiállításai vannak, pedig csak medencében dolgozik. Azért én maradok inkább a nyílt tengernél...