Big Blue Búvár Blog

Az osztrák Lotte Hass január 14-én, 86 esztendős korában hunyt el. A víz alatti világ felfedezésének úttörői között ő volt az első ismertté vált nő, aki bátorságával, rátermettségével megállta a helyét a férfiak által dominált expedíciókon.

Férje, Hans Hass professzor másfél éve hunyt el Bécsben. A kiváló tudós már diákkorában, a harmincas években rabja lett a búvárkodásnak, folyamatosan kereste a lehetőségeket a merülésre, a felfedezésre. A háború után vághatott bele ismét komolyabb expedíciók szervezésébe, és ekkor ismerte meg Lotte Baierlt, aki asszisztensként segítette munkáját. Később összeházasodtak, és a pár élete végéig kitartott egymás mellett.

Ám Lotte nem csak a felszínen volt hű társa Hans Hassnak, hamarosan kikönyörögte, hogy ő is merülhessen. Így aztán részese lehetett azoknak az úttörő jelentőségű búvárkalandoknak, amik ma már legendásnak számítanak. Gyorsan kiderült, hogy a csinos, vékony lány éppen olyan ügyesen boldogul a víz alatt, mint a férfiak, és merészség terén sem maradt el tőlük. Azokban az években minden egyes merülés önálló kalandnak számított: a több hétre, több hónapra tervezett expedíciók tagjai csak magukra számíthattak, hiszen saját maguk bütykölték a felszerelésüket, maguk tapasztalták ki a határokat, nem volt kéznél orvos, nem volt kiépítve az infrastruktúra.

És ami a legfontosabb: sose tudták, mivel szembesülnek a mélyben. Keveset tudtak az áramlásokról, a veszélyes élőlényekről, legendák és mítoszok lengték körül az olyan élőlényeket, mint a cápák, manták, ámbrás cetek. Ám Hass és csapata hitt benne, hogy szemtől szemben, természetes közegükben lehet csak őket megismerni, így aztán bátran indultak el merülni és filmezni, miközben sokan mások őrültnek gondolták őket. Lotte pedig mindig ott volt férje oldalán: kiemelt szerepet kapott a filmekben, gyakran felbukkan Hans Hass könyveiben is.

Ma már tudjuk, hogy a nők éppen olyan jó búvárok, mint az urak. Japánban persze az amák révén ez eleve "nőies" munkának számított, de itt Európában az első expedíciók idején még valószínűleg kevesen hitték el, hogy a férfiak egyenrangú partnere lehet a felszín alatt egy nő. Lotte Hass példája sokak számára lehetett inspiráló, és amikor ma egy búvárhajón a vendégek és a merülésvezetők között is szép számú lányt láthatunk, akkor eszünkbe juthat az első híres búvárnő. 

2010-ben Hans és Lotte Hass életéről a németek egy filmet is készítettek, ám talán pont a fentiek miatt a feleség szemszögére koncentráltak. A cím árulkodó: Das Mädchen auf dem Meeresgrund. azaz A lány a tenger fenekén. Yvonne Catterfeld játszotta a főszerepet, aki büszke volt rá, hogy személyesen is találkozhatott a film kapcsán Lotte Hass-szal. (Az alábbi képen a színésznő látható.)

A búvártörténelem egyik híres alakjától búcsúzunk tehát, aki férjével közösen rengeteget tett azért, hogy ma a merülés milliók kedvtelése lehet szerte a világon. Különös, hogy egy kicsi, tengerparttal nem rendelkező országból indultak útnak, hogy bejárják a tengerek és óceánok mélyét. Ezzel is bizonyították, hogy a körülmények ellenére is meg lehet valósítani az álmokat, bármilyen hihetetlennek tűnnek azok elsőre...

Egy 17 éves búvár kamerája saját szemszögéből rögzítette, ahogy megharapja egy ragadozó.

Sam Smith barátjával együtt éppen szigonnyal vadászott, amikor felbukkant a nagyjából másfél méteres, tehát viszonylag kistestű cápa. Sam le akart merülni hozzá, hogy felvételeket készítsen, de az állat agresszíven reagált, és a karja felé kapott. A felvételen jól látszik, milyen pokolian gyors tud lenni ilyen helyzetben a cápa- de ez sem "emberevő" volt, mert a harapás után villámgyorsan tovább is állt.

A sérülések szerencsére nem bizonyultak komolynak, a bal karján ejtett sebeket helyben ellátták, aztán Sydney-be szállították a fiatal búvárt. Ausztráliában minden évben több cápatámadást jegyeznek fel, az ország több partszakaszán is fordult már elő ilyen, de Új-Dél-Wales, ahol a mostani baleset történt, ritkábban érintett. A mostani nyári időszakban rengetegen strandolnak a partokon, tehát érthetően nagyobb riadalmat okoz egy cápa felbukkanása.

Ám meg kell jegyezni, ahogy már többször írtam róla, a szigonnyal vadászók mindig is nagyobb kockázatot vállalnak, mert az általuk kilőtt halak mozgása, vérzése vonzza és felpaprikázza a ragadozókat. Ráadásul a cápák gyakran reagálnak rosszul arra, ha valaki meg akarja őket közelíteni. Talán Sam Smith csak "barátkozni" akart, hiszen sok búvár szereti a cápákat, de azért jól teszi az ember ha mindig kellő óvatossággal közelít hozzájuk.

James Cameron régi filmterve egy rekordmerülés közben életét vesztő búvárról szóló alkotás, aminek a főszerepére Jennifer Lawrence az esélyes. A fiatal színésznő tehát az Éhezők viadala és az X-Men után újból testhezálló cuccba bújhat, de ezúttal a felszín alatti kalandok várnának rá.

Cameron a hírek szerint úgy döntött, hogy nem maga rendezné a filmet, csak producerként venne részt a munkában. A valós eseményen alapuló történet már a halálos baleset után nem sokkal tervezgetésre késztette őt, évek óta házal a projekttel, egy korábbi pletyka arról szólt, hogy Salma Hayek kaphatná a főszerepet. Ám aztán nem hallottunk semmi további információt- Jennifer Lawrence nevét csak a napokban dobták be Hollywoodban jól értesültnek számító weboldalak.

Érdemes pár szót szólni magáról a végzetes merülésről is! A francia Audrey Mestre 1974-ben született, tengerimádó családjának köszönhetően gyerekkorától kezdve merült. 1996-ban ismerkedett meg az egyik legismertebb szabadtüdős búvárral, Francisco "Pipin" Ferrerasszal, egymásba szerettek, és ő is elkezdett szerelmét követve komolyabban sportolni. A szabadtüdős búvárok egyetlen lélegzettel merülnek, vagy minél mélyebbre jutás a cél, vagy minél tovább a felszín alatt maradni, vagy minél nagyobb távolságot leúszni. Ferreras és Mestre is a mélymerülésben volt aktív, Pipin több világrekordot állított fel, és hamarosan Audrey is csúcsokat javított. A legjobb eredménye 130(!) méter volt. 

2002. október 4-én Audrey Mestre 166 méteres, elképszető mélységű gyakorlómerülést hajtott végre. Ebben a kategóriában egy nehéz szán húzza a mélybe a búvárt, aki onnan egy felfújódó ballon segítségével szinte rakétaként emelkedik a felszínre. Október 12-én pedig 171 méteres csúcsdöntő merülésre készült a francia lány. Audrey merülését alig három percesre tervezték. Ám értelemszerűen a döbbenetesen nagy mélység miatt ilyenkor rengeteg biztonsági szabályt tartanak be, minden mélységi szinten búvároknak kell lennie, ellenőrizni kell a felszerelést is.

Ez utóbbiba tragikus hiba csúszhatott. A merülést egy folyamatosan működő kamera rögzíti, és utólag ennek képeit elemezve kiderült, hogy Audrey Mestre hiába nyitotta meg a ballont felfúvó palack csapját, abban nem volt elég levegő, így ő a mélyben rekedt. Túl a 150 méteren ez egyenlő volt a búvár halálos ítéletével. Megpróbált felfele indulni, a biztosító búvárok pedig kézről kézre adva vitték feljebb, végül a hozzá leúszó Pipin Ferreras ment vele a felszínre. Ám hiába voltak viszonylag gyorsak, Audrey életét már nem lehetett megmenteni.

A balesetről több könyv is született. Voltak, akik Ferrerast vádolták, mivel ő volt a rutinosabb búvár, tudnia kellett volna, megfelelő biztosítás nélkül túlságosan kockázatos a merülés. Ő is megírta a saját szemszögéből az eseményeket, nyilván nem magát vádolta. A baleset után nem ítéltek el senkit, igazság szerint nehéz is lenne: olyan extrém teljesítményekről beszélünk, amilyenekre a világon csak maroknyi ember képes, ki tudná eldönteni, hol, ki hibázott, és eleve, az ilyen mélységbe merülő búvárnak tisztában kell lennie a kockázattal: sajnos Audrey Mestre nem az első és nem is az utolsó életét vesztett szabadtüdős rekorder volt. 

Nem tudni, Cameron mennyire alapozna a valós, bizonyított eseményekre, és mennyiben dramatizálnák a sztorit. A múltban a szabadtüdős búvárokról szóló filmek (pl. A nagy kékség vagy a Delfinlány) mind erősen átírták a történéseket a nagyobb hatás kedvéért. Az biztos, hogy ha Jennifer Lawrence elvállalja a főszerepet, kemény felkészülés vár rá, mert csak úgy lehet hiteles alakítást nyújtani ebben a filmben. Talán a végleges szerződés aláírása előtt nem is az ügynökével fog egyeztetni, hanem a személyi edzőjével...

Norvégiában a téli hónapokban a sarkkör közelében mindig is gyakran láttak kardszárnyú delfineket, akik az ebben az időszakban a part közelében vadásztak. Ebben az időszakban mostanában is népszerűek az orkás túrák: kis csónakkal keresik a ceteket a hajósok, és ha szerencséje van a vendégeknek, nem csak kardszárnyú delfineket láthatnak, hanem más bálnafajokat is.

Akiknek pedig ez még mindig nem elég, vízbe is merészkedhetnek az igazságtalanul gyilkos bálnáknak nevezett állatok közelében. A kardszányú delfinek ugyanis nem támadnak az emberre, nyugodtan úsznak tovább miközben a felszínen lebegő turisták bámulják őket.

Aki pedig hosszabb időt szán a tengeri kalandozásra, az más cetekkel is együtt úszhat, például púpos bálnákkal. Vannak kifejezetten erre szakosodott cégek, akik több napos bálnás szafarikat kínálnak. Ám a norvég árszínvonalat ismerve még az egy napos programok esetén is rendesen zsebbe kell nyúlni. Valamit valamiért...

Az élmény nagy, de azért van egy apró probléma: télen kissé hideg a víz Norvégiában. A sarkkör közelében sejthető módon nem vár trópusi élmény a búvárokra, így aztán vagy nagyon jól kell tűrniük a hideget, vagy pedig egy ún. szárazruhát kell bérelni még akkor is, ha csak pár percig vannak a vízben. Gyakorlatilag nem merülnek le, hiszen a nyílt tengeren, igen mély vízben találkoznak az állatokkal: a felszínen lebegnek, és úgy figyelik meg az orkákat.

Az egyedi kalandot még teljesebbé teszi, hogy a téli hónapokban Norvégiában az északi fényekben is lehet gyönyörködni. A szervezés esetleg kicsit munkás, hiszen jellemzően nem lehet csak úgy befizetni egy komplett orkás-északi fényes túrára, de így legalább kézben tarthatóak a költségek. Az ember megoszthatja az időt a tengeri és a szárazföldi programok közt, és télen úgyis hideg van szinte mindenütt Európában, miért ne vennénk hát északra az irányt?

Még a híres James Cameron is "büszkélkedhet" egy olyan filmmel, amit szerencsésebb lett volna álnéven rendeznie. Az 1981-es Piranha 2 című filmet The Spawning és Flying Killers alcímmel is forgalmazták, az utóbbi a kifejezőbb: a vérszomjas húsevő halak már a szárazföldön is terrorizálják az embereket.

Igen, ez a film ekkora marhaság. Cameron teljesen véletlenül ülhetett a rendezői székbe, mert állítólag csak a speciális effekteket bízták volna rá az olasz producerek, de az eredetileg szerződtetett rendező lelépett, így a fiatal filmes ölébe hullott a lehetőség. A forgatókönyv íróját álnév rejti, sokan Cameront sejtik mögötte.

A korszakról tudni kell, hogy az olaszok annak idején futószalagon gyártották sikeres amerikai filmek koppintásait. Azt tudták, hogy akkorát nem robbantanak a mozipénztáraknál, mint az eredetiek, de éppen ezért jóval kisebbre szabták a költségvetést is. Mondhatni, olcsó és alacsony színvonalú B- (vagy Zs...) kategóriás filmeket dobáltak össze rohammunkában. Így aztán azzal se foglalkoztak túl sokat, ki a rendező- Cameronnak volt gyakorlata a víz alatti forgatásban, pont megfelelt tehát a Piranha 2 esetén.

Ám többször összekülönbözött a minőségi munkára törekvő Cameron és a producer Ovidio G. Assonitis, a hírek szerint a végső vágást is utóbbi végezte. A legenda úgy szól, hogy ezt megtudva Cameron "betört" a stúdióba és helyreállította a saját verzióját, de az ilyen sztorikat nem kell komolyan venni: nehéz elhinni, hogy pont ezért a horrorért küzdött volna annyira a fiatal rendező.

Kreatív munkáról ugyanis az összehányt sztori miatt nem nagyon lehet beszélni. Az első, nagy sikerű Piranha filmet, Joe Dante munkáját az újszerűség még többre tartották, ott a biológiai fegyverré átalakított húsevő halak vérengzése volt a lényeg. A folytatásban is az adja az alapot, hogy a tenger mélyére süllyedt kutatóhajóban szállított, immár tengervízben is jól megélő piranhák tizedelik meg az embereket. Ám csavartak egyet, mert már nem csak a búvár fenekébe harapnak: képesek órákon át életben maradni a felszínen, sőt, repülni is képesek, így aztán a szárnyas piranhák a film egyik csúcsjelentében egy vidám tengerparti ünnepségbe rondítanak bele.

Ám az igazán vakmerő búvárok a saját fészkükben pusztítják el a piranhákat: a hajójukra otthonként tekintő, a vérengzés után jól megérdemelt pihenőjükre készülő halakra rárobbantják az egész kócerájt. A főszerepet egy erős női karakter kapta, a nyaralóhelyen dolgozó búvároktató, akit Tricia O'Neil alakít. Ha van pozitívuma a filmnek, akkor a színésznő kiválasztása az, aki nem egy szőke bombanőbe oltott atomfizikus, hanem egy nem is olyan fiatal, de hihetően sportos nő. Csinos, természetesen, végülis egy búvároktatótól el is várjuk, de azért nem akörül forog a sztori, hogy minél jobb szögből vegyék fel fürdőruhás alakját. Nyugodtan állíthatom, ilyesféle megjelenésű hivatásos búvárt láttam már párat az életben.

És itt nagyjából vége is a dicsérhető dolgoknak. A sztori butaságáról már írtam, felvonultatnak a filmben még néhány fedetlen keblet, humorosnak szánt mellékszálat, érzelmeket, és egy nagyon komolyan tudóskodó tudósembert is. No meg szerepel benne Lance Henriksen, akinek azért voltak emlékezetesebb alakításai. Talán csak olyanok voltak... Illetve hadd legyek még annyiban korrekt, hogy a víz alatti jelenetekben is normálisan néz ki a merülés, de gyanítom, a Kajmán-szigeteki forgatás során ez volt az egyetlen, amit igazán szívesen csinált a rendező.

James Cameron ugyan nem törölheti utólag az életrajzából a Piranha 2-t, de ha karrierjéről beszél, valamiért inkább 1984-ből indítja a történetet, amikor elkészítette a Terminatort. Egyszer szólt a korai rémfilmről, amit a legjobb gyilkos repülő halas horrorkomédiaként határozott meg- neki legyen mondva. Persze nem túl erős a konkurencia, talán csak a Sharknado törhet a trónjára. Én nem akarok igazságtalan lenni, ezért azt mondom, mind a kettőnek helye van a selejt víz alatti (feletti?) rémfilmek "Aranycsapatában"...

Van egy különös, baljós hangulatú barlang a malajziai Sipadan szigete alatt. A tenger felől lehet beúszni az üregbe, de minden búvár jól teszi, ha csak addig merészkedik, ameddig biztonságosan be tud hatolni.

A víz hiába kristálytiszta, hamar utat téveszthet a járatokban az, aki nem készül fel megfelelően. Volt már búvár, aki itt vesztette életét, de van valami más, ami mindenki számára intő jel lehet.

Odalenn ugyanis több tucat teknős maradványa nyugszik. A hatalmas hüllők közül nem kevés pusztult el ebben a barlangban, és ez bizony még a szakértők számára is fejtörést okoz. Miért pont itt van ennyi teknősmaradvány? Hiszen sok vízzel telt barlang van még a világon, ahol hasonlónak nyoma sincs.

A legvalószínűbbnek azt tartják, hogy az eltévedő búvárokéhoz hasonló balesetről van szó. A teknősöknek időnként a felszínre kell emelkedni levegőért, de éjszakára védettebb helyre, üregbe húzódnak. Ahogy rájuk sötétedik, utat tévesztenek a barlang járataiban, és megfulladnak- ez lehet a magyarázat a maradványokra, így alakult ki ez a teknőstemető. Mivel eleve sok teknős él itt, ezért lehet ebből ilyen sok.

Noha a tengeri teknősök "kicsit" otthonosabban mozognak a mélyben, mint mi, ez a kísérteties hely figyelmeztető kell legyen a számunka: még ők is kerülhetnek bajba. Nekünk pedig kettőzött óvatossággal kell döntenünk ebben az idegen közegben, a felszín alatti világban...

Fotók: Terence Zahner

A tenger mélyén fut az a fontos adatkábel, ami összeköti Ázsiát és Amerikát. A közelmúltban sérüléseket fedeztek fel rajta, és egy lyuk szinte elvágta Vietnamot a külvilágtól- legalábbis az internetet tekintve.

A sérülést Vietnam egyik tengerparti városának közelében fedezték fel. Az ilyen kábelek olyan nagy adatáramlásért felelnek, hogy komoly fennakadást okozhat egy-egy ilyen szakadás. Ráadásul a nagy mélység miatt egyáltalán nem egyszerű a javítás, akár hetekig is elhúzódhat. 

Már csak az a kérdés, ki az a rosszindulatú élőlény, aki blokkolja az információk szabad áramlását? Egy felvétel tanúbizonysága szerint a mélytengeri cápák azok, akik megkóstolják a lenn húzódó kábeleket. Persze rájönnek, hogy nem az ő fogukra való falat, de akkor már megtörténik a baj. A ragadozókat valószínűleg a kábelek környékén érzékelhető elektromágneses mező vonzza.

A megoldás egy "cápaálló" kevlár bevonat lehetne, hiszen manapság az az alternatíva már nem jöhet szóba, hogy esetleg egy rövid ideig hozzászokjunk az apróbb fennakadásokhoz...

Floridában olyan halat kaptak el búvárok, ami más területen őshonos.

A doktorhalak közé tartozó sárga hal nem különösebben látványos élőlény: szép, de van még színes, feltűnő vagy furcsa állat a korallzátonyokon ezerszámra. Ám a Florida déli részén búvárkodó párós mégis kiszúrta őkelmét, ugyanis még sose láttak hasonlót.

Ki is fogták az állatot, és elvitték a szakemberekhez, mert szerették volna tudni, csak ők emlékeztek rosszul, vagy egy errefelé valóban nem ismert fajról van szó? Mint kiderült, az utóbbiról van szó: Acanthurus pyroferus a latin neve, és az indopacifikus régióban őshonos, tehát az Atlanti-óceán nyugati felén invazív fajnak számít.

Ez pedig a tragikus következményekkel járó tűzhalelszaporodás óta olyan dolog, amire nagyon odafigyelnek. A halat kifogó búvárok éberségét ezért példaként állítják a többiek elé, mert nem kell sok ahhoz, hogy pár betolakodó állat roppant mód elszaporodjon. A korábban ismeretlen, természetes ellenség híján gyakorivá váltó invazív élőlények megtizedelhetik a korallzátonyokon élő őshonos állatok populációját, mint az a tűzhalak esetében történt. Azokból az elsőt a 1985-ben figyelték meg Floridában, ma pedig már az egész Karib-tengeren ezekkel az agresszív hódítókkal küzdenek, tűzhalfogó versenyeket is rendeznek.

Ezek az állatok több módon a vízbe kerülhetnek, és sajnos elég gyakran egyszerűen csak emberi felelőtlenség áll a hátterében: a megunt, vagy feleslegessé vált akváriumi díszhalakat engedik a tengerbe. Talán a tulajdonos azt hiszi, ezzel jót tesz, mert "megmenti az állatokat, hadd éljenek szabadon", de a következmények súlyosak lehetnek. Természetesen az egész világot átszelő kereskedelem korában nehéz gátat szabni az ilyesfajta inváziónak, de ha a búvárok figyelnek és idejében elcsípik a szokatlan állatokat, talán meg lehet akadályozni a katasztrófát. Feltéve, hogy tényleg jól ismerik az élőlényeket, és nem keverik össze a betolakodókat egy őshonossal fajjal...

Már csak ezért is megéri tanulmányozni annak a régiónak az élővilágát, ahol az ember gyakran merül. Kétségtelen, hogy ebben a búvárok élen is járnak, nagyon sokunknak vannak részletes határozókönyvei, és gyakran próbáljuk utólag azonosítani a látott vagy lefotózott állatokat, mert így teljesebbé válik az amatőr víz alatti felfedezés élménye.

Delfinek és búvárok együtt keresnek majd aknákat a Fekete-tengeren a tervek szerint. Az oroszok birtokába visszakerült Krím-félszigettel együtt a volt ukrán katonai bázisok is gazdát cseréltek. Így a szovjet érában kezdődött, majd az ukránok által folytatott katonai delfinkiképzési programot az oroszok folytathatják.

Mindig is vitáztak arról, hogy az intelligens tengeri emlősök "besorozása" mennyire etikus. Ám a katonákat ilyen filozófiai kérdések nem szokták izgatni, több országban is voltak ilyen programok. Jelenleg San Diego mellett csak az immár orosznak számító Szevasztopolban tudunk ilyen kiképző központokról.

Utóbbi egyik illetékese nyilatkozott arról, hogy a delfineket a továbbiakban arra képzik ki, hogy a rendkívüli helyzetek minisztériumának búváraival dolgozzanak együtt. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a tenger fenekén kutassanak fel dolgokat, legyenek azok hajók, elveszett objektumok illetve fegyverek, azon belül is aknák. Ez utóbbiakból még most is sok lehet a második világháborúban telepítettek közül, és folyamatosan veszélyt jelentenek. A delfinek segíthetnek ezeket megtalálni, míg a búvárok feladata lesz a hatástalanítás.

Emellett a delfinek folyamatosan járőrözve megtalálhatják az orosz vizekre behatoló tengeralattjárókat vagy búvárokat is. A delfinek és az emberek hadi célú közös bevetése újféle képzési ág lehet az orosz haditengerészetben- de az elején felvetett kérdés továbbra is áll, szabad-e ilyesmire befogni ezeket az intelligens állatokat.

Jó kis betekintést ad az édesvizek élővilágába a Poroszlón található Ökocentrum, ahol tavaly év végén néztünk szét.

Bizonyos okokból sűrűn megfordulunk átutazóban Poroszlón, és már jó ideje forgott a fejünkben, ideje lenne benézni az akváriumba, amiről már sokat hallottunk. Az ember persze sose áll meg, de most decemberben eljött a nagy pillanat: rászántuk a délutánt és nem bántuk meg.

Búvárként az ember mindig nyitott az ilyen jellegű intézményekre, hiszen ilyenkor a szokásos cuccok felöltése nélkül csodálkozhatunk rá a víz alatti élővilágra. Bár az ilyen helyeken bemutatott élőlények egy részét már odalenn is láttam, így is nagyon érdekes szemtől szemben látni őket. És persze több olyan faj is van, amivel még soha nem találkoztam.

Nem mondom azt, hogy az élmény pont olyan, mint egy merülés. Van abban valami borzongató, amikor lassan, óvatosan úszva közel tudunk kerülni egy csukához, egy sügérhez, ami a gyengébb látótávolságú tavakban nem is olyan egyszerű feladat. De az Ökocentrum is jó, mert szépen, csoportosítva mutatja be az édesvizekben élő fajokat, alapos tájékoztató táblákkal- ez merülés közben kifejezetten hiányzik. Sokan nem is tudják, milyen gazdagok a vizeink, van mire rácsodálkozni hát. Szerintem sokan meg fognak lepődni a hatalmas harcsák láttán, de a kisebb fenéklakók vagy a furcsa külsejű vizák medencéi előtt is sokat lehet időzni.

Természetesen a valóságban ez egy élő, folyamatosan változó környezet, amit befolyásolnak a folyószabályozások, a betelepített fajok és így tovább.. Az Ökocentrumban olyasmiket is megnézhetünk, amikkel egy hazai merülés közben már aligha lehet találkozni: vizát például évtizedek óta nem nagyon fogtak nálunk. Tengeri élőlényekre viszont ne számítson senki, cápák és hasonlók itt nincsenek. Vannak viszont vidrák (meg is mutatták magukat), vannak hüllők és kétéltűek, az épületen kívül tanösvények illetve szabadtéren élő madarak, emlősök. Pelikánt például még sose láttam ilyen közelről... 

Az épület legfelső emeletéről pedig jó kilátás nyílik a környékbeli tájra. A Tisza-tó még mindig egy kicsit felfedezetlen régiónak számít a hazai turizmusban, de az ilyen jól megvalósított látványosságok elég meggyőzőek tudnak lenni. Jártam már hasonló intézményben például Svédországban, ott az édesvízi halak mellett tengeriek is voltak, de a helyi élővilágra koncentráló koncepció hasonló volt, és az is nagyon tetszett. Szóval ha valaki szeretne szárazon megismerkedni azzal, mi minden rejtőzik vizeink mélyén, annak nagyon ajánlom a Tisza-tavi Ökocentrumot- még búvárszemmel nézve is csak jót mondhatok róla.