Big Blue Búvár Blog

Az Adriai-tenger mélyén nyugszik egy olasz hadihajó, ami az első világháború után pár nappal veszett oda, mégis több ember életét követelte a tragédiája, mint a hadicselekmények során kilőtt hajók süllyedése.

A 85 méter hosszú Cesare Rossarol könnyűcirkálót 1914-ben bocsátották vízre, egy év múlva pedig már az Adrián teljesített szolgálatot. Az Adriai-tengeren járőrözött, eközben aknákat telepített, ellenséges hajókkal és repülőgépekkel keveredett csetepatéba, de szerencsésen megérte a háborút lezáró tűzszünetet.

Az osztrák-magyar (K.u.k.) hadiflotta a harcok idején nagyon sok aknát telepített az Adriába, és a vereség után nem siettek azzal, hogy az ellenfeleiket informálják ezek helyzetéről. Ennek köszönhetően süllyedt el több hajó a háború végét követően, és a Cesare Rossarol egy volt ezek közül. Az isztriai Pula kikötője előtt állomásozott, amikor kapitánya, Ludovico De Filippi parancsot kapott egy szerb tiszt felvételére Fiume (Rijeka) kikötőjéből. A Cesare Rossarol útközben, nagyjából délben futott aknára 1918. november 16-án. 

A cirkáló gyakorlatilag azonnal kettészakadt a robbanás ereje miatt. A hajóorr pillanatokon belül elsüllyedt, a tat kicsivel később követte a mélybe. A parttól két tengeri mérföldnyire odaveszett hajó legénységéből 93 ember veszett oda, köztük a kapitány- ez volt az olasz haditengerészet egyik legsúlyosabb vesztesége.

Jelenleg a roncs két darabban nyugszik az Adria mélyén. A hajóorr megfordult, az itt szállított lövedékek még ma is láthatók, míg a Cesare Rossarol hátsó része normál pozícióban van. Mivel 45 és 55 méter között merülhető a roncs, csak rutinos búvárok nézhetik meg a maradványokat, illetve az azokat benépesítő élővilágot.

Az archív anyagok közt búvárkodva (stílszerűen fogalmazok, nem?) fantasztikus dolgokat szoktam találni. Most éppen egy 1926-os felvételt találtam, ami felvezető szövege szerint az első víz alatt rögzített mozgókép készítésének körülményeit mutatja be.

Az ember zavarban van, amikor valamiről azt mondják, az a "legelső". Mert ez vagy igaz, vagy nem, időnként ellenőrizni sem lehet. Ráadásul a fejlődéshez mindenki hozzáteszi a magáét, az első, a második, a tizedik... Mindenki előtt le a kalappal, aki kipróbált valami olyat, aminek kapcsán alig volt tapasztalat.

Annak idején nem voltak önálló légzőkészülékek, amivel kényelmesen mozogva filmezhetett volna az operatőr: nehézkes sisakos búvárfelszereléssel kellett alámerülnie. A víz alatti kamerák technológiája sem volt túlságosan kifinomult. A kamerát állványostól kellett cipelni, a víz alatti rekeszt vagy élességet állítani sem lehetett egyszerű, ha egyáltalán volt rá lehetőség, és így tovább.

És mégis meg kellett próbálni! Az úttörők voltak azok, akik kitaposták az utat a ma legkorszerűbb 3D-s természetfilmjeit készítő alkotók számára- vagy azoknak az amatőröknek, akik egy cigarettásdoboznyi kamerával HD minőségben vesznek fel izgalmas anyagokat.

Mindenki kellett hozzá: az első emberek, akik víz alá buktak, az elsők, akik légzőkészüléket fabrikáltak, az első korszerű maszkok kifejlesztői, az elsők akik fotót majd filmet csináltak a víz alatt, majd azok, akik egyre kisebbé és jobb minőségűvé tették a kamerákat, a felsorolás hosszan folytatható. Hogy mi, mostani kedvtelési búvárok tudunk-e valahol, valamikor elsők lenni? Erre nem sok esély akad, de azért aki ügyes, meg tud örökíteni valamit úgy, ahogy másnak még nem jutott eszébe.

Ilyenkor telente szinte minden magyar búvárnak eszébe jut a jól ismert és szeretett Vörös-tenger. Annak idején ezekre a hónapokra is időzítettünk egy búvártúrát Egyiptomba- nyomottabbak voltak az árak, mások voltak a lehetőségek. Mostanában viszont inkább a jobb, igazán meleg szezonokat részesítjük előnyben.

De ettől még az embernek így decemberben eszébe jut, hogy a kinti hideg helyett a Vörös-tenger 23-24 fokos vizével még nagyon is jó alternatíva lenne. Ahogy változnak a turisták szokásai, ez eléggé holtszezonnak látszik, ám a régi olcsóság is a múlté. Összességében ilyenkor félgőzzel működik Egyiptomban minden, miközben egy évtizede még rendesen pörgött minden Sharmban vagy Hurghadán.

A tenger viszont ekkor is szép, tele színes halacskákkal, és persze a roncsok is pont ugyanott vannak, mint nyáron, ugyanúgy izgalmas élményt nyújtva. Szóval jó lenne ott lenni, merülni párat. Nekem a Vörös-tenger kapcsán először mindig a koralloknál élő kis piros halak serege jut az eszembe, nyilván a színűk miatt. Hiába láttam már ezerszer őket, nem tudom megunni a sürgés-forgásukat.

Nem is tudom, egy ilyen szép videót érdemes-e ilyen hangulatban nézni? Az embernek néha csak megfájdul a szíve- másfelől viszont jó látni olyan dolgokat, amiket már én is láttam a saját szememmel, sőt, jövőre minden bizonnyal ismét ott leszek a Vörös-tengeren, szóval nem maradok le semmiről. Fő a pozitív hozzáállás! 

A víz alatti világ ritkán csodált lényei a szivacsok. Bár annak idején a legismertebbek közé tartoztak, hiszen a mosakodáshoz a mélyből felhozott szivacsokat használtak -ezek megszerzése egyike volt a legnagyobb hagyományú búvármunkáknak-, manapság már szinte mindenhol műanyag szivacsokat használnak.

A tenger élővilágában a szivacsoknak viszont megvan a maguk becses szerepe. Noha az aljzathoz rögzültségük miatt sokan hihetnék, hogy növényekről van szó, valójában állatok. Nem csak a tengerekben élnek, még a Balatonban is megtalálható a törzs pár faja, de általában a színesebb tengeri példányok bukkannak fel a víz alatti videókon. Izgalmas élőlények, nincsenek valódi szöveteik vagy szerveik, álszövetes állatok.

Meglehetősen tétlen jószágoknak látszanak, a tudósoknak sikerült megmutatni az érdeklődők számára azt, nagyon is komoly munkát végeznek a tengerben. Úgy táplálkoznak ugyanis, hogy komoly mennyiségű vizet áramoltatnak át a testükön, és a sejtek egyenként veszik fel és emésztik a táplálékot. Komoly jelentőségük van a víz megszűrésében, ugyanis valóban sokat mozgatnak fel.

Ezt úgy lehet bemutatni, hogy a szivacsokra ártalmatlan festékkel színessé tett vizet fecskendeznek a közelükbe, és így láthatóvá válik, amint átáramlik a megfestett víz a testükön. Komoly tempóban tudnak szivattyúzni ezek a jószágok, így belátható, komoly változást okoz, ha eltűnnek egy területről. Éppen úgy vigyzáni kell rájuk, mint minden más tengeri élőlényre, mert megvan a fontos helyük a felszín alatti életközösségben.

Jól illusztrálja a tenger ostromának erejét egy Vörös-tengeren megfeneklett hajó története.

Azok, akik az egyiptomi Sharm el-Sheik nyaralóhelyre utaznak, akár a partról is láthatják a Louilla nevű hajó roncsát. A Gordon Reefen megakadt hajótest gyakorlatilag acélzátonnyá vált, mozdítatlanul hever az igazi korallzátony tetején. A búvárok körében jól ismert a Gordon Reef, ami a felszín alatt pompás élővilágáról ismert, míg odafenn a rozsdásodó maradvány fémjelzi.

Természetesen az egykori teherhajó története nem úgy indult, hogy sok évnyi hűséges szolgálat után egy zátony tetején köt ki. 1952-ben bocsátották vízre Svédországban, Antonina néven. A korszerűnek számító, 107 méteres hajó 14,5 fél csomós sebességre volt képes. 1965-ben adták el, onnantól keletnémet zászló alatt hajózott és át is nevezték. Új gazdái a romantikusan hangzó Zschopau nevet választották neki.

Ám milyen a hajósors, 1978-ben újból gazdát cserélt, és a Blue Mediterranean Shipping Company emberei a Louilla nevet pingálták rá. Ám több névváltozásra már nem volt módja, mert 1981. szeptember 29-én a Tiran-szorosban zátonyra futott. Aqabából tartott Szuezbe, amikor a baleset bekövetkezett, és a legénység minden erőfeszítése ellenére sem sikerült levontatni a Gordon Reefről. 

Akkor még szinte teljesen épnek tűnt a hajótest, de a látszat csalt, mozdíthatatlan és menthetetlen volt a Louilla. Talán a zátony védelme miatt nem darabolták fel a helyszínen, így szépen lassan elkezdett megkopni a festése, ahogy a tenger hullámai ostromolták.

Aztán fokozatosan megindult a korrodálás. Először a vízben levő részek rozsdásodtak, egyre nagyobb lyukak tátongtak a hajó testén, majd darabok szakadtak le. 

Hamarosan elkezdett megrogyni a hajótest, és ugyan pár része felismerhető még három évtized elteltével is a Louillának, tapasztalatlan szem már nem tudja megállapítani, hogyan festett ez a hajó fénykorában.

A Vörös-tengernek ezen a részén búvárkodók persze egészen közelről megnézhetnék a roncsot, de valljuk be, többnyire a felszín alatt nyugvó maradványok érdekelnek, ahol merülni is lehet. Ez inkább csak a mementója annak, hogyan pusztul el a tengeren egy büszke acélhajó, amiből fokozatosan lesz rozsdazátony, amíg végképp el nem tűnik a hullámok mélyén.

Az idén erre járva jött egyik barátunk ötlete, ugyan adjunk esélyt ennek a hajónak, hátha jó fotótéma lehet. Hiába van jelentős része a felszínen, a víz alatt is vannak még részei, tehát a búvárfotósok vízhatlan tokba zárták kameráikat, és a sekély vízben sétálva próbálták megörökíteni a roncsot. 

Tökölyi Csaba barátomat kértem meg, hogy küldjön át pár képet azok közül, amiket ezen a napon készített. A Louilla talán még drámaibban fest ezeken a képeken, ahol látszik, hogy fekszík a zátonyon, és bizony még a víz alatt is ott rozsdásodnak bizonyos részei. Meglepő, de a masszív lánc, hiába van a tenger mélyén három évtizede, még kiválóan látszik, miközben a hajó oldalfalai lassan teljesen eltűnnek. Nagy kérdés, hogy az erősen megdőlt felépítmény és a híd meddig marad meg így. Szerintem egy-két éven belül beleborulhat a vízbe- egyenesen a korallzátonyra.

Nem tudom, mikor fog végleg összeomlani a Louilla, nem vagyok a téma szakértője. Noha egy ideig biztosan láthatják még az erre járók, de előbb-utóbb úgyis az eltűnés lesz a sorsa. A tenger türelmesen végzi munkáját, és semmi nem sietteti: úgyis a víz az erősebb, bármennyire masszívra épít valamit az ember.

A víz alatti sorozat további fotóihoz klikk: Tökölyi Csaba (http://outlet.csabatokolyi.com/)

Újabb nagyon hangulatos videóval rukkolt elő Guillaume Nery és Julie Gautier: a búvárok nem szokványos módon mutatják be a víz alatti létet.

Nery ismert név a szabadtüdős búvárok világában. Korábban egy, a főszereplésével készült film körbejárt az egész világon: a palack nélkül a mélybe zuhanó ember kalandja mindenkit lenyűgözött.

Ezúttal mást szerettek volna bemutatni, a süllyedés helyett a súlytelen lebegés van az Ocean Gravity című rövidfilm középpontjában. Ennél olcsóbb és egyszerűbb módszer nincs arra, hogy átlagember átélhesse ezt az élményt, sokan pont ezért szeretnek búvárkodni- ám Neryék filmje ezt az egészet még izgalmasabban tudja bemutatni. Feltétlenül érdemes megnézni ezt a pár percet, szerintem sokaknak csinálna kedvet a merüléshez.

Érdekesség, hogy a hasonlóságok miatt az űrhajósok kiképzése során is rendszeresek a víz alatti gyakorlatok. Komplett laborokat rendeztek be óriási medencékben az Egyesült Államokban és Oroszországban is, amik főszerepet kapnak a tréningezés során. Ami másnak különleges élmény, nekik jó felkészülés.

Mi, kedvtelési búvárok nyilván inkább a kellemes részét éljük meg a súlytalanságnak. Hogy milyen élmény is ez pontosan? Elmesélni nem nagyon lehet, inkább csak megélni. Ha mindenképpen képet kéne adnom azok számára, akiknek semmiféle merülési tapasztalata nincs, talán Nery és alkotótársa filmje lenne a legjobb erre a célra.

Második világháborúban eltűnt katonák végső nyughelyét találhatták meg egy lezuhant repülőgép roncsában.

A brit Alfred Columbine őrmester rendes kétkezi szakmunkás volt a háború előtt, de besorozták, és navigátorként szolgált Halifax bombázókon. 1942 áprilisában gépükkel Hitler egyik rettegett hadihajóját, a 42,900 tonnás Tirpitzet támadták Norvégiában, amikor légvédelmi ágyúval eltalálták a szárnyat. A pilóta a fjord vizére ereszkedett a géppel, de Columbine nem jutott ki a Halifax bombázóból, ami vele együtt süllyedt a mélybe. Szintén ott vesztette életét Arthur Evans őrmester, a fedélzeti rádiós is. Ám a repülő pontos helyzetét eddig senki nem ismerte.

A család számára súlyos csapás volt Columbine tragikus halála. Felesége, Elsie, napokkal korábban írta meg neki, hogy második gyermekükkel terhes, ám a levél felbontatlanul érkezett vissza- Columbine nem tudhatta meg az örömhírt. A gyerekek apa nélkül nőttek fel, és mindenki számára terhet jelentett az, hogy pontosan nem tudhatták, hol nyugszik szerettük. 1999-ben a testvérek elutaztak a fjord partjához, nagyjából ahhoz a ponthoz, ahol a szemtanúk szerint a Halifax eltűnt a felszín alatt, hogy leróják kegyeletüket. A szertartásra a másik áldozat, Evans családja, egyenesen Új-Zélandból utazott át.

Az évek során több kísérletet tettek a bombázó megtalálására, de senki nem járt sikerrel. Ám norvég egyetemisták csoportjának sikerült rábukkanni a roncsra. A fenéken csővezetéket fektető cég jelezte, hogy valami van egy bizonyos ponton, és ekkor léptek akcióba a diákok. Hatan érkeztek a helyszínre, egy távirányítású eszközt kamerával szereltek fel, és leküldték a mélybe- a roncs ugyanis 180 méterre van a felszíntől. 

A felvételeken egyértelműen azonosítható volt a repülőgép, amin alig látszott sérülés. Tisztában voltak vele, hogy háborús sírhelyről lehet szó, ezért nagyon ügyeltek rá, hogy kellő óvatossággal járjanak el. Körbefilmezték a gépet, láthatták, hogy a farokrész és az egyik szárny rongálódott meg, de ezen túl csak a korrózió nyomai láthatók. Azonosítót nem láttak, de a gép típusából és helyzetéből egyértelműnek számít, a RAF 35. századának bombázóját, a W7656 jelű Halifaxet találták meg.

Az ilyen jellegű, sírhelynek számító roncsok vizsgálatához külön engedély szükséges, és most arról kell döntést hozni, kiemeljék-e a gépet, vagy csak az abban nyugvó embereket. Bár költséges lenne, akár a teljes gép felszínre hozása megoldható feladatnak számít manapság. A britek hozzájárulása is szükséges lenne, mielőtt bármi további történik. Columbine gyermekei még élnek, és ma 72 éves fia támogatná, hogy katonai tiszteletadással helyezzék őket végső nyugalomra olyan helyen, ahol a családtagok is meglátogathatják sírjukat. Lánya szerint az igazi sírhely ott van a fjord mélyén- a döntést később hozzák meg. Amennyiben a két repülős maradványai még a gépben vannak, mindenképpen búvároknak kellene a felszínre őket hozni abból a nagy mélységből.

A Tirpitz ezt a brit támadást pedig megúszta ugyan, de két év múlva a szövetségesek Lancester gépei elsüllyesztették a norvégiai Tromsö közelében. A csatahajó süllyedése is tragikus következményekkel járt, közel ezer tengerész veszett oda a hideg Északi-tengerben. Számtalan ilyen szomorú történetet mementója nyugszik még a tengerek mélyén, amelyek figyelmeztetnek arra, mivel jár a háború.

Egy 70 éves angol nagypapa unokája példáját követve iratkozott be búvártanfolyamra, és így az egyik legidősebb friss vizsgás búvár lett belőle.

Rodney Fawell az angliai Derby városában él, és szoros kapcsolatban van családjával. Unokája, Daniel Smith még csak tizenéves volt, amikor kijelentette, érdekli a búvárkodás, és ezért szülei biztatására elment a helyi BSAC klub esti programjaira. Amikor szülei nem értek rá, a nagypapa kísérte el- ő pedig hamarosan maga is kedvet kapott a merüléshez. Sikeresen meg is szerezte az Ocean Diver végzettséget, tehát együtt merülhet az ifjú Daniellel.

A nagypapa elmesélte, évekkel korábban egyszer kipróbálta a légzőkészülékes búvárkodást, de a tanfolyamot nem vállalta be, úgy gondolta, ahhoz már túl öreg. A helyi búvárklub vezetői győzték meg, amikor látták rajta, szívesen csatlakozna unokájához, hogy ez a hobbi nem életkor-függő: ha megfelelő egészségügyi állapotban van, bátran belevághat a merülésbe.

Hamarosan pedig újabb családtag jelentkezett a búvárklubban: Rodney veje, azaz Daniel édesapja is elkezdte az ismerkedést a víz alatti világgal. Így akár három generációs merülést is végrehajthatnak közösen, méghozzá úgy, hogy a még mindig csak 16 éves Daniel számít a legrutinosabbnak, így ezen a téren ő a család feje. A BSAC főtitkára szerint ez a példa is azt igazolja, a búvárkodást kortól függetlenül bárki élvezheti.

Saját tapasztalatból mondom, jó látni a búvárkodó családokat, ahol kicsik és nagyok is ugyanúgy élvezik a merülést. Olyan is előfordult, hogy a szülők némileg erőltették a gyerekek búvárkodását, és ez nem mindig sül el jól, tehát hagyni kell azt, hogy a fiatalok maguktól kapjanak kedvet a víz alatti kalandozáshoz, mert így sokkal lelkesebbek lesznek és jobban is fogják szeretni a búvárkodást.

Valóban bárkiből lehet búvár- de nem mindenki ugyanazt várja a merüléstől. Néha mással, más helyen merülnek a családtagok, de aztán nagyon jó élmény újból közösen víz alá menni, megosztani az élményeket. Ebbe belefér még egy kis családi vita is a víz alatt, hogy a korallzátony melyik oldalán kéne nézelődni, esetleg benézzünk-e a roncsba vagy sem. Majd a hajó fedélzetén átbeszéljük, ki mit látott, megmutathatjuk egymásnak a képeinket, és végül mindenki elégedett lesz. Mert ez így működik, hiszen a közös szenvedély egy újabb erős kötelék a családi kötődés mellett, és bármerre úszunk, nagyszerű élményeket élhetünk át.

Elhiheti nekem bárki, egy közös búvártúra kicsivel nagyobb buli, mint csúnya pulcsiban bontogatni a karácsonyi ajándékokat, és jó képet vágni a zoknihoz meg a dezodorhoz, pedig az előbbit kevesen tartják tipikus családi programnak. Pedig tévednek: lehet az is, ha minden családtag szereti a tengert, és legalább annyira szeretik együtt tölteni az időt szeretteikkel is. Mert azért utóbbi is nagyon fontos. Én hiszek benne, a közös hobbi ebben is sokat segíthet.

A nagyobb testű cápafajok közé tartozó tigriscápák nem válogatósak, ha zsákmányt keresnek. Gyakorlatilag bármit megesznek, így például a teknősökre is ráfanyalodnak. A cápánál jóval lassabb teknős könnyű prédának tűnhet, de azért ők is igyekeznek kicselezni a ragadozókat a maguk módján.

A közelmúltban került fel egy videó, amit Costa Rica vizeiben készítettek. A csónak fedélzetéről dugták be a kamerát a víz alá, hogy rögzítsék, amint egy tigriscápa próbál elkapni egy teknőst. Ám a hüllő megpróbál úgy manőverezni, hogy a ragadozónak ne legyen módja egy hatékony harapásra.

A felvételt Randall Arouz, egy floridai természettudós készítette. Elmesélte, hogy ők maguk a felszínről nem is igazán látták az akciót az erősen hullámzó vízben, utólag elemezték a történéseket. Mint kiderült, a teknős úgy próbálja elkerülni végzetét, hogy amikor a cápa szája közeledik, az oldalára fordul, így egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy meg lehessen harapni. Ráadásul az ügyesen manőverező teknős olyan szűk körben úszik a cápa mellett, hogy az ne legyen képes utána fordulni, mert túl nagy az ilyen éles fodulóhoz. Aztán az üldözött állat ismét oldalazva úszik, a páncélját a cápa irányába fordítva, egyfajta pajzsként használva azt.

Természetesen nem lehet tudni, valamikor, valahol nem esik-e áldozatul a teknős egy váratlan támadásnak. Ám a felvétel igazolja, sokféle túlélési stratégia létezik a tengerben, és akár még egy esélytelennek tűnő állat is megúszhatja az életveszélyes helyzetet, ha elég ügyes.

Gyakorlatilag pont ugyanilyenhelyzetet rögzített egy búvár a víz alatt is, szintén a Cocos szigetnél, amikor a teknős ezzel a taktikával kerülte el a cápa éles fogait. Ebből a szemszögből is kitűnően látszik, mennyi ügyességre van szüksége a teknősnek ahhoz, ha nem akarja a cápa gyomrában végezni. A ragadozó pedig előbb-utóbb megunja a kergetőzést, és keres magának más prédát. Ahogy fentebb megjegyeztem, a tigriscápa nem válogatós, beéri kevésbé ízletes falattal is...

Szerencsésen megúszta egy új-zélandi búvár egy tüskésrája csapását. Pedig ez az állat komoly sérülést is okozhat: a krokodilvadásznak becézett Steve Irwin például életét vesztette, miután egy rája tüskéje a mellkasába fúródott.

Craig Marfell a déli sziget közelében merült alá, hogy rákokat gyűjtsön. A búvárok ilyenkor nagyon közel úsznak az aljzathoz értelemszerűen, tehát az ott rejtőzködő állatokhoz is veszélyes közelségbe kerülnek. Az 52 éves férfi viszont semmit sem látott, amit el kellett volna kerülnie, ám váratlanul heves fájdalmat érzett a mellkasában. Elmondása szerint úgy érezte, mintha baseball-ütővel terítették volna le.

Azonnal a felszínre úszott, és a csónakban várakozó társa segítségével a partra jutott. Ott próbálták elsősegélyben részesíteni, és közben várták a mentőket. Közben levették búvárruháját, ami alatt látszódott az egy centi széles sérülést két centivel a szegycsont alatt. A férfinak nehezére esett a légzés és nagy fájdalmai voltak. Miután megérkezett a segítség, helikopterrel szállították Wellingtonba, ahol azonnal megröntgenezték, de szerencséjére a tüske nem maradt a sebben. Egy éjszakát töltött a kórházban, majd hazaengedték, mert egyetlen fontos szerv vagy ér sem sérült meg a balesetben.

A búvár később elmesélte, nem látott semmit a tenger fenekén. Ezek a ráják mozdulatlanul rejtőznek a homok alatt, egészen addig a pillanatig, amíg veszélyben nem érzik magukat. Ekkor védekezésként csapnak egyet a tüskével, majd elmenekülnek, eszük ágában sincs kifejezetten emberre támadni. Ám mivel annyira közel vannak már a támadáskor, borotvaéles tüskéik igazán komoly sérülést okozhatnak. Az már csak a véletlenen múlik, a villámgyorsan lecsapó tüske mit talál el.

Szegény Steve Irwin esetében a legrosszabb forgatókönyv valósult meg, ő életét vesztette, amikor a tüske a szívét is eltalálta. Igaz, annyiban más volt a helyzet, hogy tudatosan akart közel kerülni a rájához, ám az állat nem reagált jól. Talán úgy érezte, sarokba van szorítva, és csak így menekülhet- a homok alatt rejtőző ráják is ezt érezhetik, amikor az aljzaton kotorászó búvárok szinte rájuk fekszenek. Aki kellő távolságot tart, és persze nem akarja a vacsoráját saját maga begyűjteni, sokkal ritkábban kerülhet ilyen vezélyhelyzetbe. És ha látunk egy ráját, inkább legyünk óvatosak, mint túlságosan bizalmaskodók. Érdemes mások balesetéből tanulni...