Big Blue Búvár Blog

Erősen vastagodik a jég az elmúlt napok hideg időjárásának köszönhetően, aminek örülnek azok, akik a befagyott tavak felszínén sportolnának- és azok is, akik inkább a jég alatt néznének szét.

A jég alá merülés elég őrült dolog, valljuk be. Az ember józan esze tiltakozik ellene: oda megyünk, amitől mindenki retteg. A jéghideg víz kicsit sem barátságos közeg, és nem olyan könnyű kiugrani a jégpáncél alól- mondjuk ki, inkább lehetetlen, ha nem vagyunk a jó helyen. Sokkal hosszasabb előkészületet igényel egy ilyen merülés, mint ha csak búvárkodni indulnánk egy tóban!

Egyrészt megfelelő felszerelést kell előkészíteni, általában két, fagymentes légzőautomatát szerelünk fel, mert kell a biztonsági tartalék. Nagy hidegben ugyanis a nyomáscsökkentő elfagyhat, ami nem szerencsés, gyorsan elszökhet a levegő. A ruha is vagy vastag neoprén kell hogy legyen, vagy inkább a jobban szigetelő de jóval drágább szárazruha. És az arcunk még úgy is szinte megfagy, amint egy pillanatra víz éri. A maszk ugyanis nem takarja teljesen, tehát a merülés az első másodperctől egészen másféle élmény, mint nyáron. Ha kicsit is elhanyagoljuk a megfelelő beöltözést és szivárogni kezd a ruhába a jéghideg víz, azt mindenki megemlegeti... 

És ez még mindig nem elég. Egyrészt ha elég vastag a jég, hogy megállhassunk rajta, akkor ahhoz is túl vastag, hogy könnyen léket vághassunk. Láncfűrésszel vagy más eszközzel kell valahogy elegendő méretű léket kialakítani. És ez csak egyetlen kijárat a felszínre, szükség van kötélre is, hogy oda visszataláljunk, miután úszkáltunk pár percet. Villámgyorsan szem elől lehet téveszteni ugyanis a felszínre vezető léket, és onnantól kezdve a tájékozódás szinte lehetetlen, mert mindenhol csak a kőkemény jeget látjuk a fejünk felett. Nem árt, ha van baj esetére biztosító búvár, segítő is.

Szóval ezekért a 30-40 perces tavi merülésekért olyan iszonyúan nagy energiákat mozgosítunk, amit normál esetben nagyon sajnálnánk. És mit kapunk cserébe? A jég alatt sokkal sötétebb van, mint gondolnánk, minden sötétzöldben vagy sötétkékben játszik. Az állatok többnyire elbújnak, alig van mozgás. Az egyetlen, ami sokkal jobb, mint nyáron, az a látótávolság, ugyanis a víz maximum a búvárok mozgásától kavarodik fel. Persze élmény az is, amikor a felszínhez úszunk, megtapogatjuk a kemény jeget, figyeljük, ahogy a kilélegzett levegőbuborékok vándorolnak felettünk.

Ez nem egy hétköznapi élmény- semmilyen szempontból. Kaland, kihívás? Kinek hogy. Az ember gyakran úgy van vele, egyszer az életben minden kényelmetlenség ellenére bevállalja. Hogy megéri-e? Szerintem igen, mint annyi minden más izgalmas merülés. Egy másféle arcát ismerjük meg a búvárkodásnak, és ha az ember ésszel szervez, biztonságos is, meg sem fagyunk utána.

Ez a kulcsszó: az ész. Aki felelőtlen, az a világ legegyszerűbb merülőhelyén is életveszélybe sodorja magát, aki felkészül és határain belül marad, az a jég alatt is elboldogul. Hát ez a határvonal választja el az én felfogásom szerint a jó búvárt és a rossz búvárt. Az ember lehet őrült, de ne legyen bolond. A jég alatti merülés remekül illusztrálja, mi a kettő közt a különbség...

Egy floridai búvár egészen sajátos módon szenvedett sérülést egy cápának köszönhetően.

Az Egyesült Államokban a szigonyos vadászat sokak kedvtelése, arrafelé ez nem számít a teljesen tiltott dolgok közé. Az viszont már régóta ismert, hogy a kilőtt, vérző halak mágnesként vonzzák a közelben ólálkodó cápákat, akik a könnyű zsákmánytól bevadulva akár veszélyesek is lehetnek.

A Jupiter közében merülő, rutinos búvár olyan túrákat is vezet, amikor cápákat etetnek. De ezúttal nem ez volt a cél, egyszerűen csak kilőtt egy halat. A szigonyos vadászok szigonyának végén kötél van, ugyanis a meglőtt hal időnként még tovább tudna úszni, ezzel húzzák magukhoz közelebb a prédát a búvárok. Most is csak ennyi történt, a búvár a vékony kötelet fogta éppen, amikor felbukkant egy nagy bikacápa, elkapta a halat, majd villámgyorsan elindult vele a búvártól távolodva. A férfi azt vette észre, a kötél lekapta a kesztyűjét, majd fájdalmat érzett, és látta, két ujjpercét is letépte a rátekeredett kötél. A felszínre ment, ám a kórházban nem sikerült visszavarrni a sérült testrészt.

Az amerikai búvárfórumokon mindenki jobbulást kívánt a búvárnak, de egyből vita tört ki, a cápák viselkedése mennyiben változik meg az etetések hatására. Vajon ezért ólálkodnak a búvárok közelében? Észlelik-e, ha valaki szigonnyal lövöldöz, igyekeznek-e gyorsan lecsapni a könnyű prédára? Ez nehéz kérdés, de az biztos, hogy a szigonnyal vadászók nem csak a halakat veszélyeztetik, hanem saját magukat is. 

Az érintett cég honlapján bőven vannak képek sikeres szigonyos vadászatokról. Nyilván előfordul, hogy valaki számára nagy élmény megélni a cserkészés és elejtés kalandját, ám érdemes arra is gondolni, a víz alatt mindenki kerülhet bajba- az is, aki egy pillanattal előtte még a vadász volt. A cápa most teljesen vétlen volt, hiszen a sérülést csak közvetve okozta, ám a lényegen ez alig változtat: a mélyben nem az ember a csúcsragadozó, és ezt sose szabad elfelejteni.

A Párizsban egy újság szerkesztőségére támadó terroristák tette felháborította az egész világot. Izraelben sajnos sokkal gyakoribbak a minden oldalon áldozatot szedő incidensek, és ezért arrafelé már a víz alatt is felkészülnek a rossz szándékú behatolókra.

A haditengerészet amerikai és európai cégek bevonásával egy különleges víz alatti védővonalat épít ki a libanoni határon, ahol szonárok bevetésével folyamatosan figyelni fogják a mozgást. Attól tartanak ugyanis, hogy a Hezbollah a tenger felszíne alatt úszó harcosokat küld az országba, akik fegyvereket csempésznek be oda. Így minden búvárt és víz alatti járművet meg fognak figyelni az érintett területen- ám természetesen azt titokban tartják, pontosan hol lesznek az eszközök.

Hasonló mélységi védővonal már létezik a Gázai övezetnél is, és állítólag már Hamasz kommandót elcsíptek a segítségével. Júliusban történtek az esetek, amikor a szárazföldi és a légi egységek már akkor ott voltak az érintett helyszínen, amikor a támadók még partra sem szálltak.

Háromféle támadással számolnak Izraelben: a magányos búvárok behatolhatnak az országba, és ott például robbanószerkezetet helyezhetnek el a partmenti létesítményeken. Több búvár egy járművel akár több és nagyobb fegyvert is magával tud vinni, de az is lehetséges, hogy távirányítású eszközökkel próbálnak támadni. Ám bárhogy is támadnának, ha idejében észlelik őket, gyorsan feltartóztathatók búvárok is, kilőhetők a járművek is.

Izrael más tengeri határát is védeni próbálják hasonló módon, például a Vörös-tengeren. Sok partszakaszot töltenek meg a nyaralók, akiknek fogalma sem lehet arról, hogy karnyújtásnyira tőlük a víz alatt milyen veszély leselkedhet rájuk. A víz mélyén nincs kerítés, máshogy kell felvenni a harcot a behatolókkal, és erre a folyamatosan megfigyelés és állandó jelenlét a megoldás. Ez komoly erőforrásokat igényel, ezért azonosítani kell a leginkább problémás helyszíneket: elsősorban az északi, Libanonnal határos partszakaszra koncentrálnak jelen pillanatban. Már tisztában vannak azzal, hogy a Hezbollah búvárokat is kiképzett, akik gyorsan alatt elérhetik Izrael területét a víz alatt, és pillanatok alatt a felszínen lehetnek, ha nem veszik észre őket a mélyben még időben.

Ezért fejlesztik az ilyen irányú képességeket az izraeli haditengerészetben. Talán egyszer eljön az idő, amikor a Közel-Keleten nem lesz szükség az állandó készültségre, de ma még minden kockázattal számolni kell.

Az ember azt hinné, a búvárfotózásban már nehéz igazán újat mutatni, ám időről időre leesik az állam, amikor a nemzetközi versenyek díjazott víz alatti fotóit látom. Az Ocean Art az egyik legrangosabb közülük, és ismét lenyűgözően izgalmas, kreatív képeket neveztek a versenyzők, akik több, mint 50 országot képviseltek.

A búvárfotós versenyeken több kategóriát meg szoktak hirdetni, egyrészt gépek szerint, mert a technikailag korlátozottabb mozgásterű kompaktokkal dolgozóknak külön versengést írnak ki, másrészt tematikailag, vannak nagylátószögű, makró, hideg vízi kategóriák- versenye válogatja, hol milyen. Apróságokról és nagyvadakról készült fotók igazán fantasztikus egyvelege egy ilyen seregszemle, ahol a díjazottak még a jók közül is kiemelkednek.

Az Ocean Art versenyen meghirdetett kategóriák legjobbjai közül mutatom be az én személyes kedvenceimet. Érdemes a teljes galériát végignézni, ahol nem csak a képekkel, de a képek születésének körülményeivel is meg lehet ismerkedni.

Best of Show és nagylátószög 1. hely - Ray Collins

Nagylátószög 2. hely - Gang Song

Nagylátószög 3. hely - Shane Gross

Nagylátószög 5. hely - Davide Lopresti

Makró 1. hely - Ron Watkins

Makró 4. hely - Amthony Berberian

Hideg vízben készült felvételek 1. hely - Lill Haugen

Hideg vízben készült felvételek 4. hely - Kaido Haagen

Portré 2. hely - Mario Odorisio

Portré 5. hely - Lill Haugen

Viselkedés 2. hely - Ilan Ben Tov

Kezdő DSLR 1. hely - So Yai Wai

Kompakt makró 3. hely - Fabio Galbiati

Kompakt viselkedés 2. hely - Jack Berthomier

Kompakt nagylátószög 1. hely - Arek Mszyca

Csigák 1. hely - Eduardo Acevedo Fernandez

Szupermakró 3. hely - Qing Lin

Most, hogy itt a tél, egy olyan, búváros rémfilmet kerestem elő, ami kissé szokatlan módon hidegebb vízben játszódik, és egy vérszomjas óriás tintahal szed benne áldozatokat. A Kraken: Tentacles of the Deep (Deadly Water címmel is forgalmazták) kizárólag tévében került bemutatásra, ami jelzi, nem a mozivászonhoz szabták az igényességet. Ettől még lehetne szórakoztató vagy érdekes, de egyik sem mondható el róla.

Elképzelem a főszereplő színész, Victoria Pratt arcát, amikor rájön, a víz alatti kalandfilm, amire aláírt, nem a Karib-tengeren játszódik, ahol mellékesen isteni merülések várnának rá bikiniben, hanem a trópusinak korántsem nevezhető Kanadában. Ez a néző számára is fájdalmas lehetne, hiszen Pratt kisasszony elsősorban hiányos ruhás képeivel vált ismertté.

A szokásos "realista" felfogást képviselve a főhősnő ötvözi magában egy fotómodell és egy magasan képzett tengeri régész legjobb tulajdonságait. Hétköznapi dolog az ilyesmi, minden nap láthatunk hasonlót. Hasonló adottságú bikinimodell az asszisztense, és mind a ketten profi búvárok, természetesen.

A céljuk elvileg az, hogy egy roppant értékes trójai műkincset hozzanak fel egy elveszett hajó roncsából, de dolgukat mindenféle ellenfelek nehezítik: egyrészt a már említett tintahal-szörny, másrészt pedig egy kíméletet nem ismerő gonosztevő műkincsnepper és annak bűnbandája. A tudósokhoz egy helyi férfi csatlakozik, aki a tengeri rémek szakértője, és elég jóképű ahhoz, hogy elrabolja főhősnőnk szívét.

Számos jelenetben fröcsköl a vér, még szigonypuskás víz alatti lövöldözést is sikerült beleírni a forgatókönyvbe, ha már a tintahal mészárosmunkája nem elegendő a feszültség fenntartásához. Mert ez a kraken olyan, mint minden rendes, becsületes kraken, csápjaival mélybe rántja az embereket, ahol ízekre szedi kétségbesetten kapálózó áldozatait iszonyatos agyaraival.

Akár kis büszkeséget is érezhetnénk, mi, magyarok, hiszen a 2006-os film rendezője Tibor Takács, de aki végigüli ezt a másfél órát, az vélhetően a stáb tagjainak személyére a legkevésbé kíváncsi. Maximum a gagyi speciális effektusok és grafikák készítője lehet érdekes, mert hasonló filmben vele biztosan nem dolgoznék.

A lányok szerencsére a kanadai körülmények ellenére sokat vannak bikiniben, legalább a felszínen. Ám a hideg vízben sajnos a körülményekhez megfelelőbb ormótlan, egész testet befedő ún. szárazruhában búvárkodnak, ami kicsit sem csábos.

Nyilván érezték ezt a készítők is, ezért ellensúlyozták ezt a felszínen viselt lazább öltözékekkel. A bikinifelsők viszont a történetvezetés hiányosságait sem tudták elfedni. Az IMDb-n kapott szerény 3,7 pont jelzi, hogy a nézők többségének sem tetszett a közhelyes rémfilm. Mi, búvárok pedig különösen sok megmosolyogtató dolgot láthatunk benne- ha ilyen szemmel nézzük, akár még valamilyen szinten szórakoztató is lehet.

Tíz éve, 2004 decemberében volt a rengeteg ember életét követelő szökőár az Indiai-óceánon, ami Thaiföldön, Indonéziában, Srí Lankán okozta a legnagyobb pusztítást. Nem csak helyiek, nagyon sok nyaraló is áldozatul esett a földrengés után elinduló hullámnak, ami a parton több méteresre megnőve mindent és mindenkit magával sodort.

Érkeztek tragikus és szerencsésen végződött beszámolók a parton levő emberekről, ám akadtak, akik azon a végzetes napon kinn voltak a tengeren- sőt, a tenger mélyén. Meglepő módon a felszín alatt lényegesen jobbak a túlélései esélyek, hiszen a szökőár csak átzúg rájtuk, több méteressé a partra érve növekszik.

Egy évtized után szólalt meg egy izraeli búvár, akire a mélyben csapott le a szökőár. A haaretz.com oldalon megjelent beszámoló szerint Yossi Hanson nyaralni érkezett barátnőjével Thaiföldre, Phi Phi szigetre. Családja terroristáktól, illetve magától a búvárkodástól féltette, de arra senki nem számított, ami bekövetkezett. 

Három hétre tervezett nyaralásukba minden belefért volna, a lazítás a tengerparton is, ám mégis úgy döntöttek, egyből az érkezés másnapján kihajóznak egy bázissal merülni. Ez később életmentő döntésnek bizonyult. Nem megérzés sugallta, egyszerűen csak így alakult, hiszen semmi előjele nem volt annak, ami pár órával később lecsapott.

A szigetet maguk mögött hagyva megálltak egy merülőhelyen, ahol a vezetőt követve gyönyörködtek a halakban és a színes korallokban. Éppen egy keskeny átjáró fele úsztak, amikor óriási erő ragadta magával a búvárokat. Yossi nehezen leírhatónak mondja az érzést, ahogy a láthatatlan valami minden küzdés ellenére tolta vissza őt, aztán le és fel. A bajba került búvár egyből barátnőjét kereste, aki sikeresen elkapott egy kötelet, ami a bója alatt lógott, mert tudta, ha túl gyorsan a felszínre dobja a víz, súlyosan megsérülhet. Ám a két búvár bárhogy kapaszkodott, nem lehetett a víz erejével mit kezdeni: az áramlás a lány maszkját és reduktorát is kitépte, majd hamarosan a felszínen találták magukat.

Odafenn a két vizet köpködő, rémült és teljesen összezavarodott búvár azt vette észre, hogy ott minden nyugott, hajójuk a közelben teljesen nyugodtan várakozott. Képtelenek voltak megérteni, hogy történhetett ez, hiszen a mélyben úgy érezték, mintha mosógép dobja forgatta volna meg őket. Később értették meg, a szökőár a tengeren tovaterjedve a felszínen csak kis hullámot okoz. A mélyben jobban érezhető az ereje, de pusztítóvá a parton válik.

A hajón az egész egy kellemetlen kalandnak tűnt, de arról fogalmuk sem volt, milyen tragédia zajlott a parton. Amikor a szigetre visszamentek, látták a rengeteg hulladékot a tengerben, a lerombolt a szállodákat, a mindent eluraló káoszt. És ott voltak az áldozatok, akik nem voltak olyan szerencsések, mint a tengeren levő búvárok.

Ám nem volt hová menni, nem volt hol aludni, így a hajón maradtak mindannyian. Többek szerettei a parton voltak azon a napon, de képtelenség volt bárkivel kapcsolatot teremteni. Később a búvárbázis vezetője is megjelent, aki elmondta, több családtagját vesztette el a tragédiában, és akkor kezdték megérteni, mit okozott a szökőár.

Az izraeli páros csak később tudta értesíteni az otthon levő családtagokat, hogy jól vannak, de a káoszban a lány megsérült, pár napot kórházban kellett töltenie. Ezreket kellett ellátni, a falak tele voltak az eltűntek képeivel, akikről hírt szerettek volna kapni a családtagok, ám ahogy teltek a napok, egyre csökkent a remény a megtalálásukra.

Manapság Yossi Hasson pszichológusként dolgozik, és még mindig kísértik azoknak a napoknak a történései. Előtte is tudta, hogy sorsa mennyire kiszámíthatatlan, de akkor és ott élesben élte meg, mennyire igaz a közhely, hogy az a helyzet, ami körülvesz, csak ideiglenes, és bármikor megváltozhat. Kis döntéseink is egészen új uthat szabhatnak az életünknek, ráadásul gyakran úgy, hogy nem is tudjuk, mekkora jelentősége lesz a későbbiekben például annak, hogy felszállunk-e egy hajóra vagy sem.

A kaszkadőrök helyett általában maga az amerikai sztár szerepel filmjei akciódús jeleneteiben, és mivel a Mission: Impossible soron következő folytatásában merülnie is kell, Tom Cruise a forgatási szünetben elment búvárkodni egy kicsit.

A Kajmán-szigeteken nyaralva fizetett be pár merülésre, és nyilván a többi turista meghökkenve fedezte fel az ismerős arcot a fedélzeten. Ám a beszámolók szerint vidám hangulatban telt az idő, a közvetlen hollywoodi sztárral még jól el is viccelődött a búvárhajó kapitánya, aki egy Top Gun sapkát választott a jeles vendég tiszteletére.

Az 52 éves Cruise már az ötödik epizódját forgatja a világszerte sikeres akciófilm-sorozatnak. A szuperügynököt alakító színész számtalan pörgős jelenetben szerepelt már a forgatások során, ezúttal lesz víz alatti akció is. Cruise mellett több sztár is szerepel az év végén mozikba kerülő filmben, játszik benne Paula Patton, Jeremy Renner, Simon Pegg vagy Alec Baldwin.

Színésztársai már tudják jól, Cruise minden vagányságban benne van. Emily Blunt elmondása szerint egyszer Dubajban felülhettek a világ leggyorsabb hullámvasútjára, ami 4,9 másodperc alatt gyorsul 240-ra. Ám senki nem sikoltozott, mindenki szimplán halálra rémült- kivéve Cruise-t, aki azt mondta, ez így nem kihívás, legközelebb csináljuk biztonsági öv nélkül... A Dubajban töltött időt is kihasználta merülésre Cruise, egy helyi akváriumban nézett szét a cápák közt.

Kiderül, a filmben lesz-e majd merülőtársa a színésznek a kollegái közül, de a Kajmán-szigeteken vele búvárkodóknak már lehet egy nagyon értékes bejegyzésük a merülési naplójukban.

Szeretjük mi a homokban nézelődést, az apró halacskák, rákocskák felkutatását a korallágak vagy kövek között, de azért az egy bizsergető érzés, amikor felbukkan valami nagyvad a víz alatt.

A felszín alatt látható nagyobb testű élőlények többsége csúcsragadozónak mondható. A planktont evő, így emberre alapvetően ártalmatlan bálnák, mantaráják, cetcápák vagy óriáscápák inkább kivételszámba mennek. (Bár ártalmatlanságukat azért kezeljük úgy ezeknek is, hogy harapni ugyan nem harapnak még véletlenül se, de óriási tömegüknél fogva egyetlen uszonycsapással kiüthetnek bárkit.)

Bizony a sokak által annyira szeretett palackorrú delfinek is ragadozók, akik félelmetes ügyességgel szerzik meg táplálékukat. A hírhedt nagy fehér cápák, tigriscápák, bikacápák esetében is nyilvánvaló, hogy szerzik meg a betevő falatot. Szintén nem kell bizonygatni, miért kell félnie más állatoknak a kardszárnyú delfinektől, krokodiloktól, de falánk vadászok a nagyobb sügérek, vitorláshalak is. Minden élőhelynek megvannak a csúcsragadozói, és ez bizony még a mi édesvizeinkre is igaz, hiszen az ezekben élő harcsák sok halat elejtenek.

Apropó, harcsák. Amikor víz alatti "nagyvadak" kerülnek szóba, sokaknak nem jutnak eszébe ezek, pedig elhiheti nekem bárki, amikor merülés közben a rossz látótávolságú vízben szinte a semmiből felbukkan egy termetes harcsa, akkor bizony ugyanúgy meglepődik a búvár, mint ha a tengerben cápát látna. A harcsák akár kétméteresre is megnőhetnek- igen, nagyobbak, mint egy ember. 

Azért a búvárok többségénél nagytestű élőlényekről beszélgetve mantákról, delfinekről, cápákról szóló sztorik kerülnek elő. Ami persze nem baj, ilyenek vagyunk. A minap pont egy olyan látványos összeállításba futottam bele, ami egy nálam jóval szerencsésebb búvár 2014-es élményeinek rövidke összegzése, számtalan izgalmas élőlénnyel. Persze ehhez olyan helyekre kellett elmennie, mint Dél-Afrika, Fiji, Tonga, Ausztrália vagy Indonézia- pechünkre ritka az, hogy egy helyen találhatnánk meg minden ilyen nagyvadat.

Az amerikai katonai búvárok megadják a módját az új parancsnok beiktatásának: a mélyben zajlott le a ceremónia.

A Csendes-óceán térségében végeznek víz alatti felderítési, mentési, támadó feladatokat a hadsereg 7th Engineer Dive Detachment egységének tagjai. Robert J. Meyer százados parancsnoksága alatt vettek részt bevetésen a búvárkatonák Hawaiitól Alaszkán át Kambodzsáig, ám a parancsnokot két év után Troy F. Davidson százados váltja. 

Mint azt filmekben is láthattuk, az Egyesült Államok hadseregében az ilyen ünnepélyes ceremóniáknak megadják a módját. Megilleti a tisztelet a sikeresen szolgáló, jól helytálló katonát, és fegyelmezetten, az egység legjobb arcát mutatva üdvözlik az új parancsnokot is. Ezúttal úgy döntöttek, a parancsnokság jelképes átadását a víz alatt bonyolítják le egy medence mélyén. 

A régi és az új parancsnok mellett az egység egy tisztje és tiszthelyettese merült a víz alá, míg a többi katona, a barátok és a családtagok a felszínen várakoztak. Meyer százados köszönetet mondott a minden helyzetben jól dolgozó búvároknak. Utódja pedig egy régi búvárhagyományt felelevenítve, búvárfelszerelését levéve egy levegővel úszott át a medencén, hogy a felszínen átvegye a parancsnokságot, és üdvözölje a mostantól vele szolgáló katonákat.

Orosz búvárok új mélységi rekordot értek el az Antarktisz vizeiben. Bár a merülés sikeres volt, nem kevés kihívással kellett szembenézniük.

Az Antarctica 100 nevet kapott expedíció során az Antarktisz egyik működő vulkánjának kráterében merültek alá. A kaland csak a rekordról szólt, tudományos célokat is szolgált, és felszereléseket is teszteltek a víz alatt.

A csapat Argentínában szállt hajóra, Ushuaiából indultak a Déli-Shetland-szigetek felé. A Csalódás-sziget biztonságos kikötőhelynek számít, mert védett öblét egy nagy félkörként ölelik körbe a sziklák: ez gyakorlatilag egy vulkán calderája. Ám olyan heves viharok nehezítették az utat, hogy tulajdonképpen csak 8 óra maradt a merülés végrehajtására.

A cél, mint az a névből is következik, 100 méteres mélység elérése volt. Majdnem sikerrel is jártak, 97 méterig jutottak a búvárok. Ez azért nagy szó, mert az Antarktisz közelében 20 méternél mélyebbre még soha senki nem ment, ehhez képest most két mély merülésre is sor került, a 97 méteres mellett egy 45 méteres mélységűt is sikerrel végrehajtottak.

A fenéken öt percet tölthettek a búvárok, ami elég volt a szükséges tesztek végrehajtására és a mintavételre. A víz hőmérséklete -3 fok volt, szóval megfelelő szigetelőképességű ruhára volt szükség, mert csak az emelkedés 71 percig tartott. A nagyobb mélységbe ereszkedő búvárokat társaik segítették, akik a tartalék légzőgázt vitték nekik. Ilyen merülésnél ugyanis többféle gázkeveréket használnak a különböző mélységekben.

A búvárok orosz fejlesztésű légzőautomatát és búvárkomputert teszteltek az extrém körülmények közt. Ez régi orosz módszernek is mondható, hiszen már a szovjet időkben szerették kipróbálni például az autóikat Szibéria jeges útjaitól az ország sivatagos részéig.

Ám azzal még nem volt vége a kalandoknak, hogy a merüléseket sikeresen végrehajtották, és minden búvár épségben a felszínre ért. Jéghegyek mezőjén kellett átnavigálniuk, ez a három nap volt a legnagyobb kihívás. Végül partot értek, és a csapat mind a tíz tagja hazatért Ororszországba. Talán a Guiness is a rekordok közé iktatja a 97 méteres merülést, de a búvárok állítólag büszkébbek arra, hogy a Jacques-Yves Cousteau által alapított búvár világszövetség, a CMAS már elismerte teljesítményüket.