Svájcban található Európa egyik különleges merülőhelye, a Verzasca folyó. A Tessin kantonban található folyó medrében sodródó merülésre van lehetőség, ami elsősorban azért élmény, mert a víz kristálytiszta, és az évezredek alatt különleges formájúra koptatott sziklák közt látványos a búvárkodás. Gyakori fotótéma a kettős ívű híd, ami a völgy felett ível át, és a felszín alól is kiválóan látható.
.jpg?full=1)
Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!
Egy búvároktató ismerősöm jegyezte meg nemrég, tanulmányt lehetne írni a búvárkodás és a családon belüli erőszak összefüggéseiről. Nem arról van szó, hogy a víz alatt akarná valaki eltenni láb alól a hitvesét, hanem inkább arra a helyzetre utalt, amikor az egyik családtagnak nincs igazán kedve a merüléshez, míg a férj vagy a szülő szinte már erőszakosan unszolja.
Magam is láttam már ilyet, de az ember nem nagyon tudja, hogy szólhatna bele. Fordult már elő, hogy egy édesapával beszélgettünk pár percet arról, külső szemlélőként hogy is néz ki a "vidám" családi merülés. Az ember mindig bízik benne, hogy az érintett tényleg jót akar a családtagjainak, és esetleg felismeri, mi a különbség lelkesítő biztatás, és üvöltözéssel súlyosbított nyomásgyakorlás közt.
Az ugyanis létező dolog, hogy valaki elbizonytalanodik merülések előtt, főleg kezdőkkel fordul elő ilyesmi. Ezt meg lehet beszélni, biztathatjuk a búvártársat, megkérdezhetjük, mitől tart, átbeszélhetjük, hogyan tudjuk kezelni az esetleges problémákat, és persze el kell magyarázni, mi ezt az egészet élvezetből csináljuk, tehát természetesen csak akkor kell búvárkodni, ha nem retteg a mélyben. Nekem az nem öröm, ha valaki eljön merülni, de csak a félelmet látom a szemében- ráadásul ez veszélyes is, mert bármikor jöhet a pánik. Van, akiről tudni lehet, meggyőzhető, mert tulajdonképpen ügyesen merül, csak pár indokolatlan aggálya van. Ő gyorsan túllendülhet ezeken, aztán élvezni is fogja a víz alatti kalandozást, és ez így mindenkinek jó.
De mindig vannak és lesznek olyanok, akik egyszerűen nem tudják megszeretni ezt a hobbit. Állandóan idegenkedni fognak a tengertől vagy az élőlényektől, nem tudnak szabadulni a klausztrofóbiától, rettegnek a mélységtől, a hullámoktól, a levegő elfogyásától, a cápáktól és így tovább. Nem probléma ez- van, aki soha nem is tudja leküzdeni a fóbiáit. Akadnak, akiket át lehet rajtuk segíteni, de az agresszív erőltetés csak elmélyíti a gondokat. Nem jó dolog ijedt arcú gyereket látni a búvárhajón, aki máskor élénk és vidám, ám látszik, attól a fajta merüléstől fél, amire épp készül a csapat. A könnyes szemű feleséget is inkább hagyni kell a parton, nem pedig üvöltözéssel kéne merülésre bírni.
A probléma összetett, mert van, amikor már a tanfolyamnál felmerül a probléma. Az a helyes hozzáállás, ha az oktató dolgába nem okoskodik bele a családtag- majd ő felméri, az idegenkedő búvárjelöltnek mi a gondja, leküzdhető-e és hogyan. Ez a dolga, ezért kapja a fizetését, ezért bízzák rá a kezdők tanítását.
Másrészt akad, aki lassabban lendül bele a búvárkodásba, több olyan biztonságos, védett, sekély helyen végrehajtott merülésre van szüksége, ahol magabiztosabbá válhat. Ehhez már nem oktató kell, hanem olyan merülőtárs, aki igazi társ a víz alatt- igen gyakran hárul ez a feladat arra, aki a felszínen is az, hiszen itt már elvileg meg kellene lennie a bizalomnak. Oda kell figyelni az aggodalmaskodó párra, esetleg meg kell fogni a kezét, türelemmel kell átsegíteni a kezdeti időszak nehézségein. Ha pedig képtelen megszeretni a búvárkodást, akkor hagyni kell úszkálni, napozni, lazítani, és nem kell olyanba belerángatni, amit utál.
Aki képtelen felfogni, mit nem lehet szeretni a másiknak a csodálatos búvárkodásban, és vallja, igenis erőltetni kell a partner merülését, annak talán egy példával lehet illusztrálni a helyzetet. A nők vásárolgatását, boltokban nézelődését, válogatását a kísérő férfiak ritkán szokták annyira élvezni, mint a párjuk. Tegye fel a kezét az a férfiember, aki szerint meg fogja szeretni a shoppingolást, ha több tucat alkalommal erővel elrángatják őt! Mi csak azért nem pityeredünk el másfél órányi nézelődés és próbálgatás után, mert a fiúk nem sírnak... (Megjegyzendő, hogy bár a férfiakra jellemző a búvárkodás erőltetése, azért igenis vannak kivételek, lehet az asszony is a merülés szerelmese- és ha ő türelmetlen férjjel, gyerekkel, az ugyanúgy nem szerencsés.)
Szóval szelíd unszolás, észérvekkel meggyőzés, folyamatos odafigyeléssel a kezdeti problémákon átsegítés mehet, de a búvárkodás agresszív erőltetése visszaüt, és senkinek nem fog örömet okozni. Az egyik fél szenved, a másik pedig folyamatos stresszben van, mert állandóan rettegő merülőtársa miatt ő sem tudja élvezni a víz alatt töltött időt. Ezzel aztán sikerül elérni, hogy a drága búvártúra senkinek nem lesz nagy öröm, ami csak újabb konfliktusforrás.
Ez pedig senkinek nem lehet cél. Szóval tessék odafigyelni a szeretteinkre, ha az a célunk, hogy ők is úgy megszeressék a búvárkodást, mint mi. És hagyjuk őket békén, ha máshoz van kedvük...
Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!
Akadnak sokkal gyakrabban támadó tengeri állatok a cápáknál- szerencsére valamivel kisebbek és a fogakból is kevesebb jutott nekik, különben igen veszélyes lenne a búvárkodás.
Tegnap olvastam egy történetet, ami arról szól, milyen komoly sebet ejtett egy búvár fején egy titán íjhal. A Fülöp-szigeteken búvárkodó turistát hátulról támadta meg az állat, és amikor a többiek látták a sérülést, azonnal megszakították a merülést és a felszínre emelkedtek. A hajóval azonnal partra vitték a férfit, ahol ellátták a sérülést, majd a kórházban összevarták a sebet.
Az íjhal egyébként nem csak egyszer szokott nekirontani a búvároknak, amíg a közelben vannak, addig folyamatosan támad. Ezt a férfit többször megközelítette, majd amikor az megpróbált távolabb úszni tőle, hátulról ment neki.
Az Indo-pacifikus zóna trópusi tengereiben megtalálható titán íjhal erős, gyors állat, ráadásul akár 70 centisre is megnőhet, ez már elég tekintélyes méret. Erős fogai vannak, azok segítségével táplálkozik, elsősorban tengeri sünöket, puhatestűeket, rákokat, férgeket fogyaszt. Ám ezek a fogak veszélyeztetik a búvárokat is, ugyanis az íjhal rettentően agresszívan védelmezi fészkét párzási időszakban, és aki akár véletlenül is annak közelébe úszik, az gyorsan szembe találhatja magát a rakétaként felé száguldó álattal. Az íjhal igen gyakran az uszonyokra támad, ami még mindig jobb, mint ha a búvár fejét célozná egyből- ha ilyet tesz, annak fájdalmas következménye lehet.
Ez az egész dolog azért jutott eszembe, mert pár hete Egyiptomban egész búvárcsapatunkat megkergette egy titán íjhal, nekem is többször megrángatta az uszonyomat, pedig rendesen tempóztam- Úgy tartják, nagy ívben kerülve a fészkét csak szemmel tart minket, nem támad, de mi bármerre úsztunk, minden egyes búvárnak nekirontott.
Szóval ilyenkor azért mindig eszembe jutnak a rémtörténetek a cápákról. Ha annyira agresszívak lennének mint a horrorfilmekben, nagyjából úgy viselkednének, mint a titán íjhalak. Ám a valóságban egészen más arcukat ismerhetjük meg merülés közben- szerencsére.
Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!
Máltai régészek bukkantak rá az ország vizeiben egy főníciainak gondolta hajó maradványaira, ami akár időszámításunk előtt 700 évvel süllyedhetett el, így máris a Földközi-tengerben talált legrégebbi roncsként emlegetik az illetékesek.
Azért természetesen bánjunk csínján a legekkel, egy roncsnál amúgy sem bír kizárólagos fontossággal a kora. Számít természetesen hogy milyen korszakba engednek bepillantást a maradványok, de hiába sokkal modernebb egy második világháborús roncs, attól még lehet ugyanolyan izgalmas a történészek és a búvárok számára, mint a több ezer éves amforák.
Külső szemlélőként nekem már önmagában az is izgalmas, hogy máltai vizekben még mindig ilyen nagy felfedezéseket lehet tenni. Ez a Földközi-tenger egyik leggyakrabban hajózott vízi útvonala, rengeteg búvár merül a szigetek körül évről évre, és most Gozótól alig másfél kilométerre, 120 méteres mélységben rábukkannak egy főníciai hajóra...
Francia és amerikai szakemberek is részt vettek a kutatásban, aminek során feltérképezték a tenger fenekét újféle eszközökkel, egészen részletes képet kapva a mélységről. A 120 méter egyébként komoly mélység, de ma már nem lehetetlen a búvárok számára sem lemerülni oda, így aztán a roncs helyzetét titokban tartják, amíg be nem fejezik a munkát. Már eddig is sok amforát és kőből készült tárgyat találtak, és lehet, hogy rábukkannak még pár izgalmas leletre. A maradványok mindenesetre jó állapotban vannak, tehát még nem nagyon bolygathatta őket senki, tényleg ismeretlen volt mindenki számára ez a roncs.
Máltán egyébként épp tavaly ősszel voltam legutóbb, és ilyenkor mindig eszembe jut, megvan az izgalma annak, amikor az ember roncsnál búvárkodhat- ott van bőven ilyen a víz alatt. Persze mi mindig biztosra megyünk. Nem csak úgy találomra merülünk le, hátha találunk valamit, hanem ott búvárkodunk, ahol mindenki más. Ha viszont lenne egyszer az embernek ideje, lehetősége, bizony szívesen szétnéznék olyan pontokon, ahol senki más nem szokott merülni, hátha találnék valamit. Nem kell, hogy a legöregebb roncs legyen, és arra se vágyom, hogy bármit felhozhassak szuvenírnak- elég lenne az érzés, hogy valami, amit én találtam.
Esély a jelek szerint erre minden egyes alkalommal megvan, amikor a víz alá bukunk...
Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!
Sokan hiszik azt, hogy a Földközi-tenger merülőhelyei kevésbé látványosak, nem nagyon vannak nagy halrajok, nagyobb halak, alig vannak színes gorgóniák és így tovább. Pedig volt ez egészen máshogy is, és ennek kézzel fogható bizonyítékai vannak.
Pianosa szigete a jó példa rá, hogy szigorú védelemmel fenntartható az élővilág épsége. Az Elba közelében található Pianosa a Toszkánai-szigetek Nemzeti Parkhoz tartozik, ezért szigorúan védett. Régebben pedig azért nem lehetett a sziget körüli vizekben halászni, búvárkodni, mert 1998-ig szintén szigorúan őrizték: börtön volt rajta.
A sziget jelenleg is csak külön engedéllyel látogatható, és csak néhány kijelölt ponton lehet merülni a látogatóknak, akiknek maximális számát korlátozzák. Nem egyszerű a dolga tehát annak, aki ide akar búvártúrát szervezni, de a dolog másik fele az, hogy olyan látványban lehet része, amiben máshol nem nagyon a Földközi-tenger mélyén.
Az ilyen méretes barrakudákból álló rajok például enyhén szólva sem számítanak megszokottnak a térségben:
De sasráját se láttam még soha az életben európai vizekben merülve:
Emellett pedig hatalmasra nőtt sügérek úszkálnak a sziget körüli vizekben, láttak már itt macskacápát, nagy langusztákat, és persze nem szokatlan az sem, hogy a falakat színes vörös gorgóniák borítják, amiket nem törtek, szakítottak le a halászok vonóhálói. Az itteni merüléseken készült videók szinte mindegyikében láttam valami igazán látványosat.
Szóval semmi nagy titok nincs abban, hogy kell segíteni a tengernek: ha békén hagyjuk, az élővilág teszi a dolgát. A kishalakból nagyok lesznek, nem tűnnek el a nyílt vízi halrajok, nem tarolja le senki a tenger fenekét. És a dolog úgy működik, nem feltétlenül kell mindent védeni, elég lehet bizonyos területeket, de azokat valóban hatékonyan, valóban minden olyan tevékenységet tiltva, ami kárt okozhat. Kicsit ezzel a búvárkodás ellen is beszélek, de ám legyen, juthassunk el csak ritkán a látványosabb merülőhelyekre, ha ez az ára, hogy egészségesebb legyen a tenger.
Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!
Sokan aggódnak a tengerek, tavak élővilágáért, amiket rengeteg dolog veszélyeztet. Van egy roppant pusztító halászati módszer, amiről azért érdemes szót ejteni, mert rengeteg kárt okoz.
A világ bizonyos részein a dinamit olcsó, és ezért a szegény halászok ezzel fognak halat gyorsan és egyszerűen. A módszer aránylag egyszerű, a robbanóanyagot bedobják a vízbe, jön a detonáció, pár másodperc múlva pedig a felszínre emelkednek a döglött halak, amiket csak ki kell szedi a vízből.
Az alábbi videón két srác mutatja be, hogy működik ez, nyilván rettentően poénosnak gondolják ezt az agyatlan pusztítást:
Ha úgy nézzük, akkor csak egy gyors halfogási módszert látunk, nem is kellene rajta kiakadni- hálóval fogva is az a cél, hogy kiszedjük az ennivalót a tengerből. Ám a történet ennél sokkal problémásabb, mert a lényeg a felszín alatt van, amit a dinamittal halászó nem láthat!
Pontosabban már a felszínen is van gond, mert a felemelkedő döglött halak közül csak az elég nagyokat és értékeseket szedik ki a halászok, már ott is van egy komoly veszteség. De az igazi tragédia a víz alatt van. Egyrészt a döglött halak egy része nem emelkedik a felszínre, hanem lesüllyed, teljesen értelmetlenül pusztul el. Ami még rosszabb, egy területen a robbanás mindent kiirthat, kis rákokat és csigákat, no meg az összes, a tengerfenék közelében rejtőző halivadékot, amiből így soha nem lesz kifejlett példány, jóval azelőtt megölik őket, hogy értelme lenne a kifogásuk. Rendszeres dinamitos halászattal ki lehet irtani egy egész zátony teljes halállományát, és az ivadékok elpusztulása miatt az képtelen is lesz a regenerálódásra hosszú időn át.
Aztán ott vannak a nem mozgó élőlények, amelyeket letör a robbanás, így vesznek oda hosszú évek alatt nőtt korallok, elpusztulnak a szivacsok is. Sivár, kihalt, holdbéli tájjá válik egy korábban élettől nyüzsgő korallzátony, úgy, hogy a rengeteg elpusztított állatnak csak kis töredékéből válik élelem, a többi csak elbomlik odalenn. És ha egy dinamitos halász azt látja, a robbantásnak már nincs értelme, mert semmi értékes hal nem emelkedik a felszínre, megy a következő, még épnek látszó zátonyhoz. Ezen a videón látható, ahogy a dinamit döglött halakat, teknőst, korallokat hagy maga után, a felvétel rettentően elkeserítő.
Így aztán pár országban a dinamitos halászat az egyik legszigorúbban büntetett kihágás, mert roppant nagy károkat okoz. Ráadásul veszélyes az emberekre is, hiszen a robbanószerek balesetet okozhatnak a hajón, sőt, olyan is volt már, hogy a víz alatt békésen nézelődő búvárok mellett robbantottak, és ez komoly sérülést okozott.
Tisztában vagyok vele, hogy amikor beülünk egy tengerparti halétterembe és rendelünk magunknak valamit, nem címkézik fel, milyen módon fogták. De tudnunk kell, időnként óriási ára van a finom fogásoknak, és ha netán találkozunk ilyen módszert alkalmazó barbárokkal, gondoljunk arra, az igazi pusztításról a felszínen nézelődve még csak elképzelésünk sem lehet.
Ez a tengeri élővilág védelmének legnagyobb nehézsége: egyszerűen az emberek túlnyomó többségének fogalma sincs arról, a legszebb azúrkék tenger felszíne alá bukva is találhatunk haldokló, pusztuló élőhelyeket. Mindaz, amit a felszínen teszünk, odalent okoz igazán nagy kárt, ezt észben tartva cselekedjünk minden helyzetben.
Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!
Néha merülés közben az ember lát valami különöset, furcsát, megnézi közelebbről, aztán rájön, hogy ez nagyon rossz ötlet volt.
Néhány búvár Mexikóban merült, Socorro sziget közelében, ami igazán izgalmas helynek számít. Nyílt tengeri, aprócska sziget, a körülötte levő vizekben számtalan nagyvaddal, cápákkal, rájákkal. És természetesen erős áramlatokkal, ahogy az az ilyen magányos zátonyoknál szokásos.
Nos, ezek az áramlatok tréfálták meg a búvárokat, akik azt látták, a víz alatt vízszintesen egy furcsa buborékcsík mozog. Közelebb úsztak- és ekkor jöttek rá, nem más volt az a csík, mint egy mélységi vortex, egy olyan forgó örvény, ami több, ellentétes irányú áramlás találkozásánál szokott kialakulni. A felszínen az ilyen körbe forgó áramlások közül a legerősebbek Norvégiában vannak, az ún. maelstromokban a víz igen gyorsan örvénylik.
Nos, a búvárok a felszín alatt jópár méterrel kerültek bele egy ilyen vortexbe, és hirtelen megismerhették, milyen lenne mosógépben merülni. Valószínűleg lemondtak volna erről az élményről, mert egyáltalán nem volt könnyű kiszabadulniuk az őrült körforgásból.
Mindenesetre mostantól tudni fogják, mi az a dolog a víz alatt, amit nem szerencsés megközelíteni. És én is megjegyeztem, hogy ha netán hasonlót látnék valahol, inkább tartsam magam távol tőle...
Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!
Alabama nem számít az Egyesült Államok legnépszerűbb államának a búvárok körében, de a helyiek tenni akarnak róla, hogy változzon a helyzet. És ha valamit akarnak, akkor azért tesznek is, a mélység szerelmesei igazán komoly pénzeket tudnak felhajtani a céljaik érdekében.
Meg kell jegyezni, Alabama adottságai nem ideálisak a kedvtelési búvárkodás számára, a víz alatt a látótávolság nem mindig kifogástalan például. De egy jó roncs máris vonzerőt jelenthet, így aztán tavaly a víz alá küldték a LuLu nevű, 90 méter hosszú hajót, aminek a süllyesztése után egyből jöttek is az érdeklődő búvárok. Egy helyi alapítvány nem kevesebb, mint fél millió dollárt szedett össze ennek a mesterséges zátonynak a kialakítására, ami jelzi, mekkora lobbiereje is van a búvároknak.
Alabamában egyébként még 1953-ban(!) indult el egy mesterséges zátonyépítési program, mert a homokos aljzat nem volt ideális a halak számára. Akkoriban még nem a búvárkodásra koncentráltak, a halászat fejlesztése volt a lényeg, ennek érdekében rengeteg dolgot süllyesztettek el a Mexikói-öbölbe, kiszuperált autókat, több tucat tankot és így tovább.
A horgászok és halászok örömére a hatalmas területet elfoglaló mesterséges zátonyokon a korábbinál sokkal jobb fogásra számíthatnak, és elvileg ezeken a helyeken merülni is lehet. Azért a tapasztalatok azt mutatják, a halászok és a búvárok közötti harmónia nem mindig tökéletes, ezért sokan nem szívesen merülnek azokon a helyeken, ahol mások halakat akarnak fogni. A LuLu-projekt viszont már kifejezetten a kedvtelési búvárokról szólt, a roncsot nekik szánták.
Ám az ötletgazdák máris új célokat tűztek ki. A roncs legmélyebb pontja 34 méterrel van a felszín alatt, ami a kezdő búvároknak illetve a gyerekeknek még túl mély, tehát számukra másféle mesterséges zátonyt szeretnének kialakítani. Az alapítvány egyik képviselője szerint egyfajta víz alatti játszóteret, vidámparkot lehetne létrehozni, nem a szokásos hajók víz alá süllyesztésével, hanem például biciklik, sellőszobrok elhelyezésével- a lehetőségek száma végtelen.
Egy találkozón a világ mindenféle táján megvalósított különleges mesterséges merülőhelyek képeit nézve próbáltak inspirálódni a helyi búvárok. Vannak ugyanis ötletes víz alatti alkotások, amikből ötleteket meríthetnek. Ha betonból vagy acélból készítik el a víz alá szánt tárgyakat, és azokat megfelelően rögzítik, tartós és biztonságos mesterséges zátonyt alakíthatnak ki. Ráadásul mivel több, kisebb tárgyról van szó, lehet lépésről lépésre haladni, amikor találnak egy támogatót egy konkrét darabról, azt elhelyezik, és így tovább.
Folyamatosan bővülhet tehát a zátony, amit egyébként már elkezdtek építeni, de egyelőre hagyományosabb dolgokat lehet odalenn látni. Az viszont így is látható, a tengeri élővilág azonnal birtokba vette azokat. Így aztán az új víz alatti látványosságok is attól lesznek igazán érdekesek, hogy rengeteg hal és más élőlény lesz majd a közelükben. Ráadásul a 10-15 méteres mélységbe minden képzettségi szintű búvár lemerülhet- ez is segíthet abban, hogy Alabama felkerüljön a nemzetközi búvárkodás térképére.
Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!
Bátor búvárok egy horgot szedtek ki egy méretes selyemcápa szájából Floridában.
Cameron Nimmo és Mickey Smith gyakran merülnek együtt a floridai vizekben, ahol a cápaetetések során az állatok háromnegyedének a testén vagy a szájában beakadt horgot látnak. Halászok is mennek a selyemcápákra, de gyakran tonhalra vágyó sporthorgászok horgai szakadnak le egy erős rántástól, esetleg egyszerűen csak elvágják a zsinórt amikor a nem kívánt fogást meglátják, és onnantól kezdve az állat a rozsdásodó horoggal a szájában él tovább. Vélhetően ez fájdalmat okoz, és a táplálkozást is megnehezíti. Mivel a cápák ritkán járnak szájsebészhez, ezzel kell élniük a továbbiakban.
A búvárok úgy döntöttek, majd ők segítenek. A hozzájuk közelítő selyemcápát megfordítva tonikus mozdulatlanság állapotát idézték elő, és így aránylag könnyen meg lehetett ragadni egy fogóval a horgot a szájában. Gyorsan és erős mozdulattal ki is tudta szedni a búvár azt, de oda kellett figyelnie, mert ettől a rántástól azonnal életre kelt a cápa, és villámgyorsan reagált. Mivel a selyemcápa akár két és fél méteresre megnövő erős ragadozó, senki nem akart az útjába kerülni.
Cameron és Mickey érthető módon büszke magukra, amiért tudtak segíteni egy állaton. Mind a ketten csodálják a cápákat, így a mostani után további horogmentesítő merüléseket terveznek. Természetesen tudják, ez a hobbi nem veszélytelen, de a cápaharapás az utolsó dolog, ami most az eszükbe jut. Szeretik ezeket az állatokat, segíteni akarnak, és bíznak benne, az emberekben kialakult képet is meg tudják változtatni.
Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!
Egy négy évszázada brit vizekben nyugvó roncs mesél az admiralitás által támogatott kalózkodásról. Ismét jó példa arra, hogy a vízfelszín alatt rengeteg olyan maradvány rejtőzik, amik megismerése nem csak a búvárkodás szempontjából kaland, hanem történelmi jelentőséggel is bírnak.
Visszatérve a hajóra, a Temze torkolatánál, Kentben levő maradványokat már az 1840-es években felfedezték, de Wellington herceget a története nem érdekelte, embereivel csak az értékesnek gondolt fémeket hozatta a felszínre. A maradványokat aztán el is feledték, és csak egy kikötőbővítés előkészítésénél kerültek elő újból 2003-ban. Akkor kezdtek el alaposan vizsgálódni a búvárrégészek, mert azt gyanították, a roncs a Cherabin nevű hajó maradványa, ami 1603-ban süllyedt el.
.jpg?full=1)
A Cherabin hivatalosan békés kereskedőhajó volt, ami Anglia és Törökország között szállított árut. Ám emellett titokban spanyol hajók fosztogatása is felróható legénységének, amiben az igazi érdekesség a királyi haditengerészet hozzáállása: az admiralitás tudtával és engedélyével folyt ez a kalózkodás. Egyrészt így gyengítették a spanyolokat, akikkel úgy álltak hadban, hogy nem volt formális hadüzenet, másrészt pedig a rabolt kincseket megsápolták, tehát a kincstár sem járt rosszul.
Nem csak a Cherabin támadta a spanyol hajókat, a "királyi kalózflotta" több tucat hajóból állt I. Erzsébet uralkodása idején, és nagyobb vagyont raboltak össze, mint a híres karib-tengeri kalózok. A nagy különbség az volt, hogy a törvényen kívüli martalócokat üldözték a hatóságok, míg az admiralitás engedélyével kalózkodók útjaik végén visszatérhettek Angliába, és pénzzé tehették a szajrét. A fosztogatóexpedíciókat ráadásul köztiszteletben álló magánbefektetők finanszírozták, akik így szintén szép pénzre tettek szert. Ennek a 70 hajós flottának eddig egyetlen tagját sem találták meg, a hajók többsége odaveszett a nyílt tengeren, ám az Anglia közelében elsüllyedt Cherabin képet adhat a korszakról.
Ám a víz alatti régészkedés egyáltalán nem olyan, mint ahogy a kalandfilmekben kinéz, ahol lemennek a búvárok, szinte véletlenszerűen ráakadnak a roncsra, aztán gyorsan meg is találják a kincset. A kalózhajó maradványait már egy évtizede(!) vizsgálják, a kiemelt darabokat először gondosan meg kellett tisztítani a rárakódott üledéktől, lemérték a maradványok méreteit, a megtalált részekből próbáltak az elsüllyedés körülményeire következtetni és így tovább.
A feljegyzésekkel vetették össze a kapott eredményeket, és a régészek úgy vélik, komoly bizonyítékaik vannak arra, hogy a Cherabin maradványai vannak a Temze torkolatánál. Ám nagyon korrekt módon elismerik azt is, mindez csak nagyon valószínű, de nem egészen biztos, hiszen 400 év távlatából kellene mindezt eldönteni. Az azonosításban például segíthetne a rakomány, ám azt már nem találták meg. Az viszont biztos, hogy egy 16. századbeli felfegyverzett kereskedőhajóról van szó, méretei, kora egyeznek a Cherabinéval. Megjegyzendő, a tengereket és óceánokat keresztül-kasul átszelő hajó mai szemmel nézve aprócska volt, alig 25 méteres hosszúsága szinte megmosolyogtató- ehhez képest lenyűgöző a korabeli tengerészek merészsége, akik ilyen távoli utakra keltek vele.
A roncs egyben maradt részeit kiemelték és elszállították, ám különleges helyen állították ki azokat: stílusos módon a Stoney Cove nevű tóban süllyesztették a hajótest darabjait, itt merülhetnek le hozzá a búvárok. Ez Anglia egyik legnépszerűbb édesvízi merülőhelye, így aztán meglehetősen sokan láthatják a maradványokat. Ráadásul még izgalmasabb lesz a búvárkodás, hiszen többet tudunk a roncs történetéről, utána lehet annak olvasni: mostantól Cherabinként ismerhetik az eddig csak Gresham Shipként emlegetett hajót. A többi talált lelet pedig múzeumba kerül majd.
Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
