Big Blue Búvár Blog

Ha visszatekintek, ebben az évben nem volt olyan rettentően sok merülésem, mégis sok izgalmas, szép pillanatot tudok felidézni. Persze ezek jelentős részéről már írtam is a blogon, de így együtt talán ugyanúgy érdekes lehet.

Az év elején az egyik különleges magyarországi merülőhelyen fordultam meg két alkalommal: Kőbánya nem okozott csalódást, pedig nem élővízről van szó, hanem egy ipari műemlékről. Így is abszolút megérte elmenni oda búvárkodni, szerintem a jövőben is tiszteletem teszem még ott.

Aztán jött a hagyományos tavaszi adriai búvártúra. Remek napokat töltöttünk Razanjban, sok érdekeset láttunk. Az a jó egy ilyen helyen, hogy a békés, partközeli pontokon nagyon sok időt tölthetünk egy-egy érdekes fotótémával. Nekem az idén minden jóból kijutott a horvát Adria mélyén: tengeri nyúl, csikóhal, tintahal, polip és még sok más bukkant fel...

A Vörös-tengeren töltött hét ismét az egyik fénypontja volt az évnek. Sokat merültünk, olyan roncsnál búvárkodhattunk, mint a Thistlegorm, de jöttek teknősök, delfinek is a víz alatt. A víz a szokott módon meleg volt és nagyon-nagyon kellemes, a csapat szintén nagyszerű volt- nem meglepő módon már azt is tudjuk, jövőre melyik héten lesz a mienk a hajó....

Az évben sajátos kirándulást tettem a búvárkodást múltjába: szereztem egy ősrégi légzőautomatát illetve pár hasonlóan régi cuccot, és próbálgattuk őket pár alkalommal. Még nyílt vízben is merültünk velük, az egyik csepeli tóban- a búvárkodás enyhén szólva sem volt meggyőző élmény a kissé zavaros vízben, de ezzel a reduktorral azért vicces volt.

Sokkal jobban lehetett tesztelni ezt a több évtizedes technikát, amikor medencében, jó körülmények között próbálgathattuk. Ekkor próbáltam ki az új mini videokamerámat is, amibe rögvest beleszerettem. Meglepő, de ez a retró merülés olyan kurrens téma a nagyvilágban, hogy a feltöltött videót lényegesen többen nézték meg külföldről mint itthonról.

Évzárásként pedig egy őszi ciprusi búvártúra csúszott be. Már negyedjére voltam ott, és a Zenobiát még mindig nagyon élvezem. Az a roncs tényleg rendkívüli, és mivel olyan sokszor voltam ott, minden szempontból új élményekkel ajándékozott meg a sors. Beúszhattunk egy egészen zárt térbe, ahol megnézhettük a kapitány Ladáját.

Aztán pedig felbukkant egy nagy és egészen barátságos teknős is. Én pedig ide már csak a kis videokamerámat vittem, és abszolút nem bántam meg...

Azt hiszem, nem panaszkodhatok, tartalmas búvárkalandjaim voltak 2014-ben. És jövőre megint jöhetnek nagyon új, nagyon más merülések, hiszen a víz alatt soha semmi nem lehet teljesen ugyanolyan, mint korábban. Ráadásul már biztos, hogy olyan helyre juthatok el, ahol még soha nem jártam korábban, szóval feltétlenül bizakodó vagyok.

Jó merülést mindenkinek 2015-ben, találkozunk a víz alatt!

Egy búvár az életét köszönheti annak, hogy valaki gyorsan a segítségére tudott sietni. És újból beigazolódott a régi elv: aki egyedül megy a víz alá, az sokat kockáztat.

Bob Manning tiltakozik, ha valaki hősnek nevezi őt- és akadnak, akik szerint jobban is illene rá a Superman becenév. A 63 éves férfi ugyanis az idén heroikus módon mentette meg egy búvártársa életét.

A két szabadtüdős búvár Ausztráliában vett részt egy víz alatti vadászoknak kiírt versenyen. Manning és barátja, a 27 éves Nathan Watson a korkülönbség ellenére jóban vannak, hiszen közös a szenvedélyük, imádják a tengert, a merülést. A Leonard sziget közelében mentek vízbe, de különböző útvonalat választottak, így gyakorlatilag egyedül merültek.

A szabadtüdős búvárok nem visznek magukkal palackot, azaz addig tart a merülés, amíg bírják levegővel. Amennyiben a mélyben elájulnak, és nincs a közelben segítség, mire megtalálják őket, általában már nem lehet rajtuk segíteni. Így aztán a szabadtüdősök a legzőkészülékkel merülőkhöz hasonlóan jellemzően párban szállnak a vízbe.

Ám a rutinos vadászok esetében előfordul, hogy magányosan cserkésznek. A rutin viszont senkit nem tesz sérthetetlenné: Watson is eszméletét vesztette egy merülés során. Azon a napon viszont óriási szerencséje van, mert Manning meggondolta magát, és végülis abba az irányba indult, ahova barátja ment. Így vehette észre, hogy a másik búvár a hátán fekszik 14 méteres mélységben és mozdulatlan. Manning teleszívta tüdejét levegővel, mert tudta, hogy kemény merülés vár rá, nagy mélységbe kellett lebuknia, és még egy embert is fel kellett hoznia.

A mentőakció első fele sikeres volt, de ezzel még nem volt vége, hiszen a balesetet szenvedett búvár nem lélegzett. A 300 méterre levő csónakig hosszú úszás várt Manningre a felszínen, aki társát is vitte, és próbálta elkezdeni az újraélesztést. Eljutottak a csónakhoz, sikerült a sérültet beemelni, riasztotta a mentőegységeket, majd folytatta az újraélesztési eljárást- és végül a fiatal búvár megmozdult, sikerült elérni a legfontosabb célt! Watsont helikopterrel vitték kórházba, stabilizálták az állapotát, és azóta már teljesen felépült, újból jár merülni is. 

Mi kell egy ilyen mentőakció sikeréhez? Nos, részben szerencse, hiszen ha Manning nem arra úszik, nem vehette volna észre a másik búvárt. Ám azon túl már minden rajta múlt: képes volt lemenni érte, felhozni a felszínre, elkezdeni az újraélesztést, el tudta vinni a csónakhoz, riasztotta a hatóságokat és eredményes volt az újraélesztése. Tehát higgadtan cselekedett, ez a búvárbalesetek esetén döntő fontosságú. De az is kulcsfontosságú volt, hogy Manning alig néhány nappal korábban vett részt egy tanfolyamon, ahol átismételték az újraélesztési technikákat, és megtanulta a legkorszerűbb módszereket. Kinn a tengeren élesben tesztelhette tudását.

Manapság a két jó barát ismét együtt búvárkodik. Az idősebbik közben a saját harcát is folytatja, rákbetegséggel kellett szembenéznie. Ám a jelek szerint éppen úgy nem hajlandó azt feladni, mint a küzdelmet társa életéért. Emellett Bob Manning mindenkinek javasolja, végezze el a rövid, de ilyen helyzetben életről és halálról döntő tanfolyamot, ahol megszerezheti a legszükségesebb alapismereteket. A búvárok körében is jól ismert, és egy szint felett kötelező ez a képzés, de sokan nem gondolnak arra, hogy akkor is érdemes elvégezni, ha nem akarnak hivatásos búvárként dolgozni. Olyan tudásra tesznek szert, ami nem csak a tengeren, hanem a mindennapokban is fontosnak bizonyulhat. Ha pedig egy barát vagy egy családtag élete múlik rajta, már késő azon merengeni, mi lett volna, ha az ember rászánja az időt...

A Haida törzs őskori településeit a víz mélyén keresik a régészek Kanadában, és már számos izgalmas felfedezést tettek. Mindez akár 12-13 ezer évre visszamenőleg nyújt betekintést Észak-Amerika múltjába.

Európai szemszögből nézve az amerikai kontinens múltjának kezdeteit hajlamosak vagyunk Kolombusz első útjától számítani, esetleg még az aztékok, inkák, maják kultúrájáról vannak ismeretek, pedig sok más népcsoport is több ezer éve ott él. A mai Kanada területén például a fejlett kultúrájú Haida törzsek telepedtek meg.

Egy máig fennmaradt Haida legenda szerint egy nagy vízözön szórta szét a korábban egy területen élő törzs különböző csoportjait. Meglepő módon van némi alapja ennek a történetnek. Noha a misztikus történet szerint ez egy gyorsan lezajló áradás volt, a valóságban a jégkorszak után bekövetkező jelentős tengerszint emelkedés kényszerítette arra az embereket, hogy elhagyják otthonaikat. Manapság ezeken a helyeken már csak a tenger felszínét lehet látni.

Ezeknek az ősi településeknek a nyomait próbálják hosszú évek óta felkutatni a kanadai szakemberek, ám időnként igen nagy mélységben kell vizsgálódniuk távirányítású eszközökkel. Egy most felfedezett, 13,800 évesre becsült korú település például 120 méteres mélységben van British Columbia vizeiben, a Gwai Hanaas nemzeti park területén.

Természetesen ennyi idő távlatából semmit nem lehet abszolút biztonsággal kijelenteni, de az eddig kapott képek alapján nagyon ismerős építmények vannak a mélyben. Az őslakosok ehhez hasonló mesterséges csatornákat használtak a part közelében, amivel bőséges halfogásra tehettek szert. A Haida kultúra kapcsán ismeretes, hogy fejlett halgazdálkodást folytattak, gyakorlatilag a víz elkerített részein halastavat alakítottak ki. Nagyon izgalmas lenne, ha bebizonyosodna, már egészen az ősi időkben is ilyen módszereket alkalmaztak.

A halban és vadban gazdag vidék olyan jólétet biztosított az ezen a területen élők számára, hogy társadalmi berendezkedésük már több ezer éve túlmutatott a hagyományos törzsekén. Ismerték a magántulajdon fogalmát, különböző társadalmi osztályok voltak, izgalmas művészeti alkotásokat hoztak létre. Talán a nagy mélység ellenére sikerül olyan feltárásokat végezni a víz alá került települések közelében, amelyeknek köszönhetően tárgyi leletek is előkerülnek, és még többet tanulhatunk az őskori Haida emberek hétköznapjairól.

Láttam már különféle extrém fenyőfaállítást, víz alattiból is akad bőven- minden évben idehaza is merülnek feldíszített fával a különféle tavakba.

Ám azt hiszem, néhány odesszai búvárrégész minden szempontból csúcsra járatta ezt a dolgot: a Zmejnij sziget mellett felfedezett kétezer éves görög roncsnál ünnepeltek. Ez igen jelentős lelet, hiszen rengeteg amforát találtak a Fekete-tenger mélyén a búvárok.

Bizony, a korszak elég közel esik az Újszövetségben megírt események történelmi időszakához, ennél sokkal autentikusabb helyen nem lehet karácsonyozni- legalábbis a víz alatt. Pontosabban nem is a nálunk megszokott karácsonyról van szó, mert arrafelé a fenyőállítás az új évi ünnepségekhez kapcsolódik, de manapság már az időbeli közelség miatt kicsit egybemosódnak ezek az ünnepek.

A Navarex csoport búvárai 35 méterre vitték magukkal a feldíszített karácsonyfát, ahol egy kis rögtönzött ünnepségre került sor, hiszen hagyományos módon énekkel és tánccal üdvözlik az új évet. Noha az alkoholfogyasztás szintén tradíció, búvárokról lévén szó inkább palackba zárt levegőt kortyoltak a mélyben.

A buli után pedig jöhetett a munka! Már négy éve kutatnak a lelőhelyen, ahol rengeteg amforát fedeztek fel, de a téli hónapokban felhagynak a feltárással. Ezen az idei utolsó merülésen még egy utolsó felmérést végeztek a területen, hogy minden rendben legyen a jövő évi régészeti szezonra. Összességében olyan sok időt töltöttek a nagy mélységben, hogy egy órán át tartott a dekompresszió. És ebből sem maradhatott ki a fenyő, mert nem hagyták odalenn...

A videó itt nézhető meg, érdemes belekukkantani!

Az ilyen nyugis napokon jó dolog az interneten böngészgetni, jó kis búváros videókat nézegetni. Nálunk hiába nincs csontig hatoló hideg, azért merülni aligha van kedve az embernek a 4-5 fokos vízű tavakban, a trópusokon viszont egészen más a helyzet.

Szóval mostanában gondolatban inkább a jó meleg vizekben "kalandozok", elképzelek pár jó merülést, és akár még azt is megnézem, hova mennyibe kerül a repjegy. Pár helyen viszont a tervezgetést elhagyom, mert tisztában vagyok vele, hogy az árak az én számomra megfizethetetlenek- és mit sem számít, hogy az élmény is az lenne.

Ilyen hely Francia Polinézia. Bora Bora nagyon szép lehet, de azt hiszem, kicsit sokáig kellene gyűjtögetni egy ilyen útra. Fakarava is itt található: ez egy atoll, ami Tuamotu szigetcsoporthoz tartozik. Ezt a sok nevet talán bonyolult észben tartani, ám a legismertebb merülőhely neve nagyon is könnyen megjegyezhető: Wall of Sharks, azaz Cápák fala.

A név magáért beszél: szinte cápalevesben lehet itt búvárkodni, az itt készült felvételeken fenn és lenn, jobbra és balra több tucatnyi szirti cápa úszkál. No meg sok más kisebb hal, illetve nagyobb testű cápák, manták is felbukkannak. Felejhetetlen élmény lehet...

Engem sajnos idén karácsonykor sem leptek meg ide szóló repjeggyel, de sebaj, van még időm sokfelé eljutni. A lényeg, hogy tudom, hova érdemes menni, a többi majd kialakul. Végülis karácsony van, mikor legyek optimista, ha nem most?

Ezen a napon nem akartam semmi nagyon okosat írni, hiszen mindannyian családi körben ünneplünk és élvezzük a meghitt karácsonyi hangulatot.

A szerencsésebbek ráadásul a trópusokon tölthetik az évnek ezt a pár napját, és nyilván nem nehéz rávenni senkit egy vidám karácsonyi merülésre, és egy kis közös produkcióra. Merülni jó, ünnepelni is jó...

Kellemes karácsonyt kívánok!

Ha valaki szeretne egy-két ingyenes merülést elcsípni, érdekes módon elég csatlakozni egy környezetvédelmi kezdeményezéshez. Persze azért néha ennek is megvan a másik oldala, de mindenképpen élmény az ilyesmi.

Én többször vehettem részt ilyenben, például amikor víz alatt kellett szemetet szedni. Ha úgy nézzük, nem nagy buli ez az egész, hiszen az ember a mélyben kotorászik, hulladékot gyűjt, törött sörösüvegek, műanyag palackok és mindenféle más kacat kerül a zsákjába. Nem az a klasszikus élménymerülés. Ám az is tény, magunknak teszünk ezzel jót, hiszen azt a tenger tisztítjuk, ami fontos a számunkra. Szóval ez az ingyenmunka lehet akkora örömforrás egy jól sikerült nap végén, mint egy nézelődős merülés.

A búvárokat tanítják a környezetvédelem fontosságára, és minden ilyen merülésen élesben kapnak leckét arról, mennyi szemét kerül a vízbe. Ha egyszer az ember végigtúrja az aljzatot ilyen formában, nagyon meggondolja, hogy bármit a tengerbe dobjon, vagy hagyja, hogy más tegye ezt a szeme láttára. 

Szóval nagyon is komoly dolog lehet egy ilyen ingyen merülés. De volt, ahol még ennél is többet adtak. Egyszer Horvátországban, Rab szigetre szerveztek szemétszedős programot, de még szállást és kaját felajánlottak. Azzal nem kalkuláltak, hogy olyan sok magyar utazik majd el: egy egész hotelt megtöltöttünk, a csapat nagyobb részét egy kompról(!) merültették. Másnapra pedig még egy ajándék élménymerülést is szerveztek, de olyan sokan voltak a búvárhajón, hogy mi fel sem fértünk. És akik felfértek, egy órányi hajózás után visszafordultak, mert elromlott az idő... Ám senki nem panaszkodott, sőt, akkor is mentünk volna, ha erről szó sem esik.

Mert a búvárok ilyenek. Máskor, szintén Horvátországban, a csoportban akikkel mentünk, volt pár menedzser. Vezetőjük, amikor hallott a szemétszedésről, azt mondta, ő ezt nem is említi a komoly fizető vendégeknek, hiszen nyilván azoknak eszükbe sem jut hulladékra vadászni. Tévedett: mindannyian jöttek. Ebből a szempontból büszke lehetek honfitársaimra, akik mind szívesen vesznek részt az ilyesmiben. A külföldön dolgozó magyar búvárok is mindig segíteni szokták a környezetvédelemi akciókat, így megbecsülik őket a helyi közösségben.

Az igazi mázli persze az, hogy ha az ember valami nagyon egzotikus helyen búvárkodhat jó célért, mert trópusi körülmények között mégiscsak más az önkéntesség is. Ott vannak a tűzhalvadász-versenyek, ahol a búvárok legálisan kóstolhatnak bele a szigonyozásba, és még jutalmat is kaphatnak.

Nemrég pedig még ennél is izgalmasabbat olvastam. A Fülöp-szigeteken, Biri mellett ingyen merülhetnek azok, akik részt vesznek a mesterséges zátony építésében. Beton alakzatokat helyeznek el a mélyben, amin majd megtelepednek a korallok, és új élőhely alakul ki. Bevallom, szívesen utaznék el én is, ha tehetném, aztán pár év múlva újra megnézném, mit sikerült részben az én munkámnak köszönhetően életre hívni.

Pech, hogy az ilyen programokban csak a búvárkodás ingyenes, a repjegy egy fillérrel sem olcsóbb. Sebaj, biztosan lesznek ott elegen, én pedig azzal is elégedett lehetek, ha kicsit közelebb van lehetőségem ilyenben részt venni. Egyszerűen csak azért, mert fontos a számomra. Ha kívánhatnék valamit jövő évre, szép ajándék lenne, ha sikerülne csökkenteni a tengerbe kerülő szemét mennyiségét. Az eltüntetés igazi csoda lenne, ilyenről nem is lehet álmodni. A magam részéről viszont megteszem, amit tudok- ha kell, hulladékot gyűjtök, ha lehetőségem adódik, mesélek a problémáról. 

Talán ez is ér valamit, megszolgáltam az eddigi ingyen merüléseimet...

Puffogtam már buta víz alatti témájú filmekről, de nemrég az éjszakai órákban belefutottam egy német "műremekbe", ami sok szempontból alulmúlta az összes eddig látott darabot.

Mert az még rendben van, hogy egy cápás rémfilm tele van logikátlan marhaságokkal, megszoktuk, sőt, lassan elvárjuk, hogy a cápák a homokból bukkanjanak elő, kétfejűek legyenek, netán tornádóval utazzanak mészárlást rendezni. Legyint az ember, ez van, biztos van akinek tetszik.

De a Halál a mélyből (Tod aus der Tiefe) teljesen értelmezhetetlenül ócska volt. Az alapsztori szerint egy északnémet szigeten az emberek megbetegednek a tenger vizétől, aztán van egy olajfúrótorony gonosz, a katasztrófát eltitkolni igyekvő tulajdonossal, egy eltűnt lányát kereső doktornő, egy klausztrofóbiás hivatalnok, egy hippiszerű tudós- és sok-sok zagyvaság. Úgy éreztem, a forgatókönyv születésekor a stáb tagjai összedugták a fejüket, és ha valami logikus fordulat került volna véletlenül a történetbe, azt gyorsan átírték. Nehogy még értelmezhető legyen ez az egész!

Az ember kapkodta a fejét tucatnyi alkalommal, ez most hogy is van? Az egysejtű, kőolajon élő lények napok alatt szuperintelligens többsejtűvé válnak a hiperevolúciónak köszönhetően? És az egyik embert burokba zárva életben tartják, mert pontosan tudják, milyen módon kell megfelelő életkörülményeket teremteni számára 100 méter mélyen pár napra, a szerencsétlen kutatóbúvárt meg csak úgy elpusztítják? És miért van az, hogy egyetlen árva monitoron figyeli a halálos támadást a főgonosz, aki a monitort kikapcsolva simán eltitkol mindent?

Sajnáltam szegény nézőt, aki próbálja értelmezni a látottakat, és esetleg egy árnyalattal kevesebbet tud a tenger élővilágáról, mint én. Nem vagyok tengerbiológus, de azért bizonyos dolgokkal tisztában vagyok, így aztán egyből rá tudnék mutatni pár durván nagy marhaságra. A kritikus szakasza a filmnek az, amikor a három főhös egy tengeralattjáróban kuksolva próbálja megoldani a nagy kérdéseket, és nagyjából olyan értetlenül néztek általában, mint én...

Azért furcsa ez az egész, mert végülis forgattak a tengeren, grafikát is bevetettek, szóval pénz is van a filmben- akár egy közepes, de nézhető horror vagy kalandfilm is lehetett volna a végeredmény. Ám ezzel szemben egy minősíthetetlen (pontosabban nagyon is minősíthető, de még mennyire!) baromság született az erőfeszítéseikből. Nem egyszerűen lapos, hanem direkt rossz, szerintem ez már szándékosan lett ennyire nézhetetlen. Ha komolyan gondolták, nagyon durva...

Ennek az egész morgásnak annyi a lényege, hogy nem kell minden, a tévében látott hülyeséggel foglalkozni. Van az a szint, ami még az "egynek elmegy" színvonal alá is lemegy nagyon mélyen. Semmit, de tényleg semmit nem érdemes komolyan venni ezekből: a tenger nagyon izgalmas, változatos, a tenger lehet veszélyes is, de nem így...

A Karácsony nem a legkönnyebb időszak, ha az ember élete párja búvár. Kivéve, ha az ajándékozó nem csak az életben, hanem víz alatt is társa- mert ekkor azért könnyebb mind a kettejüknek örömet okozó dolgot vásárolni.

Ha az első helyzetről beszélünk, akkor azért van bajban az ajándékozó, mert a búvárnak nem lehet csak úgy, meglepetésként felszerelést venni. Aki nem búvár, azt sem feltétlenül tudja, milyen van a másiknak, szóval lehet, hogy felesleges cuccokra adja ki a pénzt, netán olyasmire, ami a búvárnak nem szükséges, vagy más felszereléskonfigurációt használ és így tovább. Mivel esetenként komoly pénzekről van szó, a rossz választás nagyon félre tud menni. Ha mégis ilyesmiben gondolkodik valaki, kérdezze meg a másikat, kész.

Búváros könyvből magyar nyelven nincs olyan sok. Könnyen lehet, meg is van már az elérhető könyvek jelentős része, én is kaptam már másodpéldányt. Az antikvár könyvek terén kicsivel nagyobb a mozgástér, mert azok között több olyan is akad, ami a ma búvára számára ismeretlen, pedig kifejezetten érdekes művek. Magyar szerzőktől ott van a híres Z. Vincze-féle Ahol a cápa jár, Pásztor Ferenctől pedig A mélység mámora. A külföldieknél Cousteau vagy Hans Hass klasszikus könyveivel nehéz mellényúlni, ezek közül A csend világát vagy a Vadászok a tenger mélyént ajánlanám. Annak idején én is írtam egy búváros regényt, ami ekönyvként még mindig megvásárolható. És ha már itt tartunk: a hosszú utazásokra gondolva, amikor a repülő ülve jól jön az olvasnivaló, a könyvbarát búvárnak jó útitársa lehet egy einkes, tehát sokáig működő ekönyv-olvasó. Ja és ne feledjük, angol nyelven sokkal szélesebb a választék, külföldről rengeteg jó kis búváros könyvet lehet választani, bármilyen témában.

Aztán ott vannak a búváros képek, naptárak. Nagyon profi minőségű víz alatti képeket lehet vásárolni az interneten, akár magyar alkotók fotóit is, nagy méretben szinte minden búvár örül hasonlónak. Pláne ha tudjuk, nagyjából milyen merüléseket szeret az a búvár: roncsos, barlangos, cápás vagy delfines képek közül is lehet válogatni például Tökölyi Csaba alkotásaiból. A naptár pedig természetesen mindig aktuális. A kis apróságok közé tartozhat még egy cápás vagy teknősös, netán búváruszony formájú pendrive, de az igazi búvár nem lelkes, ha tengerből származó, egy élőlény élete árán készült ajándéktárgyat kap, például korall karkötőt.

Talán elsőre meglepő lehet egy olyan ajándék, amit nem a búvár kap, mégis ő is nagyon örül neki. Ám van ilyen! Mindenki nagyon lelkessé válik, ha nem búvárkodó párja ki szeretné próbálni a merülést- ha ilyen vállalással áll elő valaki, biztos lehet benne, emlékezetessé válik a karácsony. És persze ha tényleg megszereti a víz alatti világot, végül mind a ketten egyformán nyertesek lesznek...

Ha már mind a két fél búvár, elvileg pofonegyszerű a megoldás: egy közös út igazi adu ász. Sajnos azonban nem olyan egyszerű a történet, mert kevesen adhatnak csak úgy többszázezer forintos ajándékot két főre karácsonyra. De azért van ezen a téren kompromisszum! Keressünk olyan úti célt, ahova olcsón ki lehet fogni repjegyet, és szinte egész évben érdemes oda elutazni búvárkodni, akár egy hétnél rövidebb időre is. Csak a példa kedvéért: ilyen lehet Brüsszel a hatalmas Nemo33 medencével, vagy például Ciprus, Málta, esetleg Nápoly, Róma. Utóbbiaknál figyeljünk arra, hogy a fapados repjegy mellé feladós poggyászt is vegyünk, mert kelleni fog a búvárcucchoz!

Közös programnak pedig ott van még az együtt végzett továbbképző búvártanfolyam. Ha nincs még nitrox vagy haladó búvári képesítés, be lehet iratkozni, és ez is mind a két érintettnek örömet okozhat.

Nyilván nem kötelező ragaszkodni mereven a búváros ajándékhoz, ráadásul nem is arról kell szólnia az ünnepnek, hogy mennyit pénzt tud elszórni az ember. Ám ha van rá lehetőség is, alkalom is, és tudunk értelmesen választani, akkor azért van mozgástér az olcsó, de kedves ajándéktól a lenyűgözőig. Remélem pár ötletet én is tudtam adni!

A Bahamák vizeibe rendszeresen túrát szervező Jim Abernethy már annyira ismeri az ott élő ragadozókat, hogy néhány állatnak nevet is adott. Az egyik méretes tigriscápa a Tarantino nevet kapta, aki meglehetősen közeli ismerőse már a rutinos búvárnak. Állítólag évekkel ezelőtt kerültek jó viszonyba, amikor a búvár egy horgot szedett ki a cápa szájából. És a becenév pedig úgy jött, hogy az állat pár alkalommal a búvárok kameráját kapta el és vitte kicsit odébb, így aztán pár másodpercen át ő filmezett, kvázi "rendezővé" lépett elő.

A tigriscápa egyébként kifejezetten veszélyes cápafajnak számít- nem úgy általában, mert azért nem túl gyakoriak az általuk elkövetett támadások, hanem a többi cápával összehasonlítva számít viszonylag veszélyesebbnek. Ez nem meglepő, hiszen hatalmasra megnövő ragadozóról van szó, Tarantino több, mint négy méter hosszú.

Ám a felvételek tanúsága szerint a búvárok biztonsággal merülhetnek akár a közvetlen közelükben is. Persze Abernethy tapasztalata pótolhatatlan, így aztán vendégeinek tiltja, hogy így próbáljanak bizalmaskodni egy tigriscápával. Ám azt hiszem, ők nem is vágynak hasonló élményre, inkább csak rácsodálkoznak ott a helyszínen, milyen is egy barátságos cicázás egy érdeklődő példánnyal...

Van, aki szerint túl veszélyes ez a fajta cápás merültetés. Én nem tudok állást foglalni, erre az élményre pont nem vágyok, de meg tudom érteni, aki lázba jön ezeknek a különleges állatoknak a közelségében. Nem akármilyen kaland lehet...