Big Blue Búvár Blog

A világ több részén választják a halászat egyszerű, de veszélyes és roppant környezetkárosító hatását az emberek: dinamitot hajítanak a vízbe, és a robbanás által elpusztított halakat egyszerűen csak begyűjtik. Ám az a felszínről nem látszik, hogy a detonáció mennyi mindent lerombol a mélyben, letört korall, megölt rákok és egyebek maradnak a dinamitos halászok után.

Éppen ezért a világ legtöbb részén szigorúan büntetik is a dinamitos halászatot, ugyanis ha egy korallzátonyt így letarolnak, az évekig nem tér magához- semmilyen módszerrel nem lehet rajta halat fogni, a turistákat se vonzza a halott élőhely.

Ám Kína délkeleti részén, a Dayawan öbölben a halászok nem hogy igyekeznének titkolni a dinamit használatát, még turistalátványosságá is vált ez a módszer. A döbbenetes élményről egy utazó számolt be, aki befizetett gyanútlanul egy tengeri programra, majd a helyszínen azt mondták, halakat fognak etetni. De nem ennivalóval csalogatták a felszínre az állatokat, hanem bevágtak pár rúd dinamitot a vízbe nagy nevetések közepette. A rengeteg döglött halat aztán kiszedték a fizető turisták szeme előtt- állítólag a halászok többet keresnek rajtuk, mint a halakon.

A helyet a turisztikai kiadványok természetközeli, érintetlen tengeri öbölként hirdetik, de nagyon úgy fest, kissé csalóka képet festenek a valósághoz képest. A helyi illetékesek azt állítják, majd megpróbálnak tenni valami a robbantásos turistaszórakoztatás ellen, de Kínáról lévén szó, talán mire valódi lépések történnek, nem lesz mit megóvni a tengerben.

Az igazán különleges fára vágyó asztalosok a víz alól szerzik be az anyagot- persze nem olyan egyszerű a hatalmas szálfákat kiemelni a mélyből.

A Pasquotank folyó már évszázadok óta ismert hajózási útvonalnak számít a faiparban. A környék gyönyörű fáit kivágták, összekötötték és tutajként leúsztatták, ám mindig akadt rönk ami elszabadult és a mélybe süllyedt. Az oxigénban szegény vízben pedig a fa nem rohadt el, sőt, minél öregebb, annál értékesebb.

Randy Hiestand egy reality műsort nézve jött rá, micsoda érték rejtőzik a folyó fenekén, mindenki szeme elől elrejtve. A hajósok csak sekély vízállás idején találkoznak a rönkökkel, amik sérülést okoznak a hajócsavarokban- ilyenkor csak bosszúságot okoznak. Ám a szonár jeleit figyelő Hiestand dollárezrekről álmodik, amikor feltűnik a képernyőn egy fél méter átmérőjű, húsz méter hosszú szálfa. Egy hasonló méretű, 200 éven át a mélyben levő fa akár 1500 dollárt is megérhet.

A lelkes nyugdíjas egy kis pluszjövedelem reményében kezdett bele a kiemelés tervezésébe. Az már kiderült, hogy több száz rönk van odalenn, épp csak a felszínre kellene őket hozni. Vett egy használt bárkát, a barátok is besegítettek, és koncessziós jogot is kapott a fa kiemelésére, mert csak úgy saját kedvére senki nem kutathat a víz alatt.

A projekt elvileg sikerre van ítélve, hiszen faanyagra mindig szükség lesz, pláne az ilyen különlegesre. Ráadásul mindez környezetbarát, hiszen nem új fakitermelésről van szó, hanem a rég kivágott szálfákat szedik ki. Azt tervezik, hogy a felderített rönköket a felszínről hurkolják meg és így húzzák ki. Ám meglehet, időnként búvárokra is szükség lesz, ők viszont drágák. Egy sötét folyó mélyére leküldeni nem lehet akárkit, hogy az iszapban óriási farönkökkel dolgozzon.

Persze eleinte nyilván maradnak az egyszerűbben kiemelhető szálfáknál- van miből válogatni, hiszen százszámra vannak a folyó mélyén. Lehet, Hiestand előbb megunja a munkát, mint hogy a végére érne.

Új-Zélandon a parlamenthez fordulnak munkahelyük veszélyesebbé válása miatt a búvárok - úgy érzik, egyre több a rájuk leselkedő cápa. Ennek okát pedig az etetéses turista merültetésekben látják.

Úgy vélik, a Stewart sziget közelébe szervezett cápás kalandok megváltoztatják a nagy fehérek viselkedését. Nagyjából száz ragadozó él ezekben a vizekben, akik szerintük megszokják azt, hogy ha emberek jönnek, ennivalót kapnak. 

Állításuk szerint pár túraszervező egészen furcsa új módszereket alkalmaz, például emberi formájú csalival vonzza a cápákat a hajó közelébe. Ez érthető módon zavarja a rendszeresen a mélyben dolgozó búvárokat. Szervezetük, a PauaMac5 ezért fordul a törvényhozókhoz. 

A felvetést egy bizottság vizsgálja. Természetesen a túrák szervezői szerint nincs a pániknak semmi alapja, és kutatások szerint sincsenek nagyobb veszélyben a cápaetetés miatt se a búvárok, se az úszók. 

A halászatból élő búvárok szerint a szigorítások elsősorban nem az embereket védik, hanem a cápákat. Szeretnék, ha mindenki felelősséget vállalna a saját tevékenységéért amikor többféle módon dolgoznak gyakorlatilag ugyanazon a munkahelyen osztozva -  a tenger jelenti a megélhetést mindenki számára. Attól tartanak, a cápák viselkedésének megváltozása tragédiákhoz vezethet. 

A képviselők szeretnék alaposan megvizsgálni a kérdést. Egyikük szerint nem lehet legyinteni a veszélyre, ami esetleg évtizedek óta a tengeren dolgozó új-zélandiak életét kockáztathatja. 

Ezen a területen még nem készült kutatás a cápaetetés hatásairól, de Dél-Afrikában már volt hasonló. Ott azt találták, kizárólag akkor módosul a nagy fehérek viselkedése, ha rendszeresen, ugyanott, ugyanakkor és ugyanúgy vonzzák őket a csalikkal. Azt pedig nagyon valószínűtlennek tartották, hogy ez búvárokat sodorna veszélybe. Ám az is érthető, hogy azok nem veszik félvállról az ügyet, akik nem egyszer az életben, ketrec védelmében merülnek alá a nagy fehér cápák területén, hanem minden nap a mélyben dolgoznak. Ők nem csak nézelődni mennek le, teljesen váratlanul érheti őket egy ragadozó felbukkanása. Ha lehet csökkenteni a kockázatot, akkor ki kell alakítani a mindenkinek megfelelő kompromisszumot. 

Nürnberg közelében szeretnének egy búvároknak szánt tavat és hotelt kialakítani, de a milliárdos beruházást németekre jellemző precizitással szeretnék megtervezni.

Nálunk is felröppentek hasonló, búvároknak szánt létesítményekről szóló tervek, de eddig mindig csak ködös ötlelésig jutottak a projektek- és persze sehol nem történt egyetlen árva kapavágás sem. Ezért volt érdekes beszámolót olvasni arról, hogy tájékoztatják a nyilvánosságot Németországban az elképzelésekről.

Azt nyilván nem kell ecsetelni, hogy a német piac a sokszorosa a magyarnak, a búvárkodás területén pedig ez főképp igaz. Közismert, hogy a németek nagyon szeretnek merülni, sokat költenek felszerelésre és utazásra, és odahaza is szívesen búvárkodnak. Így aztán egy ilyen projektnél nem csak arra kell alapozni, hogy vajon a külföldieknek lesz-e kedve egy-két merülés kedvéért elutazni valahova vagy sem.

Nürnberg területén a focistadion környékén van egy olyan ingatlan, ahol megvalósítható lenne a projekt. A városvezetésnek tetszik az ötlet, hiszen úgy vélik, a parkos, erdős környezetbe kiválóan illeszkedne egy új tó, ami ráadásul nem is lenne kicsi: 10,000 négyzetméternyi lenne a felülete, legnagyobb részén a mélység 3-18 méteres lenne, és kialakítanának egy 35 mély kutat is, amit meg is világítanának. Édesvízi halak, üregek, netán roncsok lennének a tó fenekén, ami így kellően érdekes lenne minden búvár számára. Fontos, hogy legyen elég víz alatti látványosság, mert egy kihalt tavat nagyon könnyű megunni, második esélyt már senki nem adna neki.

Az infrastruktúra is színvonalas lenne a tervek szerint. Mindent megtennének azért, hogy biztonságos legyen a merülés, kamerákkal figyelnék a területet, nem engedélyeznék az egyedül merülést. Hivatásos búvárok dolgoznának a bázison, de a csapatba kellenek technikusok is, hiszen valahogy biztosítani kell a víz tisztaságát. Nem akarnak vegyi anyagokat használni, ami érthető, hiszen klóros vízben nehezen élnének meg a halak, viszont ha a látótávolság rossz lesz, aligha jönnek fizető vendégek. Ezeknek a problémáknak a megoldása az egyik kulcskérdése a projektnek.

Már azt is ismertették, milyen számok esetén lehetne megtérülő a beruházás. Ha egy merülés ára 15 euro, egy fél napi belépő 45 euro, egy éves "bérlet" pedig 999, akkor évi 100,000 vendégnek kellene ellátogatnia a tóhoz. Az ötletgazda szerint ez nem irreális- szerintem viszont még Németországban is elég erős szám az, hogy minden áldott nap 300 búvár fordul meg egy mesterséges tónál. A beszámoló is leszögezi, ez bizony csak elméleti kalkuláció.

Persze az ember megérti a kissé túlzó számokat, ugyanis ha a fenti százezer ember mindegyiket 15 eurót költ, az összesen másfél millió eurós bevételt jelent, miközben a rengeteg földmunkával járó beruházás költségét 15 millió euróra becsülik. Ez bizony azt jelentené, hogy még ezzel az erősen optimista becsléssel is csak egy évtized alatt térülne meg a beletolt pénz. Állítólag már alakul a finanszírozás, és egy hotelt is fel szeretnének húzni a közelben, és így valóban teljes értékű nyaralóhellyé válhatna a tó. Az is kedvező, hogy a terület autópályán és tömegközlekedéssel is könnyen elérhető.

Természetesen az egészhez szükség van a város áldására. Egy illetékes szerint a terület nagyon népszerű, és sokan bukkannak fel zseniális ötletekkel- de a város hozzájárulása nélkül itt semmi nem történhet. Mindenesetre igyekeznek nyitottak lenni minden jó terv iránt, de egy színes, látványos prezentáció Németországban édeskevés. Valós, megvalósítható tervek, megalapozott üzleti elképzelések, banki garancia kell ahhoz, hogy valakit komolyan vegyenek. Oda kell figyelni a környezetvédelmi előírásokra is, ami egy ilyen nagy projekt esetén mindig kritikus pont. Az ötletgazda mindenesetre mindent megtesz, hogy meggyőze a városatyákat, de azt is kijelentette, ha Nürnbergben nem tudnak megegyezésre jutni, akkor próbál más helyen házalni a tervvel. 

No, ezt a "vándorló búvárbázist" nálunk már jól ismerjük, mert ahogy fentebb említettem, Magyarország több pontján álmodoztak már milliárdokat termelő búvárturizmusról. Csak nálunk sokkal merészebbek: míg a földhözragadt németek nyavalyás százezer vendéggel kalkuláltak, nálunk még olyat is képesek voltak állítani, hogy negyedmillió magyar búvár van, akik könnyedén eltartanak bármilyen drága beruházással épült dolgot. Valamiért úgy érzem, kicsivel nagyobb az esély arra, hogy a németeknél előbb megvalósul és fenntarthatóbb lesz egy ekkora projekt, mint mifelénk- de majd az idő választ ad a nagy kérdésekre itt is, ott is.

Észtországban baljós hangulatú épületek romjainál lehet búvárkodni. Rummut csak úgy emlegetik, mint "a víz alatti Alcatraz", hiszen ez is egy ma már elhagyatott börtön.

Amikor Észtország is egyike volt a szovjet tagköztársaságoknak, Rummu egy börtönnek és munkatábornak adott helyt. A szörnyű körülmények között fogva tartott embereket külszíni fejtésekben dolgoztatták, a börtön épülete melletti kőbányában. Aztán az észtek is elnyerték függetlenségüket, és a börtönt felszámolták, ráadásul a kifejtett kő iránti kereslet is lecsökkent, így a bányát is bezárták. Ilyenkor teljesen általános, hogy a csak folyamatos szivattyúzással alacsonyan tartott vízszint megemelkedik, és szép lassan a korábban szárazon levő épületek is víz alá kerülnek.

Ez történt Rummu esetében is. Az épületek egy része még kilátszik, másokat viszont csak a búvárok nézhetnek meg a mélyben. Rozsdásodó rácsok, ott hagyott bányagépek teszik kísértetiessé a merülést. 

A tó viszont szép kék színével sok strandolót is vonz, akiket nem zavar az egykori börtön története. A helyen nincs semmilyen infrastruktúra, ám cserébe ingyen lehet úszkálni és búvárkodni- ennek minden veszélyével együtt. Persze mi, édesvizekhez szokott magyar búvárok nem ijednénk meg a rosszabb látótávolságtól, ha lenne hasonló hely a közelünkben. Ám aki elvetődik oda, az biztos érdekes élményeket szerezhet a víz alatti börtön celláiba belesve.

Víz alatti fotók és videó: Aire Eder

Léteznek mindenféle szépségversenyek, naná, hogy a búvárok sem maradhatnak ki a jóból. Olvastam már ilyen kezdeményezésekről, de legutóbbiról elég sok információt találtam, így aztán van miről elmélkednem.

A Miss Scuba International nyilván alapvetően olyan, mint a többi szépségverseny. A lányok fiatalok, csinosak, szívesen pózolnak fürdőruhában, és a személyes bemutatkozáskor elmondják, szeretik a gyerekeket, és nagyon fontos számukra a világbéke. De ha igazi búvárok, akkor van, ami fontosabb: hogy legyen elég levegő a palackban. Elvileg itt ez a helyzet, mert a lányok nem csak modellkednek a búvárfelszerelésben, merülésre is van lehetőség.

Azt hiszem, elég sok szépségversenyző számára komoly motiváció az, hogy utazhat, világot láthat, és még díjakat is nyer pusztán azért, mert egy zsűri szerint kellően vonzó. Lehet arról töprengeni, lealacsonyító-e egy ilyen verseny, ám mivel itt felnőtt emberek jelentkeznek, mindenki maga dönti el, mit szeretne. Ez is egy módja az érvényesülésnek... Talán furán hangzik, de létezik búvármodellkedés, a hivatásos fotósok szeretnek ügyesen merülő és a búvárcuccban kellően dekoratív hölgyekkel dolgozni. Ők szerepelnek a felszerelésgyártók katalógusaiban vagy a magazinok látványos, utazásra csábító víz alatti képein is. 

Szóval egy ilyen verseny akár egy kis karriert is beindíthat. De csodát azért nem kell várni, szó sincs dollármilliókról, luxuspartikról. Cserébe viszont itt nem a pezsgő számít plusz juttatásnak, hanem a búvárkodás lehetősége. Bizonyára van, akit ez sokkal jobban motivál is.

A győztes, a 24 esztendős amerikai Tabitha Lipkin például biztos ilyen lány, állítólag ez volt az első szépségverseny, amin részt vett. Búvárkodni viszont még 2010-ben elkezdett, tehát nem a verseny kedvéért vette fel a békatalpat. Sőt, kifejezetten elmélyült a tenger élővilágának védelmében is, nagyon fontosnak tartja ezt az ügyet. A hölgyeket pedig arra biztatja, kövessék példáját, merüljenek és élvezzék a búvárkodást. A második helyen egy thaiföldi versenyző, Cattaleya Schulze végzett, a dobogó harmadik fokára pedig Amber Ryan Marie Gambe állhatott Írországból. Ám azt hiszem a mezőnyt elnézve, hogy a döntő 14 versenyzőjéből bárki nagyon népszerű lenne egy búvárhajón...

Úgy fest, nem kell átkelni az Atlanti-óceánon, ha Jason deCaires Taylor új alkotásait meg akarjuk majd csodálni: a Kanári-szigetek egyik tagja mellett valósulhat meg projektje.

A szobrász egyike a ma legdivatosabb művészeknek, víz alatti szobrai sok látogatót vonzanak. Első híres projektje Grenada partjainál valósult meg, aztán jött a rengeteg alkotást felvonultató szoborpark Mexikóban, amin éveken át dolgozott. A kezdeti állapothoz képest a víz alatt levő alkotásokat fokozatosan meghódítja az élővilág, a tenger saját képére formálja azokat. Nemrég deCaires Taylor egy hatalmas szobrát a Bahamák közelében állították fel a tengerfenéken, ám a jelek szerint úgy fest, más helyeken is szeretnének vele együtt dolgozni.

Egy évnyi előkészítő munkálat után ugyanis megállapodást kötött a művész Lanzarote képviselőivel, hogy a Kanári-szigetekhez tartozó sziget közelében valósuljon meg új alkotása. Egy homokos, nem túl mély öbölben helyezik el a szobrokat, a 12-15 méteres mélység ideális a búvárok számára, és vélhetően hamarosan megjelenik az élővilág is, ami most még ebben az öbölben nem túlságosan gazdag. Bőven lesz hol megtelepedniük, mert 2500 négyzetméteres területen rengeteg szobrot helyeznek majd el.

Lanzarotén nagy reményeket fűznek a projekthez, bíznak abban, hogy fellendül a búvárturizmus. A sziget eddig is arról volt ismert, hogy szigorúan óvják a természeti értékeket, nem engedik tönkretenni a különleges, vulkánok által formált látképet. Ennek egyik élharcosa volt a helyi születésű művész, Cesar Manrique, és az ő nyomdokaiba léphet most deCaires Taylor. Utóbbi az évtizedes víz alatti szobrászati tapasztalatára alapozhat, már jól bevált technológiák állnak rendelkezésre tartós, a környezetet nem károsító alkotások létrehozására. Ez fontos szempont, hiszen ha a szobrok több kárt okoznak, mint hasznot, az egész projekt értelmét vesztené.

A művész elmondása szerint az utóbbi évek sikerei után számos helyről kapott felkérést, így Dubajban vagy Ausztráliában is dolgozhatott volna, de ő Lanzarotét választotta, mert ezen a helyen érezte azt, mennyire nagyra becsülik az emberek a természet értékeit és az ahhoz illeszkedő művészeti alkotásait. Természetesen a szoborpark létrehozása nem lesz olcsó mulatság, hiszen tíz installáció és egy nagy víz alatti "átjáró" is lesz majd itt. A szobrok egy része a helyi szárazföldi élővilág izgalmas fajait mutatja be, de lesznek emberi alakok is.

Utóbbiak esetében érdekes felhívást tettek közzé: aki szeretné, hogy a tenger fenekén helyezzék el az őt mintázó szobrot, jelentkezhet az alkotónál. Az örökkévalóság persze nincs ingyen, 500 euróval kell támogatnia a projektet a modellnek. Bizonyára sokaknak így is megéri majd a lehetőség, és ennyivel csökkennek a közösség kiadásai is. Persze nyilván furcsa érzés lehet az embernek a saját szobránál búvárkodni, de mondjuk száz év múlva leszármazottai nyilván büszkén merülnek majd ott- feltéve, hogy látszik még valami a tengeri növények által benőtt alkotásból. Ám lehet, hogy pont emiatt lesz még becsesebb akkorra ez a most még csak pénzben kifejezett értékű lehetőség.

A különféle akváriumokban dolgozó és így az ottani állatokkal rendszeresen merülő búvárok meglepően szoros kapcsolatot tudnak kiépíteni az élőlényekkel, legyenek azok cápák vagy murénák.

Az angliai Torquay városában van egy akvárium, aminek jól ismert lakója Yoyo, a pingvin. Az itt merülők közül Derek Youd számító a legrutinosabbnak, aki mindig szép pillanatokat él meg a víz alatt a pingvin társaságában. Az állatot a gondozóknak kellett felnevelnie, így az nagyon barátságos viszonyban van az emberekkel. Ott totyog a búvárok mellett amikor a felszerelésüket készítik elő, aztán a víz alatt is csatlakozik hozzájuk. Úszkál körülöttük, belecsipked minden kilógó dologba, és igyekszik magát és az embereket elszórakoztatni.

Mindez persze nem szokatlan egy fiatal állatnál, de az, hogy az embereket annyira szereti, az már ritkább- pedig a többi pingvin között is akadnak cimborái. A búvárok ezért néha felhívják a figyelmét, hogy ő is egy pingvin.

A venezuelai szabadtüdős búvár, Iru Balic 1986-os születésű, és néhány éve ismert névnek számít ennek a sportnak a világában. Több nemzeti rekordot is tart, és nemzetközi versenyeken is letette már a névjegyét. A napokban a Vertical Blue versenyen Constant Weight kategóriában 70 méteres mélységet ért el, egyetlen levegővel.

A napokban egy búvárcsoport merész cápaszabadító-akcióra vállalkozott. Szerencsére megúszták ők is, az állat is.

Az esetre Jamaikában került sor. A Montego Bay mélyén búvárkodók azt vették észre, hogy halászok csapdájába esett egy dajkacápa, akit megpróbáltak kiszabadítani ketrecéből. A fogságba esett állat ilyen helyzetben természetesen nagyon ideges, ezért a búvároknak óvatosnak kell lenni, ha nem akarják hogy pont őket, a segítségére sietőket támadja meg.

Az a búvár, aki megpróbálja kihúzni a ketrecből, megvárja azt, amikor az állat farkát ragadhatja meg- nyilván nem akar egy cápa szája felé nyúlkálni. Végülis ki is rángatja a dajkacápát, de látható, hirtelen az állat azt se tudja, merre ússzon, így ilyenkor csak a szerencsén múlik, hogy senki nem sérül meg. Nyilván pont a veszélyek miatt a turistákat vezető helyi profi búvár az, aki részt vesz az akcióban, hiszen ezerszer jobban ismeri az állatok viselkedését, és talán nem is először hajt végre ilyen akciót.

Persze ha én lennék a legrutinosabb búvár amikor rátalálunk egy ilyen csapdába esett cápára, akkor nyilván valamit megpróbálnék kitalálni, hogy segíthessek. Az ilyen videók felhívják a figyelmemet a veszélyekre, és ha egyszer az életben látnék valami hasonló, legalább lenne halovány elképzelésem a lehetőségeimről.

És hogy miért kockáztatják a búvárok a testi épségüket a cápához hasonló ragadozókért? Nos, a cápáknak nagyon is megvan a maguk fontos helye a tenger élővilágában, ám sajnos egyre kevesebb van belőlük a mélyben. A halászok hálüjába, ketrecébe akadó cápák igen gyakran értéktelen mellékes fogásnak számítanak, és az élettelen állatokat csak úgy visszadobálják a vízbe. Ez pedig nagy pazarlás, értelmetlen pusztítás. Fáj a szíve az embernek minden cápáért, még ha tudom, egy állat elpusztulása nem is okoz visszafordíthatatlan tragédiát. De ki tudja, amit én szabadíthatok ki, az egyetlen áldozat-e adott hónapban? Az tizedik? Az ezredik?

Hát, ezért vállalják sokan a veszélyt. Nem érkezik cserébe köszönő dísztávirat a cápától, ám a többi búvár elismerése annál inkább várható. Én is kalapot emelek ez előtt a bátor búvár előtt, és persze járt neki az is, hogy elmagyarázzam, nem felelőtlen kalandorság, hanem nagyon is fontos és tudatos cselekedet votl a cápaszabadítás.