Big Blue Búvár Blog

A világ néhány legismertebb búvárhelye közül külön csoportba sorolhatók azok a nyílt tengerben levő magányos szigetek vagy szigetcsoportok, amelyek körül nyüzsög az élet- gyakran csak a tenger felszíne alatt. Szinte oázisnak számítanak ezek a sziklatömbök, ahol nagytestű ragadozók, emlősök, óriási halrajok találnak otthonra.

A legendás helyek egyike Socorro: a Mexikóhoz tartozó kis sziget valamivel több, mint 10 kilométer átmérőjű, és a szárazföldtől nyugati irányban 600 kilométerre található. Socorro a Revillagigedo szigetcsoport tagja, a legnagyobb és legismertebb azon belül, de ezen is csak pár tucat ember él, akik egy tengerészeti bázison dolgoznak. A szigeteket a Galápagos-szigetekhez hasonlítják, ahogy magányosan néznek szembe a Csendes-óceánnal, és a víz alatti élővilág is ahhoz hasonlóan gazdag. Az erős áramlások rengeteg tápanyagot hoznak ezekbe a vizekbe, és emiatt kicsi és nagy halak tömegei népesítik be ezt a tengerrészt. Cápák és delfinek járőröznek prédára lesve, a planktonokból falatozó bálnák és manták úsznak méltóságteljesen- aki itt búvárkodik, az sose unatkozik.

Csak épp az jelenti a problémát, mint ami minden ilyen magányos szigetre jellemző: a búvártúra szervezését jó előre el kell kezdeni, ráadásul a túrák nem is olcsók. Socorrón nincs közforgalmú reptér, kizárólag hajóval lehet megközelíteni, de több száz kilométert megtenni a nyílt tengeren nem mindenki számára vonzó. Oda kell figyelni, melyik évszak kedvező a búvárkodásra, mert viharos vizeken nem nagy élmény egy kis szafarihajón hánykolódni: november és május között számít elfogadhatónak az idő. Utána már csak az kell, hogy a búvár rutinos legyen, mert a nyílt vízben, erős áramlásban merülni kezdőknek nem igazán ajánlatos.

A megpróbáltatásokért viszont nem marad el a jutalom: máshol nem nagyon megtapasztalható élményekkel gazdazgodhat a búvár.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Több, a tévéből ismert séf meglepően aktív, ha a tengerben kell kalandozni. Heston Blumenthalt is láttuk már tengeri uborkát gyűjteni, de Gordon Ramsay több búvárkalandja szintén felbukkant már különféle műsorokban. A témában a leginkább elkötelezettebbnek viszont Hugh Fearnley-Whittingstall tűnik, aki a halas ételek készítésének szakértője mellett roppant harcos tengervédőnek számít.

Elsőre bizonyára furcsának tűnhet az összefüggés: miért kéne egy szakácsnak merülnie? Nos, egyrészt azzal magyarázhatóak ezek a jelenetek a műsorokban, mert a tengeri gyümölcseinél különös fontosságú a frissesség, és mi lehet annál frissebb, mint amit épp akkor hozott ki valaki a vízből? Másrészt sok, a víz alól származó ínyencség begyűjtési módja önmagában is izgalmas, jó sztori kézzel kagylót gyűjteni, összevetve mondjuk a nagyüzemi sertéstenyésztéssel.

A harmadik tényező pedig maga a tengerek túlzott kizsigerelése. A sztárszakácsok a maguk módján igyekeznek kezelni a problémát: a nagyon divatos, nagyon népszerű, ezért szinte kizárólagosan fogott halak helyett más, szintén élvezetesen elkészíthető fogásokat mutatnak be. Ha csökkenne az igény a szusi és a cápauszony-leves iránt, az ezek alapanyagául szolgáló fajokat sem fenyegetné a túlhalászás. Így hát józan ötletnek látszik az alternatívák kínálása- nyilván számunkra ez azért nem annyira érthető, mert nem tengerparti ország lakóiként számunkra az egész halászat nem annyira izgalmas téma. Pedig minket is érint ám, mennyire egészségesek tengereink! A műsoraiban eleve lendületesnek tűnő Gordon Ramsay egyszer még a cápahalászok nyomába is eredt, állítólag némi kockázatot is vállalva ezzel, ugyanis az illegálisan dolgozók nem szeretik a kíváncsiskodókat.

Aki kíváncsi rá, mit tud tenni a kereskedelmi célú halászat, és milyen idióta szabályozások okoznak kárt az európai vizeken, annak feltétlenül javaslom Hugh kapcsolódó műsorait. Az egyik ilyen gyakorlat a "selejtezés", amikor a kvótán felüli, felesleges fogást, azaz a már élettelen halakat a partra érés előtt visszadobálják a vízbe a halászok. Értelmetlen, pazarló megoldás, miközben rengeteg ember éhezik világszerte, és Hugh az ez ellen indított Fish Fight nevű kampány arcaként sokat lobbizott az eltörléséért- és ami a legszebb, sikerrel is járt!

Ám Hugh nem állt le. A sorozat folytatása (nálunk River Cottage - Én a halakkal vagyok címmel látható) azt mutatja be, ahogy Hugh a tengereken kalandozva igyekszik bemutatni káros és fenntartható halászati módszereket. Megismerhetjük belőle, mit jelent az élővilág számára egy védett övezet, mit tesznek a vonóhálók a tengerfenékkel, milyen amikor robbanóanyaggal halásznak a trópusi korallzátonyokon és így tovább. Hugh maga is a víz alá merül, hogy saját szemével győződjön meg a pusztításról vagy a védelem sikeréről.

Azt kell mondjam, búvárszemmel néha kissé esetlennek látszik a mozgása, de nem ez a lényeg. A fontos az, hogy műsoraival igyekszik felhívni a figyelmét a problémára, és az, hogy európai szinten már sikerült változást elérni, rengeteg támogatót szerezni hírességek és átlagemberek között, feltétlenül megsüvegelendő. A magam részéről sok sikert kívánok neki a további harc során, mert a tenger képes ellátni rengeteg embert élelemmel, de hosszú távon teljesen tönkre is tehetjük, ha nem sikerül fenntarthatóvá tenni a halászatot. A feladat nem egyszerű, de van olyan szép kihívás, mint egy Michelin-csillagos fogást kreálni...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Akik búvármunkával akarnak meggazdagodni, bőven kutathatnak még vagyont érő kincsek után- egy újság össze is szedett egy csokorra való érdekes célpontot.

A Karib-tenger, azon belül is Florida a kincsvadászok igazi favoritja, sokan áldozták életüket a kutatásra, néhányan pedig szépen meg is gazdagodtak. A legnagyobb fogásnak a Nuestra Senora de Atocha rakományának felfedezése volt, Mel Fisher és családja hosszú évek és sok-sok merülés után járt sikerrel. De hiába telt el az első leletek előásása óta több évtized, még mindig lennie kell sok értéknek a tenger fenekén. A rakományról szóló dokumentumok szerint ugyanis olyan "apróságok" hiányoznak az eddig feltárt leletekből, mint 17 tonna ezüstrúd, 27 kilónyi smaragd, 35 ládácska arany. Búvárok betársulhatnak a keresésbe, néha egy-egy érme is a kezük közé akad, de a nagy zsákmány még nem került elő.

Az ausztriai Toplitzsee valószínűleg mindig is meg fogja mozgatni a kincsvadászok fantáziáját. A nácik állítólag rengeteg elrabolt aranyat, drágakövet süllyesztettek el a mély hegyi tóban 1945-ben, amiket többször megpróbáltak már megtalálni. Ám eddig még senki nem járt sikerrel, legalábbis tudomásunk szerint, az viszont közismert, hogy több búvár életét vesztette a mély és sötét tóban. Manapság ezért tilos a merülés, de ha valakinek meglenne a tuti infója, akkor felügyelettel talán lehet kutatni. Az egy másik kérdés, hogy a sikeres kincsvadász mit tarthatna meg a zsákmányból... És persze az is lehet, nem is ebben a tóban kell kutatni, hanem egy másikban, Ausztriában ugyanis bőven akad még mély és hideg tó, ahol könnyű elrejteni valamit, ám annál nehezebb megtalálni. És persze az se biztos, hogy valóban kerültek vagyont érő kincsek ezekbe a tavakba, nem csak a legendákban léteznek.

Kolumbián van egy aprócska tó, a Guatavita. A 3000 méteres magasságban található krátert megtöltő tó vizét az esőzések táplálják, de nem ez az érdekessége. A legenda szerint a szent helynek számító tóba szertartások során rengeteg arany került: az elöljáró rengeteg arany ékszerrel maga hajózott ki a tóba, ott lemerült, és az arany tárgyak róla a mélybe süllyedtek. Az arany természetesen már a spanyol hódítók is meg akarták találni, de ők sem jártak sikerrel, és azok sem, akik megpróbálták lecsapolni a tó vizét, hogy könnyebben menjen a kutatás. Talán ott van a kincs, talán nem...

Visszatérve a Karib-tengerre, valószínűleg a legjobb vadászterület az lenne a kincsvadászok számára, mert rengeteg szerencselovag kalandozott ott pár évszázada. Kincseket harácsoló spanyol hódítók, vagyonokat rabló kalózok hajóztak keresztül-kasul ezeken a veszélyes vizeken, és bizony sok hajó végezte a hullámsírban, értékes rakományukkal együtt. A kis szigetországok sekély parközeli vizeiben bizonyára vannak még felfedezetlen roncsok- a közelmúltban Haiti közelében például állítólag Kolumbusz egyik hajóját találták meg. Ugyan mindig is sokan merültek errefelé, azért akadhatnak még értékes leletek. Lehet, hogy nem száz millió dollárnyi vagyonnal gazdagodik a szerencsés búvár, de szerintem sokan beérnék néhány százezret érő érmékkel, ékszerekkel.

Európában szintén fontos roncsok nyugszanak még a mélyben, elég ha arra gondolunk, az ókori főníciai, egyiptomi, görög, római kereskedők mennyit hajóztak a Földközi-tengeren. A tenger fenekén még rejtve maradt amforák tartalmának persze több a történelmi jelentősége, mint a pénzben kifejezhető értéke, de azért sokan lennénk roppant boldogak, ha rábukkannánk egyre.

És hogy hazai vizeknél és nálunk ismert legendáknál maradjunk, szinte mindenki ismeri a mondát Attila hun király sírjáról: elterelt folyó, titkos helyen elásott hármas koporsó... Sokan vélik úgy, hogy valahol a Tisza medrének mélyén van a legendás király nyughelye, mások szerint pont hogy a Pilis hegyeinek egyikén temették el, és sok helyen élnek öregek, akik egészen biztosan tudják, hol kell kellene keresgélni. A folyómedres verzió önmagában sem áll túlságosan biztos lábakon, ráadásul a Tisza medre igen sokat vándorolt az évszázadok alatt, így aztán ha víz alá is temették a királyt, az a hely ma már kilométerekre is lehet a ma folyómedertől. Mindenesetre izgalmas búvármunka lenne a sír feltárása, de a veszélyek miatt én senkinek nem javasolnám, hogy a Tiszában találomra merülgetve próbáljon a sírra rábukkanni. Az élete mindenkinek nagyobb érték, mint egy ki tudja hol rejtőző és mennyit érő kincs...

Azért a fenti tippeket nem kell túlságosan komolyan venni. A világon mindenhol szigorúan védik a víz alatt nyugvó kulturális örökséget- ahol esetleg mégsem, ott meg talán a kincsvadász búvárt nem védi meg senki a modern kori kalózoktól. Senki ne azért akarjon merülni, hogy pénzben kifejezhető módon gazdagodjon, mert valószínűleg pénze nem nagyon lesz belőle, ám pár év börtönnel simán "jutalmazhatják", ha tilosban jár. A kedvtelési búvárkodás másról szól- és ha netán mégis olyan mázlista valaki, és felfedez egy leletet odalenn, értesítse a hatóságokat. Éppen elég dicsőség és maradandó élmény egy igazi búvárnak az, ha megkapja a méltó elismerést a becsületesen bejelentett leletért.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Manapság már a különböző természetvédelmi szervezetek is ügyesen használják a médiát, a kampányban minden eszközt bevetnek, hogy felhívják tevékenységükre a figyelmet, illetve minél több pénzt gyűjtsenek a programjaikra. Mert támogató van, főleg a némileg bűntudatos nyugatiak hajlamosak a zsebükbe nyúlni, ha meg kell védeni a kedves delfineket, bálnákat, utána pedig lehet folytatni ugyanúgy a "kissé" pazarló életstílust.

Bevallom, időnként hezitál is az ember, mit gondoljon a viszonylag nagy port felverő környezetvédelmi akciókról. Mennyire szól az állatokról, mennyire magáról a környezetvédőkről? És valóban ér valamit egy kampány, képes megvédeni az élővilágot vagy változtatni az átlagemberek szemléletén? Azért általában úgy vagyok vele, a környezetvédők többsége bizonyára tisztességes, az állatokért aggódó ember, megérdemlik a támogatást.

Ám azzal is tisztában vagyok, nagyon jól tudnak élni bizonyos eszközökkel. A sok cápavédő közül például sokan felfigyeltek a Shark Angels nevű szervezetre, aminek tagjai között sok csinos hölgy van, akik lelkesen merülnek, úsznak a különféle cápákkal. A honlapjukon írnak tevékenységükről, stílusos póló vásárlásával lehet őket támogatni, és persze böngészgethetőek a vagány fotók.

Szóval nem nehéz felfigyelni ezekre a csinos hölgyekre. És talán valóban meggyőző is egy olyan fotó, amin egy bikinis csaj vidáman úszkál karnyújtásnyira egy nagytestű ragadozótól, mert jelzi, nem kellene senkinek sem rémülten kimenekülni a vízből, csak azért, mert valahol felbukkan egy cápa.

Szóval hajrá, Shark Angels! Kellenek őrangyalok a cápáknak is- és hogy világjárás, merülés közben a csajok még jól is érzik magukat? Ennyi nekik is jár...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A víz alatti fotósok jól meg tudnak élni Kínában az esküvői képek készítéséből, ugyanis arrafele most ez a trendi. Shanghajban állítólag már több tucat stúdió kínálja ezt a szolgáltatást a házasulandó pároknak, és rendes konkurenciaharc van, mert nagy a fizetőképes kereslet. Megjegyzendő, a világ más részein is egyre gyakrabban készülnek ilyen fotók, mert sokaknak tetszik az ötlet- talán az elején bele sem gondolnak, mennyi nehézséggel jár ez.

A búvárfotózás jellemzően hobbi, még a neves, sok díjat nyert alkotók számára is. Van egy civil foglalkozásuk, és mellette hódolnak ennek a szenvedélynek. Szerintem igazán megsüvegelendő, hogy sokan úgy ölnek bele pénzt, energiát a felszerelés beszerzésébe, a tanulásba, az utazásba, a fotózásba, hogy saját örömükre dolgoznak- no meg a mienkre, mert el tudnak kápráztatni a képeikkel.

Hallottam már magyar búvárfotósról, aki víz alatti modellfotózásra specializálódott, így jegyespárokkal is dolgozott. De mifelénk azért nem sokan érdeklődnek ez iránt, ellentétben például Kínával. Ott az esküvőt nagyon komolyan veszik, rengeteg pénz forog minden ahhoz kapcsolódó szolgáltatásban, és ezek közül az egyik drága tétel a fotózás. Mivel úgyis sokat költenek rá, beleférnek az extrém elképzelések. A jegyespárok jóval az esküvő előtt megszervezik a fotózást, keresik a legjobb stúdiókat, és a víz alatt készült képekkel most lehet kaszálni.

Ráadásul az új ötletekre szüksége van a stúdióknak a talpon maradáshoz, mert a sok költség miatt egyre többen inkább barátokat kérnek meg a fotózáshoz, sokaknak vannak minőségi gépeik, és ügyes amatőrök meglepően jól tudnak dolgozni. De víz alatti képeket nem lehet bármelyik haverral készíttetni.

Persze először ki kellett találni azt, hogyan lehet ezt ügyesen megoldani. Nem olyan könnyű ám egy levegővel pózolni a mélyben, miközben a képnek könnyedséget, légiességet, romantikát kellene sugallnia! Ha erőlködnek, akkor a végeredmény messze nem lesz lenyűgüző. A fotósnak legalább lehet légzőkészüléke, de azért van ám különbség kép és kép között, azért, mert valaki a gépet vízhatlan tokba teszi, nem válik azonnal ügyes búvárfotóssá. Igaz, akad stúdió, ahol a fotós maga nincs a víz alatt, hanem a medence üvegfalán keresztül dolgozik, de megítélésem szerint ez azért nem hoz olyan eredményt, mint az igazi búvárfotózás.

Még a felszíni rutin is kevés a víz alatti munkához, szóval jóval az első munkavállalás előtt neki is gyakorolnia kell modellekkel, meg kell találni az alkalmas medencét, azt esetleg be kell rendezni, kísérletezni kell a megvilágítással, a ruhákkal (mert az hülyén néz ki, ha a szoknya a menyasszony nyaka körül lebeg), a vízhatlan sminkkel és így tovább. Akadnak olyan, akik el is utaznak, hogy nyílt tengerben készítsenek jegyesfotókat, ott aztán már végképp elszaladhatnak a költségek.

Nyilván a fotózás előtt nem árt, ha az ifjú pár vesz pár szabadtüdős búvárleckét, megtanulják, hogyan tudnak hosszabb időt tölteni egy lélegzetvétel után a víz alatt, milyen módon kell pózolniuk, hogy kell kommunikálniuk a fotóssal. 

Nincs mese, a kép örök emlék lesz, de a folyamat miatt is, ami az elkészültéig vezet. Mondhatni, a fiatalok élesben tanulják meg, milyen együttműködni egy nehéz szituációban, amikor tényleg számít a másik minden lélegzetvétele...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A búvárok és sznorkelesek számára elsüllyesztett harcjármű egészen sekély vízben úszható körbe Aqaba előtt.

Pár éve Jordánia igazán népszerű úticél volt, köszönhetően a nagyon nyomott árú utazási csomagoknak. Kellemes hoteleket kínáltak jó áron, és az országban a tengerparton töltött napokon túl is sok program várta a nyaralókat: Petra romjai, Wadi Rum vagy a Holt-tenger mind olyan látványosságnak számít, amit érdemes felkeresni.

Búvárszemmel nézve persze leginkább a Vörös-tenger vonzó, mert itt, az Aqabai-öbölben is lehetséges merülni. Az északi részen kicsit másabb az élővilág mint Egyiptom déli részén, netán Szudánban, főleg a nyílt tengeri zátonyokon előforduló nagyobb élőlények hiányoznak. A kisebbek közül viszont van pár, ami Aqabában és a szomszédos izraeli Eilatban és egyiptomi Tabában sokkal gyakoribb, például a tűhal, a csikóhal, a békahal.

Mindenesetre úgy általában nem annyira mozgalmas és látványos a tenger errefelé, ezért nem meglepő, hogy roncs süllyesztésével igyekeztek izgalmasabbá tenni a víz alatti kalandozást. Így került 1999-ben a tenger fenekére a Tank néven emlegetett harcjármű. Bár a valóságban nem egy harckocsiról van szó, hanem egy amerikai M42 Duster típusú, légvédelmi ágyúkkal felszerelt harcjármű.

Az eltelt másfél évtized alatt igencsak átalakult az M42, hiszen megtelepedtek rajta a korallok, és halak úszkálnak körülötte. Mivel alig 6 méteres mélységben van, még csak palack sem kell hozzá, hogy valaki megnézze magának. Készülékkel merülve gyorsan körbeúszható, hiszen nem különösebben nagy a roncs, önállóan valószínűleg nem sok merülést ér meg. Ám a közelében levő koralltömbökhöz elúszva a kezdők számára is érdekes, változatos búvárkalandot lehet összehozni.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Nem új találmány az, hogy bátor búvárok a cápák között úszkáljanak- legalábbis egy réges-régi felvétel tanúsága szerint.

Ma már hétköznapi program a cápás merülés, hol ketreccel, hol ketrec nélkül, de hőskorban még nagyon óvatosak voltak a búvárok ezeknek a ragadozóknak a közelében. Hans Hass és Jacques-Yves Cousteau első merülései a nyílt vízben igazi szenzációszámba mentek, és valahogy én is úgy tartottam számon, ott kezdődött ez az egész.

Ám úgy fest, korábban is merültek bátrak a "szörnyek" közé. A múlt század harmincas(!) éveiben Ausztráliában készült ez a felvétel, ahol egy nehézbúvár merült alá a fogva tartott cápák közé- azok megnézték és nem bántották. Számomra ma már ebben semmi szokatlan nincs, de a korabeli nézők bizonyára rémülten várták a vérfürdőt. Megjegyzem, a felvétel második felében a vízbe ugró, és ott eszeveszett csapkodással úszó ember sokkal nagyobb veszélyben lehetett, mert a cápákat az ilyen mozgás sokkal jobban érdekli, mint egy alig mozduló búvár- ám végül őt sem ették meg. 

Mit is mondhatnék? Örülök, hogy ma már többet tudunk a cápákról, és a régi hiedelmeken túlléptünk. Sőt, sokan manapság már féltik a cápákat, ahelyett, hogy félnének tőlük... Ám ahhoz, hogy ide eljussunk, kellett a régi búvárok vakmerősége is, akik akkor az ismeretlennel néztek szembe, és valóban nem tudhatták, mi vár rájuk, amikor karnyújtásnyi távolságra lesznek ezektől az állatoktól.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Zale Parry a búvárkodás hőskorában igazolta, hogy a hölgyek nem csak bájos kellékek a marcona férfiak mellett. Régebben írtam több olyan nőről, aki beírta magát a búvárkodás történetébe. Ekkor már említést tettem Zale Parry-ről, de azt hiszem, megérdemli, hogy hosszabban szóljak róla.

Olyan előfordul, hogy egy színész elég bevállalós, és maga szerepel az akciójelenetekben is, kifejezetten kéri, hogy ne helyettesítse őt kaszkadőr. Ám az ritkább, hogy valaki csak dublőrként dolgozik, míg valaki fel nem figyel rá, és színészként is beválogatja a filmbe. Hölgyekkel az ilyesmi pedig végképp nem gyakori, hiszen jelentős részüknél a külső adottságok a döntőek, nem az ügyesség.

Zale Parry gyerekkorában tanult meg úszni, és a tenger szerelmese maradt. A múlt század negyvenes éveinek végén már búvárkodott, és vélhetően elismerték a képességeit, mert hamarosan búvárfelszerelések tesztelésével bízták meg. 1954-ben a nők mélységi rekordját döntötte meg, amikor közel 64 méterre merült- állítólag azért állt meg ott, mert elérte a tenger fenekét. Rekompressziós kamrát épített társával, és ahogy egyre népszerűbbé vált a búvárkodás, azért kampányolt, hogy minden helyen legyen elérhető a keszonbetegség kezelésében elengedhetetlen kamra.

A víz alatt profin mozgó Zale hamarosan filmekben kapott munkát mint dublőr és kaszkadőr. A fordulatot a Sea Hunt című sorozat jelentette: a tengerentúlon legendás kalandsorozat 1958 és 1962 között futott, és számtalan ember kapott kedvet általa a búvárkodáshoz. Az epizódokban rengeteg kalandba keveredett a főszereplő, Lloyd Bridges, akinek igen gyakran volt hölgy partnere a merülések során is.

Az akkor már rutinos Zale Parry nem csak a színésznőket helyettesítette a víz alatti jelenetekben, de oktatóként ő volt az egyik trénere a főszereplő színésznek is. Ráadásul, noha nem volt színészi gyakorlata, több részben valódi színészi feladatot is bíztak rá- és nyilván ezekben az epizódokban nem kellett külön kaszkadőrt sem szerződtetni. A sorozat első két szezonjában több különböző karaktert bíztak rá, arca ekkor vált ismertté a nagyközönség számára.

A Sea Hunt után is aktív maradt, folyamatosan népszerűsítette a kedvtelési búvárkodás, a hölgyek közül sokan az ő példáját látva kezdtek el merülni. Korábban azért inkább férfias hobbinak számított a búvárkodás, ami ma már teljesen nyitott mind a két nem tagjai számára, és ez jelentős részben köszönhető a hőskor vakmerő és nagyon ügyes búvárlányainak. Ők voltak azok akik bizonyították, minden szempontból méltó partnerek lehetnek a nők a tenger mélyén.

Erre jó példa volt, amikor Zale-t beválogatták az Underwater Warrior című filmbe, és forgatás előtt egy haditengerészeti bázison kellett bemutatnia, mennyire mozog jól a vízben. Az ott levő tiszt azt mondta, ha képes egy levegővel leúszni 25 láb mélységig, akkor átment a vizsgán- Zale 60 láb (több, mint 18 méter) mélységre jutott, ami akkoriban a haditengerészet profi búvárainak volt a megszabott szint. Az első nő volt, aki teljesítette ezt!

Zale Parry úttörője volt a víz alatti fotózásnak is, és a merüléstől soha nem szakadt el, évtizedekkel később is rendszeresen tengerre szállt. Tevékenységét több kitüntetéssel ismerte el a búvártársadalom- itt az ideje, hogy nálunk is szélesebb körben megismerjék a nevét.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Szeretek búvárkodni, de van pár állat, amivel mégsem szeretnék szemtől szemben találkozni a mélyben. A kalandvágy egy dolog, de néhány jószágot szívesebben látok képen, mint élőben.

A nagy fehér cápákkal jellemzően ketrecek védelmében merülnek. Ám vannak kivételek, nagyon rutinos búvárok különleges túrákon elhagyják a ketrecet, hogy szabadon ússzanak ezekkel a hatalmas ragadozókkal. Nagy élmény lehet, de... csak annak való, aki nyugodt tud maradni. Én a magam részéről ebben nagyon lennék biztos, szóval ketreccel okés, ám szabadon nem akarnék velük búvárkodni. 

Szintén óvatos lennék a krokodilokkal. Egyre több ilyen felvételt látok mostanában, és tulajdonképpen megértem a legbevállalósabb, legvakmerőbb fotósok lelkesedését, mert nem akármi centikről megörökíteni egy ilyen állat félelmetes fogsorát. Szerencsére én nem vagyok neves fotós, maradhatok a parton is, elkerülve ezeket a több méteresre megnövő, félelmetes állatokat.

Bizonyára tudnék még sorolni számomra némileg ijesztő lényeket, de ami most beugrik, az az anakonda. Megmondom őszintén, még a gondolatba is beleborzongok, hogy egy olyan kígyó társaságában merüljek, ami kétszer olyan hosszú mint én. És nem a hülye horrorfilmek ijesztettek meg, elég ijesztő a valóságos, nem szörnyméretű anakonda is.

Az sem zavar, ha valaki szerint félős vagyok, egyszerűen csak nagyjából ismerem magam. Nem érdekel a barlangi merülés sem, nem nekem való, találok annyi más izgalmas merülőhelyet... És ez így van jól. Nagy a tenger, mindenkinek juthat kedvére való kaland.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Ahol csak felbukkannak cetek a tengerben, elkezdenek túrákat szervezni a megfigyelésükre. Manapság már óriási pénzek forognak a bálna- és delfinnéző hajós kirándulások piacán, de hiába sorolják ezt az ökoturizmushoz, egy cikk szerint komoly kárt okoz az állatoknak. Környezetvédők állítják, az állatok félnek a turistákat szállító hajóktól, nem táplálkoznak rendesen, akár ki is pusztulhatnak az állatbarátok túl nagy érdeklődése miatt.

Ezek nagyon komoly szava, de... Néha van olyan érzése az embernek, hogy bizonyos környezetvédők mindenben találnak hibát azért, hogy egy kicsit magukra irányítsák a figyelmet. Azt az apróságot ne felejtsük el, hogy az állatok nem hülyék, ha valahol állandóan megzavarják őket, odébb fognak állni. Ehhez képest vannak helyek, ahol már sok éve rendeznek bálna- vagy delfinnéző túrákat, és a cetek még mindig ott vannak. Nem úsznak el rémülten, nem tűnnek el a felszín alatt azon nyomban, és most is szép számmal lehet őket látni.

Az egy másik kérdés, hogy vannak egészen kis létszámú populációk, pár tucatnyi egyedből álló csapatok, ezeket békén lehet hagyni, de meggyőződésem, pontosan megállapítható, melyek ezek a veszélyeztetett állatok. Egyszerűen nem kell oda több túrát szervezni, és kész. De kissé szkeptikus vagyok, hogy valóban jobb lesz a delfineknek, amennyiben többé nem mennek oda a turisták, de a halászok és a többi hajós senki által nem látva roboghat ezeken a vizeken és gázol el esetleg egy-két állatot.

Meg kell jegyeznem azt is, hogy rendszeresen tengert járó emberként kicsit furcsállom a cetek rettegésének emlegetését. Nagyon sokszor szálltam hajóra a világ mindenféle részein, és ebből egyetlen alkalom volt, amikor kifejezetten bálnák kedvéért indultunk ki a vízre. Meg is találtuk őket, elúsztak mellettünk, mi megnéztük őket, de nem hinném, hogy ez a nagyjából 30 másodpercnyi szemkontaktus megzavarta volna őket olyan nagyon.

És a többi alkalom, amikor delfint láttam tengerben? Hát azok csak úgy jöttek, maguktól. Nem kergettük őket, nem az volt a cél, hogy szervezett túrán kifejezetten delfineket figyeljünk meg, egyszerűen csak hajóztunk, amikor azok feltűntek a távolban- vagy egész közel. Egyszer az Adrián Biogradból indultunk el egy merülőhelyre, és negyedórán át velünk úszott pár delfin, annyira közel a hajónkhoz, hogy meg lehetett volna őket érinteni. Máskor a Vörös-tengeren merültünk, amikor fél órán át úszott és keringett körülöttünk egy magányos delfin. Ha nem jöttek volna, nem kerestük volna őket, hiszen nem azért szálltunk vízre. Voltunk olyan helyeken, ahol mások már láttak korábban delfint, mert a környéken éltünk- néha előkerültek, néha nem.

Szóval mit tegyünk, ha az elvileg veszélyeztetett tengeri emlősök maguk közelítenek? Zavarjuk el őket, hogy így védjük meg az épségüket magunktól? Ugyan már. Olyan is volt, hogy épp az apartmanunk teraszán ültünk Horvátországban, amikor észrevettük, egy csapat delfin úszik be a szemünk láttára a rogoznicai öbölbe. Mentek egy kört, majd továbbálltak. Mit kellett volna tennünk?

A válasz nyilván nagyon egyszerű: semmit. Intelligens élőlényekről beszélünk, akik hozzánk képest nagyon is otthonosan mozognak a tengerben. Amit nagyon nem akarnak, az nem is fog megtörténni. Persze tudom, van olyan, amikor adott helyen élő csapatokat akár több tucatnyi hajóval üldöznek, miközben rengeteg turista rikoltozik a fedélzeten, de ezeket a helyzeteket nem különösebben bonyolult szabályozással kordában lehet tartani. Nem 100 hanem 10 hajónak legyen túraszervezői engedélye, és kész. Ezt a világon elég sok helyen jól tudják alkalmazni nem csak bálnákkal, hanem mondjuk cápákkal is. A turista pedig, ha biztosra akar menni, előre foglalja a helyet a túrán- vagy egyszerűen kinyitja a szemét, ha hajóra száll, mert tudja, bárhol felbukkanhat egy csapatnyi tengeri emlős.

És zárszóként még annyit: ha esetleg meg is ijed pár bálna vagy delfin, ezek a túrák ismertetik meg az átlagemberrel ezeket a fantasztikus állatokat, akik elkötelezett cetvédőkké válnak maguk is. A túláradó szeretet káros is lehet, de ha valaki belegondol, egy évszázada hány helyen vadásztak bálnára, delfinre, és mennyire megváltozott az ehhez való hozzáállásunk, és ez mennyi állat életét kímélte meg, akkor talán mégse kellene pont a bálnanéző túrákat hibáztatni.

Mert miközben ilyen témákat feszegetnek a konferenciákon, a norvégok szép csendben 729 bálnát öltek meg egyetlen bálnavadászati szezon alatt, és azon dolgoznak, hogy növeljék a bálnahús utáni keresletet. Ám talán aki megcsodálta őket élőben, az nem kér belőle...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!