Big Blue Búvár Blog

Két eltévedt búvárt kellett kimenteni Ausztráliában- a tenger mélyén még nappal sem tud mindenki biztonsággal tájékozódni, de éjszaka aztán végképp könnyű eltévedni.

A beszámolók szerint Clovelly közelében indult el merülni egy férfi és egy nő. Este kilenc óra körül két szolgálaton kívüli életmentő figyelt fel a búvárokra, akik kövekbe kapaszkodva kiabáltak segítségért, miközben próbáltak jelezni a lámpájukkal. A vízimentők gyorsan deszkára pattantak és kieveztek értük, de a deszkára kapaszkodó búvárokkal már nem tudtak a partra visszamenni, tehát kicsit elsódrodtak.

Szerencsére ekkorra már a hatóságok is tudtak az esetről, és a rendőrség csónakja hamarosan megérkezik. A búvárok némileg kimerültek ugyan, de nem sérültek meg sem ők, sem a segítségükre siető vízimentők. A hatóság szóvivője elmondta, a körülmények nem voltak különösebben rosszak, a hullámzás csak átlagosnak volt mondható, tehát aligha ez okozta a bajt.

Hogy lehet eltévedni éjszaka merülés közben? Nagyon könnyen, ezt bizton állíthatom... Nem mondom, hogy gyakran volt velem ilyen, de bizony fordult már elő. Persze, ahogy ez általában szokásos, emberi hiba (konkrétan az enyém) volt a dolog mögött. Egyszerűen csak nem figyeltem folyamatosan oda.

A víz alatt nappal is el lehet keveredni, mert ha nagyon tiszta a víz, 30-40 méternél messzebbre akkor sem látunk- tehát ha a hajónk alig 60-70 méterre van tőlünk, akkor sem vesszük észre, ha nagyon meresztjük a szemünket. Használunk tájolót, még a felszínen belőjük a fontos irányokat, tanulmányozzuk a hely térképét, tehát tudjuk, milyen irányban mélyül a víz, próbáljuk megjegyezni a karakteres dolgokat (roncs, üreg, nagyobb koralltömb, stb.). A mélyben pedig több irányból is megnézzük azokat a tereptárgyakat, amik segíthetnek a tájékozódásban. Miért több irányból? Egyszerű példával élve, egy nagy koralltömb egymással szemben levő oldalain más és más korallok élhetnek. Nekünk pedig a visszaúton várhatóan elénk táruló látványt kell memorizálni, hiszen az segíthet.

Na éjszaka az egész bonyolódik azzal, hogy csak lámpánk kis fénykörében látunk igazán jól. A hold vagy a hajón levő bekapcsolt lámpák is adnak némi fényt, de ha valaki nem készül fel az éjszakai merülésre, ez édeskevés az eligazodáshoz. Én ilyenkor mindig duplán figyelek arra, merre járunk, és igyekszem úgy lavírozni, hogy a kiindulási ponttól ne távolodjak el túlságosan. Ha pedig nagyon nem tudom, merre az arra, szétnézek a felszínen- jobb akkor megnézni, hova kéne visszaúszni, amikor még könnyedén bírjuk.

Egy órányi búvárkodás után pokoli kellemetlen lehet tanácstalanul a felszínre emelkedni, és azt látni, a part vagy a hajó vagy fél kilométerre van, ahova már vacogva kellene elevickélni. A sztoriban a két búvár jól döntött, amikor próbáltak segítséget hívni, jeleztek a lámpával, és így nagy baj nélkül megúszták. Szerencsére nem is igazán durva körülmények között voltak, a mentés sem okozott gondot.

Éjszaka normál esetben eleve a legvédettebb, legnyugisabb helyeken megyünk el merülni. Az éjjel aktív, különleges élővilág egy sekély zátonynál is nagyon izgalmas, nem kell ahhoz durva helyre menni, hogy máskor sose látott lényekkel találkozzunk. Legutóbb a Vörös-tengeren egy teljesen békés zátonyon úszkáltunk, a hajótól alig eltávolodva, és a látványos, vörös színű spanyol táncos mellett látunk polipot, tintahalat, tengeri kígyót, rengeteg kis rákot, és így tovább. Összeszámolni is nehéz lett volna az érdekességeket, és ehhez nem mentünk mélyre, nem is keveredtünk el. Így élvezetes az éjszakai merülés. Viszont stresszelve, mert fogalmunk sincs, hol vagyunk és mit csinálunk, nem egy nagy élmény- aki nem tud a sötéthez hozzászokni, az soha nem is fogja megszeretni. Persze ez se nagy tragédia, neki ott vannak a nappali merülések, este pedig lazíthat, amikor a többiek összerakják a cuccot, és sörözés helyett búvárkodni indulnak.

Fotók: Tökölyi Csaba (http://www.csabatokolyi.com/)

Amerikában igyekeznek minden eseményt, ünnepséget a lehető legextrémebb körülmények között is megrendezni. Ez éppen olyan hagyománynak tűnik, mint a hálaadásnapi pulyka- csak persze van, aminek több az értelme, van, aminek kevesebb.

Mert egy Mikulásnak öltözött szakállas búvár nyugodtan osztogathat apró ajándékokat a víz alatt. Na de pulykát enni odalenn? Azért az nagy butaságnak tűnik, bevallom... Az átázott sült hús kínos elrágásánál azért tudnék jobb programot elképzelni- ám például a Weeki Wachee lányok már sok évvel ezelőtt bemutatták, ha valaki nagyon akarja, megpróbálhatja.

Ám nem csak pulykával lehet ünnepelni, hiszen végülis ez munkaszüneti nap, délelőtt még belefér egy jó merülés, aztán jöhet a pulyka meg a focimeccsek a tévében. Na így már azért szimpatikusabb a program az én számomra is, ezt a felállást el tudom fogadni. Akadnak is hálaadásnapi merülést megörökítő videók szép számmal az interneten, egy ilyen kalifornai csobbanásba például én is bármikor szívesen beneveznék...

Ismeretlennek tűnő állatfaj fotójára bukkant egy kutató, és most megpróbálnak a hal nyomára akadni.

A tűhalak (Syngnathinae) családjába tartozó élőlényt még 2009-ben fotózta egy búvárfotós, aki évtizedek óta merül Ausztrália Goald Coast nevű részén, és dokumentálja amit a víz alatt lát. Ian Banks elmondása szerint éjszaka készítette a képet az apró tűhalról, de nem tudta azonosítani. Banks rendszeresen együtt dolgozik a Queensland Museum szakembereivel, a környék változatos, gazdag tengeri élővilágáról készített képeit ők is fel szokták használni. 

A fotókat rendszeresen közzéteszi honlapján, és egy amerikai szervezet, a NatureServe egyik szakembere teljesen véletlenül akadt rá arra a bizonyos izgalmas fotóra böngészés közben. Dr Healy Hamilton elmesélte, mennyire meglepődtek, amikor egy olyan állat képét látták, amit nem tudtak azonosítani. Dr Hamilton kifejezetten a tűhalakra és csikóhalakra specializálódott tudósként teljesen lázba is jött, hiszen egy új faj felfedezésével kecsegtette ez a véletlen.

Hamarosan már a helyszínen is volt, hogy próbáljon a mélyben ráakadni az állatra. Ám ezúttal viszont nem volt annyira szerencsés, mert a rossz időjárásnak köszönhetően minimálisak voltak az esélyei az állat megtalálására: nagyok voltak a hullámok, a látótávolság pedig erősen lecsökkent. Olyan volt a kutatás, mintha tűt keresett volna a szénakazalban. 

Arról is beszélt, az új fajok felfedezése nem a szenzációról szól, hanem arról, hogy jobban megismerjék adott térség élővilágát, az ott élő állatok közösségét, viselkedését. Ian Banks-nek sem száll a fejébe a dicsőség, ha esetleg tényleg egy új fajról lenne szó, hiszen ezen a környéken talált már a tudomány számára ismeretlen élőlényeket. Neki inkább az jelent nagy örömöt, ha sikerül kiszúrnia egy olyan állatot, amit nagyon ritkán látnak, és meg is tudja örökíteni azt. 

A tudósok viszont természetesen nem érik be ennyivel, így aztán folytatják a keresést a mélyben. Ki tudja, keresés közben taln még valami más izgalmasra is ráakadnak odalenn...

Ismét felmerült egy olyan terv, aminek keretén belül több ezer embert költöztetnének a tenger mélyére, egy önfenntartó városba. Ám ahogy a korábbi, scifibe illő ötletekből sem valósult meg semmi, így azért most is vannak kételyeim.

A terv kétségkívül látványos: a japán Shimizu vállalat egy gigantikus spirálban helyezné el a lakó- és irodaövezeteket. Ötezer ember élhetne és dolgozhatna itt, és a város a szükséges energiát magából a tengerből nyerte. A 25 milliárdos beruházással felépülő víz alatti település megnyitását 2030-ra tervezik, tehát úgy vélik, másfél évtized alatt megvalósítható. A vállalat szóvivője szerint ez nem álmodozás, hanem racionális ütemterv.

Nem lesz kis munka: a központi spirál, ami az életteret jelenti, 15 kilométer hosszú. Lehet, elsőre ez soknak tűnik, de nem az, ha arra gondolunk, hány ezer ember élné itt az életét- nem időlegesen, hanem folyamatosan. A spirál felső részén egy nagyjából 500 méter átmérőjű, a felszín felett lebegő gömb lenne, míg három-négyezer méteres mélységben kutatóközpont kapna helyet, ahol a tenger erőforrásainak kiaknázásával foglalkoznának. Itt állítanának elő metánt a széndioxidból, amit energiatermelésre lehetne felhasználni. A tenger vizének hőmérsékletkülönbségével szintén energiát akarnak termelni. Szükséges lenne a tengervíz sótalanítása is, és fel tudnának építeni a víz alatti város körül halfarmokat is.

A Shimizu közleménye szerint az óceán által kínált lehetőségek végtelenek. Ez bizonyára igaz, de a kihívások is óriásiak. A cég ezért egyetemi kutatóközpontokkal és kormányzati szervekkel is együttműködik, hogy megvalósulhasson a tengermélyi város álma. Gigantikus méretű 3D nyomtatót használnának az építkezéshez, és beton helyett más anyagokban gondolkodnak. Úgy vélik, ez a spirál kevésbé lenne kitéve a tenger haragjának, például a szökőáraknak mint a szárazföldi városok. Arra is megoldást kínálhat egy ilyen építmény, hogy az emelkedő tengerszint miatt eltűnő szigeteken élőknek legyen hova költözniük. Bár ez azért elég meredek elképzelés: nehéz elképzelni, hogy a ma még trópusi szigetparadicsomokon élő emberek egy ilyen zárt környezetbe költöznének a felszín alá. Igaz, a tenger ott is közel lenne- de csak a falakon túl...

Kinek kellenek a drága trükkfelvételek, ha igazi súlytalanságban lebegve forgathat akciójeleneteket? Nem kell drága kamerákra, utómunkára költeni, elég, ha sokáig bírják a színészek egy levegővel a víz alatt...

Egy szabadtüdős búvárokból álló csapat igazán látványos filmet forgatott egy roncsnál. Hogy miért is csap össze a két búvár, nem tudjuk, de nem is fontos igazán. A rövidfilm maga az érdekes, amiben nem csak az emberek kapnak főszerepet, hanem a helyszínként szolgáló roncs, illetve az azt körülvevő élővilág, többek között egy csapatnyi cápával.

Szerintem nem kell túlmagyarázzam, mekkora kihívást jelent az, hogy légzőkészülék nélkül dolgozó búvárok ilyen projektbe vágjanak. Le a kalappal a teljesítményük előtt- minden snittet gondosan meg kellett tervezni, ha nem akartak egy-egy hiányzó jelenet miatt tucatnyi alkalommal visszamenni a roncshoz. 

A Water Born projekt keretén belül a szabadtüdős csapat azt a célt tűzte ki, hogy kicsit újféle szemszögből mutatja be a felszín alatti világot. Azzal szeretnének kitűnni a szokásos búvárfilmek seregéből, hogy más atmoszférát teremtenek, olyat, ami lenyűgöz és inspirál. A webes sorozatnak az első epizódja ez a Mátrixot idéző "akciófilm", ami valóban egészen más, mint egy hétköznapi roncsmerülés- és így is nagyon érdekes. 

A tengerben rejtőző maradványokat tárnak fel a legendás görög sziget, Délosz partjai mentén. A leletek jelentősége miatt mini Pompejit emlegetnek, de azért nem kell egy komplett, kiterjedt városra gondolni.

Inkább csak a görög média túlzása a hasonlítás, ami már csak azért sem szerencsés, mert Pompejitől nem messze vannak víz alatt rejtőző romok is a Nápolyi-öbölben. Szóval inkább Baiae nevét lehetne emlegetni- persze arra jóval kevesebben kapják fel a fejüket, mint Pompejire. Az Égei-tenger déli részén, Mikonosz szomszédságában található alig 3,5 négyzetkilométeres sziget ráadásul elég messze is esik Rómától.

Megjegyzendő, Délosz olyan jelentőséggel bír az ókor történelmében, hogy egyébként sem kellene semmi máshoz mérni. Délosz fénykora az időszámítás előtti 8. és 1. század közé esik. Egyrészt kultikus szigetnek számított, a legenda szerint itt született a napisten, Apolló. Különleges, megszentelt helyként tekintettek rá: valamennyi holttestet kihantoltak és máshova vittek, és próbálták elérni, hogy a szigeten se születésre, se halálra ne kerüljön sor. Délosz viszont igazság szerint egyáltalán nem volt barátságos hely, terményeivel nem tudott volna lakókat eltartani, a vízforrás is korlátozott, így szinte mindent úgy kellett bevinni a szigetre. A rómaiak fontos kereskedelmi kikötőként használták a szigetet, amelyen egy időben húszezer ember élt. Az ókori rabszolgakereskedelem egyik legfontosabb pontja volt Délosz, ám hamarosan leáldozott a csillaga.

Időszámításunk előtt 88-ban ugyanis pontuszi martalócok rohanták le a szigetet, akik szinte minden embert megöltek. Két évtized múlva pedig kalózok dúlták fel Déloszt. Nem sokkal később a kereskedelmi hajózás útvonala is máshová tevődött, így aztán a helyben élőket eltartani nem képes kis sziget elnéptelenedett, ma is csak tucatnyi ember él rajta hivatalosan.

A régészek viszont már a 19. század második felében megjelentek, és elkezdték feltárni a kultikus helyeket. 1990 óta pedig az UNESCO Világörökség része Délosz a különösen kiterjedt és gazdag ókori lelőhelyei miatt. Több izgalmas épületet, városrészt is feltártak: templomok, piacterek, megszentelt pontok határozzák meg a sziget látképét. 

Mostantól pedig egy víz alatti lelőhelyen is vizsgálódhatnak a szakemberek. Nem kell túl mélyre merülni, alig két méternyi víz fedi a maradványokat, így aztán a munka nem túl bonyolult búvárszempontból. A sekélysége ellenére bőven van mit feltárni- korábban kikötő maradványait sejtették itt, most viszont úgy tartják, ezek épületek kövei, többek között egy fazekasműhely áll ezen a helyen. 16 terrakotta edényt találtak a tenger fenekén, és emiatt emlegetik Pompejit, ahol szintén hasonlókat tártak fel annak idején.

Hogy mikor és miért dőltek össze az egykor a tenger partján álló épületek, nehéz megmondani. Ám a falak vonala nagyjából felvázolható, ahogy követték az egykori tengerpartot. Új részletekkel gazdagítja tehát tudásunkat az egyik leggazdagabb görög régészeti lelőhelyről. Talán ezek a maradványok azért vészelték át viszonylag zavartalanul az évezredeket, mert a víz alá kerültek, ugyanis a felszínen lévő romokból meglehetősen sok követ a környékbeli szigetek építkezéseihez használtak fel Délosz elnéptelenedése után. Meglehet, a sziget környéki vizekben még sok feltáratlan lelet, épületek vagy akár hajók rejtőznek, csak talán két méternél mélyebben kell szétnézni.

Patricia Cornwell, a bestsellerszerző szenvedélyes búvár, és új regényéhez a Bermudák mélyén gyűjtött élményanyagot.

Cornwell annak idején újságoknál kezdte a karrierjét, majd a törvényszéki orvosi intézetben dolgozott éveken át. Nem meglepő módon legismertebb regényhőse Kay Scarpetta, aki igaszságügyi orvosi szakértőként derít fel furmányos bűncselekményeket. Scarpetta már közel két tucat Cornwell-regényben tűnt fel, és jelentős szerepe van abban, hogy a szerző műveiből eddig nagyjából 100 millió(!) fogyott.

Ahogy főhőse, úgy maga Cornwell is lelkes búvár. Már hosszú ideje merül, rutinos búvárként pedig kedvenc helye is van: Bermuda. Nagyon szereti a roncsokat, és elmondása szerint csak azt fájlalja, hogy merülés közben nem tud jegyzetelni. Mindenesetre a mélyben megélt dolgokra bármikor tud alapozni, és anyaggyűjtési céllal is szívesen merüli a bermudai hajómaradványoknál- ott pedig bőven akad ilyesmi a több száz évestől az egészen modernig.

A legújabb, pár napja megjelent Scarpetta-regényben is egy roncsnál kell vizsgálódnia egy bűnügy miatt az orvosszakértőnek. Igaz, a helyszín Florida, de a lényeg ugyanaz. Vélhetően a Flesh and Blood címet kapott kötet is nagy siker lesz majd, és a szerző maga állt modellt a reklámokhoz búvárruhában. Ha belegondolunk, hogy Patricia Cornwell az idén tartotta be az 58. életévét, igazán jó formában van- úgy fest, a búvárkodás fiatalon tartja az embert...

Nem csak Pelikán József találkozott békaemberekkel: még az afrikai dzsungel legendás fehér hőse is belekeveredett egy víz alatti csetepatéba.

Nagyjából fél évszázada, 1966-ban vetítették a Tarzan tévésorozat Pearls of Tanga című epizódját, amiben búvárok törtek hősünk életére. Érdekesség, hogy Tarzan szerepét akkor egy Ron Ely színész alakította, aki másfél évtized múlva az újjáélesztett búváros sorozat, a Sea Hunt főszerepét kapta, ő volt a modern környezetbe átültetett Mike Nelson. Persze ott már légzőkészüléket is adtak rá...

Vagy esetleg van összefüggés a két sorozat között? Mert Tarzan a jelenet tanúsága szerint nem csak hogy legyűri a búvárokat, de még palackot is szerez magának. Jól kikupálódhatott a dzsungelben, ha még az ilyen modern cuccokkal is elboldogul...

Nyilván az ember nem vesz komolyan egy kalandfilmet, de megmondom őszintén, a búvárkodó Tarzan számomra még a képtelen ötletek közül is elég szélsőséges. Bár nyilván pont ezért tartom számon a búváros akció-kalandfilmek között.

Ja, meg azért, mert amikor az egyik ellenséges békaemberrel birkózik, váratlanul eltűnik Tarzanról a palack egy vágás után, a következő képben pedig megint ott van rajta. Baki? Vagy egyszerűen csak ő Tarzan, aki bármire képes, hiszen Chuck Norris előtt is voltak szuperhősök? Ki tudná ezt megválaszolni fél évszázad távlatából...

Már több alkalommal írtam arról, hogy a Karib-tengerben elszaporodott tűzhalakat hogy irtják. A víz alatti vadászatot ezen állatok esetén egyenesen még díjazzák is: versenyeket rendeznek, ahol a legtöbb tűzhalat kifogókat jutalmazzák.

Ez a videó Floridában, Pensacola közelében készült egy repülőgép roncsa körül. Egyrészt jó képet ad arról, hogy is megy a tűzhalak megszigonyozása, milyen gyorsan gyűjtik be ezeket az állatokat a búvárok.

Ám még egy dolog fetűnő: az, hogy tényleg rengeteg van belőlük, és nem sok más élőlényt lehet látni. Hát ez a baj, ami miatt ilyen furcsa versenyeket rendeznek. A mindent felzabáló tűzhalak eltüntetik a többi halat, mert azok ivadékait felfalva lehetetlenné teszik a populáció regenerálódását. És a tűzhalak teljesen békésen úszkálnak, szaporodnak, hiszen szemmel láthatóan az embereken kívül senki más nem vadászik rájuk. Azt gondolhatnánk, ha nincs táplálék, elpusztulnak maguktól is, de ehhez képest egyre gyarapodik az állományuk. A búvárok ezen az egyetlen napon 200(!) példányt fogtak ki ezen a helyen, de ez csak csepp a tengerben...

Szóval talán sokkolónak tűnik ez a mészárlás, de búvárszemmel az hasonlóan letaglózó, ha egy élőhelyen már nincs szinte semmi más, csak tűzhalak tucatjai. Fogalmam nincs, mi lesz az irtóhadjárat eredménye, de azt tudom, valamit tenni kell.

Az első világháború során az angolok legyőzték a németeket a tengeren, ám a skóciai Scapa Flow mélyére a foglyul ejtett német hajókat a saját legénységük küldte. Ezt az epizódot szeretném felidézni a British Pathé néhány remek archív felvételének segítségével.

Az Orkney-szigetek között levő Scapa Flow jól védett, természetes kikötőhelynek számító nagy tengeröböl, ezért a Királyi Haditengerészet (Royal Navy) életében fontos szerepet kapott. Ám ahogy említettem, jelen pillanatban leginkább nem az itt nyugvó angol hajók roncsairól ismert, hanem az első világháború egyik különös eseményének vált örök mementójává.

1918 végén elhallgattak a fegyverek Európában. A központi hatalmak veresége egyértelművé vált, és a hadakozást megszakító fegyverszünet ideje alatt szakadatlanul folytak a tárgyalások. A nagy háborút földön, levegőben és vízen is vívták az ellenséges országok, és ki-ki saját taktikai elgondolásainak megfelelően fejlesztette a fegyvernemeket. A németek célja a háború előtt az volt, hogy a Royal Navy erejéhez mérhető flottát építsen, és valóban erős hajóhaddal rendelkezett a háború évei alatt. Mégis, a nyílt tengeri flotta (Hochseeflotte) igazán nem tudott nagy sikereket aratni, így 1918 végén már tétlenségre volt kárhoztatva. Az angolok gyakorlatilag "túszul ejtették" az egész hajóhadat, és arra kötelezték a németeket, hogy csökkentett legénységgel hajózzák át a hatástalanított fegyverzetű flottát Scapa Flow öblébe. Itt várakoztak a németek Ludwig von Reuter ellentengernagy parancsnoksága alatt hónapokon át.

Nem akármilyen erőt képviselt volna teljesen felszerelve ez a csoport: 11 csatacirkáló, 5 csatahajó, 8 cirkáló és 50 romboló tartozott hozzá! Összesen 74 hajó, formálisan egy német tiszt parancsnoksága alatt, de a britek fogságában, gyakorlatilag elzárva a kommunikációs lehetőségektől. Von Reuter egy régebbi újságból értesült arról, hogy néhány nap múlva lejár a fegyverszünet, ám arról állítása szerint nem volt tudomása, hogy azt az utolsó pillanatban meghosszabbították. A parancsnok dilemmája az volt, hogy ha a fegyverszünet lejár, akkor az angolok nyilván egyből megszállják a hajókat, ám ő nem akarta így veszni hagyni a német flottát. Végül sorsdöntő elhatározásra jutott.

1919. június 21-én reggel a brit hajóhad elhagyta Scapa Flow-t, csak két romboló maradt hátra őrszolgálatban. Délelőtt 10 órakor Von Reuter megjelent díszegyenruhában az Emden cirkáló fedélzetén, és a hajóról leadták a jelzést: minden német hajót el kellett süllyesszen a legénysége. A nemzetközi zászlójeleket használva ment körbe az értesítés, hajóról hajóra, amíg vissza nem ért az Emdenig a nyugtázás. A hatalmas hajók pedig egymás után kezdtek süllyedni, ezzel a Scapa Flow a világtörténelemben a legnagyobb flottasüllyesztés helyszíne lett. A britek, amikor észrevették mi történik, azonnal leadták a riasztást, pár hajó fedélzetére fel is szálltak és néhány német tengerészt le is lőttek, aki ellenszegült nekik. Ők lettek hivatalosan az első világháború utolsó áldozatai.

Néhány hajót sikerült még a teljes süllyedés előtt kivontatni a partig, de a többség (összesen 52 hajó) hullámsírba került. A német tengerészeket kimentették ugyan az angolok, de nem bántak velük kesztyűs kézzel. Természetesen elsősorban Von Reuterre irányult a haragjuk, akit később kétszer is bíróság elé próbáltak állítani, de nem mentek vele sokra, mert a hajóhad jog szerint a németeké volt, így azt tehettek vele, amit akartak. A német közvélemény a háború utolsó hőstetteként emlékezett meg a süllyesztésről, ami után roncsokkal telt meg Scapa Flow.

Eleinte a hajókat nem bolygatták. A háború után bőven volt ócskavas, nem tűnt hát jó üzletnek a kiemelés, ráadásul úgy gondolták, a normális hajóforgalmat nem fogja akadályozni a sok roncs. Utóbbiban tévedtek, és amikor újból értékes lett a fémhulladék, a húszas évektől megindult a roncsmentés. A búvárok az első időkben minden mozdíthatót kihoztak a vízből, legyenek azok akár csak a mélyben nyugvó hangszerek- talán valamelyik unatkozó német tengerész használta ezeket annak idején.

Számtalan újítás és ügyes ötlet bevetésével sikerült kiemelni még az olyan hatalmas hajókat is, mint a 26,000 tonnás Hindenburg csatahajó. Ha belegondolunk abba, hogy Skócia északi részén milyen az uralkodó időjárás, hány fokos jellemzően a víz és milyen szinten állt annak idején a búvártechnika, csak elismeréssel adózhatunk a teljesítmény előtt. Komoly trükköket dobtak be, a süllyedés közben felfordult hajók fenekére például lyukat vágtak, oda csövet hegesztettek, így aztán a belül daraboló munkások tulajdonképpen szárazon ereszkedtek a hajótestbe. Na nem mintha így könnyű lett volna kiemelni a több ezer tonna vízkiszorítású hajókat.

A roncsmentést csak a harmincas években fejeztek be, jó egy évtizednyi megfeszített munkával. Az utolsó hajó kiemeléséről készült felvételen is látszik jól hogy a hajót megfordulva kell a partra vontatni.

Napjainkra mindazonáltal összesen hét nagyobb hajó roncsa maradt meg az öbölben, három közel 26,000 tonnás csatahajóé (König, Kronprinz Wilhelm és Markgraf) illetve négy cirkálóé (Brummer, Dresden, Köln és Karlsruhe). Remek három dimenziós képeket lehet találni a roncsokról a Scapa Flow Wrecks honlapján, ahol a nem merülők is bátran nézelődhetnek.

Manapság jó üzletnek számít a búvárok merültetése Scapa Flow térségében, így sokan megfordulnak erre. Jelentős részben a nagy német flotta utolsó hírmondói vonzzák az embereket, de a valóság az, hogy 30-40 méteres mélységben nyugvó csatahajók nem feltétlenül izgalmasak mindenki számára: a felépítmény nagy tömege miatt az összes átfordult süllyedés közben, tehát gyakorlatilag csak egy irdatlan nagy hajófenéknél zajlik jellemzően a merülés. A cirkálók az oldalukon nyugszanak, jobban látszik a felépítmény, de ezeknél sem számít egyszerűnek a búvárkodás. Az UB-116 tengeralattjáró roncsa nehezen felismerhető már manapság. A sekélyebben levő roncsok közül viszonylag népszerű és könnyebben merülhető az F 2 nevű, 1946-ban elsüllyedt német hadihajó és az 1915-ben aknára futott HMS Roedean maradványa.

A merülést Scapa Flow-nál meghatározza a változékony, alapvetően hűvös időjárás. A felszínen bármikor feltámadhat a szél, a víz pedig nyáron sem melegebb 15 foknál. Ezek a körülmények egyértelművé teszik, hogy komfortosan merülni kizárólag szárazruhában lehet errefelé. A látótávolság a nagy német roncsok körül 10-15 méteres lehet, de a május végi és szeptemberi planktonrajzás idején lényegesen rosszabbra kell számítani. Állítólag az év első hónapjaiban a leginkább tiszta a víz, de a téli Skócia még kellemetlenebb időjárása miatt ezt csak nagyon kevesen tapasztalták meg. Noha az időjárás meg tudja hiúsítani a napi merülési terveket, Scapa Flow fekvése miatt mindig akad egy alternatív merülési lehetőség valamelyik oldalon. Az viszont szinte minden helyre igaz, hogy a roncsokat benépesítette az élővilág, így ha a hajó nem túl érdekes, vagy esetleg nem is felismerhető, az állatok miatt izgalmassá válik a merülés.

A német roncsok nagyok, néhol nagy nyílásokat láthat a búvár, de a beúszás kizárólag tapasztalt, megfelelően felszerelt búvár számára lehet realitás, mert az eleve közepes látás a felkavarodó üledék miatt még rosszabb is lehet és a hatalmas hajótestekben könnyű eltévedni. Több ember életét követelte már az, hogy nem vették figyelembe ezeket a dolgokat. A nyugvóhelyeken a tenger 35-45 méter mély is lehet, tehát a merülések során gyakran csúszik dekóba a búvár. A víz hideg, a merülés fárasztó- tanácsos még a szokásosnál is konzervatívabb lenni, a második merüléseknél pedig a sekély, de még mindig érdekes roncsokat felkeresni. A látótávolság és a nagy mélység miatt a német roncsokat nehéz fotózni, a legjobb esélyeket a nyugati záróhajók kínálják a fotózásra. Összességében Scapa Flow nem a tapasztalatlan búvárok terepe, és azok sem fogják szeretni, akiket nem vonz a hideg vizes merülés. A tapasztalt roncsbúvárok viszont Európa egyik egyedülálló helyén merülhetnek, történelmi jelentőségű hajók maradványainál.