Big Blue Búvár Blog

Van egy különleges, pár centis rák, amit indopacifikus tengerekben csodálhatnak meg a búvárok: a bokszoló vagy más néven pompon rák. Ha egy képet vagy videót látunk róla, egyértelmű, miről is kapta a nevét ez a Lybia nembe tartozó kis gerinctelen állat. Ollói végén ugyanis pomponszerű dolog látható- ám meglepő módon ezek másik állatok!

A kis rákocska módosult ollóival ugyanis pici anemonákat lóbál maga előtt. Ezeknek a mérgező csápjaival akarja elijeszteni a ragadozókat, sőt, még a táplálékszerzésre is felhasználja őket. A csápokra ugyanis sok ehető dolog rátapad, amit a rák elfogyaszthat- és értelemszerűen az anemona sem jár rosszul, mert neki is jut pár falat.

A kicsi, de színes rákokat szívesen fotózzák a búvárfotósok, és akváriumban is gyakran tartják őket. Ha az ember jobban megnézi, az anemomákkal szambázó rákok inkább pomponlányra emlékeztetnek, ám ha arra gondolunk, hogy védekezésre használja a "kesztyűket", akkor mégis helytálló az utalás a névben az ökölvívásra. Ki-ki válaszhat ízlés szerint, melyik elnevezés áll a legközelebb a szívéhez, bár aki pontos akar lenni, a latin nevet választja: Lybia tessellata.

Lengyelországban van egy hegy gyomrában egy rég felhagyott bánya, ahol már a középkorban aranyat termeltek ki. Mint ahogy más bányákban, a Sztolnia Czarna vágatait is ellepte a víz, miután felhagytak a termeléssel és nem szivattyúztak többé.

Persze először is el kell jutni az ország délnyugatni csücskében levő Zloti Stokba, ami karnyújtásnyira van a cseh határtól, de jó ideig német kézben volt. Manapság nagyjából háromezer ember lakik itt, és a pár látnivaló közül említhető az aranybányászat múzeuma.

Az igazi múzeum persze az, ami a mélyben van: keskeny nyomtávú vasút vezet a hegy belsejébe, ahol aztán a merész és megfelelően képzett búvárok úszhatnak azoknak a vágatoknak a mélyén, amit manapság már csak nagyon-nagyon kevesen láthatnak a saját szemükkel. Nem csak a víz alatt vannak, hanem a felszíntől is jó messze, ideges embernek nem való az ilyen merülés. A finom üledék felkavarodhat még akkor is, ha óvatosan mozognak a búvárok, a visszafele vezető után a látótávolság így erősen lecsökkenhet.

Videón nézve inkább érdekes, mint nagyon látványos az, ahogy a szűk helyeken tempóznak a búvárok, olyan részeken, amiket ki tudja mikor faragtak ki a bányászok saját kezük munkájával. Igazi ipari műemlék ez, ami talán nem is nézhető meg örökké, mert a beépített fa elkorhadhat, az eszközök elrozsdálnak, a vágatok berogyhatnak majd egyszer. Addig viszont ez egy igazi időkapszula, olyan korok kézzelfogható emléke, amikor nem hobbiból mentek a hegy gyomrába emberek, hanem keményen dolgozni.

A norvégok legyinthetnek a Bahamákra, Dél-Afrikára vagy Ausztráliára- még cápás merülőhelyük is akad helyben.

A skandináv országok közül talán Norvégia rendelkezik a legtöbb említésre méltó merülőhellyel. A különlegesebbek közül már én is megemlítettem párat, például a roncsok némelyike számos búvárt vonz, mellettük pedig ott vannak a fjordok meredek falai, ahol meglepően jó a látótávolság és sok különleges, csak hideg tengerek mélyén megtalálható állatfaj fordul el. A nagy mélységekbe lemerülni tudó búvárok még a különleges mélytengeri korallmezőket is saját szemükkel nézhetik meg. Kardszárnyú delfinekkel is lehet úszni, ami szinte egyedülálló az egész világon.

Az viszont új volt a számomra, hogy szerveznek cápás merüléseket is. Az ország délnyugati partszakaszán, Jæren közelében a nyári hónapokban lehet búvárkodni az itt élő kistestű cápákkal, de máshol, északabbra is előfordulnak. Noha nem olyan tekintélyes megjelenésűek mint egy nagy fehér, és így nyilván nem is akkora adrenalinfröccs a közelükben lenni, azért csak-csak tengeri ragadozókról van szó, amik annyira közel úsznak az emberekhez, hogy jó fotók, videók készülhetnek róluk.

A latin neve Squalus acanthias annak a cápafajnak, aminek 1-1,5 méteresre nőhetnek meg maximum az egyedei- a nőstények a nagyobbak. Érdekesség, hogy ez az a cápa, ami a legnagyobb számban kerül a halászok hálójába, és Európában több helyen fogyasztják a húsát, míg uszonyait Ázsiába adják el. Ám a korábban szinte számolatlanul kifogott cápákból mostanában egyre kevesebb van a tengerekben- ha nincs kontroll, még a leggyakoribb állatok is eltűnhetnek a vízből.

Pedig a felvételek azt igazolják, igazán szép megjelenésű állatokról van szó, és nagy kár lenne, ha csak ritkán találkozhatnának velük a búvárok. Most még azért van belőlük, ezen a Hitra közelében készült felvételen néha egyszerre egy tucatnyi is látható. Így elnézve talán végképp nem látszanak ijesztőnek, és kevésbé lehetne felvágni egy ilyen cápás merüléssel, de én azért nagyon-nagyon örülnék neki, ha Norvégiánál könnyebben elérhető országban lenne esély merülni velük.

Egyszer pár éve úgy adódott, hogy egy televíziós beszélgetésben vettem részt a búvárkodásról. Még az adás előtt a kedves, de a témában nem túlságosan tájékozott hölgy megkérdezte, indíthatja-e azzal a társalgást, hogy a magyarok a világ legjobb búvárai, mert hogy valahol ilyesmit hallott.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, annyira abszurd volt a felvetés. Már pusztán csak logikai alapon is: nyilván azokban az országokban több a búvár, köztük sok rutinos, millió dolgot megtapaszalt profival, ahol egész évben folyamatosan merülnek, a víz alá nem csak hobbiból mennek, hanem dolgoznak, halásznak és így tovább. Annak idején fel is tettem egy felvételt azokról a bennszülöttekről, akik minden extra felszerelés nélkül fantasztikus természetességgel mozognak a víz alatt- ehhez oda kellett születni, ebben kellett felnőni. De nyugodtan mondhattam volna a japán búvárnőket, az amákat is, akik nyugdíjaskorban is vígan elmerülgetnek a tengerben zsákmányt keresve. Nálunk csak kevesen szerezhetnek ekkora jártasságot, a magyar ember nem hogy búvárvizsga, de úszástudás nélkül is le tudja élni az életét. Más nemzeteknél máshogy van ez, mint ahogy egyéb dolgokban is megfigyelhető valamiféle általános jellemvonás.

Bevallom, valamiféle előítéletesség él igen gyakran a különböző nációba tartozó búvárokkal szemben. Az oroszokról például sokszor azt tartják, időnként túl bevállalós módon merülnek. A németeket fegyelmezettnek, kicsit már túl merevnek gondolják, akik fennakadnak a legapróbb problémákon. Az olasz búvárfotósokkal kapcsolatban gyakran él a gyanú, hogy igencsak kreatívan rendezik a víz alatti környezetet hogy látványosabb fotókat készíthessenek. A japánok pedig, hiába vannak sokan és hiába szeretnek merülni, ritkán számítanak a legügyesebbnek a pletykák szerint.

Ám ez tényleg csak általánosítás. Aki eleget utazik és merül, az találkozni fog mindenféle nemzetiségű búvárral, akiknek a túlnyomó többsége normális ember a felszínen és megbízható búvár a víz alatt. Akad persze olyan példa, ami a sztereotípiákat erősíti, ezt sem tagadhatjuk, és ha az ember nagyon belemegy, akkor megtalálhatja az okait is a különféle tipikus viselkedéseknek.

Csak egy példát mondva: mi, akik a meleg tengerektől távol élünk, sőt, egyáltalán minden tengerparttól több száz kilométerre vagyunk, víz közelében jellemzően annyit merülünk amennyit bírunk. Így aztán a magyarok olyannak tűnhetnek, akik állandóan csak merülnének, "teljesítménybúvárok". Pedig hát csak szeretjük ezt a hobbit és próbáljuk a kevéske tengeren töltött időt minél jobban kihasználni.

Az a kérdés viszont továbbra is nyitva van, ki is a jó búvár és miért számít annak valaki. Le kell szögezni, hogy nem mindegy, hivatásos, munkát végző búvárról beszélünk vagy lelkes hobbibúvárról. Előbbinél azért a profik fizetése jelzi, a képzett, megbízható munkaerő mennyire sokat is ér. Na de egy kedvtelésből merülőnél nem nagyon vannak mérőszámok. Persze, a rutinos, kevés levegőt fogyasztó búvárnak hosszabb merülésre elég egy palack, jobban lebeg, tud vigyázni a korallokra, és így tovább. Ez azért némi rutinnal a legtöbbünknek sikerül. Az is megjön a tapasztalattal, hogy ügyesebben szúrjuk ki a kicsi, rejtőzködő élőlényeket. A búvárfotózás pedig már művészet, ott nem csak merülni kell jól tudni, no meg témát találni, a képalkotáshoz is érteni kell.

Izgalmasabb helyeken, önálló merülésszervezéskor azért kiderül, ki mit tud. Biztonsággal tájékozódni, kézben tartani a merülést- erre is képes lehet egy ügyes kedvtelési búvár, és aki közben a társára is odafigyel, hogy mindenki jól érezze magát és élményekkel gazdagodva emelkedjen a felszínre, azt nyugodtan lehet jó búvárnak nevezni.

Alapvetően azt nevezem jó búvárnak, ha ezt az egészet átgondolom, aki biztonságosan merül. Annyit vállal be, amennyit tud, figyel a külső körülményekre, meghallgatja az eligazítást, tartja magát a merülési tervre, közel marad a merülőtársához és így tovább. Azok az ügyes vakmerők, akik sokszor az értelmes limiteket túllépve merültek és évekig meg is úszták, kivéve az utolsó elhibázott merülésig, a szememben nem férnek bele a jó búvár kategóriába. Bár bizonyára ezer szempontból többet tudtak a többségnél, de valamikor, valahol mégis nagyon rossz döntést hoztak, ami tragikus következménnyel járt.

Van egy mondás, ami szerint az öreg búvár a jó búvár, hiszen nem halt meg a fiatalon bevállalt őrült merülések során. Ilyen szempontból kétségtelenül vannak nagyon jó magyar búvárok- ha nem is számítunk igazi búvárnemzetnek, azért szégyenkezni sem kell. A kis tavakban, ritka egzotikus túrákon is sikerült annyi tudást felszedni, hogy a magyar búvárokat szívessen lássák a világ bármely pontján. És a jó búvár nem csak ügyes, de élvezi is a merülést, ebben pedig azt hiszem, végképp a világ élvonalában vagyunk.

Indonéziában nem csak Szumátrától északra, a Pulau Weh szigetnél lehet aktív vulkánnál búvárkodni, hanem Észak-Sulawesi tartományban is. Egészen pontosan a Sangihe szigetcsoport egyik tagja, a Mahengetang közelében található. A Banua Wuhu a tenger fenekéről, 400 méteres mélységből egészen sekély vízbe nyúl fel, a csúcsa 5-6 méteres mélységben van. Ám ez csak a mostani állapot, mert az elmúlt másfél évszázadban többször előfordult, hogy a kitörő vulkán lávája kicsi szigeteket alkotott, amik aztán pár év múlva nyomtalanul el is tűntek.

Szóval különleges körülmények között lehet itt merülni. A búvárok néha hallják a vulkán moraját, a buborékok is jelzik, még mindig aktivitás zajlik a föld gyomrában, és a feltörő víz is közel 40 fokos. A kövek színesek, kén borítja őket, ami szintén a vulkánból származik. Természetesen a különleges élőhelyen különleges az élővilág is. Nagyon sok a korall, és bőven akad hal is a környéken, szóval aki nem fél attól, hogy pont akkor tör ki a vulkán, amikor a víz alatt nézelődik, nem unatkozik merülés közben.

Bár bizonyára érdekes kaland lehet egy vulkánnál merülni, a Banua Wuhu tulajdonképpen "rossz helyen" van. Sulawesi északi részén ott van a Lembeh-szoros vagy Bunaken, amik rengeteg búvárt vonzanak. Innen eljutni a vulkánhoz igényel némi szervezést, és talán nem is mindenki erőlteti, akit a könnyebben elérhető helyek számtalan látványossága is nagyszerűen leköt.

Indonézia ma a búvárturizmus egyik fellegvára, korallos falakkal, a muck diving legjobb helyeivel, mantákkal, cetcápákkal, és mellesleg víz alatti vulkánokkal. Utóbbi minden egyedisége, a jacuzzi-élmény ellenére is csak egy különleges merülőhely az ezernyi többi között...

Ahogy egyre különlegesebb merülésekre vágynak a búvárok, úgy kezdtek el túrákat szervezni olyan helyekre, ahol korábban emberre kifejezetten veszélyesnek tartott állatokkal találkozhatnak. Ma már könnyen lehet nagy fehér cápás vagy tigriscápás merülésekre befizetni, és a krokodilos merülés is felkerült a kalandvágyó búvárok bakancslistájára.

Botswanában az Okavango deltájában nem nagy kunszt a tető alá hozni egy ilyen túrát az ilyesmire felkészült rutinos helyieknek köszönhetően. Ám azért váratlan dolgok ilyen helyzetben is előfordulnak: a négy évtizede merülő, számtalan túrát szervező Amos Nachoum elmondása szerint a közelmúltban egy kamera bánta azt, hogy túl közel merészkedtek az állatokhoz.

A pici akciókamerák térhódításának köszönhetően remek felvételeket készíthetnek amatőrök is mindenféle helyzetben. Nem elég, hogy a búvárok könnyen mozoghatnak velük, a GoPróhoz hasonló kis kamerákat egy rúd végére rögzítve úgy lehet egészen a vadállatok arcába tolni, hogy a búvár megtartja a biztonságos távolságot. Nos, az egyik merülésen egészen egy krokodil fogáig nyújtottak egy kamerát, és amint az a fogához ért, a ragadozó rögvest ráharapott- és a kis eszköz ott is maradt a szájában. Mivel a krokodilt nem könnyű meggyőzni a tévedésről, a szájába pedig nem szívesen nyúlkál senki, a búvárok azt láthatták, hogy pár perc után az állat tovaúszik a kamerával együtt.

Nachoum szerint ettől függetlenül az emberek nem voltak veszélyben, hiszen ők nem voltak olyan közel a krokodilokhoz, hogy az állatok támadni akartak volna- ám amikor a kamera a szájhoz ért, ez a ragadozó reflexszerűen reagált. A búvárok reménykednek, hogy a finom falatnak nem mondható GoPrót előbb-utóbb kiköpi a krokodil, és aztán valaki megtalálja majd azt a víz felszínén- igazán különleges felvételek lehetnek a memóriakártyán rögzítve. Mindenesetre már az is elég izgalmas, amit az eset során a többi kamera felvett, de bevallom, ez engem továbbra sem győzött meg arról, hogy pont erre az élményre vágyok...

A Kanári-szigetekre utazók rengeteg látványosságban gyönyörködhetnek- ám aki nem néz be a víz felszíne alá, az számtalan izgalmas dolgot kihagyhat, hiszen él itt bálna, teknős, cápa...

Az Atlanti-óceán élővilága meglepően gazdag a szigetcsoport körül. Egyrészt azért, mert a tenger fenekéről kiemelkedő szigetek egyfajta oázisként vonzzák a különféle élőlényeket, másrészt több, szigorúan védett övezet is van errefelé. Az állatok zavartalanul szaporodhatnak ezeken a helyeken, ám nem maradnak az emberek által kijelölt határokon belül, eljutnak a szigetcsoport többi részére is, így folyamatos a halállomány utánpótlása. Ráadásul több olyan faj is van, amit nem lehet kifogni, ezek mindenhol biztonságban élhetnek.

Ezt a különleges víz alatti paradicsomot örökíti meg a helyben élő remek búvárvideós, Rafa Herrero Massieu, akinek mindig is szívesen néztem a videocsatornáját. Ezúttal három újabb, látványos és izgalmas kisfilmjét választottam ki, hogy illusztráljam, a fent leírtak mennyire igazak. Az egész roncsot beterítő irdatlan méretű halraj, az egymással gyengéd, az emberrel szemben kíváncsi gömbölyűfejű delfinek, a békésen úszkáló teknős szerintem nem csak nekem, a búvárnak érdekes, hanem mindenki másnak is.

Ami pedig a legjobb: ezek közül pár dolgot bizony én is saját szememmel láttam. Nem kell az egész életét annak szentelnie egy búvárnak, hogy egyszer ilyen óriási halrajt vagy a felszín alatt úszó bálnacsaládot lásson, és ettől válik számomra igazán kedvessé a Kanári-szigetek, ahova mindig visszavágyok.

Floridában lehetőséget teremtettek arra egy akváriumban, hogy mindenféle előképzettség nélkül együtt úszhassanak a cápákkal, teknősökkel és a többi állattal a látogatók.

Önmagában az nem újdonság, hogy a cápás akváriumokban a búvárok merülésre kapjanak lehetőséget, van ilyen Budapesten is. Ez nem egy olcsó program sehol, de a búvárok kapnak egy eligazítást, mert ugyan nem sok veszélye van a merülésnek, a cápák azért cápák. Akváriumtól függ, hogy milyen állatfajok vannak és mekkorák a medencék, néhol még cetcápa is akad, és a tartály akkora mint egy futballpálya, máshol jóval kisebb mélységű helyen lehet búvárkodni. Vannak tipikus fajok, a hegyes fogai miatt némileg ijesztő, de egyébként emberre veszélytelen homoki tigriscápa igen sok tengeri akváriumban megtalálható például.

Szóval aki búvár, annak ott van a lehetőség ilyen merülésekre, de egy akváriumi kalandért nem akar mindenki tanfolyamot végezni. Bár az előképzettség nélküli búvárprogramokkal szemben vannak ellenérzéseim, lehet ezt biztonságosan bonyolítani. Floridában például azt találták ki, hogy a vendégek búvármaszkot és egy kicsi palackot kapnak, és nem szabadon úszkálgatnak, hanem egy rúdba kapaszkodva vontatják őket a víz felszínén. Így nem merülnek még pár méterre sem, viszont mégiscsak a vízben vannak, testközelben az állatokhoz.

Meglehet, olyan is akad, akit egy ilyen élmény sarkall arra, hogy beiratkozzon egy búvártanfolyamra, mert igazi merülésekre vágyik. Másnak meg talán egy életre elég ez a néhány percnyi idő a felszín alatt. Embere válogatja... A cápákat meg nem nagyon kérdezi senki. Bár talán számukra talán még változatosság is, hiszen folyamatosan egy számukra viszonylag szűk térbe vannak bezárva, ott élik le az életüket, így aztán ki tudja, talán örülnek az emberek jelenlétének. Vagy esetleg stresszelik őket a búvárok? Nyilván nem szabad túlzásba vinni a merültetést, hiszen az állatokra is vigyázni kell, mert ha velük történik valami, akkor a látogatók sem jönnek: a cápa nélküli cápás medence .

Meg kell tehát találni egy egészséges egyensúlyt, mert a pénz nagy úr. Amíg lesz jelentkező, addig lesz cápás úszás is- és most már azoktól is lehet így bevételre számítani, akik még csak nem is búvárok. Ügyes...

Amikor víz alatti roncsokat emleget egy cikk, akkor szinte mindig rákattintok a címre, hiszen ezek közül jó párnak van valami kapcsolata a búvárkodással. Aztán időnként furcsa dolgokra bukkanok...

A Bermuda-háromszög igazán misztikus helynek számít, és a life.hu-n a napokban megjelent egy írás arról, mi lehet a hajók és repülőgépek eltűnésének hátterében. A téma izgalmas, viszont a képekről első pillanatra láttam, valami nem stimmel velük. Kis keresés után kiderült, a teljes kép- és videoanyag a világ másik felén készült: Ausztráliában, a Moreton sziget mellett található a Tangalooma Wrecks nevű pont, ahol egymás mögött sorakozik a sekély vízben megfeneklett tucatnyi roncs.

A szomorú helyzet az, hogy ebben az esetben semmiféle rejtélyről nincs szó. A szigeten megforduló kisebb hajók, vitorlások számára szerettek volna biztonságosabb kikötési lehetőséget kialakítani egy furcsa módszerrel: a hajókat tudatosan süllyesztették el oda, hogy hullámtörőként szolgáljanak. Ma pedig már a búvárok is szívesen merülnek az élővilág által benépesített roncsokon. Szóval aki ezt a helyszínt keresi az Atlanti-óceán északi részén, csalódni fog, máshova kell megváltani a repülőjegyet.

A Bermuda-háromszög viszont természetesn ettől függetlenül izgalmas helyszín, tele rejtélyes sztorikkal, legendákkal, baljóslatú eltűnésekkel. A helyzet viszont az, hogy ha csak a tényeket nézzük, akkor ez a háromszög manapság nem tartozik a legveszélyesebb hajózási útvonalak közé, és meglehet, a régi történeteknél sem azt kéne vizsgálni, milyen szörnyűség van a Bermuda-háromszögben, hanem inkább azt, mennyi igaz a legendákból.

A tengerre szállók ugyanis elég gyakran babonás emberek, régen pedig még inkább jellemző volt ez. Ezen nem lehet csodálkozni, hiszen lélekvesztőikön nagyon kiszolgáltatottak voltak a víz haragjának. Könnyen születtek hát a legendák, amik hallomásból ismert hajótörések alapján költöttek, az ismeretlen óceántól reggetők azonnal készpénznek vettek.

Ma már annyiban változott a világ, hogy sok korábban isteni sorscsapásként kezelt dolognak ismerjük a magyarázatát- de a természet váratlanul lecsapó erői ugyanúgy tudnak tragédiát okozni. No meg persze az emberi tévedések. Az előbbire jó példa az, hogy vannak olyan pontok az óceánban, ahol tényleg egészen váratlanul tudnak nagyon komoly viharok kialakulni. Az utóbbiak közé sorolható az, amikor valaki nem megfelelő hajóval vagy képzettséggel indul el kiszámíthatatlan áramlásiról ismert helyekre. A navigációs bakik is sok hajó vesztét okozták és okozzák: a Costa Concordia kapitánya is azt hitte, nem gond, ha kicsit közelebb megy Giglio szigetéhez. Tévedett... És persze voltak olyan nagy tengeri csaták, hadműveletek, amelyek után számos került a tenger fenekére.

Szóval akadnak valóban olyan helyek, amiket roncstemetőnek nevezhetünk. A skóciai Scapa Flow például arról híres, hogy az első világháború után a foglyul ejtett vesztes német flotta parancsnoka maga adott ki utasítást az összes hajó elsüllyesztéséről- amit nem emeltek ki, ma is ott nyugszik. A Vörös-tenget egyiptomi részén, a Szuezi-csatorna kijárata után van nem sokkal egy alattomos zátony, az Abu Nuhas. Pontosan a hajózási útvonalon van az alig észrevehető zátony, aminek számos hajó rohant neki az évtizedek alatt. Ezek közül négy is fennakadt a zátony sekély részén, és manapság rengeteg búvár merül ezeken a roncsokon.

Aztán ott van Florida, ahol nagyon sok hajó fordult meg az évezredek alatt. Amikor az amerikai kontinens kincseit Európába akarták vinni a hódítók, ezt kizárólag tengeren tehetették meg, és a jellemző hajóút itt vezetett. Ám sok sekély, nehezen hajózható csatorna és kisebb-nagyobb zátonyok nehezítették a navigációt, ráadásul a viharos évszak borzalmas erejű hurrikánjai is szép számú hajót küldtek a tenger fenekére. Nem csoda, hogy annyi roncsot találtak már floridai vizekben- és még jópár kinccsel rakott hajó nyugodhat itt-ott. 

A Bermuda-háromszögön túl tehát még bőven lehetne olyan pontokat emlegetni, amik igazi roncstemetők. Némelyik valóban rejtélyes, mások története viszont nagyon is jól dokumentált. Búvárszemmel mindegyik lehet izgalmas, mert szinte az összes roncsnak van valami sztorija, ami többletet ad a merüléshez: nem csak korhadó fákról vagy rozsdálló vasakról szól a víz alatt töltött idő, hanem a tengerről és emberi sorsokról.

Lauren Hutton több szempontból volt úttörő: ő volt az egyik első szupermodell, és ő a búvárkodó celebek közül is az elsők közé tartozott. Lauren 1943 novemberében született, tehát hamarosan betölti a 71. életévét, de a hatvanas években nagyon nagy sztár volt. A Vogue címlapján 28 alkalommal szerepelt, ami sokat elmond arról, mekkora névnek számított a divatszakmában.

Meglehet, akkoriban más légkör vette körül a fiatal modelleket, mert nem drogos ügyeiről olvastam azokból az évekből, hanem azt, hogy 1965-ben kezdett el búvárkodni Cozumelen. Akkoriban ez a mexikói sziget még alig ismert helynek számított, manapság viszont az egész Karib-tenger egyik legismertebb búvár úti célja. 

Sok más híreséggel szemben, akit egyszer lefotóznak búvárcuccban aztán többet víz közelébe sem megy, Lauren folytatta a merülést, és elmondása szerint számtalan fantasztikus élményt szerzett. A nyolcvanas évek elején az akkor még szinte teljesen felfedezetlen Pápua Új-Guineában merült, a kilencvenes évekből szép emlékei vannak egy Fijire szervezett búvárszafariról. Nagy pillanatként élte át a cetcápákkal, bálnákkal történő csodálatos találkozásokat is.

És persze mint minden búvárnak, neki is akadt ijesztőbb élménye. Vanuatun a USS Coolidge roncsában tévedt el, míg a Truk lagúnában egy japán Zero vadászgép roncsában volt túl merész, és be is akadt a pilótafülkében. De higgadtsággal és merülőtársi segítséggel természetesen megoldotta ezeket a helyzeteket- és tanult belőlük.

Mint ahogy sok más búvár, ő is lelkes környezetvédő. Ám a napjainkban is modellkedő, immár szépkorúnak tekinthető Lauren Hutton viszont elég híres ahhoz, hogy sokan odafigyeljenek a szavára. Talán neki is lehet szerepe abban, hogy mind többen aggódni kezdtek a tengerért, ami számtalan élménnyel ajándékozhat meg, és persze milliónyi embert tart el, ám ha nem figyelünk rá oda, rettentő sok kárt okozhatunk az élővilágában.

A több évtizede lekesen búvárkodó Lauren emellett a víz alatt még kisebbségben levő hölgyeket is búvárkodásra biztatja. Azt javasolja, hogy a barátnők közösen szervezzenek tengerparti nyaralást egy nyugis helyre, először egy kis sznorizással, aztán sekély merülésekkel kapjanak rá a kaland ízére- ha nincs nyomás és megfelelési kényszer, sokkal könnyebben bele lehet szeretni ebbe a hobbiba. Bár mostanában már bőven akadnak búvárkodó lányok, barátnők, feleségek, azért kellett az elfogadottságukhoz az, hogy az egykori szupermodellhez hasonló vagány csajok bebizonyítsák, a merülés nem csak a férfiaknak való.