Big Blue Búvár Blog

Az a jó a sok tévécsatornában, hogy az ember kapcsolgatás közben belefuthat érdekes műsorokba. Vagy ha nem érdekesekbe, akkor meghökkentőekbe: egyszer három szőke csaj első víz alatti bénázásaira figyeltem fel, ám meglepve tapasztaltam, hogy a medence partján feltűnt egy öreg fickó, aki őket figyelte. Atyaisten, mit keres itt Hugh Hefner?!?

Gyorsan kiderült, a Playboy-villában játszódó reality egyik epizódját a búvárkodásnak szentelték. Hefner "lányai", Holly, Kendra és Bridget persze a sorozatban mindig nagyon szőkék, és ez a merüléssel való ismerkedés során is így volt. Először a villa medencéjében búvárkodtak oktatójuk kíséretében, és már akkor meglepte őket, miféle "kincsek" vannak a felszín alatt- a partik után maradt poharak, fehérneműk és egyéb "kellékek" voltak odalenn.

Aztán jött a nyílt víz, ahol a három csinos lányt jó vastagon beburkolták vastag neoprénruhába. Noha azt hisszük, Kaliforniában mindig jó az idő, az igazság az, hogy a tenger vize arrafelé egyáltalán nem olyan meleg, szükség van az egész testet és a fejet is fedő overállra. A lányok megküzdöttek a kihívással, végrehajtották a tanfolyamon szokásos feladatokat. Később hajóra szálltak, hogy először merüljenek olyan igazit, mélyebbre, a fedélzetről vízbe ugorva, és kis hiszti után még élvezték is a búvárkodást a műsor szerint.

Nincs mese, a merülés még mindig elég kalandosnak számít ahhoz, hogy egy ilyen reality-műsorban is szerepet kapjon. A Playboy-nyuszik merüléséről egyébként egy külföldi fórumon is olvastam, mert oktatójukat ismerősük megkérdezte a tanfolyamról, és mint kiderült, a lányok tényleg búvárkodtak, aránylag ügyesek voltak és még élvezték is.

Szóval a végén mindenki jól járt: nekik kellemes élmény volt a forgatás, a műsor végén pedig jött a férfinézők számára élményt jelentő bikinis fürdőzés. Ha úgy nézzük, nem sok értelme volt a vacakolásnak a palackokkal meg a búvármaszkkal, a törzsközönséget nyilván jobban érdekelte Holly, Kendra és Bridget kevésbé felöltözve. 

Persze lehet, pont attól volt jó az epizód, hogy állig neoprénban mászkáltak a lányok- a neten fellelhető képek többségében jóval többet mutatnak magukból...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Egy búvárkodásban is járatos lengyel művész érdekes módját választotta a figyelemfelhívásnak: egy víz alatti múzeum installációit burkolta be horgolt alkotásaival.

Agata Oleksiak, avagy művésznevén egyszerűen csak Olek, aggódik a cápákért, amiket komolyan veszélyeztet az emberi tevékenység. A tenger élőlényeiért pedig a tengerben kampányol a lengyel alkotó, akinek specialitása a horgolás. Így aztán született egy képsorozat, amiben horgolt ruhában merültek alá a modellek. Meglehetősen furcsa látvány ilyen öltözékben látni egy búvárt, illetve egy cetcápával úszó "sellőt".

Ám akkor hallottak róla többen, amikor Mexikóban a híres víz alatti szoborparkban is felbukkant a horgolt alkotásaival, és Jason deCaires Taylor egyik, a mélyben kiállított alkotását, ami nagy bombákat formáz, szintén beburkolta. Ez a múzeum fenntartójánál kiverte a biztosítékot, és bírósági eljárással fenyegetőzött a gerilla-művészet miatt. A szoborban a horgolt burok nem okozhat nagy kárt, de ezek az alkotások úgy lettek kialakítva, hogy megtelepedjen rajtuk az élővilág, a szorosan ráhúzott horgolt cucc pedig ezeket letakaríthatta a bombák felszínéről. Így aztán akár ténylegesen okozhatott némi kárt az akció.

Hogy valóban sikerül-e felhívni a figyelmet a cápák megóvásának kérdésére, az jelen esetben is nagy kérdés. Talán igen, talán nem, mindenestre beszélünk a témáról, és ez már önmagában is hasznos. Az élővilág pedig hamarosan újra benépesíti majd azt a bomba-szobrot...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A minap belefutottam egy cikkbe, ami arról szólt, úgy általában a merülési élményen túl mit adhat nekünk a búvárkodás. Beleolvastam, és igazat kellett adnom neki, formálja a szemléletünket, kikapcsol és még remek baráti társaságokat is összekovácsol.

Szerencsés az, aki búvárkodhat, de az igazi mázli az, amikor ezt egy jó csapattal teheti. A mi bandánk nemrég volt Egyiptomban, egy ismerős baráti társaság pedig pont ma reggel indul ugyanoda, ugyanarra a hajóra. Mindig megy a zrika, az ugratás, az ember erős szelet kíván a többieknek, no meg azt, hogy kerüljék őket a halak, de azért az ilyesmit senki nem veszi komolyan. Pont azért fér bele, mert ismerjük egymást, barátok vagyunk.

A tengermélyi kalandozás összeköt. Aki egyszer is lemerült palackkal a hátán, az értheti meg, mi is a kötelék köztünk, aki a csend világában kalandozunk. Aki szerelmese maradt ennek a kedvtelésnek, az pedig minden más búvárra testvérként tekint, nem számít se kor, se nem, se nemzetiség. Kialakulnak azok a közösségek, amiben hasonló módon gondolkodunk a búvárkodásról, és hasonló kalandokat keresünk: ki a sekélyben nézelődést, elmélyült fotózást részesíti előnyben, ki pedig a mélység, a roncsok szerelmese. Érdekes, hogy teljesen eltérő korú és hátterű emberekből is összetartó csapatok alakulhatnak ki, a mi túránkon a legnagyobb korkülönbség több, mint négy évtized volt!

És aki merül, az szereti a tengert, és igyekszik védeni is azt. Ez is fontos kapocs köztünk, megértjük és támogatjuk a környezetvédelmi törekvéseket, és ez bizony igen fontos szemléletformáló. Az ember harcos tengervédővé válik minden körben, akaratán kívül is kampányol. A családban, a nem búvár ismerősök közt is "terjesztjük az igét", ez pedig bizony jó dolog.

A búvárkodás más szempontból is jó hatással van ránk. A merülés egészséges, hiszen mozgunk a víz alatt, ami kifejezetten kellemes mozgásformának számít. A víz alatti lét ki is kapcsol, egy hét a tengeren felér sok terápiával töltött órával, szinte mindenki lelkileg feltöltődve tér haza. A merülések egészséges fáradtságával tagjainkban remekül tudunk pihenni, de pont a búvárkodás megkövetelte fegyelem miatt a bulizáskor nem szaladhat el velünk a ló.

Persze a lényeg az, hogy fantasztikus dolog egy új közegbe elmerülni. Nekünk karnyújtásnyi távolságra feltűnő valóság egy polip, egy delfin, egy csikóhal, amit mások csak természetfilmekből ismerhetnek. Könnyű beszédtémát találni, ha együtt vagyunk odalenn, miközben pár cápa bukkan fel a nagy kékségben... A közösen átélt kalandok kovácsolják össze a barátságokat, ezek az élmények feledtetik a hétköznapok gondjait, a látott élőlények védelméért harcolunk, és a keresésük közben egészséges testmozgást végzünk. Egy kedvtelés, számtalan pozitív hozadék- nekem ezt jelenti a búvárkodás.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A tonikus mozdulatlanság állapota igazi különlegesség: a szakértő búvárok által masszírozott cápák ilyenkor szinte megmerevednek, transzba kerülnek és teljesen nyugodtak, bárki közelről megnézheti őket. Ám mondani sem kell, nem árt, ha olyan ember kezd neki a szelidítésüknek, aki már igen sokat merült velük és nagyon jól ismeri őket.

Több cápafajról láttam már ezt bemutató felvételt, de a nyílt tengeri selyemcápákról konkrétan még nem. Egy tengerbiológus, Mathieu Foulquie Kubában volt szemtanúja annak, ahogy egy helyi merülésvezető, Jorge milyen ügyesen bánt ezekkel az állatokkal. A tonikus állapot pár percig tart, ez idő alatt kerülhetnek közel a vendégek a cápákhoz, akár meg is érinthetik őket. A francia búvár szerint nagyjából 20 cápa volt körülöttük, és Jorge mindegyikkel valamiféle kapcsolatba került.

A selyemcápa egyébként nagyjából 2,5 méteresre nőhet meg, és akár veszélyes is lehet, de a búvárok teljesen biztonságban vannak, amíg fejben tartják az alapszabályokat.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A Shark Week ebben az évben is nagy siker a Discovery csatornán, de a műsorok hitelességét nem először éri kritika. A filmekben megszólaltatott szakemberek közül volt, aki beszámolt arról, érzése szerint kissé megvezették a producerek.

Minden néző számára ismert, hogy is épülnek fel a tipikus amerikai dokumentumfilmek. Hangzatos címeket kapnak óriási cápákról, véres támadásokról, meg hasonlókról, aztán az 50 perces műsorból szinte semmi konkrétum nem derül ki, de sok-sok látványos felvételt láthatunk, és persze tudósokat, kutatókat is megszólaltanak. Nyilván erősíti a hitelesség látszatát az, ha hosszú évek óta cápákkal foglalkozó szakember mond pár szót a témáról.

Ám utólag esetleg kiderült, hogy megállapításaikat nem azok a kérdések után vágják be, amiket a valóságban feltettek nekik, legalábbis néhány tudós ettől számolt be. Jonathan Davis a Mexikói-öbölben élő bikacápák kutatásával foglalkozott, amikor 2013-ban a Shark Week számára készülő műsortól megkeresték. Ám egyszerűen képtelen volt kiszedni a producerekből, mi a fenéről szól majd pontosan a film. 

Óriási meglepetésére az elkészült anyag egy elképzelt, mitikus cápáról szólt: a Voodoo Shark című alkotás kevésbé nevezhető dokumentumfilmnek, mint inkább fikciós alkotásnak. Davis egészen más témában elmondott szavait a filmben úgy vágták össze a máshol felvett képekkel, mintha ő a louisanai szellemcápa-vadászokkal versengve kergetné a soha, senki által nem látott állatot. Ehhez képest őt alig kérdezték a rejtélyes "vuducápáról", de a vágóasztalon már szépen össze lehetett állítani az anyagot. Utólag jött rá, hogy olyan kérdéseket tettek fel neki, amikre adott válaszait fel tudták használni más szövegkörnyezetben.

Ezt a gyakorlatot a kritikák ellenére ebben az évben is folytatták a Shark Week forgatásánál. Kristine Stump a pörölycápák kutatásával foglalkozik, ezekről nyilatkozott, de leesett az álla, amikor kiderül, egy, a legendák világában tartozó óriási pörölyről szóló filmhez adta a nevét: a Monster Hammerheadnek már a címe is sokatmondó.

Persze érthető, hogy azok a tudósok, akiknek munkája alig jut el a nyilvánossághoz, szívesen állnak kamera elé. A pórul járt kutatók viszont azt javasolják, aki nem akarja a nevét hülyeségekhez adni, ne hagyja magát, és addig ne mondjon semmit, amíg pontosan el nem árulják, miről szól majd a film. És ha már nyilatkozik, próbáljon mindig hiteles és tárgyszerű maradni- talán így van esély arra, hogy a kissé zavaros, dokumentumfilmnek csak jóindulattal nevezhető műsorokban is becsempesszének egy kis tudományt.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Azzal most már egyre többen tisztában vannak, hogy a vizeinket rengeteg gyógyszermaradvány szennyezi. Ám úgy fest, ennek például a halak esetében jó hatása is lehet, mert tovább élnek, de valóban örülni kellene ennek?

Mivel rettentő sok gyógyszert fogyaszt az emberiség, ezekből rengeteg hatóanyag kerül az élővizekbe. Van, ami a vizelettel ürül, de a szemétbe dobott pirulák tartalma is elvegyül a tengerek és tavak vizében. Amíg kis mennyiségről volt szó, ezt nehezen lehetett volna kimutatni, ma viszont már más a helyzet, vizsgálatok sokasága igazolja ezt.

Svédországban az Umea Egyetemen kísérleteztek egy helyi halfajjal, amit laboratóriumi körülmények közt olyan vízben tartottak, amiben álmatlanság elleni nyugató hatóanyaga volt jelen- ez a természetes körülmények között is nagy koncentrációban mutatható ki. Az emberek esetén a szernek köszönhetően a gyógyszer szedője "belassul", ám a halak aktívabbak és bátrabbak lettek- többet ettek és tovább éltek.

Azért nem kell örömtüzeket gyújtani, és az sem ajánlható, hogy mostantól minden lejárt gyógyszert a vízbe szórjunk. A vizsgálat jelentősége az, hogy eddig elsősorban a nehézfémek hatását vizsgálták, amelyekről nyilván tudni lehetett, mérgezik az állatokat, de annyiféle gyógyszer van a vizekben már, hogy árnyaltabb megközelítésre van szükség. Ami az emberre hat valahogy, az az állatoknál esetleg pont ellentétesen működik.

És még a látszólag jó hatás, az élettartam növekedése sem sorolható be egyértelműen a pozitív dolgok közé. Mondani sem kell, hogy ezzel esetleg felborul egy-egy élőhelyen az egyensúly, bizonyos fajok előnybe kerülnek mások kárára, és így tovább. Nem lehet úgy beavatkozni egy táplálkozási láncba, hogy annak csak egy eleme módosuljon, a többi nem. És persze a vizsgálat laboratóriumi körülmények közt zajlott, a természetben még ezer más tényező befolyásolhatja a különféle gyógyszerszármazékok hatását. Szóval messze vagyunk még attól, hogy megértsük, minek mi a következménye- a legjobb az lenne, ha nem élesben derülne ki, a különféle állatok közül melyik válik depresszióssá, hiperaktívvá, netán agresszívvé a felelőtlenül vízbe öntött gyógyszerek miatt.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Egy haditengerészeti búvár kétségbeesetten próbálta kiszabadítani elakadt társát, ám végül mind a ketten életüket vesztették.

Az eset még 2013-ban történt, amikor a két rutinos búvár egy kiképzési feladat során nagy mélységbe merült, hogy az aljzaton levő tereptárgyat megkeressék, majd a felszínre emelkedjenek. Ám valami baj történt, és csak a rájuk rögzített kötéllel tudták őket felhúzni, de már túl későn, egyikük sem élte túl a balesetet.

Az Egyesült Államokban minden ilyen esetben szigorú kivizsgálás kezdődik. Itt is kiderült, hogy hibák sorozata vezetett a kettős tragédiához: az eredetileg használni kívánt felszerelés hibás volt, a másik, a célnak megfelelő felszerelést az akadályok miatt nem használhatták. Amikor látták, hogy baj van, mentőbúvárt küldtek a mélybe, de neki szintén gondja akadt a felszerelésével. Még lehetne sorolni, ki és hol hibázott, de az, hogy mind a ketten életüket vesztették, alapvetően a lenn levő búvárokon múlt.

Ugyanis a párosnak csak az egyik tagja akadt be a mélyben, a rossz látótávolságú, sok törmelékkel borított aljzaton. Társa pedig mindent megtett azért, hogy kiszabadítsa, pedig levegője neki is fogyott. Még lett volna esélye arra, hogy felússzon, de nem akarta magára hagyni a másik búvárt, akihez egy kötél rögzítette. Elővehette volna kését, hogy a kötelet elvágja, ám ő máshogy döntött.

A búvárkodás a kedvtelésiek szintjén alapvetően társas sport. Hozzászoktunk, hogy nem egyedül megyünk a vízbe, és odafigyelünk a másikra. A hivatásosok világában sokkal gyakoribb, hogy valaki egyedül merül és úgy hajt végre egy feladatot, de lám, a profik társmerüléseinél is felelősséget érez mindenki a másik búvár iránt. Valószínűleg a világ egyik legnehezebb döntése az, amikor egy búvárnak sorsára kell hagynia fogyó levegőjű merülőpárját, és van, aki erre nem is képes. Mi, akik könnyed kedvtelési merüléseket hajtunk végre, erre nem szeretünk gondolni, pedig a mi életünkben is előfordulhat.

Van, aki szerint a szabály egyszerű: az egy halott kevesebb, mint a kettő, tehát ha nincs esély a másik mentésére, magunkat kell menteni. De hogy hol van az a pont, nem mindig olyan könnyű megítélni, és persze embere válogatja, ki hogy tud tovább élni egy ilyen döntés után. Így aztán senki nem akar ilyen helyzetbe kerülni, de ha ilyen történetről hallunk, nyilván eltöprengünk. Szerintem a lényeg nem az, hogy a végső esetben mit dönt az ember, hanem mit kell tennünk azért, hogy ilyen helyzet elő sem állhasson. Tökéletes biztonság nincs, de igenis tehetünk azért, hogy csökkentsük a balesetveszélyt: odafigyeléssel, felelős merüléssel, a felszerelés karbantartásával. Ez a tragédia is elkerülhető lett volna, ha az első hibák jelentkezése után lefújják a merülést...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A "nagy hármas": nagy fehér, tigris és bika, de azért ne dőljünk be a riogatásnak.

Az alaphír szerint a cápaszakértő George Burgess ismertetett egy statisztikát, miszerint a legtöbb súlyos cápatámadás a fenti három fajhoz köthető. Megmondom őszintén, ebben én semmilyen különös újdonságot nem találtam, eddig is közismert volt a számomra a potenciális veszélyességük.

A kérdés viszont maga a veszély nagysága. Jelenthet kockázatot egy cápa jelenléte a strandoló számára? Természetesen igen. Mint ahogy a falu végén jelenthetett kockázatot egy bika, egy idegen tanyán egy megtermett kutya, bizonyos helyek tele vannak mérgező kígyókkal és skorpiókkal, máshol vízilovak, krokodilok támadnak emberekre. Sőt, aki érzékeny a méh csípésére, annak egy ilyen apró rovar is halálos veszélyt jelenthet.

Burgess szerint az elmúlt 500 évben 279 nagy fehér cápa által elkövetett támadásról van adat, amiből 78 volt halálos. Ha belegondolunk, ez fél évezred, évente átlagosan fél cápatámadással! Meglepő lenne, ha csak kétévente harapna meg embert kutya... Persze az adatok korántsem pontosak, inkább az utóbbi 20 év számaiból lehetne komoly következtetést levonni, egyrészt mert ekkortól már minden hírt összegezni tudnak, másrészt a tengerparti nyaralások is ebben az időszakban váltak tömegessé. De ha átlagosan magasabbra is jön ki az egy évben bekövetkezett támadások száma, még mindig jóval kisebb az esélye annak, hogy cápa sebesíti meg az embert, mint mondjuk egy fáról leeső kókuszdió- a maláriát terjesztő szúnyogokat pedig meg se említsük.

Érdemes odafigyelni arra is, hogy a támadások többsége nem végződött halállal, ami jelzi, a cápa nem eszik embert, nem arról van szó, hogy az áldozatot széttépi és elfogyasztja, hanem csak odakap, harap, aztán úszik is tovább. A legtöbb tragédiával végződött támadás esetén az emberek egyszerűen elvéreznek a tengerben, nem pedig felfalják őket. A rémfilmek ijesztő jeleneteit nem kell komolyan venni, nincsenek csapatosan emberre vadászó, a mi vérünkre szomjazó cápaszörnyek a tengerben.

Ahhoz képest, hogy mennyi cápafaj él a tengerekben, főleg nem olyan sok a támadások száma. Írtam már arról, hogy az Adriában is élnek cápák, igaz, elég ritkán látni őket, akkor is elsősorban a kis termetű macskacápát, de a lényeg, ott vannak a vízben- csak épp eszük ágában sincs strandolókat harapdálni. 

Szóval a hasonló, veszélyes cápákról szóló cikkeket csupán érdekességként érdemes olvasni, egy kicsit tanulhatunk a külöféle fajokról, ha utánaolvasunk az említett cápáknak, de ettől még nyugodtan lehet lubickolni a tengerben. A kulcs ugyanis az, hogy messze alacsonyabb a valódi cápatámadások száma, mint ahányszor betámadnak minket vérengző cápákról szóló filmekkel, sztorikkal, bulvárhírekkel...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Gyakran gondolok rá, milyen érzés lehet mélytengeri kamerák felvételeit visszanézni, elemezni. Elképzelem, ahogy leesik az álla egy tudósnak, amikor feltűnik egy méretes elefántfülekkel ellátott állat, amiről kiderül, hogy tulajdonképpen egy polip, és bármennyire idétlennek látszik, nagyon is birtokában van a túléléshez szükséges képességeknek, ha meg él. 

Mi, búvárok is látunk épp elég furcsa élőlényt, furcsa helyzetben, és ami életben tud maradni a folyamatos küzdelemben a tenger fenekén, akkor az biztosan ért valamihez. Gyakran csak hosszú évek kutatása után derül ki, egy-egy értelmetlennek látszó testrésznek vagy viselkedésnek nagyon is megvan a haszna az állat számára. Bizonyára az sem véletlen, ha Dumbót idézi egy polip megjelenése, és szép dolog ennek a végére járni, de tartom, az első reakciója még egy rutinos biológusnak a meglepődés lehet, amikor felfedez egy ilyen lényt. Jó lenne egyszer a helyükben lenni...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Egész héten át az egyiptomi búvár szafari eseményeiről tudósítottam, nyilván többnyire a pozitív dolgokra koncentrálva. Nem titok senki előtt, hogy egy hosszabb utazásnak mindig lehetnek árnyoldalai, de a lényeg a végső mérleg.

Ezen a héten viszont tényleg minden jól sikerült. Jókat merültünk, szépeket láttunk, kegyes volt hozzánk az időjárás, jó volt a hajó és a kaja... De az ember mindig telhetetlen. Egyszerűen vártunk még valami slusszpoént a túra végére.

Adtunk egy esélyt egy Shaab El Erg nevű helynek. Az angol neve többet mond: Dolphin House. Itt él egy delfincsapat, de azért kell szerencse hozzá, hogy még is mutassák magukat nekünk. Pedig ha nem jönnek, a hely nagy-nagy csalódás, mert halott, leharcolt korallok vannak mindenütt. 40 percen át unatkoztunk a víz alatt, mígnem felbukkantak a delfinek és pár percen át velünk is maradtak.

Ilyenkor aztán persze mindenki boldog, nagy élménnyel zártuk a merüléseket. De még másnap is ott voltunk a zátonynál, és bíztunk benne, pár percet talán úszhatunk a delfinekkel. Ebből aztán az lett, hogy egy órán át sznoriztunk velük, folyamatosan ott köröztek, néha tőlünk karnyújtásnyira úsztak a felszínre. Mi megnéztük őket, ők pedig minket.

Mit is mondhatnék? Kell-e bármit? Fantasztikus hét volt, és most már biztos, az év egyik legjobb döntése volt Egyiptomba jönni. Nem ez volt az utolsó vörös-tengeri szafarink, ebben biztos vagyok...