Big Blue Búvár Blog

Egy új eljárás segítségével parádés képet kaphatunk a víz mélyén nyugvó roncsokról- még akkor is, ha a látótávolság gyatra.

A víz alatti régészet nem éppen a legegyszerűbb feladat. A merülés ideje korlátozott, nagyon óvatosan kell mozogni, és nehéz is átlátni a feltárt helyszínt. Jó esetben 20-30 méterre láthat el a szakember, rossz esetben csak 2-3 méternyire. A hajók sorsának a megismerése szempontjából viszont fontos lenne az egész helyszín megismerése, a maradványok pontos helyzetének rögzítése. Fotók és rajzok készülnek, ezekkel próbálják dokumentálni a feltárást- és ezek után emelnek a felszínre tárgyakat, hogy tovább vizsgálják azokat vagy múzeumba kerüljenek.

A lengyel búvárrégészek 2013 óta alkalmazzák azt az eljárást, ami rengeteg, a roncs különböző részeiről mindenféle szögből kép feldolgozásán alapul. Egy speciális szoftver segítségével illesztik egymáshoz a fotókat, és a végén egy rendkívül részletes, akár három dimenzióban forgatható kép lesz az eredmény. Mindezt így egyben a rossz látótávolságú Balti-tenger mélyén soha senki nem látható, és ráadásul a módszer alkalmazásával a lelőhelyet nem bolygatják meg egyáltalán. Először egy 19. században elsüllyedt hajóról készült ilyen kép, ami porcelánt szállított Angliából Lengyelországba.

Az alábbi videón jól érzékelhető, hogy a búvár mit lát a hajó maradványaiból:

Ez pedig a teljes roncs jól áttekinthető modellje:

Az eljárást pedig az eltelt időben is továbbfejlesztették. A következő projekt során egy követ szállító hajó maradványait térképezték fel ezzel a módszerrel, és összesen 6000 fotó felhasználásával készítették el a három dimenziós modellt. A látványos, részletgazdag kép még a laikusok számára is érdekes és értelmezhető.

Természetesen a jórészt elkorhadt fa hajótest híján mi elsősorban a kövekre koncentrálunk, de egy szakértő számára rengeteg információt hordoz egy ilyen felvétel. Egyrészt következtethet az elsüllyedés okára, másrészt a korabeli hajózásról tudhat meg többet, hiszen jellegzetes a rakomány, annak elhelyezkedése, illetve arra is jó egy ilyen kép, hogy időről időre újra lehessen alkotni, és nyomon követhetőek a változások. A tenger ugyanis rombolja a maradványokat, és időnként fosztogató búvárok is kárt tesznek a roncsokban.

A felvételeket gyakorlatilag filmszerűen meg lehet nézni, így még mi, itt a felszínen is "körbejárhatjuk" a több száz éve elsüllyedt hajók maradványait. Ez pedig azért nagy szó, mert erre a búvárrégészeken kívül igen kevés esélye van bárkinek is.

Különös ötletekkel szeretnék a tenger élővilágát megóvni fantáziadús feltalálók.

Sok szakértő által hangoztatott tény az, hogy a tengerben élő állatok komoly veszélyben vannak. Némelyik fajt már a kipusztulás szélére sodorta a kontrollálatlan halászat, de amit nem fognak ki, az is bajba kerülhet a melegedő, elsavasodó tengerekben. A világ több pontján pusztulnak emiatt a korallok, és ha egy dominó eldől, követi a többi.

A problémát nem lehet egyetlen huszárvágással megoldani, több részfeladattal kell megbirkózni. Az üvegházhatást és a savasodást tovább súlyosbító gázkibocsátás korlátozása ugyanúgy fontos, mint a halászat reformja, fenntartható módszerek bevezetése. És az is szükséges, hogy a lerombolt, károsodott természetes élőhelyek mellett olyan új élőhelyeket is kialakítsanak a víz alatt, ahol megtelepedhetnek a korallok, gerinctelenek, halak. 

Ezek az ún. mesterséges zátonyok lehetnek betonból épített halmok, szobrokat felvonultató művészeti alkotások illetve leggyakrabban víz alá süllyesztett hajók. Ezek mind alkalmasak az alapvető célra, ráadásul idegenforgalmi jelentőségük is van, mert növelik a búvárkodásból származó bevételt. Az itt merülők ráadásul nem a természetes élőhelyeket terhelik túl a jelenlétükkel.

Francia és román építészek egészen ambíciózus tervvel álltak elő, ami újszerű mesterséges zátonyok kialakítását célozza. Az ötlet lényege az, hogy nem a tenger fenekén építkeznének, hanem a tenger felszínén lebegne a zátony, amiből lefele nyúlnának ki megtelepedéshez, elbújáshoz alkalmas részek. A tenger élővilága roppant alkalmazkodóképes, nem lehetetlen, hogy sikeres lenne a koncepció. Ráadásul a zátony önfenntartó lenne, mert a hajóval érkező látogatók le tudnának sétálni pár emeletet, ahol az ablakokon át láthatnák a tenger élővilágát. Tulajdonképpen ez esetben a látogató emberek lennének az akvárium belsejébe, szűk térbe szorítva, míg az állatok szabadon mozoghatnának ahova tetszik.

Hogy mennyire környezetbarát egy ilyen terv, ami azt feltételezi, hogy építenek egy hatalmas, vízen lebegő zátony-várost, ahova turisták százai érkeznek kirándulóhajókon, nagy kérdés. Szakértők szerint nem kell ezt az ügyet túlbonyolítani: a célnak pont megfelelnének az olajfúrótornyok, hiszen ezeknek az építményeknek a lábai olyan összetett szerkezetűek, ahol remekül érzik magukat az élőlények. Egyszerűen csak a felhagyott kitermelési helyszíneken nem kellene lebontani a tornyokat, és már meg is van az új mesterséges zátonyok. Igaz, szuvenírboltnak és látványos látogatóközpontnak nem terveztek bele helyiséget, de az alapkérdés az, hogy mi a fontos: a tenger élővilága vagy az idegenforgalom? Ha jól válaszolunk, akkor már nem is olyan nagy probléma ez.

Pár helyen már vannak is ilyen, a tengerben hagyott tornyok, és némelyik a búvárok kedvencévé vált, mert annyira dús körülöttük az élővilág. Szóval szép dolog a merész koncepció, de néha az egyszerű megoldások is működnek, csak észre kell vennünk a bennük rejlő lehetőségeket.

Új fenyegetéssel kell szembenéznünk: nem a testi épségünk, hanem az agysejtjeink kerülnek veszélybe egy új filmtervnek köszönhetően. 

A Sky Sharks című produkció minden bizonnyal új fejezetet nyit majd a filmtörténetben. Az Asylum hülyeségtornádói a maguk szintjén még sikeresek is lettek: sokak szerint tökéletes példái az "annyira rossz, hogy már jó" elvnek. Én úgy gondolom, egy botrányosan gyenge filmet nem kell piedesztálra emelni csak azért, mert a leggátlástalanabb marhaságokat zsúfolják bele. Ám a példa ragadósnak látszik, a Sky Sharks egy új cég agyszüleménye.

A sztori szerint tudósok az antarktiszi jég alatt évtizedek óta elfeledett náci kutatólaborra bukkannak: genetikailag módosított, repülni képes cápákat és azokat irányító zombikat teremtettek, akik kiszabadulva rátámadnak mindenre, amit látnak. A szinopszis látványos zombicápa-vadászgép összecsapásokat ígér- vagy valami hasonlót, lehet, hogy összekverem már a történetszálakat. Nehéz kiigazodni a zombicápák evolúciójában... 

Szóval semmi jót ne várjunk ettől a filmtől. Talán még sikerül elrejtőznünk az invázió elől, mert csak 2017-re várható az alkotás, de jól kell megválasztani a búvóhelyet: lám, még a sarkvidéken békésen pihenő zombicápákat is megtalálják előbb-utóbb. Értem én, hogy a geekek szerint roppant humoros ez a fajta komolyan semmilyen szinten nem vehető agymenés, de az én gyomrom továbbra is nehezen veszi be, hogy erre valaki pénzt tud szerezni, másrészt hogy ilyesmivel pénzt lehet keresni. Ha pár rajongó összeállna és gyártana egy valahova feltöltött filmet, amin az ember röhög néhány percet, az oké. De amikor ezek még a televízióba is utat találnak...

Egyetlen remény van: lassan már tényleg minden szélsőséget túllicitálnak. A náci zombicápák után nem tudom, merre van még mozgástér. Megjegyzendő, sok ötletet nem most találtak ki, polippal keresztezett cápa (csápok és borotvaéles fogak egy állaton, nem semmi!) sztorijával például már a nyolcvanas években is riogattak minket- ez volt a Monster Shark. Az is rossz volt, szó se róla, lehet belőle ihletet meríteni.

Szóval mi jöhet még? Egy víz alatti zombicápás horror, aminek Paris Hilton a főszereplője? Vagy egy csapatnyi rémcápát összezárnak a Big Brother házba pár másodvonalbeli celebbel? Az is brutális támadás lenne az emberiség ellen. Mindenesetre én semmit nem zárok ki. Még azt sem, hogy ez az egész Sky Shark-projekt egy nagy-nagy médiahack. Vagy hogy így szereznek pénzt a felhajtás révén egy még el sem indult produkcióra. Talán sikerrel is járnak, mert nyomulósak és nincsenek erkölcsi aggályaik. Ebben a műfajban ugyanis nem a tenger mélyén élők a legnagyobb ragadozók, hanem a kamera mögött állók...

1915-ben egy búvár Chicagóban egy híd lábánál egy hajóra bukkant. Miután kiemelték a tengeralattjárót, egy ember és egy kutya koponyáját találták benne- de hogy ki építette ezt a hajót, mikor süllyedt el és kik voltak az utasai, mindmáig rejtély.

A történet szerint William Deneau, a kor egyik legismertebb búvára volt a felfedező. Akkoriban még rézsisakos felszereléses merültek a veszélyt vállalók, és Deneau egyike volt a legmerészebbeknek. 1915-ben történt az egyik legsúlyosabb hajókatasztrófa a történelemben, amikor az S.S. Eastland nevű hajó kirándulásra vitt volna közel 2500 embert a Michigan-tavon, de még a Chicago folyót sem tudta elhagyni azon a végzetes napon. Dülöngélni kezdett, aztán váratlanul felfordult és elsüllyedt. Senki nem tudott időben cselekedni, és a pár méteres mélység ellenére 844 ember veszett oda a zavaros vízben. Deneau az egyik búvár volt, aki a hajó maradványainál dolgozott- állítólag egymaga 250 ember földi maradványait hozta a felszínre.

Pár hónappal később szintén a Chicago folyóban merült, mert kábelfektetetéssel bízták meg. A Madison Streetnél levő híd alatt dolgozott, amikor egy hosszabbra nyúlt merülés után izgatottan jött fel: valami hatalmas fémtárgyat tapogatott ki odalenn, amiről úgy vélte, egy hajó lehetett.

Akkoriban az ilyen leleteket még nem kulturális örökségvédelmi hivatalok tárták fel: Deneau engedélyt kért arra, hogy kiemelhesse a hajót, és a hatóságok rá is bólintottak a tervre. A korabeli képeken látható, ahogy a felszínre húzzák a nagyjából 10-12 méter hosszú hajótestet, de mivel Deneau nem volt régész, nem is érdekelte igazán a roncs alapos vizsgálata. Csak egyetlen dolgot emlegetett, de az annál nagyobb meglepetést keltett: két koponyát talált a roncsban, egy emberét és egy kutyáét, de a csontvázak nem voltak sehol.

A búvár igazi életművész volt, nem tudományos céllal emelte ki a tengeralattjárót: a Fool Killer néven emlegetett hajót kiálították a közelben, és fejenként 10 centért mutogatták a szenzációra kíváncsi embereknek (hétvégén gyerekeknek féláron, természetesen). Maga William Deneau beszélt a bravúros merülésről, a legbátrabbak be is nézhettek a hajótestbe, és talán még a koponyákat is kiállították. Aztán amikor lecsengett a szenzáció, egy utazó cirkusz furcsaságai között mutogatták a Fool Killert: a szakállas nő meg a világ legkisebb majma mellett viszont szerény volt a vonzereje. 1916-ban még állítólag visszakerült Chicagóba, de további sorsa ismeretlen: valószínűleg szétdarabolták ócskavasnak.

Amilyen misztikus az eltűnése, ugyanolyan rejtélyes az eredete is a hajónak. Voltak Fool Killer néven épített hajók, de azok nem tengeralattjárók voltak. Ám ilyenekkel a 19. század második felében többen is kíséreteztek, tehát több név is felmerült, akinek hasonló tervei voltak. Deneau ugyan nem mért, de a hajó alakja jól látható a képeken. Míg a többség kerekebb vagy halhoz hasonló formájú tengeralattjárókban gondolkodott, ez a szivarszerű kialakítás egy Lodner Phillips nevű ember rajzain látható szerkezetekre emlékeztet. Ám arra nincs bizonyíték, hogy bármi köze lenne a hajóhoz. Voltak, akik megijedtek, hogy egy német tengeralattjáróról van szó (ne feledjük, már zajlott az első világháború!), de ez teljesen komolytalan feltételezésnek bizonyult. Az Egyesült Államok még be sem lépett a háborúba, és a jóval nagyobb, korszerűbb német tengeralattjárókhoz képest primitív hajóról volt szó, ami szemmel láthatóan nem csak pár hónapot volt a víz alatt.

A másik nagy rejtély az volt, kinek a koponyáit találta meg a búvár és hol voltak a testek. Nos, erre sokkal hihetőbb teória van: Deneau valószínűleg a szenzáció kedvéért maga helyezte el azokat a maradványokban. Maradjunk annyiban, hogy egy évszázada kicsit rugalmasabban kezelték ezeket a dolgokat. A búvárok nem gazdagodtak meg a munkájukból, úgy kerestek pénzt, ahogy éppen lehetett: a misztikus, ismeretlen víz alatti világba merülő emberekre merész kalandorként tekintettek, akik kihasználva az átlagember csodálatát, meredek sztorikkal hívták fel magukra a figyelmet. Ebbe pedig remekül beleillett az, hogy nem csak egy tengeralattjárót talált, hanem még rejtélyes csontokat is. Így aztán talán azért volt ott kutya koponyája is, mert Deneau épp azt tudott szerezni...

A minap a televízióban elcsíptem a Catching Hell című amerikai ismeretterjesztő(?) sorozat egyik epizódját. Nálunk Vadászat a tenger mélyén címmel adják, ami jól összefoglalja a lényeget: szigonypuskával lövöldöző búvárokról szól. Ám azt hiszem, érdemes árnyalni egy picit a sorozatból kirajzolódó képet...

Először is meg kell jegyezzem, úgy éreztem, párszor csúnya félrefordítások voltak a szövegben, amik félrevezetik a laikus nézőt és bosszantják a búvárkodásban jártasakat. De ez a legkisebb baj az ilyen filmekkel. Sokkal inkább azt nem szeretem az ilyen amerikai dokuszerűségekben, hogy olyasféle konfliktusokat igyekeznek kidomborítani, amik rettentően mesterkéltnek tűnnek.

Persze, lehet veszekedni a búvárhajón, de a direkt hülyeség, kötekedés elég önveszélyes egy olyan szakmában, ahol egyedül merül valaki, aki a vadászat miatt nagy kockázatot vállal. Természetesen a filmben percenként felbukkannak a cápák, mert enélkül mit sem érne egy izgalmakat ígérő tévéműsor. Az kétségtelen, hogy ezek a ragadozók roppant nagy távolságból érzékelik a kilőtt, vergődő halakat, a vér szagát. Az is tény, a szigonyosok messze a legnagyobb veszélyben vannak a búvárok közül.

De elég sokszor érzi úgy az ember, hogy a jelenetek úgy vennek megálmodva, hogy egy drámai pillanatban egyszer csak megjelenik a cápa, és a búvár bele tudjon kiabálni a víz alatt a mikrofonba, hogy "Úristen!!!" A teljesen egyedül búvárkodó ember nyugodtan kiabálhat odalent, ha a víz felett nincs segítségre kész, pillanatok alatt menteni képes társ, akkor nem sokat ér vele. Gyanítom, a valóságban egy "kicsivel" felkészültebbek a vészhelyzetekre a profik, ha valóban annyira gyakran felbukkannak a cápák. Pontosan tudják, hogy állandóan a közelben ólálkodnak, számítanak rájuk, ismerik a reakcióikat és pánikolás helyett tudatosan cselekednek- csakis ebben bízhatnak odalenn egyedül. Egyrészt életben akarnak maradni, másrészt viszont pénzt is akarnak keresni, hiszen ennek érdekében vállalják a kockázatot.

A szigonyos vadászat ugyanis kétségkívül jövedelmező üzlet, tehát a valóságban is sokan foglalkoznak ezzel. Amerikában a megfelelő engedélyek birtokában légzőkészülékkel merülők is lövöldözhetnek a szabályokat betartva, és a friss halnak megvan a piaca. Talán különösnek hangzik, de ez a halászati módszer bizonyos szempontból környezetbarátabb, mint a hálós. Itt ugyanis csak azt lövik ki, amire valóban szükség van és eladható. Míg egy halászháló elpusztíthat teknőst, delfint, kisebb, így piacra nem vihető halakat, egy szigonyos ilyesmire soha nem emeli fel a fegyverét. Én kedvtelési búvárként idegenkedek a vadászattól, de a halat bezzeg megeszem, noha esetleg olyan módon fogták ki, ami sokkal nagyobb kárt okoz a tenger élővilágában. Igyekszem valahogy feloldani ezt a konfliktust magamban, ám ez nem könnyű. 

Visszatérve a sorozatra: értem én, hogy cápa, anyázás meg életveszély kell, de alapvetően ez is csak egy meló, amit lehet okosan meg hülyén csinálni. Aki ilyen üzletbe akar belevágni, ne ebből informálódjon, ha már mindenáron halakra akar lövöldözni Floridában. Mi pedig elkönyvelhetünk egy újabb búváros műsort, ami kissé torz képet mutat a merülésről. Nem az első- és nem is az utolsó...

Mint mindenben, a búvárkodásban is vannak menő, divatos úti célok vagy tanfolyamok. Az utóbbi években megtapasztaltak alapján próbálok áttekintést adni arról, merre tartunk.

Természetesen először azt is le kell szögezni, nagy általánosságban a gazdasági helyzet nyomja rá a bélyegét mindenre. A búvárkodás nem a tömegek hobbija mifelénk, hiszen utazni kell hozzá, és mostanában kevesebben jutnak el nyaralni külföldre az ismert gondok miatt, így aztán magyar trendekről nehéz beszélni. Nyilván sokan fognak menni az elérhetőnek számító Egyiptomba és horvát Adriára, új felszerelésekből nem adnak el túl sokat, és a búvárok jelentős része várja, hogy egy-két új hazai hellyel bővüljenek a lehetőségek, amik most nagyon szerények.

A nagyvilágot tekintve kicsit más a helyzet. Ami most már abszolút uralkodóvá kezd válni, az a hajós szafari. A búvárok között vannak tényleg nagyon alkalomszerűen, keveset merülők és vannak elkötelezettek, akik ha tenger mellé utaznak, szinte folyamatosan a víz alatt lennének. Az ő igényeikhez pedig a hajón töltött 1-2 hét messze a leginkább megfelelő. Minden ott van karnyújtásnyira, az ember felkel, merül, reggelizik, merül, ebédel, merül, aztán pihen és végül jöhet az éjszakai merülés. A felszerelések megbízhatóak, a búvárkomputerek térhódításával változott, növekedett a felszín alatt töltött idő, a legtöbb hajón a hosszú merülésekhez ideális gázkeveréket töltenek a palackokba- szóval aki ma komolyan gondolja a búvártúrát, először adott helyszín hajós szafarijai között néz szét. 

Arról nem is beszélve, hogy pár helyre egyszerűen nem is lehet eljutni. A parttól távol eső, sokak által vágyott pontok közül például a Costa Rica-i Cocos-sziget, Szudán vagy a Tubbataha zátony a Fülöp-szigeteken kizárólag hosszú hajózással érhető el. Van is szafari mindegyik helyre. De Egyiptomban is egyre több a szafarihajó, az ismerőseim túlnyomó többsége ott már kizárólag szafarizik. Európán belül lehet szafarit találni Horvátországban vagy Törökországban, Ázsiában kezdenek divatossá válni a szafarik Indonéziában, és például a Maldív-szigeteken is egyre többen választják ezt. Kétségtelen, kell némi rutin, megbízható búvártudás ahhoz, hogy valaki élvezze a szafarit, de ha az ember rákap az ízére, mindig a hajóra vágyik. 

No és hová is utaznának a búvárok, ha csak a vágyaikat követnék? Egyrészt Ázsia válik mind népszerűbb, a Fülöp-szigetek, Malajzia, Indonézia roppant sok búvárt vonz például. De ezeken belül próbálják megkeresni a legegyedibb, legegzotikusabb helyszíneket, eldugott kis szigeteken alapítanak bázisokat, ahol még szinte érintetlen zátonyokra viszik a vendégeket. A búvárok szeretnek olyan helyre menni, ahol még kevesen jártak előttük, és ezért akár a szerényebb szállást is bevállalják. A hatalmas, sokcsillagos hotelkomplexumok egyre kevésbé vonzzák a merülés szerelmeseit. Hasonló módon a Karib-tenger kisebb szigetei is érdekessé váltak. Egy egyszerű bungaló is megteszi a búvárnak, ha az közel van a vízhez, és van egy búvárbázis is karnyújtásnyira.

A szélsőséges helyszínekre szintén mind többen utaznak. Ma már nem szokatlan, ha valaki például Kanadába vagy Norvégiába megy merülni, de könnyen lehet búvártúrát szervezni olyan helyekre, mint a Bajkál-tó, az Antarktisz, Alaszka, Chile, és így tovább. Mind többen szeretik a veszélyesnek számító állatokkal merülést, szervezik a cápaetetéses utakat a Bahamákra, Ausztráliába vagy Dél-Afrikába, krokodilokkal is több helyen lehet merülni és így tovább.

A roncsok szintén sok búvárt vonzanak, és a mostanában süllyesztett, hatalmas hajók felkeresése komoly üzletté vált: az Oriskany repülőgéphordozó roncsa például rettentően felpörgette a környék turizmusát. Divatos lett tehát a mesterséges zátonyok kialakítása, ezekből a legtöbb Európában Cipruson és Máltán van, és nem meglepő módon mára ezek a kontinens legnépszerűbb búvár úti céljai közé tartoznak.

Trend lett, hogy a búvárok jelentős része, egy túrán akár az emberek fele valamiféle képrögzítő eszközt visz magával: elérhetővé váltak a kiváló minőségű cserélhető objektíves búvárfotós szettek, könnyen kezelhető és meglepően jó minőségű kompaktokkal is lehet fotózni a kezdőknek, ráadásként pedig ott vannak a remek és bárhol elférő kis minikamerák is. Egyre több a látványos fotó és videó, mert az internet remek terepe lett ezek megosztásának. Ám egyre nehezebb "nagyot dobni", hiszen a képek tömegéből csak valami nagyon menő témával lehet kitűnni. Így az emberek jó része inkább a saját örömére próbál fotózni, a versenyzés megmaradt a legkiválóbbak terepének.

Nem csak a fotózásra költhetnek sokat, akiknek futja ilyesmire. A búvárok egy szűk rétege egyre inkább vágyik a nagyobb kihívást jelentő merülésekre: barlangokba, mély roncsokhoz mennek. Ehhez komoly tanfolyamok és drága felszerelések szükségesek, és ma már mindezek éppen úgy elérhetők, mint a tömegek számára kínált képzések és cuccok. Aki kellően gyakorlott beiratkozhat barlangi búvár tanfolyamra és vehet magának egy komoly újralégzőt- és meglepően sokan foglalkoznak is ilyesmivel. A kedvtelési búvároknak az ún. sidemount merülést kezdték el népszerűsíteni, ami a laikus számára is feltűnően más, hiszen nem egy palackot viselnek a búvárok a hátukon, hanem egyet-egyet a két oldalukon. Ám megítélésem szerint ez a módi nem fogja felváltani a hagyományos konfigurációt.

Szóval aki az idén menő akar lenni, az antarktiszi hajós szafarira megy, újralégzővel merül a jéghegyek belsejében levő üregbe, és közben isteni fotókat készít egy méregdrága cuccal. Nem tudom, idehaza hányan lehetnek, akik ilyesmit terveznek, de sok sikert kívánok nekik hozzá...

Remek kis videót találtam a múlt század harmincas éveiből: egy kis ismeretterjesztő filmecske a víz alatti vadászatról. 

A búvárkodás hosszú-hosszú időn át a munkáról szólt. A tengerparti országok közül több is büszkélkedhet hagyományokkal ezen a téren, férfiak és nők merültek alá hogy vadásszanak, gyűjtögessenek. Maguknak fabrikáltak eszközöket, de az esetek többségében szinte csak döfőszigonyt használtak, uszonyuk sem volt, a légzőkészüléket pedig még el sem tudták képzelni.

Ahogy a technika fejlődött, megjelentek az ún. nehézbúvár felszerelések illetve a búvárharangok, de ez esetben is dolgozni mentek a felszín alá az emberek: roncsok rakományát mentették, építkeztek és így tovább. Ezekhez a felszerelésekhez segítő csapat kellett és komoly összegbe kerültek, fel sem merült, hogy kedvtelési célból merülgessen valaki.

A víz alatti vadászat viszont elég egyszerű volt ahhoz, hogy páran egy szűk évszázaddal ezelőtt elkezdjenek sportot csinálni belőle. Az amerikai Guy Gilpatric nevét érdemes kiemelni ebből a korszakból, aki igazán színes egyéniség volt. Pilótaként harcolt az első világháborúban, volt újságíró, jelentek meg novellái és regényei- és ő írta az egyik legkorábbi, sportbúvárkodást népszerűsítő művet. The Compleat Goggler volt a címe, és a víz alatti vadászatról szólt. A "goggles" az a búvárszemüveg egykori neve- igen, volt egy időszak, amikor nem orrot is magában foglaló maszkot, hanem csak a szemet takaró felszerelést használtak. Ezzel már lehetett tisztán látni a víz alatt, de csak 1-2 méterre lehetett vele merülni, mert a nyomást nem lehetett kiegyenlíteni benne, így mélyebben a szem megsérült, bevérzett. (Ezért van jelentősége annak, hogy ma a búvárok mindig búvármaszkot emlegetnek, soha nem szemüveget- utóbbival merülni balesetveszélyes.)

A sekélyben úszó búvárok szigonyt használtak, de búvárruhájuk, uszonyuk nem volt. Igazán komoly ügyesség kellett ahhoz, hogy a halakat becserkésszék és elejtsék ezzel a primitív felszereléssel, egy lélegzetvétellel! A videón jól látszik, hogy az érdeklődő lányok még a régies szemüveget használják- ma már ilyesmit csak múzeumban látni. Felvillannak részletek az egykori vadászati technikából is. 

Manapság a víz alatti vadászat a világ nyugati felén továbbra is inkább sport, mint a megélhetést szolgáló tevékenység. De ennek a korai sportbúvárkodásnak a jelentősége egyáltalán nem elhanyagolható a mi szempontunkból se. Az Európában otthonosan mozgó Gilpatric ugyanis hosszú időn át vadászott a Francia Riviérán. És azokban az években két fiatalt is magával ragadott a szenvedély, ahogy látták a szigonnyal merülő embereket: az osztrák Hans Hass és a francia Jacques-Yves Cousteau is az ő nyomdokaiba lépve kezdett el a búvárkodással foglalkozni. Ha ők nem szeretnek bele a merülésbe, akkor valószínűleg ma egészen más képet mutatna a kedvtelési búvárkodás világa...

A tengert romboló emberi tevékenységet vádolják a medúzák elszaporodásáért. Egyre több helyen figyelnek meg medúzainváziót: a zselésnek tűnő állatok meglepően sok kárt okozni a tengerparti ipari üzemekben illetve haltartásokban. Úgy tartják, azért van belőlük egyre több, mert a túlhajszolt partmenti fejlesztések és a túlhalászás következményeként a többi fajjal szemben ezek az állatok kerülnek előnyös pozícióba.

Japánban már komoly fejtörést okoz, hogy a halászok hálóiba több helyen csak rengeteg megtermett medúza kerül, hal viszont nem. Jó eséllyel a tengeri élővilággal mit sem foglalkozó kínai beruházások miatt van belőlük ennyi. Svédországban 2013-ban egy atomerőműben okozott üzemzavart, hogy a hűtővizet szállító vezetéket teljesen eltömítették a medúzák. Kénytelenek voltak leállítani az erőművet, hogy ne történjen katasztrófa. 2012-ben Japánban már történt hasonló egy hőerőműben. A vízből kosárszámra emelték ki a medúzákat, de olyan nehezek voltak, hogy a kosarak rendszeresen eltörtek a tömegük alatt.

Európa ismert nyaralóhelyein, így francia és olasz partszakaszakon is riadalmat okozott a medúzák seregének felbukkanása. A turisták nem az időjárásjelentést tanulmányozták, hanem arról informálódtak, merre várható kevesebb belőlük, rendszeres előrejelzéseket adtak ki ezzel kapcsolatban.

Spanyolországban tavaly év végén egy, a tengeri élővilággal foglalkozó konferenciát kiemelt téma volt a medúzainvázió. Egy japán professzor, Sinicsi Ue szerint nagy baj lesz belőle, ha nem sikerül valamit tenni. Az egyik medúzafaj irdatlan méretű egyedei (két méteres átmérőjű, 150 kilós óriásokról beszélünk!) 2002-ben jelentek meg Japán közelében. Korábban általában négy évtizedenként figyeltek meg hasonló rajzást, ám mostanában szinte minden évben van ilyen. A becslések szerint egyetlen év alatt 252 millió dolláros kárt okoz az ország halászatának a medúzák serege.

A szakemberek megpróbáltak utánajárni, honnan érkeznek a medúzák. Kutatásaik szerint kínai vizekből származnak az állatok. Kínában olyan ütemben fejlesztik a partmenti városokat, hogy minden területre szükség van. A vízbe épített beton pedig ideális helyszín a medúzaivadékok számára, megtelepednek és fejlődnek. A vízbe engedett szennyvíznek köszönhetően pedig egyre több a plankton, ami a medúzák első számú tápláléka: a kocsonyás lényes gyorsan és egyre nagyobbra növekednek. Ha direkt akarnának ideális körülményeket teremteni a medúzáknak, akkor se lehet jobbat kitalálni ezeknél a kínai vizeknél. A legnagyobb példányok mellett még egy búvár is eltörpül.

Az útnak induláskor még csak apró, pár milliméteres medúzákat az áramlás sodorja magával Japán közelébe. Mire ideérnek, már néhány kilósak. A déli Kjúsú szigettől folyamatosan vándorol a medúzasereg északra, ám mire Honsút elérik, már akár 100 kilósak is lehetnek. Az is kedvez nekik, hogy azokat a halfajokat túlhalásszák, amik szintén planktonnal táplálkoznak, tehát a medúzáké lehet a teljes zsákmány. Ha egy adott évben nem is jelennek meg az óriásmedúzák, az sem jelent nagy örömhírt, mert az ivadékok éveken át képesek várakozni, hogy megfelelő körülmények esetén útnak induljanak- talán minden korábbinál nagyobb számban.

A probléma mindenesetre globális. A fent említett példák mellett a Mexikói-öbölben és a Fekete-tengerben is fejtörést okoz a szakembereknek a medúzák jelenléte. Japánban háromoldalú egyeztetést kezdeményeznek Kínával és Dél-Koreával, hogy gátat szabjanak ennek a jelenségnek. Az egész világon intő jelnek kellene tekinteni ezt a problémát, ami azt jelzi, hogy az emberi tevékenység teljesen megváltoztathatja a tenger élővilágát.

Ausztráliában akadt egy halász hálójába egy fodros cápa (Chlamydoselachus anguineus), ami igencsak ritka, ősi cápafajnak számít. Az angolnaszerűen kígyózó mozgású állat 50-200 méteres mélységben él, nevét a különös kopoltyúfedőiről kapta. A 1,5-2 méteresre megnövő ragadozó hosszú állkapcsaiban akár 300 fog is lehet. Az állatot az Atlanti- és a Csendes-óceán több pontján megfigyelték már, de 1000 méternél mélyebbről csak ritkán fogtak ki példányt. David Guillot már három évtizede dolgozik halászként, de ilyen állatot még soha nem látott, kutatóintézetnek adományozta a kifogott példányt.

Egy régebben készült videón megfigyelhető, hogyan mozog a különös, bizarr cápa. Bizonyára sokak számára örömteli hír, hogy nem valószínű a felbukkanása egy strandon a fürdőzők között, hiszen ritka és inkább mély vízben élő fajról van szó.

Horvátországban nem csak az Adria kínál izgalmas merülési lehetőségeket: vakmerő búvárok a Cetina folyó forrását keresik egy barlang mélyén.

A Cetina Dalmácia legnagyobb vízhozamú folyója. Nagyjából 100 kilométer hosszan kanyarog, amíg beleömlik az Adriai-tengerbe Omisnál. Egy szakaszán felduzzasztották, és így egy mesterséges tavat alakítottak ki. Forrása 385 méter magasan van és egészen közel esik a bosnyák határhoz. Igazán látványos hely, ugyanis a kör alakú mészkőüreg egészen nagy mélységű, tiszta vize miatt olyan, mint egy kék lyuk. A lenti videó látható a különleges forrás.

Noha a tavacska nem túl nagy, a búvárok már rég rájöttek, a mélyben a járatok folytatódnak. Ezért pár éve már tudatosan tárják fel a vízzel telt barlangot. Talán a barlangi búvárok maguk sem számítottak rá, hogy ennyi ideig ellátja őket feladata a Vukovica Vrelo barlang: hamarosan már 600 méternyi feltérképezett járatnál tartottak. A legmélyebb pont pedig bőven 30 méter alatt volt.

Izgalmas merülésekben vehetnek tehát részt a magasan képzett búvárok, akiknek ilyen hosszú víz alatti tartózkodáshoz már különleges felszerelésekre van szükségük. A horvát hivatalok is figyelemmel kísérik a munka eredményeit, kíváncsiak, honnan jön a víz, illetve a jövőbeli útépítési munkák megkezdése előtt szeretnék tudni, van-e olyan rész, ahol a barlang felső része nagyon közel húzódik a felszínhez, így a teherautókat esetleg nem bírná el.

A barlang ugyanis nem csak hosszú, de néhol igen nagy átmérőjű is. A vize pedig kristálytiszta, a búvárok számára nagy élmény a merülés a látványos barlangban. Ráadásul nem egyszer olyan helyeken járnak, ahol előttük még soha, senki nem merült...

A horvátországi "Kék lyuk" még sok titkot rejthet, és igazolja azt, hogy az édesvízben éppen olyan izgalmas kihívás lehet a búvárkodás, mint a tengerek mélyén. A szerencsésebb országokban pedig van ilyen, meg olyan merülési lehetőség is...

A Project Morpheus Facebook oldala