Big Blue Búvár Blog

Tobago szigete közelében fedeztek fel egy holland hajót, ami egy fontos csata során került a tenger mélyére.

Valljuk be, a Karib-tenger szigeteinek történelméről vajmi keveset tudunk. Információink egy jelentős része kétes hitelességű kalózos filmekből vagy számítógépes játékokból származik. Ám ezekből is jórészt csak annyit szűrtünk le, hogy a spanyolok megjelenése után a többi nemzet képviselői is részt akartak maguknak az Újvilág javaiból, és gyakran összecsaptak. Sokszor cseréltek gazdát a szigetek, amelyek mai kultúrájában is tetten érhető, éppen melyik európai ország birtokolta őket a leghosszabb időn át.

A helyiek számára pedig az olyan ütközetek is fontos pillanatnak számítanak a történelmükben, amikről mi egyáltalán nem hallottunk. Tobago a 17. század második felében néhány éven át holland kézben volt, de a korábban itt megtelepedő franciák nagyon szerették volna újból megkaparintani a szigetet, így hajóhadat küldtek a meghódítására. Noha a világtörténelem sok más tengeri csatája mellett kevés szó esik róla, akkoriban ez komoly összecsapás volt, jópár hajó veszett oda az ütközetben.

A most megtalált hajó, a Huis de Kreuningen is ekkor süllyedt el: egészen pontosan 1677. március 3-án. Mindenképpen jelentős felfedezésnek számít, ezért gondos feltárás következik majd. A munkát az University of Connecticut professzora, Kroum Batchvarov vezette, aki a 17. századi hajóépítés területén komoly szaktekintélynek számít. Szükség is van a hozzáértésre, hiszen több évszázad távlatából már nem számíthatnak egyben maradt fa hajótestre, a kisebb alkatrészekből, az előkerült tárgyakból kell arra következtetni, mire bukkantak.

A régi hajóépítők tervrajzai már nincsenek meg, így aztán a tenger mélyén felfedezett roncsok maguk azok, amikből tanulni lehet a korszak hajóiról. Azt lehet tudni, hogy a mai szemmel meglepően kicsi hajókon igencsak nagy számú legénység szolgált. A Huis de Kreuningen a holland flotta nagynak számító hajója volt. Valamivel rövidebb volt 40 méternél, ám 129 embert szállított a fedélzetén. A franciák legnagyobb hajója, a Glorieux több ágyúval rendelkezett és kétszer annyi tengerész szolgált rajta, ám a holland kapitány bátran harcolt a végsőkig, és végül maga pusztította el hajóját, hogy az ne kerüljön az ellenség kezére. Hamarosan a franciák zászlóshajója is követte a hullámsírba. Noha a hollandok komoly veszteségeket szenvedtek, mégis sikeresen verték vissza a franciák partraszállási kísérletét.

A hollandok sikere viszont nem volt hosszú életű, a franciák pár hónap múlva megerősített flottával tértek vissza. A későbbiekben még többször gazdát cserélt a sziget, sőt, az egész Karib-térség egyik legviharosabb sorsú helye Tobago: az európaiak 1498-as megjelenése után több, mint 30 alkalommal cserélt gazdát! A hollandok és a franciák mellett a spanyolok is birtokolták, majd a leghosszabb időn át brit fennhatóság alatt állt, egészen az 1962-es függetlenségig, amikor létrejött a Trinidad és Tobago Köztársaság.

A zűrzavaros történelem ismeretében nem meglepő, hogy a búvárrégészek számára roppant vonzó helyszín a Karib-tenger, ahol ráadásul még a víz is kellemesen meleg. A helyi kormányzatok pedig szívesen dolgoznak együtt a külföldi szakértőkkel, így mindenki számára előnyös projekteket hozhatnak tető alá. A régészek fontos felfedezéseket tehetnek, míg a szigetek saját történelmük fontos mozzanatairól tudhatnak meg többet, és a kulturális örökségük védelméről, bemutatásáról is gondoskodhatnak, nem kincsvadászok marakodnak a leleteken. A mostani feltárásból származó tárgyakat is Tobagón állítják majd ki, és bőven lesz miből válogatni, mert a 17. századi holland eszközök mellett például több ágyú is előkerült.

Minden bizonnyal nem ez az utolsó felfedezett hajómaradvány a Karib-tengeren, és hála ezeknek, nem csak a szigeteken élők, hanem mi is tanulhatunk egy kicsit ennek a térségnek a zűrzavaros történelméről.

Meglepő, de még a Vörös-tenger egyiptomi szakaszán is akadnak könnyen elérhető, mégis alig ismert roncsok. Egyszerűen vannak tipikus útvonalak tipikus merülőhelyekkel, és amik ezekbe nem férnek bele, mintha nem is léteznének.

Jó példa erre az SS Turkia nevű hajó maradványa. A hajót 1910-ben bocsátották vízre Angliában, és Livorno néven állították szolgálatba. A 91 méter hosszú teherszállító többek között az Adrián is gyakori vendég volt, Trieszt kikötőjében megfordult, így aztán mondhatjuk, a magyar búvárokat ebből a szempontból is érdekelhetné, hiszen gyakran járt a "szomszédban". Később aztán gazdát cserélt, görögök birtokába került, ekkor kapta a Turkia nevet.

1941 májusában New Yorkból indult el utolsó útjára, Pireusz felé. Ám a kormányzat által megrendelt robbanóanyagok, gumiabroncsok, járművek és fegyverek soha nem értek el Görögországba. Felmerülhet a kérdés, mit keresett a Vörös-tengeren a hajó, hiszen a legrövidebb út a Földközi-tengeren át vezetett volna- nos, a háború már javában dúlt Európában, és a Gibraltári-szoros lezárása miatt Afrika megkerülésével a Szuezi-csatornán át kellett volna eljutnia úti céljáig.

Az elsüllyedéséhez viszont a háborúnak nem volt köze: a beszámolók szerint május közepén tűz ütött ki a raktérben, és a legénység a sorsára hagyta a Turkiát. A szállított robbanószerek pedig a tenger fenekére juttatták a hajót, ami sekély vízben, gyakorlatilag egyben maradva nyugodott háborítatlanul évtizedekig.

Egy angol búvár, Peter Collings volt az, aki ráakadt a roncsra 2006-ban. Ő azt tűzte ki célként, hogy az egyiptomi vizekben nyugvó, de még meg nem talált hajók maradványaiból mind többet felkutasson, és amikor olvasott a Turkia sorsáról, egyből nekilátott az informálódásnak. A Szuezi-öböl északi részére még véletlenül sem kalandoznak el a búvárhajók, így igényelt némi szervezést az expedíció. A helyben dolgozó halászok, akik általában számon tartják, hol akad el a mélyben a hálójuk, tippet tudtak adni, merre érdemes keresni, és a búvárok sikerrel is jártak.

A hajó merülése egyszerű, mert a legmélyebb pontja is csak 24 méteres mélységben van, de már 10 méteren elérhető a felső része. Hatalmas halrajok élnek körülötte, sok lágykorall nő rajta, a raktérben máig ott vannak a szállított dolgok, be lehet úszni a nagy terekbe, és az áramlás sem jellemző- szóval szinte minden együtt van ahhoz, hogy népszerű merülőhely legyen. Bár a látótávolság a Szuezi-öbölben gyengébb, mint délebbre, azért még ez is elfogadható lenne.

A probléma az, hogy ez a pont már tényleg kiesik a szafarihajók útvonalából. Ráadásul igen forgalmas hajózási útvonal van a közelben, nem sokan vállalják azokat a nehézségeket és a hosszú hajóutat, ami az eléréséhez szükséges. Így aztán valószínűleg a jövőben is csak az Egyiptomban merülő búvárok töredéke nézheti meg saját szemével a Turkia maradványait. A többieknek maradnak a képek és a videók...

A meglehetősen komolytalan búváros filmek közül is "kiemelkedik" a Bimini Code nevezetű alkotás, ami valamiféle krimi-akciófilm. A történet igazság szerint nehezen megfejthető, két vagány fiatal csaj akar kiszabadítani egy eltűnt gyereket egy víz alatti bázisról, miközben ellenséges búvárokkal hadakoznak. Nyilván a kulcs az volt a főszereplők válogatásánál, hogy jól álljon a bikini, és ebben nincs is hiba, a nyolcvanas években divatos vékonyabb lányokat kerestek és találtak. (Esetleg a Bikini Code cím szerencsésebb lett volna, és többet elárult volna a film lényegi mondanivalójáról.)

A főgonosz egy Madame X nevű nő, aki nem csak emberrablással foglalkozik, de drogcsempészettel is, és mellékesen a maják titkos varázserejű kövét is fel akarja kutatni- naná, hogy a búvárboltot üzemeltető rendes lányok meg akarják hiúsítani őrülten gonosz terveit.

Láttam már víz alatti játszódó blőd filmecskéket, de ami igazán szórakoztató ebben a mesterműben, az a folyamatos csacsogás a mélyben. A beszéd a légzőautomatával a szájban egyáltalán nem olyan sima ügy, ehhez speciális kütyük kellenének. A Bimini Code esetében nem költöttek ilyen csacskaságokra, megoldották utószinkronnal a folyamatos társalgás illúzióját. 

Ha másra nem is jó ez a film, arra biztosan, hogy az embert elrettentse a beszélgetést lehetővé tevő búvárfelszerelésektől. Atyaisten, ha ilyen okosságokat duruzsolnának a fülembe még merülés közben is! Azt kell mondjam, a Bimini Code igenis fontos alkotás, mert rávilágíthat az ilyen problémákra.

Egy tökéletes világban még a rossz filmeknek is megvan a maguk haszna... Egyébként maguk a készítők is érezhették, hogy nem sikeredett maradandó alkotást tető alá hozni, mert mozikba soha nem került a film, csak videón forgalmazták. Sajnos nem könnyű ráakadni manapság, pedig a furcsa búvárfilmek rajongói bizonyára remekül szórakoznának rajta.

A tengerben néha teljesen váratlan helyzettel szembesül az ember. Számunkra idegen közeg ez, aminek időnként csak sejtjük a szabályait, de nem számíthatunk ki mindent előre pontosan.

Az egyik igen híres felvételen egy nő látható, aki együtt úszik egy csapatnyi gömbölyűfejű delfinnel (pilot whale), amikor váratlanul az egyik nagy testű állat megragadja a lábánál fogva és magával ragadja a mélybe. A kamerát kezelő búvár teljesen tehetetlenül nézi a rémisztő jelenetet, amikor odalenn az életéért küzd az ember, akinek lábát még mindig fogja az állat- ám meglepő módon a delfin elindul a felszín felé, magával vonszolva a nőt, majd elengedi.

Még csak nem is vérzik a lába a búvárnak, tehát vélhetően gyengéden fogta meg őt az állat. Hogy mi történt pontosan? Ha támadni akar akkor ilyen könnyen nem mond le a zsákmányról a delfin. Olvastam egy verziót, ami szerint az állat játszani szeretett volna, és amikor rájött, az ember ott a mélyben nem élvezi a mókát hanem fuldoklik, visszavitte a felszínre.

Ismét egy eset, ami azt bizonyítja, a tenger mélyén sokféle kalandba keveredhet az ember. Ez éppenséggel szerencsésen végződött, és pontos magyarázatot ennyi év után sem tud senki adni a történtekre. Úsztam már ilyen állatokkal, és utólag persze eszembe jutott ez a felvétel is. Igaz, nem voltunk ennyire közel, és nem is akartuk üldözni őket, de... Az tény, hogy egy 5-6 méteres jószággal szemben semmi esélye nincs egy embernek.

Valóban mázlisták vagyunk, hogy merüléseink messze túlnyomó részében a szebbik arcát mutatja nekünk a tenger élővilága. Ám nem árt, ha észben tartjuk, lehetne ez másképp is, és ennek megfelelő óvatosággal viselkedünk minden helyzetben.

Szerencsés helyzetben vannak az USA napfényes tagállamának búvárai, mert nem kell beérniük a tenger által kínált (időnként igazán érdekes vagy kincsekkel kecsegtető) merülési lehetőségekkel, búvárkodhatnak édesvizekben is. Ebből is akad többféle: a kristálytiszta vizű, de mély és veszélyes barlangok mellett ott van például a Crystal River, aminek meleg vize lubickoló manátikat vonz. A számtalan melegvízű forrásnak is sajátos élővilága van.

Az itteni merülés könnyű és élménygazdag, rengeteg turistát vonz. Nem csoda, hiszen a barátságos manátik közelségébe kerülni óriási élmény. Ám ezen túl teknősök, édesvízi halak, sajátos növényvilág is várnak azokra, akik maszkkal a fejükön szétnéznek a felszín alatt.

Azok számára, akik nem olyan szerencsések hogy Floridában búvárkodhassanak, betekintést ad a folyók és melegvizes források élővilágába ez a nagyon szép kisfilm. Kevés olyan búvárt tudok elképzelni, akit nem hoz lázba ez a sok-sok látnivaló...

És persze csendben említhetjük, akadnak meleg vízzel telt tavak kis hazánkban is, de a búvárkodási lehetőségek erősen korlátozottak- sajnos. Télen alig van merülhető hely idehaza a jég alatti búvárkodást és egy-két zárt téri helyet kivéve, bizony jó lenne, ha ismét merülhetnénk a viszonylagosan melegebb vízben. Talán majd egyszer ismét megnyílik egy-két lehetőség...

Nemrég megjelent egy cikk egy ismert műsorvezető búvárkodás közben átélt kalandjairól, bár jobb ha úgy fogalmazok, a leírás szerint ez már nem kaland, hanem életveszélyes helyzet. A halálközeli élményt én legalábbis nem tartom túlságosan vidám dolognak. Persze utólag az ember mindig igyekszik pozitívan tekinteni a szerencsésen megúszott esetekre, de az ilyesmiből is lehetne mit tanulni.

Ám a feltételes mód használata nagyon jogos ebben az esetben. Sem a bajba keveredett hölgy nem ért igazán a búvárkodáshoz, sem a kérdező újságíró. A történet elvileg annyi, hogy életében először légzőkészülékes merülésben vett részt a forgatás során a műsorvezető, ám ott valami gond volt a felszerelésével és úgy kellett kimenteni. Ám a megfogalmazásból igazán nem derül ki, mi zajlott le a víz alatt.

Azt azért nagyjából sejtem, hogy rossz búvároktatónál kötött ki a műsorvezető- feltéve, hogy minden stimmel amit mond. Amikor ugyanis szóba kerül, hogy azért kellett sietni, mert aznap már repültek is tovább, "kissé" meglepődtem. Alapszabálynak számít a búvárkodásban, hogy merülés után legalább 24 óráig nem szállunk repülőre. Ennek fiziológiai okai vannak, amibe nem megyek bele, de szívesen gratulálnék annak a búvárbázisnak, aki a repülés napjára még merülést szervez. Hiába sekély és rövid búvárkalandról van szó, ilyet akkor se... A másik fél meghallgatása nélkül nem szívesen ítélkezik az ember, de valami biztosan el lett rontva.

A történetből számomra az tűnik nyilvánvalónak, hogy ha kapkodva, rosszul szervezve rángattak a víz alá egy nyilván kissé ijedt búvárjelöltet, akit úgy kellett kimenteni és mesterségesen lélegeztetni, akkor ott komoly hibákat követtek el. Az, hogy utólag nem ad pontos leírást a történtekről az esemény szenvedő alanya, egyáltalán nem az ő hibája. Azért megy el profikhoz, mert elvileg ők szavatolják a biztonságát. Az ember ilyen helyzetben természetesen hisz annak, akire az életét, testi épségét bízza, és igencsak elkeserítő, ha az elvileg biztonságos halacskanézegetésből életveszélyes szituáció lesz. Pedig ennek kifejezetten kellemes, emlékezetes dolognak kellene lennie egy nyaralás során, amiről örömmel mesélünk odahaza.

Az, hogy idáig fajulhat a dolog, az esetek túlnyomó többségében a profi búvár hibája. A cikkben az szerepel, hogy rossz jeleket mutogatott odalenn a kezdő, amit nem értettek. Bizonyára így van, de hogy a merülés előtt se vették észre a stresszt, merülés közben sem tűnt fel a kapkodás, a fuldoklás, több, mint elgondolkodtató. Ha nem arra figyeltek, hogy viselkedik a teljesen kezdő búvár, akkor mire? A kezdőt nem hagyják csak úgy magára, ha baja van, oldja meg... Természetesen az esetekre emlékezhet rosszul is a történeteket elmesélő újságíró, mégis van bennem rossz érzés, ha ilyesmiről olvasok.

Sok embert indított el ugyanis a búvárrá válás útján egy bevezető merülés, amikor teljesen kezdőként belekóstol egy kicsit a víz alatti létbe. Lehet ezt odafigyelve, biztonságosan levezényelni, és persze szinte menthetetlen helyzetek is előfordulnak, amivel alig lehet valamit kezdeni, de ez utóbbiak azért igen ritkák. A hivatásos búvár azért tanul, és később azért kapja a fizetését, hogy a próbamerülésből is élményt varázsoljon.

Ha valakit érdekel ez a dolog, de bizonytalan magában, szeretne inkább nyugodt körülmények között ismerkedni a merüléssel, akkor el sem kell utaznia. Idehaza, medencében, hozzáértő profik irányításával is belekóstolhat ebbe. Ahogy Kandász Andrea oldalán látom, legutóbb már ő is inkább itthon, medencében merült, és nem lett a vége életmentés. És ez így lenne rendjén!

Az efféle cikkek viszont kicsit a búvárkodás veszélyes imázsát erősítik- ismétlem, ezt nem a mesélő hibájának tartom, így élte meg, megúszta, továbblépett, elmondta amikor kérdezték. A valóságban viszont jóval biztonságosabb merülni, és azok felelőssége erről gondoskodni, akik hivatásosként erre tették fel az életüket. Mi magunk is lehetünk elővigyázatosak, nem kell belemenni minden hülyeségbe, megbízható búvároktatóhoz kell menni, figyeljünk oda az alapismeretekre és tartsuk be a szabályokat.

Egy ponton túl viszont gyakorlat nélkül a legegyszerűbb szituáció is megoldhatatlan a kezdőknek, szóval aki biztosan tudja, hogy merülni akar, jobban jár egy normális tanfolyammal. Onnantól kezdve pedig valóban a saját kezében van a sorsa: nagyobb a felelősség, de nagyobb az élmény is. A végső cél az, hogy minél több örömöt okozzon a búvárkodás, ennek pedig az útja eleinte a tanulásról, gyakorlásról szól. A pénz- és időbefektetés viszont busásan megtérül, ezt bizton állíthatom.

A búvárok lassacskán egyre tovább, egyre mélyebbre jutnak: barlangokban merülnek, különleges helyeket fedeznek fel. Az egiyk szélsőséges környezet, ahol ma még csak kevesen mennek a víz alá, az a sarkvidék. Oda eljutni is igen drága, a merüléshez különleges felszerelés kell, ráadásul meglehetősen barátságtalan a környezet.

Ám az igazán bevállalós búvárokat nem tarthatja vissza az ilyesmi. Maroknyian már abba is belekóstoltak, milyen szétnézni belülről egy jéghegyben, amit folyosók szőnek át. Furcsa hely ez, hiszen a mozgó jéghegyben csapdába esni egyenlő a halálos ítélettel, ám cserébe olyasmit nézhetnek meg a búvárok, amiket rajtuk kívül senki sem lát.

A NatGeo expedíciójában egy ismert dán szabadtüdős búvár, Stig Severinsen úszik be a jéghegybe szétnézni egy kicsit. Izgalmas kaland ez, extrém körülmények közt, hiszen csak egy neoprén ruhát visel a búvár. Ám tudni kell, amennyiben ez testhezálló, egészen jól meg tudja védeni a hidegtől a viselőjét. Természetesen azért így is érzi a víz jeges érintését, aminek hatása van az élettani funkcióira is. 

A palack nélkül merülő szabadtudősnek pedig megvannak a saját maga trükkjei, le tudja például lassítani szívverését. Uralnia kell a testét annak, aki egy jéghegy belsejében akar úszkálni, vagy a jég alatti szabadtüdős búvárkodás világcsúcsát akarja megdönteni... Erről is szól a The Man Who Doesn't Breath című film.

Újabb német tengeralattjáró roncs került elő, ezúttal a NOAA szakemberei fedeztek fel egyet az Egyesült Államok közelében.

Bár arról sokan tudnak, hogy a második világháború idején az Atlanti csatában részt vett német tengeralattjárók rengeteg hajót süllyesztettek el, és az is közismert, hogy a tengeralattjárók többsége odaveszett, azzal kevesebben vannak tisztában, hogy egészen az Egyesült Államok keleti partjáig eljutottak. Erről nyilván tudomása volt az amerikaiaknak, hiszen a németek hajókat süllyesztettek karnyújtásnyira a kontinenstől, és így mindent bevetettek ellenük.

1942. július 15-én a német U-576 hadianyagot és utánpótlást szállító konvojt támadott meg. A hajók Virginából tartottak Floridába, amikor Észak-Karolina közelében lecsapott rájuk a tengeralattjáró. A támadás sikerrel járt, mert elsüllyesztette a Bluefields nevű tankert és megrongált két másik hajót, ám nagy árat fizettek ezért a németek, ugyanis az amerikai haditengerészet Kingfisher repülőgépe a tenger fenekére küldte az agresszort.

Az U-576 kapitánya, Hans-Dieter Heinicke annak ellenére támadta meg a konvojt, hogy hajójával épp Németországba készült visszatérni javításra, mert a korábbi hetek sikertelen portyázásai során megsérült. Már az első torpedók kilövése előtt észrevették a tengeralattjárót, mélységi bombákat dobtak le rá, de Heinicke ennek ellenére támadott, elsüllyesztette a Bluefieldset és eltalált két másik hajót. A repülők bombái viszont megpecsételték az U-576 sorsát.

A tengeralattjárókon szolgálni nem volt életbiztosítás, mert óriási volt a veszteség aránya. A bajba került, gyakran eleve a felszín alatt rejtőző hajók pillanatok alatt eltűntek a mélyben, és gyakorlatilag esély nem volt a menekülésre. A tengeralattjárók jelentős része magával rántotta a legénység egy részét vagy egészét a hullámsírba, és ez így történt az U-576 esetében is. A 45 német tengerész még ma is ott nyugszik a roncsban, így azt természetesen nem is akarják bolygatni.

Az általuk kilőtt Bluefields maradványai kevesebb, mint száz méterre vannak a tengeralattjáró- és hogy mennyivel több esély volt a felszínen hajózóknak a túlélésre, arra jó példa az, hogy ez utóbbi elsüllyedésének egyetlen áldozata sem volt. Persze azért ez sem volt garantált, az U-576 korábban több más hajót is kilőtt az Egyesült Államok közelében, és az Empire Spring teljes legénysége odaveszett. Ezt a hajót Nova Scotia mellett lőtték ki, de Virginia és Massachusetts vizeiben is nyugszik a tengeralattjáró által eltalált hajó roncsa. Megjegyzendő, számos más tengeralattjáró roncsának helyzete is ismert, mert a nagy számban odaveszett náci búvárhajók jórészt egyben maradva süllyedtek el, így aránylag könnyen felismerhetők a radarképeken.

A NOAA rendszeresen végez felméréseket a tenger fenekén. Az eszközök fejlődésével egyre sikeresebbé válik a roncsok utáni kutatás, aminek történelmi jelentősége is van, de a hajózási útvonalak vagy a halászat szempontjából sem mindegy, hol nyugszik egy-egy roncs. Manapság már kiváló felvételek készíthetők a távirányítású eszközökkel, a maradványok pontos helyzetét műszerek rögzítik, és a roncsról három dimenziós képet adnak az érzékelők.

A mostani felfedezés igazi különlegessége az, hogy egyszerre találták meg a támadó náci hajót és annak utolsó áldozatát. Több, mint hét évtized után tárultak fel ennek a régi csatának az emlékei, ami számos fiatal életét követelte. Mostantól többet tudnak az ő sorsukról is.

Észak-Karolina egyébként számos ilyen tragédia színhelye volt, a környéket Atlanti temető néven emlegetik a sok itt elsüllyedt roncs miatt. A búvárok körében emiatt igen népszerű, ráadásul a roncsokon fantasztikusan gazdag az élővilág- szerencsére manapság már cápák járőröznek ezek körül a hajók körül, nem tengeralattjárók.

Néha még a barátkozó tengeri emlősök is kiszámíthatatlanul viselkednek- egy megtámadott nő ijesztő élménye is jó bizonyíték erre.

Írországban van egy móló Clare megyében, ami mellett gyakran úszkál egy nőstény delfin, aki a helyiektől már nevet is kapott: Dusty igazi turistalátványossággá vált. Gyakran voltak vele vízben emberek, és a barátságos állat érdeklődve úszkált a közelükben.

A delfin hat éve jelent meg először Doolinban, hamar híressé vált, ám az is kiderült, néha kiváltó ok nélkül agresszívvé vált, és ekkor arra hívták fel az emberek figyelmét, inkább ne erőltessék a vele való úszást. Természetesen nem sokan tudnak ellenállni annak, amikor egy delfin jön a közelükbe, és az egyik ilyen esetnél is az történt, hogy valaki épp az állat hasát simogatta.

Egy nő úgy döntött, csatlakozik a vízben levőkhöz, ám ekkor a delfin váratlanul felé fordult, majd vadult csapkodni kezdett a farkával. Az úszó azt hitte, ez csak valamiféle játék, ám hirtelen kiderült, a delfinnek esze ágában sincs viccelni, és akkor a nő kétségbeesetten a móló felé indult. Az állat pedig utánaeredt, és nagy sebességgel orrával nekiment. A fájdalomtól alig tudott mozdulni a megtámadott az ember, a delfin pedig továbbra is csapkodott a farkával, félő volt, hogy nagy ütést mér rá.

A nő hiába érte el a mólót, saját erejéből már nem tudott kimászni, úgy húzták ki. Szerencséjére arra járt egy orvos, aki gyorsan megvizsgálta és kórházba vitte. Kiderült, hogy nincs belső vérzése, ám több csontja eltört és a tüdeje is megsérült. Öt napot kellett kórházban történnie a támadás után, majd több hetet speciális eszközben a gerincét ért ütés miatt. Még jó ideig nehezen mozgott, és az elszenvedett sokk utóhatásaival is hosszú időn át küzdött. 

A bajba került nő tudja, nem haragudhat Dustyra: egy vadon élő állatról van szó, akinek bemerészkedett a területére. Viselkedésük pedig időnként kiszámíthatatlan, mint minden vadállatnak. Ezzel tisztában kellene lenni azoknak, akik a figyelmeztetésekre fittyet hányva rohannak a vízbe, hogy úszhassanak vele. 

Tegnap folytatódtak a Zenobiás búvárkalandok - de még hogy! Megnéztük a kapitány benn maradt kocsiját, egy Hungarocamion teherautót, és a merülés végén felbukkant egy különleges állat is. 

Kezdve az elején a sztorit, először nem a nagy roncshoz mentünk, hanem egy mellette nyugvó jóval kisebbhez. Az Alexandria máshol biztos jó merülésnek számítana, Cipruson inkább csak egy kis változatosság a Zenobia mellett. Nem volt rossz itt búvárkodni, de összevetni a nagy ronccsal teljesen felesleges. Megnéztük, tetszett, de tudtuk jól, ide nem akarunk visszajönni. 

A nap második felére tartogattuk az újabb látogatást a Zenobia kamionokkal teli rakterébe. A középső szinten semmiféle külső fény nincs, csak úszunk a hangárszerűen hatalmas belső térben. Itt még egy kicsit komolyabban vesszük a biztonsági szabályokat, ennyire zárt térben nem lehet viccelni. Az oldalára fordult hajótestben más értelmet kap a fenn és a lenn: ami most falnak tűnik, az régen tető és padló volt. A kamionok egymásra zuhantak, lámpáink fényében hol egy abroncs, hol egy kormány tűnik elő. 

Aztán váratlanul megüti a szemem egy ismerős felirat: Hungarocamion Budapest! Tényleg igaz, hogy a hajó magyar kamiont is vitt. Vajon beszámoltak a hazai lapok akkor a süllyedésről? Utána kellene nézni. És azon is eltöprenghetek, milyen jó munkát végeztek annak idején a festéskor, ha a tengervíz se tette olvashatatlanná a feliratot ennyi idő alatt ... 

A következő fontos megálló egy személyautó, a kapitány saját Ladája is a hullámsírban végezte. Ránézésre egész tűrhető állapotban van, pedig három és fél évtizede van a mélyben. 

A hatalmas raktérből szűk nyíláson át kúsztunk ki. Nagy élmény volt már így is a merülés, de még nem volt vége... Váratlanul nagyon mutogatni kezdett a többi búvár, sprintelni kezdtünk feléjük, és egy hatalmas tengeri teknőssel találtuk magunkat szembe. Gyorsan fotózni, videózni kezdtünk, tartottunk tőle, hogy villámgyorsan faképnél hagy minket. De nem így történt, egészen addig a közelben maradt, amíg a víz alatt voltunk. 

A hajón persze mind elégedetten tárgyaltuk ki a látottakat. Őt merülés, és még mindig nem láttunk mindent a Zenobia roncsából, végül olyan meglepetésben volt részünk, amire egyáltalán nem számítottunk. Továbbra is úgy fest, el vagyunk itt kényeztetve...