Big Blue Búvár Blog

Egy ókori roncsban talált tárgyak árulkodnak az egykori tengerészek életéről, mindennapjairól.

A búvárrégészek munkája nem annyi, hogy megtalálnak egy maradványt, aztán a felszínre hoznak, amit lehet- így maximum a lelőhelyeket fosztogatók "dolgoznak", akiket a szuvenírgyűjtés vagy az illegális értékesítés motivál. A szakemberek a lelőhelyek dokumentálásával rengeteg dolgot meg tudnak állapítani, hiszen egy roncs olyan, mint egy időkapszula.

Pláne, ha a hajó elég mélyre süllyedt ahhoz, hogy senki ne bolygathassa. Szicília közelében 130 méteres mélységben nyugvó hajót fedeztek fel, amit két évezrede nem láthatott emberi szem. Távirányítású eszközökkel mérték fel a helyszínt, majd különleges felszerelésű búvárok is merültek a helyszínen, és a tárgyak között olyan terrakotta edényre is bukkantak, amit füstölő égetésére használtak. A hullámmotívumokkal díszített tárgyat a hajó részben épen maradt orrában találták, és minden bizonnyal szertartásokhoz használták fel.

A korabeli feljegyzések szerint a babonás tengerészek többféle szertartást végeztek, például kihajózáskor, a kikötőbe érés után, vagy ha elhaladtak valamiért nagy jelentőségűnek tartott pontok közelében. Ennek a bizonyítékát találták most meg a nagy mélységben dolgozó búvárok. Ám emellett természetesen a rakomány is előkerült, amforák hevertek a tenger fenekén, de abból már több ezret találtak a Földközi-tengerben nyugvó roncsokban, míg ilyen füstölőtartóból csak elvétve került eddig elő. A többi szertartás, például az állatáldozatok a hajó megszentelt pontjain zajlottak, de ezeknek a nyomait nem nagyon lehetne megtalálni egy roncs maradványaiban.

Mindenesetre az, hogy ez a hajó a tenger fenekén kötött ki, azt jelzi, ezúttal nem volt sikeres a tengerészek rituális szertartása, az istenek valamiért nem voltak kegyesek velük. Hogy pontosan mi történt velük, azt soha nem deríthetik ki a régészek, ám így is sokat megtudhatnak az ókori tengerészek kihívásokkal teli sorsáról.

A minden búvárképzettség nélküli emberek jól teszik, ha kellő óvatossággal kezelnek minden ötletet, amik a tanfolyam nélküli merülés lehetőségével kecsegtetnek.

Búvárkörökben felzúdulást okozott, amikor közösségi finanszírozású kampányt indított egy fiatal amerikai, aki egy apró pumpával és tartállyal kiegészített légzőcsövet talált fel- ez pont arra lenne elég, hogy a víz alá bukó embernek odalenn még jusson egy slukk levegő, ami kitart a felszínig. Egyszerű, nagyszerű, vizsga sem kell hozzá- vagy mégis?

Bizony még ehhez is kell valamiféle eligazítás! A helyzet az, hogy egyszerű fizikai okai vannak annak, miért nem lehet csak úgy ész nélkül sűrített levegőt belélegezni akár pár méteres mélységben se. Egy blog messze nem alkalmas felület ennek a részletezésére, a lényeg az, hogy senkinek ne jusson eszébe csak úgy fogni egy palackot és lemerülni, hiszen "csak lélegzek és úszkálok, nem megyek mélyre, mi bajom lehet?" Sajnos ha a legfontosabb alapszabályokat nem tudjuk, akkor egy ilyen, minipalackos sznoriból vett levegő is elég lehet ahhoz, hogy életveszélyes sérülést szenvedjen az ember.

Az ötletgazda gyorsan ki is egészítette a termék leírását azzal, hogy hát mégsem lehet majd csak úgy, minden előképzettség nélkül használni- aztán váratlanul az egész projektet önszántából törölte. Nyilván rájött arra, hogy ha egy ilyen pár ezer forintos kütyüt boldog-boldogtalan megvehet, lesz olyan, aki nem tanulja meg a búvárkodás alapjait, vagy kölcsönadja, és ha súlyos baleset lesz a vége, komoly pereket akasztanának a nyakába.

Az ő hibája az volt, hogy ezt nem gondolta át előre. A búvárkodáshoz nem értő emberek pedig azt a hibát követhetik el, hogy lemerülés előtt nem próbálják megtanulni az alapokat. Nem szabad ész nélkül víz alá menni, mert odalenn bizony nem mi vagyunk hazai pályán. Sajnos nem egyszer fordul elő komoly baleset olyanokkal, akik teljesen képzetlenül merülnek- néha még úgy is, hogy egy rutinosabb búvár van mellettük. Egyedül pedig lényegesen komolyabb a veszély. Akadnak országok, aki bárki vehet magának búvárfelszerelést, aztán bárhol merülhet vele, mindenfajta képzettség nélkül, és ennek gyakran tragédia a vége.

Az, hogy valaki nem egy teljes felszerelést szerez, hanem csak egy mini palackot, sajnos nem változtat az alapvető fizikán. Így aztán messzemenően egyetértek azzal, hogy a pumpás légzőcső ötletét átgondolja a tervező, és remélem, nem kerülnek elő hasonló amatőr megoldású légzőkészülékek, amik életveszélyessé teszik az alapvetően teljesen biztonságos búvárkodást.

De a kulcs az, hogy mi magunk tudjuk, mit vállalhatunk be, és mit nem. Aki tud magára vigyázni, azt nem lehet hülyeségbe belerángatni. A búvárkodásban ugyanis nem az a tudomány, hogy lemenjünk, az nem nagy kunszt- épségben a felszínre érkezni, na az már más tészta!

Floridában két F-101 Voodoo típusú harci repülőgépet süllyesztettek el mesterséges zátonynak idén nyáron.

A McDonnell által gyártott kísérő vadászgépet 1957-ben állították szolgálatba, de nem sokáig számított elsővonalbeli típusnak az elért sebességi rekordok ellenére. Ám a taktikai felderítőgépként RF-101 jelet kapott változat jóval tovább volt hadrendbe állítva, a kubai rakétaválság és a vietnami háború idején is sok bevetést teljesítettek velük.

A Voodoo aránylag nagyméretű vadászgépnek számított, több mint 20 méter hosszú és 12 méter fesztávolságú a sárkánya. Éppen ezért a mesterséges zátonyként víz alá küldött két gép is elég nagy ahhoz, hogy több búvár is nyugodtan elnézelődjön a roncsoknál egymást nem zavarva. Nyilván pont ezért nem csak egyet küldtek a tenger fenekére idén júniusban Panama City közelében.

Mivel a mélység csak 23 méter a roncsoknál, gyakorlatilag bárki merülhet rajtuk. Az már egy másik kérdés, hogy csak az egyik áll abban a pozícióban, ahogy tervezték, a másik a süllyedés közben megfordult, és fejjel lefelé érkezett a homokba. Ám az élővilágot nem zavarja ez az apróság, villámgyorsan megjelentek a Voodoo-k közelében a kisebb-nagyobb halak.

A Seattle nevű német hajó roncsa norvég vizekben nyugszik- sorsát az pecsételte meg, hogy a két ellenséges fél egyaránt lőni kezdte.

Természetesen a történet a második világháború idejére nyúlik vissza. A 145 méter hosszú, tehát elég tekintélyes méretű M/S Seattle rakterébe már a háborús készülődés jegyében kerültek az áruk, de szállított 30000 rekesz narancsot is.

1940-ben járunk, Európában már kitört a háború, az amerikai kontinensen levő hajó semleges kikötőbe tartott- mire odaért a Holland Antillákra, addira már szó sem volt semlegességről. Lehmann kapitány sikeresen elmenekült Curacao kikötőjéből, és úgy döntött, megpróbál visszatérni Németországba, de egy északi útvonalat választott, mert el akarta kerülni az ellenséges hajókat. Norvégiába a lehető legrosszabb időpontban érkezett, április elején, pont akkor, amikor a németek megindították a skandináv ország elleni hadműveleteket.

A norvégok fel akarták tartóztatni Kristiansandnál a Seattle-t, Lehmann pedig a hajnali ködben megpróbálta elhagyni a kikötőt. Ekkor váratlanul néhány hadihajót vettek észre. Próbálták jelezni, hogy a Seattle német hajó, de nem kaptak választ. Azt gyanítva, hogy a britek jönnek, a part felé indultak, hogy elkerüljék a fogságba esést.

A norvégok viszont látták, hogy német flotta közeleg, és úgy vélték, a Seattle ennek az ellátását szállítja, tehát a parti erődből lőni kezdték a teherhajót. A norvégok támadására válaszul a németek is ágyúzni kezdtek a part irányába, és így a Seattle két tűz közé került. Nem volt esély a menekülésre: a bombák hamar lángra gyújtották a szállított faanyagot, és a legénység a sorsára hagyta a hajót.

Pár nap után süllyedt el a sodródó hajó. A fjord meredek sziklafalán a darabokra szakadt maradványokat kívül és belül egyaránt merülik manapság a búvárok. A sekélyebb részhez még nem szükséges különleges felszerelés, de mélyebbre már csak többféle gázkeveréket magukkal vivő technikai búvárok juthatnak el. Bár sokak számára meglepő, a hideg északi vizekben egyáltalán nem rossz a látótávolság, inkább az a feltűnő, hogy itt minden zöld, nem pedig kék. 70 méteren pedig már szinte teljes sötétség uralkodik.

Maga a roncs érdekes, a történettel kiegészítve pedig kifejezetten kerek élményt adhat az itteni búvárkodás. A Seattle egyike azoknak a hajóknak, amik azért kerültek a tenger fenekére, mert rossz időben voltak rossz helyen- katonai jelentősége messze nem indokolta volna, hogy mind a két fél tüzet nyisson a balsorsú teherhajóra.

Az ember időnként böngészgeti a légitársaságok akcióit, csak úgy, hogy elkeserítse magát. Hiába olcsó viszonylagosan Mumbai vagy Johannesburg, azért nem jellemző, hogy hirtelen ötlettől vezérelve vennék egy repjegyet, aztán elkezdenék szállást keresni, lesz ahogy lesz.

Mégis érdekes néha gondolatban utazni, hiszen soha nem tudhatjuk, mikor üt be a lottóötös, és akkor már kész terveink lesznek a világ körüli búvártúra legjobb állomásaira. Most például Japán merülőhelyeinek néztem utána, ugyanis 160 ezer forint körüli áron láttam retúrjegyet Tokióba és Oszakába is, ez pedig már választási lehetőséget is jelent- természetesen szigorúan csak elméletben.

Ritkán gondolunk arra, hogy a hosszan elnyúló Japán északon kifejezetten érdekes hideg vízű merülési lehetőségeket kínál, míg délen, Okinavában gyakorlatilag trópusi korallzátonyoknál búvárkodnak. Az egész ország lakossága kötődik a tengerhez, olyan különleges hagyományokkal, mint például a japán búvárnőké. Mivel mindenhez közel van a tengerpart, bíztam benne, a fent említett két város közelében is van valami jó hely.

Tokiótól nem messze esik például az Izu-félsziget, ahol gyakran merülnek a búvárok. Megjegyzendő, Japánban sokan hódolnak ennek a hobbinak, így aztán bőven van búvárbolt is. Szóval azt hiszem, Izu környékén sem lehet nagy ügy tető alá hozni pár merülést. És odalenn mi vár? Például csikóhalak, békahalak, bohóchalak, érdekes sziklaalakzatok, meleg vízű források... A félsziget keleti és nyugati oldalán több tucat merülőhelyet tartanak számon, van miből válogatni.

Izutól délre esik egy kicsi, lakatlan sziget, Mikomoto, ami gyakorlatilag egy, a tenger fenekéből kiemelkedő hegy csúcsa. Maga a sziget annyira apró, hogy csak egy világítótorony van rajta, a búvárok egészen más miatt érkeznek ide. Ez a hely ugyanis azért számít különlegesnek, mert az őszi hónapokban a pörölycápák hatalmas rajokban úsznak a sziget körüli tengerrészeken. A mély víz és az erős áramlások miatt csak tapasztalt búvárok számára ajánlják az itteni merülést, ők viszont igazán nagy élményeket élhetnek át a mélyben- a világon nem sok pont van, ahol hasonlót láthatnak.

Mivel Oszaka még délebbre van, a körzet tengeri élővilágát meghatározzák a korallmezők. A tengeri áramlat meleg vizet hoz az Oszakánál levő Kii félszigetre, így errefelé 120 korallfaj él, ennek köszönhetően a búvárok különösen kedvelik az itteni merülőhelyeket. A Kushimoto városa közelében levő tengeri nemzeti park az első ilyen védett övezet volt az egész országban, így aztán nem csoda, hogy rengeteg a néznivaló. A sok kis színes apróság mellett szép halrajok is úszkálnak a korallzátonyok felett, biztosra veszem, hogy nem unatkoznék.

Jó is lenne egy kis időt Japánban tölteni, de az némi gondot jelent, hogy a repjegy viszonylagos olcsósága csak egy dolog, az ország sokkal inkább a drágaságáról ismert. Így aztán meg sem mertem nézni, mennyibe kerülne egy hétvégés búvárkiruccanás. Nem is baj, hogy ezt nem tudom, ha netán rájönnék, megfizethető lenne egy túra, csak még jobban fájna a szívem, hogy ezt is el kell halasztanom a bizonytalan jövőbe...

Az egész Karib-tengert fenyegető tűzhalinvázióval különféle módszerekkel próbálják felvenni a harcot. A gyorsan szaporodó falánk ragadozók elég előnyös helyzetben vannak, hiszen természetes ellenségük nincs, az emberek pedig csak egy részüket tudják kifogni.

Ráadásul a szigonnyal lövöldözés a búvárok jelentős része számára nem túl szimpatikus. Érdekes, hogy miközben a kedvtelési búvárkodás kezdetén a szigonypuskát már-már az alapfelszerelés részeként hirdették az Egyesült Államokban, ahogy teltek az évtizedek, a víz alatti vadászat egyre inkább egy szűk réteg hobbijává szorult vissza. Másfél évtizede merülök, és még nem láttam a víz alatt olyan búvárt, aki szigonypuskát vitt volna magával. Én se vágytam sose arra, hogy lövöldözhessek merülés közben.

Persze az emberek egy részében bizonyára feléled a vadászösztön, ha olyan helyzetbe kerülnek. Van ebben valami ősi: saját kézzel megszerezni a zsákmányt, majd megenni... Szóval bármennyire nem foglalkozok ilyesmivel, meg tudom érteni valamilyen szinten a horgászokat, vadászokat is. Amikor pedig nem hogy tiltják a szigonyozást, hanem egyenesen még biztatnak is rá, bizonyára sokan azt mondják, "a jó cél érdekében" mégiscsak beszállnak a kampányba, és közben titkolt cserkészési vágyukat is kiélhetik.

A Kajmán-szigeteken egyenesen arra törekednek, hogy a tűzhalszigonyozás terén elhódítsák az első helyet a térségben. Az első példányokat még 2008-ban vették észre ezekben a vizekben, azóta viszont a mérgező tüskéiről ismert, jellegzetes megjelenésű halak nagyon elszaporodtak. Több száz szigonypiuskát bocsátottak a búvárok rendelkezésére, akiknek rendszeres jelentést kell tenni a fogásról. Noha az ország elsősorban gyönyörű strandjai és remek merülőhelyei miatt számít vonzó úti célnak, a tűzhalvadászok mellett azok is jól járnak, akik meg akarják kóstolni ezeknek az állatoknak a húsát.

Ez nem vicc, ennek nagyon is megvan a jelentősége: ha az éttermekben keresett a tűzhal, meglesz az igény a vadászatra is. A helyi séfek ezért remek fogásokat találtak ki, meg lehet kóstolni grillezve, sütve, ceviche formában... Természetesen először el kell távolítani a mérgező tüskéket, de jól elkészítve a tűzhal teljesen biztonságos. 

Rendszeresen versenyeket rendeznek az amatőr búvárok számára, 2012 decemberében két nap alatt 1400 példányt lőttek ki. Noha ez soknak tűnhet, a nőstény tűzhal akár 30 ezer petét is lerakhat, utánpótlás tehát bőven van. Azért a rendszeres irtásnak van eredménye, a zátonyokon kevesebb tűzhal van egy-egy ilyen kampány után. Sokan még nincsenek tisztában a tűzhal-veszéllyel, és nem merik megkóstólni a húsát se, mert mérgezéstől tartanak. Szóval a tájékoztatás ugyanolyan fontos, mint maga az irtás. Ahogy egy helyi búvár fogalmaz, ez az egész olyan, mint a fűnyírás: folyamatosan csinálni kell, ha eredményt szeretnének elérni.

Mint az köztudott, a legendás brit tudós világot átszelő útjának egyik állomásán jutott sorsdöntő felismerésekre: a Galápagos-sziget élővilágának tanulmányozása nagyban hozzájárult az evolúció elméletének megalapozásához.

Természetesen a 19. században a víz alatt még nem kutathatott a híres természettudós, ma viszont már ott is vizsgálódhatnak szakemberek is, amatőr természetbúvárok is. A Galápagos-szigeteket körülvevő tengerek élővilága egészen hihetetlen gazdagságúnak számít, és erre több példát is mondhatunk.

A fókás merülésre vágyók elutazhatnak Angliába, a kardszárnyú delfinekre kíváncsiak Norvégiába, a holdhalak kedvéért járnak Balira, a cetcápákért Indonéziába, Ausztráliába vagy a Maldív-szigetekre- aki a Galápagoson merül, ezeket mind láthatja, és még számtalan más állatot is.

Ennek remek bizonyítékát adja Dustin Adamson filmje, ami ezeknek a világnak a változatos élővilágát villantja fel. Nem lehet azt mondani, hogy alaposan bemutatná az állatokat, hiszen akkor sokkal-sokkal hosszabbnak kellene lennie, de így is roppant érdekes.

A film egyébként egy nemzetközi videósverseny díjra nevezettjei között volt, így került fel az internetre, a mi legnagyobb örömünkre. Az ilyesféle megmérettetésekre tartogatják sokan a legjobb képeiket, videóikat, tehát érdemes figyelemmel követni ezeket. A nemes, jórészt lelkesedés hajtotta alkotók versengései rengeteg figyelemre méltó művet vonultatnak fel, amelyek nem csak búvárszemmel nézve érdekesek.

Vannak olyan pontok a Karib-tengerben, ahol nem mélybe vesző falak mellett merülnek az égszínkék tengerben, hanem apróságokat keresgélnek a sekély vízben. Ez a fajta búvárkodás, amit "muck diving" néven emlegetnek, elsősorban Ázsiában népszerű, például az indonéziai Lembeh-szorosban.

Jellegzetessége az, hogy az első látásra kevéssé érdekesnek tűnő homokos élőhelyeken tudatos kereséssel egészen izgalmas állatokra lehet bukkanni. Apró, de mindenféle színű és formájú halak, rákok, csigák rejtőzködnek, de a helyeket jól ismerő profi vezetők sikeresen el tudják ezekhez kalauzolni a makró témák iránt érdeklődő búvárfotósokat. Sokan úgy tartják, aki nem fotózik, az kevésbé élvezi ezeket a gyakran elhúzódó, nem túl mozgalmas merüléseket, amikor a búvár hosszú időre lehorgonyoz egy-egy érdekes téma mellett. Ízlés dolga, természetesen- elég sokaknak bejön az ilyesmi, a muck diving divatos manapság.

A Karib-tengerben búvárkodók viszont általában egészen másféle élményekre várnak. Ám itt is vannak olyan helyek, ahol ugyanúgy van értelme a homok lakóit keresni, mert izgalmas apróságok bukkannak fel itt-ott. A Karib-térségben jó muck diving helynek számít például St. Vincent és a Grenadines illetve Grenada. A fajgazdagság nem mérhető az ázsiaihoz, de hát nem tud mindenki egy túra kedvéért átutazni az egész világon.

Az amerikai búvároknak a Karib-tenger a "hazai pálya", így akiket lázba hoznak a tengerfenéken élő apróságok, nagy örömmel fedezték fel maguknak ezeket a korábban nem túl sok embert vonzó merülőhelyeket. Mert valljuk be, a turistabúvárok többsége gyönyörű, tiszta vízben úszó halrajokat, teknősöket, cápákat szeretne látni, és nem pár méteres mélységben hasalnának egy piros csiga vagy csikos rákocska kedvéért. Persze jó részük nem is tudja, mit hagy ki- ebbe annak bepillantást ezek a Grenadában készült videók.

Az pedig végülis nem akkora gond, hogy valamivel kevesebb élőlényt láthatnak a Karib-tenger homokját átvizsgálók, mert bizonyára bőven akad azért olyan, amit az Indiai-óceánban hiába keresnének. És a búvárkodásban pont az a szép, hogy mindig valami mást, valami újat kaphatunk a világ különböző részein víz alá merülve.

Ez is amerikai bolondéria, legyinthetnénk, ám mivel víz alatt zajlik, engem "hivatalból" érdekel. Számunkra az egész Halloween-kultúrkör újdonság, érdekesség, van, aki nálunk is tököt farag, mások meg vállat vonnak. Abszolút nem kötelező részt venni benne, akinek viszont kedve van hozzá, az interneten található képekből bőven meríthet ihletet.

Én is csináltam már töklámpást, és kicsit sem érzem cikinek. Nekem ez csak móka, nem több. Isten tudja mennyi olyan hazai szokás is van, ami valaki számára nagy fontossággal bír, míg másokat csak a külsőségei érdekelnek- vagy az sem. 

Ha lenne itthon olyan hely, ahova érdemes lenne víz alatti tökfaragást szervezni, meglehet, bele is vágnék, mert eddig még csak felszínen kísérleteztem ezzel a műfajjal. A lényeg az, hogy mi, búvárok összejöjjünk és jól érezzük magunkat. A külföldi videókat elnézve ez szinte garantált.

Mivel a levegő mennyisége korlátozott, könnyű időlimitet meghatározni a versenyzők számára. Kell még zsűri, no meg felkészült segítők víz alatt és felett, ha valaki netán a mélyben nem bánik olyan ügyesen a késsel még. És akkor már csak egy dolog hiányzik: meleg időjárás ehhez passzolóan kellemes hőfokú vízzel, hogy se lenn, se fenn ne fagyjon össze senki. Na, ez az apróság jelenti idehaza a legnagyobb gondot, ezért nem lesz a búvárok tökfaragásából nálunk tömegsport... 

A búvárkodás sportként űzött verziója erősen eltér attól, amit kedvtelési búvárként űzünk, hiszen ott ritkán akarunk minél többet, minél gyorsabban úszni. Ám azért van némi átfedés, és én személy szerint nagyra becsülöm a búvársportot űzők teljesítményét- már csak azért is, mert sok magyar bajnoka volt az uszonyos- és búvárúszásnak illetve a tájékozódási búvárkodásnak. Az alábbi videót is magyarok készítették, és remekül sikerült.

Most ennek okán a tájékozódási szakágra térnék ki, ráadásul a medencében űzött változattal szemben itt azért lehet kapcsolódási pontot találni a saját merüléseimmel. A tájékozódás ugyanis kritikus fontosságú szinte minden helyen, mert még a tiszta vízben sem nagyon látunk 30 méternél tovább. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy például egy 100 méter hosszú hajóroncsot sose láthatunk egyben.

És ahol a látótávolság 3-4 méteresre csökken, ott aztán már tényleg észnél kell lenni, merre is megyünk. A merülést nem csak elkezdeni kell, hanem befejezni is, lehetőleg a megfelelő helyen: olyan partszakaszon, ahol ki lehet menni, vagy a hajón, ami a fedélzetére vesz minket. Többféle trükkje van annak, hogy tájékozódunk a víz alatt, de ha olyan a szituáció, akkor bizony a jó öreg tájolót kell segítségül hívni.

A tájékozódási búvárúszók ezt fejlesztették tovább: megadott pályákat kell teljesíteni egyedül vagy csapatban, minél gyorsabban. Szóval ők aztán egyszerre kell, hogy tempósan ússzanak, miközben pontosan tartják az irányt is. Talán a magyarok pont azért jók ebben a szakágban, mert itt aztán nem nehéz zavaros vízű tavakat találni, ahol tájoló nélkül végzetesen el lehet keveredni.

Nagy kár, hogy a tájékozódási búvárkodás a felszínről nézve nem igazán látványos, így aztán aligha lesz közönségcsalogató ez a sportág. Viszont űzni, az már nyilván más tészta! Én ugyan versenyszerűen sose foglalkoztam vele, de egy vidám búváros rendezvényen a kedvtelésiek kedvéért a tájékozódásiak egy számukra egyszerű, nekünk nagyon is bonyolultnak tűnő pályát jelöltek ki. Hat pár indult el, persze a versenyzőknél jóval lassabb tempóban, de nagy lelkesedéssel. Meglepő, de nem az iránnyal volt problémánk, hanem a távolság megítélésével, az első bóját minden egyes búvár elvétette, mert a szükségesnél messzebbre úsztunk, de a korrekció után mindenki pontosan, szépen végigment a víz alatt. Nálunk én tájoltam, és többször is megtörtént, hogy gyakorlatilag beleütköztünk a bójába.

Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy a tájolás még amatőr szinten is tanulható, másrészt azt, hogy mi, magyar búvárok, akik hozzászoktunk a zavaros vizekben merüléshez, előnnyel indulunk a tájékozódásban. És persze nagyon tudjuk becsülni azokat a remek magyar sportolókat, világ- és Európa-bajnokokat, akik ebben az összetett, izgalmas szakágban sikert sikerre halmoznak.