Big Blue Búvár Blog

Elgondolkodtat, ha egy roncsot kiemelnek a vízből, mert én ezt búvárszemmel is nézem, nem csak a történelem iránt érdeklődő emberként. A sztorinak ugyanis több oldala van.

A napokban emeltek ki Lengyelországban nagy titokban egy második világháborús harci gépet. A kétmotoros Douglas A-20 bombázó nagy számban vett részt a hadműveletekben minden fronton, ez a példány valószínűleg a szovjeteknek átadott repülőgépek közé tartozik. A fegyverszállítási segély keretén belül az amerikaiak rengeteg harci gépet szállítottak a szovjeteknek, köztük A-20B verziójú könnyű bombázókat- többet használtak belőlük, mint az amerikaiak. 

A 15 méteres mélységben nyugvó roncsot először tavaly próbálták a felszínre hozni, de akkor még nem jártak sikerrel, a művelet túl bonyolult volt, és éles bombák is voltak a repülő maradványaiban. Ám annyira jó állapotban volt a gyakorlatilag teljesen egyben levő géptest, amiről csak a farok hiányzik, hogy tovább tervezgették a kiemelést. A roncsot Gdynia kikötőjébe szállították, és minden bizonnyal hamarosan műzeumban állítják majd ki.

Búvárként persze az ember egy dologra gondol: miért nem maradhat egy ilyen roncs a víz mélyén, ahol merülni lehetne mellette. Lássuk be, egy roncs történetéhez hozzátartozik az is, ahogy elveszett, a tenger fenekére került. Egyszerűen így kerek egy repülő vagy egy hajó sorsa, ott nézhetjük meg, ahol a pályafutásuk véget ért. Az ember láthatja, pontosan milyen helyzetben nyugszik, közelről lehet megvizsgálni a sérüléseket. A szó szoros értelmében karnyújtásnyira van tőlünk a történelem.

Ám vannak érvek a kiemelés mellett is. Egyrészt a tenger folyamatos romboló munkája előbb-utóbb minden roncsot megsemmisít, és hiába izgalmasak a maradványok, évtizedek vagy évszázadok alatt teljesen szétesik, eltűnik minden, ami a tenger fenekére kerül. Az is tény, a felszínen nyilván sok részletet jobban meg lehetne nézni, mint odalenn, ahol korlátozott a levegő mennyisége. Ráadásul sokkal kevesebb ember búvárkodik, mint ahányan múzeumokba járnak: megannyi látogató, köztük gyerekek láthatják az izgalmas roncsot, ami a történelemről mesél.

Szóval van létjogosultsága annak is, hogy kiemeljék a nagyon jó állapotban fennmaradt roncsokat. És az is tény, hogy rengeteg olyan roncs van a tengerekben, ahol ez a lehetőség fel sem merült, tehát izgalmas búvárhelyekben nincs hiány. Sokkal nagyobb gond az, hogy gyakorlatilag esély sincs minden látványos vagy érdekes roncshoz eljutni. Így aztán, amikor egy kicsit sajnálom, hogy kiemelték ezt a roncsot, és esetleg kiemelik a Stukát az Adriából, pontosan tisztában vagyok vele, rengeteg helyre elmehetek még merülni történelmi jelentőségű maradványokhoz.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Megint olyan újításról olvastam, amiből sok év múlva lehet valami- ha egyáltalán tényleg működni fog az ötlet, és nem marad meg a haszontalan érdekességek szintjén.

Először pár szó arról, hogy is fejlődött a búvárkodás! A mindenféle palack vagy felszíni levegőellátás nélküli ún. szabadtüdős merülés nagyjából most is úgy megy, mint pár ezer éve. Egy nagy lélegzet, lebukás, aztán felúszás levegőért. Gyakorlás és tehetség kell ahhoz, hogy valaki igazi jó legyen benne. Vannak, ahol ma is így dolgoznak, például a híres japán búvárnők, az amák, vagy a Csendes-óceán kis szigetein élő bennszülöttek.

Aztán jöttek a búvárharangok, a felszínről kapott levegővel merülő sisakos búvárok- most is vannak ilyenek, persze sokkal korszerűbbek a felszerelések mint a régi rézsisakok, mélyebbre is merülnek és fejlődött az elméleti tudás is.

Ami a legtöbb ember számára beugrik, ha búvárkodásról beszél, az a légzőkészülékkel önállóan merülő ember képe. Vannak nyílt rendszerű légzőkészülékek, újralégzők, de alapvetően ezek ugyanolyan elven működnek, mint ahogy kitalálták őket. A ma használt nyomáscsökkentők előfutárait sok éve tervezte Cousteau és Gagnan, és alapvetően minden javítás, fejlesztés ellenére ugyanazt tudják az újabb felszerelések is. Épp a napokban használtam egy több évtizede gyártott nyomáscsökkentőt, ugyanúgy néz ki, mint Cousteau-ék első duplatömlős reduktora, és pont ugyanúgy tette a dolgát, mint a modern cuccok.

Szóval a nagy helyzet az, hiába kerültek elő mindenféle forradalmi ötletek az utóbbi évtizedekben, egyikből sem lett sorozatgyártású, jól használható felszerelés. Pedig jöttek a különféle mesterséges kopoltyúk tervei (még azzal is kísérleteztek, hogy emberi testbe integrálják!), de a vége mindnek az lett, hogy értelmes módon nem lehet őket megvalósítani. Az emberek fantáziáját megmozgatja a palackok nélküli, teljesen szabad merülés lehetősége, amikor pár hónapja napvilágot látott egy szájban hordható, apró műkopoltyú terve, a hír bejárta a világot. Aztán a vége annak is az lett, hogy kiderült, pusztán dizájnötletről van szó, szó nincs működő, kipróbálható mintadarabról.

Így aztán kellő fenntartással kezeljük az új bejelentést is, miszerint egy kutatócsoportnak sikerült egy olyan kristályos anyagot alkotni, amiből egy kanálnyi elég egy szoba teljes oxigéntartalmának felvételéhez. Aztán ezt az oxigén a kellő időben ki is tudja bocsátani. Máris "Aquaman-kristály" néven emlegetik az anyagot, de azért még odébb van, hogy halemberként úszkáljunk a mélyben.

Sőt, először még csak nem is a búvárkodás terén akarnák hasznát venni, hanem azoknál a betegeknél, akik ma még nagy és nehéz oxigénpalackokhoz kötve kénytelenek élni. Aztán abban reménykednek, hogy búvárfelszerelést is lehet rá alapozni, mert pár gram elég lenne a folyamatos oxigénutánpótlás biztosítására. Az anyag összetételét nyilván nem árulták el, de a kobalt az egyik legfontosabb összetevője. A kristályos anyagban tárolt oxigén akkor szabadul fel, ha emelik a hőmérsékletet, vagy például oxigénhiányos környezetbe, vákuumba kerül.

Izgalmas újdonság ez, de szerintem még hosszú-hosszú évekig a palackokra leszünk utalva ha merülni indulunk. Ez persze nem tragédia, hiszen kiérlelt, bevált technológia ez, ami már milliónyi búvár számára tette lehetővé a biztonságos merülést. Igazság szerint az sem zavarna, ha sose lenne helyette más- nekem így is nagy ajándék, hogy a könnyűbúvárkodás úttörői felfedezték ezt a viszonylag olcsó és bárki számára elérhető felszerelést, amivel már most is halemberré válhatunk.

És hogy meddig tartanak a csodák? Máris helyesbítették a megjelenteket, mert a kutatók elszámolták magukat: nem egy kanálnyi, hanem egy vödörre való kell a kristályos anyagból... Ennyit a miniatűr légzőkészülékről. 

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A tengeri ragadozók miatti rettegés jó piacot jelent, ezért mindig akadnak, akik lehetőséget látnak egy olyan eszköz kifejlesztésében, ami "biztosan" távoltartja a cápákat a vízbe merészkedőktől. Különféle elektromos erőtereket generáló szerkezetek mellett terveztek már tengeri kígyókat imitáló neoprén ruhákat, és így tovább.

A legújabb fejlesztés megint egészen újszerű oldalról közelíti meg a problémát. Azt próbálja kihasználni, hogy a cápák jelentős része tart a kardszárnyú delfinektől, ezért a búvár vagy szörfös testén viselt, nagyjából mobiltelefon nagyságú eszköz a tengeri emlősök által keltett zajhoz hasonló hangot ad ki. 

A SharkStopper Personal Shark Repellent állítólag még akkor is távol tartja a cápákat, ha a vízben vér vagy csali van. Olyan fajokra van hatással, mint a nagy fehér cápa, a tigriscápa, a dajkacápa, a bikacápa, a pörölycápa, a citromcápa, a szirtcápa- szóval szinte az összes veszélyesnek tartott faj egyedei megriadnak ezektől a hangoktól. 

A SharkStopper amerikai fejlesztője tengerbiológusokkal dolgozott együtt, így több helyszínen, különféle fajokkal tesztelhette a felszerelést. A cápák másfél méternél soha nem merészkedtek közelebb, amikor meghallották a kibocsátott hangokat a tervező, Brian Wynne állítása szerint. Mivel az egész szerkezet tíz centi hosszú és öt centi széles, tömege csak 140 gramm, nem jelent gondot a viselete senki számára. Feltölthető akkumulátora 6-7 óráig bírja a folyamatos működést.

A cápák kifinomult érzékszervei miatt alapvetően jó ötletnek tűnik az, hogy hangokkal tartsák tővel őket az emberektől, mert ez sem az embert, sem az állatot nem veszélyezteti, ellentétben például a hálókkal. Aki szeretett volna egyet magának a SharkStopperből, az a Kickstarteren indult közösségi finanszírozási kampányba bekapcsolódva rendelhetett egyet 225 dollárértá- ám ez a kampány azóta már nem él. Így aztán most a cápáktól félők aggódhatnak, vajon ez a tuti ötlet sem száz százalékig hatékony és áttervezik, vagy esetleg más forrásból szerzett pénzt a fejlesztő, és így egyszerűbben indíthatja be a sorozatgyártást.

Hamarosan kiderül- addig pedig vigyázzon mindenki magára a vízben. És egy kicsit jobban vigyázzunk autózás vagy kutyákkal játszadozás közben, mert a statisztikák szerint ezek sokkal veszélyesebbek ránk nézve, mint a cápák.

A kamikaze, azaz isteni szél kifejezést sokan ismerik, a második világháborúban öngyilkos bevetéseket végrehajtó japán pilóták támadásait nevezték így. Ám maga a szó sokkal korábbi eredetű: a történet a 13. század végére nyúlik vissza. Régészek pedig talán pont ennek az eseménynek az emlékeire bukkantak a tenger mélyén.

A Kubiláj kán vezette mongol csapatok két alkalommal is kísérletet tettek Japán meghódítására, 1274-ben illetve 1281-ben. A második alkalommal állítólag döbbenetes nagyságú flottával keltek útra a mongolok, több, mint négyezer hajóval szállították a partra szálló hadsereget Kjúsú szigetre. Ha hinni lehet a korabeli feljegyzéseknek, a történelemben kevés ehhez hasonlítható invázió volt.

Ám a mongol flottát mind a két alkalommal óriási erejű tengeri vihar, tájfun semmisítettte meg, és ezt nevezték el a japánok isteni szélnek- azaz kamikazénak. A történészek szerint nem csak a viharok tehetők felelőssé a hódító hadjárat sikertelenségéért, de az biztos, hogy a természet erői is szerepet játszottak a japán történelem egyik legfontosabb epizódjának végső kimenetelében.

A régészek október elején jelentették be, hogy Takasima sziget közelében jó eséllyel a mongol flotta egyik hajójának maradványát fedezték fel, ami hét évszázada a mélyben nyugszik. A lelőhelyről már több tárgyat a felszínre hoztak, ami alátámasztja a sejtésüket. A roncsot szonárral találták meg, és mivel alig 14 méteres mélységben található, a búvárok is le tudtak hozzá merülni. A térségben már találtak mongol hajómaradványt, bő másfél kilométerre, ez is azt valószínűsíti, hogy a flotta másik tagjára bukkantak.

A hajótestből nagyobb darabok is egyben maradtak, akadt 11 méteres deszka is a mélyben. Fém alkatrészeket is találtak, és olyan ballasztköveket is, aminek elhelyezkedése alapján próbálnak a hajótest további részeinek helyzetére következtetni. A roncs állapota jobb, mint a korábban felfedezetté, de egészen biztosan még nem állíthatják, hogy mongol hajóról van szó, amíg alaposabban fel nem tárják a lelőhelyet, és nem találnak például olyan korabeli kínai porcelánt, mint a másik hajó roncsánál.

Mindenestre a régészek bizakodnak. A komoly szakemberek, akik nem kincsvadászatban utaznak, nem sietnek, nem kapkodnak, nem a lelőhely lerabolása a céljuk, hanem a minél alaposabb feltárás és ennek során mindent megvizsgálnak és dokumentálnak. Ne feledjük, hét évszázad távlatából kell megállapítani, pontosan mit fedeztek fel, ez azért igen komoly feladat. Még az is kiderülhet, tévedtek az első megállapításokkal, de akkor is lehet izgalmas a felfedezés, ha egy másik korból származó, igen régi roncsot találtak, és nem az isteni szél által elsüllyesztett hajót. A tenger fenekén, az üledék alatt még rengeteg izgalmas dolog rejtőzhet, amit egyesével kell kiásni a búvároknak, és teljesen váratlanul kerülhetnek a kezükbe- ez is az egyik szépsége ennek a hivatásnak.

Ki hinné, hogy a langusztafogás olyan veszélyes- ám a számadatok szerint a Floridát megrohanó búvárok közül minden évben többen vesztik életüket a víz alatt, miközben az ínyencfalatnak számító ízeltlábúak után kutatnak.

A langusztának igen nagy a presztízse a tenger gyümölcseit kedvelő emberek körében. Kétségtelenül finom fogásról van szó, ám hogy ne tűnjön el a vizekből ez az állat, meghatározott időszakokban lehet csak őket kifogni. Floridában van egy normál szezon, ami augusztus 6-án kezdődik és április elején zárul, de ez előtt július végén van még egy "miniszezon", amikor két napig szabad a vásár, fejenként 12 langusztát foghat ki minden engedéllyel rendelkező búvár. Természetesen vannak további előírások például arra nézve is, mekkora méret alatt kell elengedni az állatokat, és ezt szigorúan ellenőrzik.

Érdekes, hogy a kedvtelési búvárok ezt a két napos miniszezont szeretik igazán, ilyenkor százával, ezrével indulnak el merülni, pedig a normál szezonban is foghatnának maguknak rákot. Persze nagy a tenger, elférnek, de a tapasztalatok szerint a gyakran felkészületlen búvárok sokszor kerülnek bajba. Minden évben többen is életüket vesztik merülés során, 2006-ban a két napos miniszezon alatt például hatan haltak meg. Kaliforniában is csak a meghatározott időszakban lehet langusztát fogni, és az idén már öt búvár vesztette életét merülés során az alig pár hete megnyílt szezonban.

A langusztákat ugyanis védik a szabályok, a búvárok viszont a saját testi épségükkel kevésbé foglalkoznak. Ki akarják használni a napi kvótát, sokat merülnek, sokat úsznak, nem figyelnek a levegőre, a merülőtársra, kellő rutin és felkészülés nélkül mennek vízbe, és aztán jön a baj. Mondhatni, saját kapzsiságuk áldozatai lesznek, pedig a szakértők szerint az életével játszik az, aki egy finom vacsora kedvéért esztelenül búvárkodik.

Ám az Egyesült Államok szabad ország, és mindenki szabadon dönt arról, mennyit kockáztat pár langusztáért. A szomorú statisztikák szerint még mindig sokan vannak akik nem eléggé elővigyázatosak.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Újabb merülőhely, amit a többségünk csak videóról fog megismerni: ez a német hadihajó több, mint 80 méteres mélységben nyugszik.

A Graf Zeppelin fontos hajó lehetett volna a náci Németország haditengerészetében, ugyanis ez volt az egyetlen repülőgéphordozójuk. Pontosabban csak lett volna, mert hiába kezdték el 1936-ban az építését, hiába bocsátották két év múlva vízre, soha nem készült el teljesen és így be sem vethették. Pedig tekintélyes erőt képviselhetett volna a 260 méter hosszú hadihajó, ami a tervek szerint 42 repülőt szállíthatott volna a fedélzetén. Me-109 típusú vadászgépeket és Ju-87 zuhanóbombázókat tettek volna alkalmassá a hajófedélzeti használatra, többek között felhajtható szárnyakkal.

Ám a náci hadvezetés mindig más dolgokra fordította az erőforrásokat, és folyamatosan késett a Graf Zeppelin befejezése. Végül Hitler a Kriegsmarine sikertelensége miatt úgy döntött, jórészt feladja a tengeri hadviselést, és 1943-ben elrendelte valamennyi nagyobb hajó feldarabolását. Ez végül nem történt meg, de a Graf Zeppelinen már csak alig dolgoztak, aztán egy kikötőbe vontatták és felhagytak a további munkálatokkal.

Minden bizonnyal nem volt szerencsés döntés lemondani a repülőgéphordozókról, amik a háború több színterén főszerepet kaptak az amerikaiak, angolok és japánok kezében, de nyilván egyetlen ilyen hajó nem is tudott volna csodát tenni. Ráadásul összehasonlítva a többi, repülőgéphordozókat alkalmazó haditengerészet hajóival, a Graf Zeppelin nagyobb, nehézkesebb és lassabb lett volna, miközben a hasonló méretű amerikai Yorktown-osztályú hajók 90 gépet szállíthattak. Lehet, ezt is felismerték a németek, amikor az ünnepélyes vízrebocsátás után csak ímmel-ámmal dolgoztak tovább a hajón.

A félkész hajó nem is érdekelt senkit a háború végéig. Ám amikor a szovjet csapatok közeledtek 1945 elején, a német hadvezetés úgy döntött, nem engedi át nekik a repülőgéphordozót. Ezért áprilisban sekély vízben elsüllyesztették, és minden fontos részét felrobbantották, hogy ne lehessen használatba venni. 

A szovjetek látták, hogy a hajó kijavítása nem lehetséges, de úgy döntöttek, a roncsot kiemelik, odébb szállítják és mély vízben süllyesztik el. Ám azt titkolták, pontosan hol és hogyan hajtották ezt végre, gyakorlatilag évtizedekig nem tudta senki, mi lett a Graf Zeppelin sorsa. Később derült ki, hogy 1947 augusztusában gyakorlatilag lőgyakorlatot tartottak rajta, kipróbálták a különböző tömegű bombák rombolóhatását, és miután így sem süllyedt el, torpedókat lőttek ki rá. Végül a német repülőgéphordozó örökre eltűnt a mélyben.

A roncsot viszont csak 2006-ban fedezték fel, amikor a lengyel olajtársaság kutatóhajója Wladyslawowo várostól 55 kilométerre északra egy hatalmas roncsra bukkant a mélyben. Hamarosan azonosították is a Graf Zeppelint, először távirányítású eszközökkel vizsgálták, majd pedig búvárok is merültek a roncsnál. Ám a búvárkodás ezen a helyen nehéz feladat, hiszen több, mint 80 méteres mélységbe kell leszállni, így csak komoly képzettséggel és felszereléssel rendelkező technikai búvárok vállalkozhatnak rá. Szerencsére többen visznek kamerát is, az ő felvételeik közül válogattam.

Számukra bizonyára nagy élmény volt ez a merülés, hiszen igazán egyedi hajóról van szó. A nagy mélység miatt szinte teljes sötétség uralkodik a Balti-tenger fenekén, aligha tekinthető át a hatalmas hajótest, és igencsak óvatosnak kell lenni azzal, hová ússzon be a búvár. A filmeket nézve picit mi is átélhetjük a kalandot, és persze tanulhatunk egy kicsit a második világháború egyik érdekes epizódjáról.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A nagy fehér cápákkal jellemzően ketrecek védelmében merülnek a turisták, ám arra ritkán számítanak a búvárok, hogy mások is a ketrec oltalmába húzódnak a ragadozók elől.

A napokban osztottak meg egy felvételt, amin egy méretes fóka úszik be a rácsok közé- a közelben ólálkodó hatalmas termetű cápát elnézve megértem, hogy a gyakran prédául eső fókák egyike szeretett volna biztonságban lenni egy kis időre.

Aztán persze a fóka már úszna is tovább, de pechjére zsírpárnája kicsivel nagyobb, mint a rácson a lyuk, így csak némi segítséggel tud távozni a ketrecből. Remélhetően sikerült eltűnnie a cápa szeme elől ezzel a kis megtévesztő akcióval...

A mázlista búvárok meg örülhettek, mert csak egy különleges tengeri élőlény közelébe akartak jutni, de a pénzükért egy másik is karnyújtásnyi közelségét is élvezhették...

Az egész Karib-tenger egyik legégetőbb problémájává vált a tűzhalak elszaporodása. Ezek az élőlények az Indiai-óceánban őshonosak, de akváriumban is gyakran tartják a látványos, mérgező tüskékkel felfegyverzett ragadozók.

Valószínűleg díszhalként jutottak el a tengerentúlra, de azt már nehéz megmondani, pontosan mikor jutottak el a tengerbe is Floridában. Talán néhány megunt példánynak keresett új otthont a gazdája, talán máshogy történt- a lényeg az, hogy ebben a régióban természetes ellenség nélkül élő tűzhalak villámgyorsan szaporodni kezdtek. Ráadásul nem csak a nagyobb testű ragadozók nem foglalkoztak velük, a kisebb halak sem ismerték őket, így gyakorlatilag szabadon ehettek ami csak beléjük fér.

A tűzhalak pedig roppant falánk élőlények: minden kisebb halat, halivadékot megesznek, így egy-egy területen teljesen fel tudják borítani a populáció egyensúlyát. Olyan sokat esznek, hogy amikor kifogtak és felboncoltak példányokat, rájöttek, kórosan elhízottak. Ám mivel nem kell menekülniük senki elől, ez sem okoz nekik gondot.

Folyamatosan tovább terjedtek a Karib-tengerben a betolakodók, és manapság már szinte minden kis sziget körüli vizekben megtalálhatóak. A harcot nehéz velük felvenni, hiszen van mit enniük, gyorsan szaporodnak, és nem vadászik rájuk más ragadozó. Az érintett helyeken más és más megoldásokkal próbálkoznak: irtóhadjáratot indítottak búvárok bevonásával, sőt, vadászversenyeket szerveznek, a haléttermekben népszerűsítenék a fogyasztását és így tovább.

Olyan rengeteg tűzhal van már mindenhol ebben a térségben, hogy az eltüntetésük teljes képtelenség. Kisebb körzetekben lehet a vadászatukkal aránylag lecsökkenteni a számukat, aminek megvan a haszna, mert legalább ott némileg zavartalanul szaporodhat a többi halfaj, de a megoldás az lenne, ha a nagyobb testű ragadozók szoknának rá a tűzhal-vacsorára, és így ők tartanák némileg kordában a számukat.

Ezt a célt szolgálja az, hogy több helyen, például Kubában a merülésvezetők a kilőtt tűzhalakkal csalogatják közelebb a cápákat, és bíznak benne, hogy a cápák megkedvelik ezt a csemegét, és maguktól is vadászni fognak rájuk. Ez persze nem fog egyik napról a másikra megtörténni, ki tudja, hány cápát kéne ilyen módon megetetni: egyet, egy tucat, százat, ezret? És hány alkalommal, amíg a cápák tényleg meg nem szeretik a tűzhal-húst?

Pár év múlva majd eldől, mennyire lesz sikeres ez a terv. Amilyen tempóban szaporodnak a tűzhalak a Karib-tengerben, némileg szkeptikus az ember, de hát az élővilágban sokminden megtörténhet- egy invazív faj teret nyerhet, egy őshonos faj meg később reagálhat ezek fenyegetésére. Vagy nem... Meglátjuk.

Mi, a Vörös-tengerben sokat merülő búvárok hozzászoktunk a tűzhalakhoz, és számunkra teljesen furcsa, mennyi gondot okoz a világ más részén a bizonyos helyeken semmiféle bajt nem okozó halfaj. Szóval tényleg bármi előfordulhat, érhetik meglepetések az átlagbúvárt is, meg a tudósokat is. Még az is, hogy a cápákat ilyen módszerekkel lehet eredményesen idomítani.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A kedvtelési búvárkodás ma ismert formájának gyökereit több helyen is lehet keresni. Egyrészt fontos volt annak az olcsó és egyszerűen kezelhető technikának a megalkotása Cousteau és Gagnan részéről, ami mindenki számára elérhetővé tette a "halemberré" válást, de ez önmagában még kevés lett volna.

A másik fontos lépcsőfok az volt, hogy a jómódú amerikaiak számára is vonzóvá, eladhatóvá kellett tenni a búvárkodást, és ekkor indult be a tengerentúlon kiváló eredményeket felmutatni tudó marketinggépezet. Megpróbálták kitalálni, milyen hívószavakkal lehet ezt a hobbit menővé tenni, és ha úgy nézzük, ma is ezek juthatnak eszünkbe: kaland, felfedezés, új közeg, természetközeliség...

A különbség talán csak a megfogalmazás módjában van, hiszen a hobbibúvárkodás kezdetei óta eltelt hat évtized. Nem szokatlan merülésről olvasni, ilyen témájú filmeket látni, egy átlagos tengerparti nyaraláson is hétköznapi programmá vált a búvárkodás. Szóval a kezdet kezdetén egzotikusabb volt ez a dolog, ám ennek ellenére is visszaköszönnek a fent említett kulcsszavak.

Kiváló bizonyíték erre ez az 1953-as film (több, mint hat évtizede készült!), és van benne minden: tengerpart, szigonyozás, aztán rátér az igazi mélytengeri kalandra, a palackos búvárkodásra. Felbukkannak a cápák, a teknősök, a polipok, a változatos formájú és színvilágú halak, mindez a korban megszokott lehengerlő narrációval.

Fogalmam nincs, az ilyen filmek láttán hányan kaptak kedvet a víz alatti kalandozáshoz, de bizonyára sokan lehettek, hiszen az Egyesült Államokban egyre több cég kezdett búvárfelszerelések gyártásába és forgalmazásába, csatlakozva a nagymúltú európai gyártókhoz. Ma pedig már óriási volumenű globális üzletágról beszélhetünk.

A kaland viszont maradt szinte ugyanolyan régen is, ma is. Borzongató érzés leszállni a mélységbe, karnyújtásnyira lenni cápáktól és delfinektől. Odalenn nem számít semmiféle üzlet és marketing- és ettől szép ez az egész napjainkban legalább annyira, mint a hőskorban.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Így feketéznek a búvárok: a hét évtizede elsüllyedt hajóban talált kávét is megfőzik.

Természetesen nem azért merül senki, hogy a régi cuccok felszínre hozásával spóroljon pár fillért, de amikor ott van valami a régi időkből, akkor olyan nehéz megállni, hogy az ember alaposabban megvizsgálja a leletet. Akár úgy is, hogy felbont egy régi kávésdobozt...

Andrej Nyekraszov mesélt a roncsról, amit még a második világháború idején, egészen pontosan 1942-ben küldtek a tenger fenekére. A román Sulina egy konvoj részeként szállított mindenféle rakományt a harctérre, amikor egy szovjet tengeralattjáró torpedója elsüllyesztette. Odesszától nagyjából 10 kilométerre nyugszik most a hajó maradványa, ami több tengerészt is magával rántott a hullámsírba.

Több feltevés született, hogyan veszett oda a hajó, viszonylag közel a biztonságosnak számító partszakaszhoz. Sokak szerint a legénység ébersége csökkent, ezért kerülhetett észrevétlenül közel a tengeralattjáró, ami kilőtte a torpedót. Vannak, akik szerint nem is találta el a torpedó a Sulinát, hanem a kapitány az utolsó pillanatban vad kitérő manőverbe kezdett, és ekkor aknára futott.

A most 22 méteres mélységben nyugvó, 166 méteres roncs nagyon jó állapotban maradt meg. A sekélyebben levő hajókat a hullámok ereje sokkal jobban megviselte, miközben a Sulina még mindig könnyen elérhető mélységben van. Így aztán a búvárok jó alaposan meg tudták vizsgálni a maradványokat, beúszva sok értékes tárgyi leletre bukkantak. Borosüvegek kerültek elő, elsősorban töredékként, mert a süllyedés következtében összetörtek, de amiben volt bor, az is inkább ecetté savanyodott. Ezek után jött a kávé. Ha már borozni nem tudtak, kézenfekvő volt hogy legalább a kávét megkóstolják, és meglepően jó is lett a fekete.

A búvárok szerint egyébként több más dolog van, ami jó reklámja lehetne a gyártó cégeknek, a tartósságuk miatt. Például szereltek ki villanykörtét, amit megtisztítottak, majd áramra kötöttek és kiderült, még mindig világítanak. Nem rossz teljesítmény ahhoz képest, hogy 72 évet töltött a sós vízben, 20 méteres mélységben!

Mivel Odesszához annyira közel, nem túl mélyen van a roncs, amint a kedvtelési búvárkodás szélesebb körben elterjedt Ukrajnában, igazi zarándokhellyé vált a Sulina. Nagyon sokan merültek itt, így ez az egész környék egyik leghíresebb merülőhelye. Ennek köszönhetően lehetett sok rejtett titkot megfejteni. Persze a búvárok többsége csak merülni szeretne egy jót a Fekete-tengerben, és erre kiváló helyszín ennek a hajónak a maradványa.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!