Big Blue Búvár Blog

A villámgyors fejlábúak adtak ötletet egy újfajta víz alatti jármű koncepciójához.

Aki már látott búvárkodás közben menekülő polipot vagy tintahalat, tudja, milyen gyorsak tudnak lenni ezek az állatok. Saját "rakétahajtőművük" van, a testükbe beszívott kipréselésével haladnak előre.

Brit tudósok ilyen elven működő modellt alkottak. A test gyakorlatilag egy lufi, ami alatt 3D nyomtatóval készített váz van. Egy külső szivattyú tölti meg a ballont, ami elengedés után kipréseli a vizet. A hátul levő vezérsík felel az iránytartásért, a váz szerepe pedig az, hogy nem engedi teljesen összeesni a lufit, mert úgy azonnal megállna az előrehaladás.

Talán csak ügyes játékszernek tűnik a modell, de mégis lehet gyakorlati haszna víz alatti eszközökben. Egyetlen másodperc alatt hosszának tízszeresét teszi meg, amihez hasonlóra ember alkotta szerkezet nem képes. Ismét egy példa arra, hogy van mit tanulni a természettől.

Kivételesen a szó szoros értelmében véve aranybányáról van szó: Lengyelország délnyugati részén található Zloty Stok, ahol évszázadokon át aranyat bányásztak. A német határhoz közel eső városka többször gazdát cserélt, így Reichenstein néven is emlegették.

A múlt század hatvanas éveiben hagytak fel a nemesfém kitermelésével. Ahogy az lenni szokott, a bánya sok vágatát elöntötte a víz, és manapság már csak búvárok tudnának itt bármit is kibányászni. Ám aki itt merül, nem aranyat keres, hanem élményt, méghozzá elég szélsőségeset. Túlzás lenne azt mondani, hogy a járatok szélesek lennének, sötét is van odabenn, sőt, már a merülési helyszínre jutás is igen kalandos a kis csillékkel. Ez már a speciális képzettségű barlangi búvárok világa...

Mázli, hogy ők is szeretnek videózni, így nekünk már nem kell bemerészkedni a hegy mélyébe, hogy lássuk ezeket a helyeket. 

Ben Affleck gyerekszínészként tengereket járó, búváros ismeretterjesztő sorozatban szerepelt, de szerintem kevesen ismernek rá az akkori fizimiskája alapján.

Ó, azok a nyolcvanas évek! Valahol nagyon vicces, hogy már erre az évtizedre is kellemes nosztalgiával tekintünk, pedig nem feltétlenül történtek olyan nagy dolgok akkoriban. Mindenesetre már azokban az években is a tévét bámulta mindenki, újféle műfajok alakultak ki, és a The Voyage of the Mimi egy érdekes hibrid volt az ismeretterjesztők között. Egy hajó képzeletbeli tudományos célú útjáról szólt az alaptörténet, aztán a kalandos sztorit kiegészítette egy ismeretterjesztő blokk, ahol igyekeztek mélyebben elmagyarázni a filmben hallott dolgokat.

Még kiegészítő munkafüzetek és programok is készültek a tanárok és a diákok számára, hogy a látottakat fel tudják dolgozni az iskolában. Egy komplex projektről volt tehát szó: a kalandos részek azt hivatottak szolgálni, hogy a gyerekek érdeklődését felkeltsék, a folytatásban pedig tanulhattak is.

Az első sorozatot 1984-ben mutatták be, és a főszerepet egy Ben Affleck nevű srác kapta. Igen, ő a későbbi Oscar-díjas színész-rendező, de ekkor, 12 évesen talán még ő sem gondolt arra, milyen karrier vár rá. Nyilván a forgatás maga nagy élmény volt, mert az első sorozatban a bálnák nyomába ered a Mimi, és az expedíció kalandjainak bemutatása után jöttek a szakértők, akik meséltek a tengerről, az élővilágról és sok más érdekességről. Így például Sylvia Earle, a híres tengerbiológus is a kamerák elé állt. A szakembereket pedig a gyerekszínészek kérdezgették ezekben a részekben. Mellesleg Affleck filmbeli nagyapját is tudós alakította, Peter G. Marston, aki a forgatás idején a híres MIT (Massachusetts Institute of Technology) egyik tanára volt.

A folytatás 1988-ban jött, és a fantáziadús The Second Voyage of the Mimi címet kapta. Itt a vitorlás útja Mexikóba vezetett, ahol a történet szerint maja leletek fosztogatóinak nyomába eredtek, míg az ismeretterjesztő rész régészetről, történelemről szólt többek között. Az ifjú Ben pedig búvárleckéket is kapott a sorozatban, ekkor a tudományos ismeretterjesztő részben a nyomás változásáról, annak hatásáról meséltek, és demonstrálták is ezt egy nyomáskamra segítségével.

A tervek szerint készült volna egy harmadik sorozat is a Mimi főszereplésével, de erre már nem sikerült pénzt előteremteni. Azt nem tudom, a mai gyerekeknek mennyire tetszene ez a fajta ismeretterjesztés, de az tuti, hogy a gyerekszínészek számára remek élmény lehetett a forgatás. Tenger, vitorlázás, bálnák és búvárkodás- nehéz elképzelni azt a fiatalt, akit ezekből semmi nem hoz lázba. Én egy kicsit már kinőttem a célkorosztályból, mégis bele-belenéztem az epizódokba, bevallom...

Izraelben található Caesarea városa, aminek közelében találhatóak az ókori Caesarea romjai. A várost Nagy Heródes király építette, és később Júdea provincia székhelyévé is tették. A városhoz tartozó kikötő Sebastos volt, ami korának egyik legnagyobb ilyen jellegű építményének számított, komoly munka volt a megépítése. Nem meglepő, hogy még ma is rengeteg minden látható az akkori épületekből- nem csak a víz felett, hanem a felszín alatt is.

Caesarea Maritima ma Izrael egyik fontos régészeti emlékhelye, nemzeti parkként látogatható. És aki a tengerbe is bemerészkedik, az a víz alatt nézheti meg, mi maradt az egykor igen forgalmas és nagy jelentőségű kikötőből. Sebastos romjai ugyanis pár méteres mélységben vannak, a mólók és hullámtörők az évszázadok alatt összeomlottak és megsemmisültek. Ennek okait a kutatók vizsgálták, talán az építés során sem jártak el elég körültekintően, de az is gondot okozott, hogy egy törésvonal húzódik itt, és a földmozgások is komoly rombolást végeztek.

A nemzeti park gondozói sok feltárást végeztek itt, később pedig a felszíni romokhoz hasonló betekintést szerettek volna nyújtani a víz alatti maradványokhoz. Egy búvárközpont található a területen, és innen indulhatnak el merülni az amatőr búvárrégészek: összesen négy beúszható útvonalat jelöltek ki. Ezek közül az egyik olyan sekély, hogy a felszínen maszkkal és légzőcsővel úszók is láthatják a hatalmas kőtömböket, illetve egyéb régi leleteket. A többi útvonal sem túlságosan mély, a merülés nem támaszt nagy kihívást.

Természetesen a mélyben nehezebb áttekinteni egy olyan hatalmas kikötőt, mint ez volt egykoron, ezért a tájékozódást térképek és leírások segítik. És plusz élményként ott van az, hogy ez mégiscsak egy merülés, tehát a romok közt halak cikáznak, a kövek közt rákok, csigák bújnak még és így tovább. 

Nem sok ilyen "víz alatti múzeum" van az egész világon, ahol nem mesterségesen víz alá küldött hajóknál vagy szobroknál lehet búvárkodni, hanem igazi romokat csodálhatunk meg. Ráadásul minden információt megadnak ahhoz, hogy megértsük, nem csak egy halom algalepte kő között úszkálunk, hanem az ókor egyik fontos városának maradványait fedezhetjük fel.

Az időről időre előkerülő víz alatti kalandfilm-sablonra épül a The Bends című produkció a hírek szerint: a mélyben rejtőző titokzatos felfedezés okoz sok-sok bonyodalmat. Egy veterán kommandós veszi kézbe a dolgokat, aki a búvármunkával törleszti tartozását a maffia felé- ezt a szerepet Joel Kinnaman kapta, ő volt Robotzsaru legújabb feldolgozásában a címszereplő.

Már azt is hírül adták, ki lesz a partnernője (hiszen csajok nélkül nem működhet egy vérbeli kalandfilm): Rosamund Pike nevét emlegetik. A Holtodiglan című filmben nyújtott alakításáért idén Oscarra jelölt csinos színésznő talán maga is neoprénbe bújik a The Bends kedvéért. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a színészek nyilván átesnek egy kis képzésen is, mert minden gyakorlat nélkül még a felszínen is idétlenül mozognának a búvárfelszerelésben. 

A filmet egy fiatal francia, Jean Luc Herbulot rendezi majd, akit a Dealer című alkotás író-rendezőjeként ismerhet a közönség. A búvárfilm speciális műfaj, mert vannak bizonyos alapsémák, amiket ezerszer láttunk megvalósítani, a közeg sajátosságai miatt viszont a szélsőséges ötletek ritkán válnak be. Szóval egy tipikus roncskeresős történetet várhatunk, amikor valami mélyben rejtőző kincs, kábítószer vagy fegyver miatt mennek a vízbe a búvárok, de ettől még lehet jó ez a film.

Ehhez persze nem árt, ha hitelesek a merülésre építő jelenetek, amiket még ma se nagyon lehet számítógépes grafikával megoldani. Fáradtságos munkával készülnek az ilyen kalandfilmek és thrillerek, és ezért nem árt, ha a színészek kellően ügyesek és bevállalósak. 2016-ban majd meglátjuk, mit sikerült tető alá hozni a stábnak.

Nemrég kaptam egy meghívást: búvár barátok vártak egy kötetlen rendezvényre, ahol medencében próbálgattuk egymás több évtizedes búvárcuccait. Mert máris van egy kis kör, akiknek tagjai érdeklődnek aziránt, milyen felszereléseket használtak annak idején a víz alá merülők.

Stílusosan a csobánkai búvártörténeti kiállításon találkoztunk, ahol egy rövid tárlatvezetésen vehettünk részt, majd a csapat lelkesebb tagjai Szentendre felé vették az irányt. Itt aztán jött a hosszas kipakolás: mindenféle felszerelés került elő a csomagtartókból. Én például hoztam magammal két régi Nemrod reduktort, az egyik duplatömlős, nagyon régi konstrukció, a másik egy használtan hozzám került nyomáscsökkentő volt, amit még soha nem is próbáltam. Régi neoprénruhát vittem, no meg felnyaláboltam pár ódivatú búvármaszkot is, uszonyként pedig ehhez illő Nemrod Balearest választottam.

A medencében viszont volt még sok más, a retrózás iránt érdeklődő búvárok számára igazán vonzó különlegesség is. A szovjetek által fejlesztett, és a szocialista országokban széles körben használt Podvodnyikok AVM-1 és AVM-2 változata is előkerült, utóbbit például a Linda sorozat búváros epizódjádban láthattuk annak idején. Aztán egy igazi ritkaságot is kipróbálhattam, a GSD Spinnaker a hetvenes évek egyik menő reduktora volt, ilyennel a The Deep című kalandfilmben merültek.

Merülgettünk, próbálgattuk a cuccokat. Némelyikre ráfért volna egy kis karbantartás, de itt, a sekély medencében, sok más búvár által körülvéve bátrabban kísérleteztünk. Élmény már az is, hogy a manapság megszokott mellény vagy más lebegést segítő felszerelés nélkül búvárkodunk, úgy, mint pár évtizede. Mindenképpen kalandos pár percet odalenn tölteni a "szovjet csúcstechnikával"- ami egyébként egyrészt működik, másrészt megbízható volt, harmadrészt pedig masszív és időtálló, ezért lehet velük még most is búvárkodni.

Arról beszélgettünk, hogy ilyen intézményes formában még nem volt retró búvárkodás iránt érdeklődőknek szervezett találkozó, tehát egy úttörő kezdeményezésben vehettem részt, aminek lesz még folytatása. Már többen jelezték, ha lesz még ilyen, jönnek. Különös, hogy mennyi embert vonz ez a fajta retrózás, de tényleg jó dolog megismerkedni a búvárkodás múltjával ilyen formában is. Az egészet az egyik résztvevő foglalta össze jól, aki már jópár éve merül, és arról mesélt, mit gondolt az ilyen régi szovjet cuccokról kezdőként: "Hozzá nem nyúltunk volna, mert elavultnak gondoltuk, csak az új felszereléseket akartuk- most meg eljöttem ide csak azért, hogy kipróbáljam ezeket és nagyon élveztem!"

Két roncsvadász búvár állítja, megtalálták a tó mélyén az egyik leghíresebb roncsot- de egy másik nagy lelet közelében is járhatnak.

A Le Griffon nevű hajó volt az első, ami valódi, komoly méretű hajóként járta a Nagy tavak vizeit: hét ágyúval felszerelt, 45 tonnás vitorlás volt. Ám 1679-ben, visszatérőben legelső útjából elsüllyedt, mégpedig a feljegyzések szerint Michigan-tó északi részén. Ahogy teltek az évek, egyre nőtt a hozzá kapcsolódó legenda. Manapság a 335 éve elsüllyedt Le Griffon az errefelé merülő roncsvadászok számára igazi "Szent Grál". Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy még nem találták meg- eddig.

Kevin Dykstra és Frederick Monroe hosszú évek óta búvárkodik és kutat együtt. Állítják, ők tudják, hol nyugszik a Griffon: még 2011-ben fedeztek fel érdekes maradványokat, de titkolták a pontos helyszínt. Először alaposabban megvizsgálták a mélységben nyugvó leleteket, majd szakértőkkel konzultáltak. Végül nyilvánosságra hozták, hogy megvan a legendás hajó, elmondták, merre találták meg és mutattak fotókat az orron található faragványról, ami a Griffon (Griffmadár) nevére utal. Mostantól az állam régészei is bekapcsolódnak a munkába, és eldőlhet a nagy kérdés.

Ehhez  képest meglepő, hogy a két amatőr roncsvadász ellentétben sok más búvárral nem a Griffont kereste a Michigan-tó mélyén! Egy vasúti vagont akartak és akarnak felkutatni, ami a Konföderáció akkor 2 millió dollárt érő aranyát rejtette- ez ma nagyjából 126 millió dollárt érhet! Igazi vagyont sejtenek tehát a tó mélyén. 

Úgy tudni, a vagont komppal szállították, ám az olyan heves viharba került, hogy a fel-alá mozgó vagont a vízbe dobták, és így tudták megakadályozni, hogy felborítsa a kompot. Frankfort környékén rendszeresen jártak ilyen rakománnyal a kompok, és nem volt példátlan a vagonok ledobása, Dykstra és Monroe már talált is egyet a víz mélyén.

Ez az információ elvileg nyomra vezethetne más búvárokat, akik a Griffont keresik, hiszen nagyjából elárulták a körzetet. De a két felfedező nem aggódik, úgy vélik, elég nagy területről és igencsak mély vízről van szó, a Griffon maradványai nincsenek veszélyben. Ám az a kérdés is felmerülhet, a hatalmas aranykincset nem féltik a riválisoktól a búvárok? Hiszen e tekintetben még pontosabb helyszínt írtak körül, ahol ők maguk is kutakodnak.

Nos, a törvényekben rejlik a válasz. Michiganben minden állami földben rejlő lelet (és a Nagy tavak feneke is annak számít) az államé. Innentől kezdve a búvárok nem gazdagodnának meg, ha megtalálnák a vagyont érő vagont. Az izgatja őket, hogy egy, az állam múltjához kapcsolódó kérdésre választ kapjanak: már egy évtizede merülnek eredménytelenül, legalábbis az aranykincs tekintetében. Ám a Griffon megtalálása már így is beírná a nevüket a Michigan-tó legsikeresebb kutatóinak nagykönyvébe, szóval akkor is boldogok lennének, ha eddig munkájukra alapozva a vagon kapcsán valaki más járna sikerrel. Feltéve, hogy tisztességes szándékú roncsvadászról van szó, aki nem lopni akarna, hanem hozzájuk hasonlóan bejelentené a leletet. Ez a verseny lelkes, becsületes roncsvadászok és a minden törvényre fittyet hányó kincsfosztogatók között folyamatos...

A maja szertartások nyomait a víz alatt kutatják a régészek. 

A közép-amerikai Belize egyik fontos lelőhelye a Cara Blanca. Itt kutatják a maják történelmében fontos időszak emlékhelyeit: hosszú szárazság sújtotta őket, és az emberek az istenektől esőt kértek. A vízzel telt üregek, a cenoték mélyén szertartásokhoz kapcsolódó leletekre bukkantak: emberi maradványok, edénydarabok, egyéb tárgyak volt odalenn. A szent helyeknek tartott barlangokban mutatták be áldozatukat az istenekhez fohászkodó maják. Úgy vélték ugyanis, hogy a barlangok átjárók a túlvilágra, tehát különleges becsben tartották ezeket.

A régészcsapat vezetője, Lisa Lucero mesélt a már négy éve tartó munkáról. Úgy vélik, a korábbi időszakban bemutatott áldozatok szerényebbek voltak, míg az egyre súlyosabb problémát okozó szárazság miatt később mind több felajánlást tettek, hogy az esőisten jóindulatát elnyerjék. A maják aranykora a 7. század közepéig tartott, ám történészek egy része szerint az aszály és az éhínség zavarokat okozott, és több város elnéptelenedésével járt másfél évszaddal később.

A speciális kultusz kialakulásához ez a helyzet vezetett, és a maják erős kötődését a cenotékhoz jelzi, hogy a Cara Blancánál megtalált templomban is vannak olyan kövek és fosszíliák, amik a barlangból származnak. Arról megoszlanak a vélemények, hogy a cenoték mélyén található emberi csontok áldozatok maradványai-e, vagy a társadalom felső rétegéhez tartozók számára fenntartott megszentelt temetkezési helyszínek voltak-e a vízzel telt üregek.

Több vízzel telt üregben is merültek a búvárok, akadtak közöttük sekélyek és elég mélyek is. Néhol a vízben levő bedőlt fákat is el kellett távolni, hogy eljussanak az üreg fenekére, ezért tarthat tehát éveken át, amíg minden helyszínt megvizsgálnak. Ám az új leletek sem adnak minden kérdésre választ, mert a maják virágzó kultúrájának összeomlása valószínűleg nem vezethető vissza egyetlen okra: több tényező is szerepet játszhatott.

A maja kultúra különleges építményei, piramisai a virágzó időszak máig látható mementói, míg a barlangok egy másik korszakról mesélnek a ma emberének. Ezekből együtt alakulhat ki kép az egy évezrede élt emberek életéről, amiből akár a ma embere is tanulhat, hiszen mi is szembesülhetünk az életünket megváltozató kihívásokkal, mint például a globális felmelegedés. Valamikor egy-egy ilyen változás egész kultúrákat törölt el a föld színéről- mi talán ügyesebben cselekszünk majd krízishelyzetben.

A szupergagyi filmek közül az utóbbi években a Sharknado tett szert a legtöbb rajongóra. Aki nem ismeri a sztorit: a cápákat a tengerből egy iszonyú erejű tornádó ragadja magával, és az égből érkező tengeri ragadozók rettentő mészárlást rendeznek az emberek között. Ennek a "remekműnek" már folytatása is készült, és állítólag jön a harmadik rész. Többen állítják, komoly sztárok is igent mondtak egy nyúlfarknyi szerepre, egyfajta bűnös élvezetként tekintve erre az alakításra.

A legújabb felmerült név Lada Gagáé. A különc énekesnő állítólag csatlakozik a stábhoz, hogy őt is elfogyaszthassák a digitálisan megalkotott repülő cápák, de a híreket ő még nem erősítette meg. Bizonyára sokan örülnének neki, ha a tengeri ragadozók elé vetnék a filmben a popcsillagot, aki egyébként tényleg kacérkodik a színészkedéssel.

Ha ő esetleg mégsem bukkanna fel a Sharknado 3-ban, azért pár régi, ismerős arc ott lesz: az előző epizódokban "parádés" alakítást nyújtó Ian Ziering és Tara Reid újból megküzdhet az égből érkező cápákkal. Nagy élménynek ígérkezik... Szinte hihetetlen, de Reid kisasszony a második rész promózásakor egészen elképesztő nyilatkozattal igazolta, furcsa világban élnek az alkotók. Kijelentette, hogy az esélye kicsi ugyan, de mégis mégtörténhet, hogy egyszer tornádók által reptetett cápák zuhanjak ránk az égből. Szóval a film valahol reális- szerinte. Bár a szőke színésznő bölcsessége bizonyára határtalan, azért úgy érzem, emiatt nem kell álmatlan éjszakáinknak lennie. 

Az viszont inkább ijesztő, hogy mennyire rápörgött mindenki a legnagyobb sületlenségeket feldolgozó filmekre. Azt hiszem, egy ideig együtt kell élnünk ezzel a trenddel.

A tenger szennyezéséről sokat írtam már magam is, de igazán akkor gondolkodik el az ember arról, mit teszünk az élővilággal, amikor egy ilyen miatt elpusztult állattal szembesülünk. Volt már olyan, hogy hálóba gabalyodott cápát találtunk, akit nem lehetett megmenteni. Hasonlóan erős az is, amikor a kívülről láthatatlan dolgokat mutatja meg nekünk egy röntgenfelvétel.

A tengeri teknősök hosszú életű állatok, ám sok évvel rövidíheti meg életüket, ha a tengerbe kerülő rengeteg szemetet is lenyelik. Sydney egyik állatkórházában sok teknőst kezelnek, amik bele is pusztulhatnak a beleikben rekedt műanyagokba vagy más tárgyakba. Az állatorvosok egyre több teknőst vesznek gondozásba, ami azt jelzi, gyarapodik a vízben lebegő szemét mennyisége. Az olyan sűrűn lakott települések, mint Sydney, rengeteg szemetet "termelnek", és a műanyag sajnos könnyen utat talál az óceánba.

Ami még rosszabb, ezek nem lebomlanak, hanem apró darabokra szakadnak, és a tengeri élőlények rendszeresen lenyelnek belőlük táplálkozás közben. A lebomlónak nevezett nájlonzacskók a földben bomlanak csak le, a tengerben szétszakadnak és ugyanolyan károkat okoznak, mint a többi. A partra menő embereknek fokozottan oda kellene figyelni arra, hogy ne hagyjanak maguk után hulladékot. Arra biztatnak mindenkit, hogy azt a szemetet is szedjék össze, amit mások hagynak maguk után. És még így is sok más kerül a vízbe, a teknősökről készült röntgenfelvételeken még a torkon akadt horgokat is gyakran látnak.

Az állatorvosok megpróbálnak minden egyes állaton lehetőségeik szerint segíteni. A hozzájuk vitt teknősök jelentős részét sikerül megmenteni, és amikor befejeződik a rehabilitáció, visszaengedik őket a tengerbe. Ám abban csak reménykedni tudnak, hogy az állatok nem bukkannak fel újra a rendelőben, miután megbetegszenek néhány újabb lenyelt műanyagdarabtól.