Big Blue Búvár Blog

Ha az ember meglát a víz alatt egy búvárt, egyik kezében kalapáccsal, másik kezében egy koralldarabbal, nyilván a legrosszabbra gondol. Ám még mielőtt a harcos környezetvédők nekiesnének és leszednék róla a búvárfelszerelést, jobban teszik, ha tájékozódnak.

A világnak néhány pontján ugyanis nagyon rossz állapotban vannak a korallzátonyok. Fehéredés, túlhalászás, vonóhálók, kontrollálatlan fejlesztések- megannyi dolog, aminek káros hatásai mind a korallokat sújtják.

Ha a természet nem képes már építeni, akkor az emberek is a kezükbe vehetik a dolgokat. Floridában egy nonprofit szervezet önkéntesek bevonásával telepít a tenger kihalt részeire korallokat: a kis ágakat biztos helyen nevelik akkorára, hogy képesek legyenek önállóan túlélni a tengerben, aztán a búvárok a kalapáccsal egy biztos pontot alakítanak ki, ahol elhelyezik a korallágakat. Ilyen projektek indultak a Karib-tenger más részein is.

Állítólag ez a koralltelepítés már több helyen szép eredményeket hozott, mert kifejezetten gyorsan növekedő fajokat választottak, amelyek megerősödve újjáélesztik a zátonyt. És ahol van korall, oda jönnek a kisebb-nagyobb halak, rákok- a búvárok pedig pár év múlva egy remek merülés keretén belül élvezhetik munkájuk gyümölcsét.

Az Egyesült Államokban tényleg mindenkit beperelnek. Innen nézve különös, hogy bíróság elé citálnak olyan feleket, akiknek adott esethez semmi köze nincs, és iszonyú összegű kárterítéseket követelnek mindenért.

A közelmúltban újabb efféle történetről olvastam. A kiindulópont természetesen nagyon szomorú: egy férfi életét vesztette még 2008-ban. Az Andrea Doria roncsánál merültek, ami körülbelül 70 méteren nyugszik, tehát magasan képzett technikai búvárok számára ajánlható a legendás hajó felkeresése. Az 1956-ban elsüllyedt luxus óceánjáró nem csak mint roncs érdekes, a kihívás miatt is szeretnek merülni az Atlanti-óceán hideg vizében.

A 38 éves Terry Sean DeWolf már 20 éve búvárkodott, száznál is több mélymerülést hajtott végre, tehát megvolt a kellő tapasztalata ehhez az expedícióhoz. A túrát Richie Kohler, egy rutinos roncsbúvár vezette, aki a televízióban is sugárzott ismeretterjesztő sorozatok egyikében is feltűnt. Kohler bérelt egy hajót, és összeállt a csapat, aminek minden tagja aláírta a szervezőt mentesítő felelősséglemondó nyilatkozatot.

Az első napon mindenki sikeresen végrehajtotta a merülést, de másnap DeWolf eltűnt. A búvárt órákkal később találták meg a mélyben az Andrea Doria közelében, életét már nem lehetett megmenteni. A halottkém jelentése szerint olyan szívelégtelensége volt, ami a végzetes napon szívrohamot okozott, ezért balesetnek minősítette halálát.

DeWolf házas volt, feleségével közösen három gyermeket nevelt. A gyászoló asszony a baleset után két évvel fogadott fel egy rámenős ügyvédet, hogy perelje be az összes szóba jöhető felet: nem csak a túra szervezőjét és az utolsó merülésén használt felszerelés gyártóját, de még a hajó tulajdonosát, a techinikai búvár tanfolyamot kínáló szervezetet, sőt, egy tévétársaságot is.

A bíróság először arról döntött, egyáltalán ki perelhető. A búvártanfolyamot kínáló oktatási rendszert azonnal kihagyta az eljárásból, mint ahogy a hajó tulajdonosát is, ugyanis ő akkorra már elhunyt. A televíziós társaság bűne az volt a felperes szerint, hogy az ő műsorukban láthatta a túraszervező Richie Kohlert az áldozat, és az a kép alakulhatott ki benne, hogy Kohler magasan képzett búvár- ezt az indoklást a bíróság nem fogadta el, így aztán a tévéseknek sem kellett bíróságra járkálniuk.

Az ügyvéd a felszerelés gyártóját és a túra szervezőjét változatos érvekkel próbálta bűnösnek beállítani. A gyártó kijelentette, különösnek tartják, hogy az eset után két évvel sem történt meg a felszerelések vizsgálata, noha azokról a feleségnek volt joga dönteni. Feltételezésük szerint arra vártak, hogy az elemek lemerülnek, az adatok elvesznek, és akkor nem marad bizonyíték a védekező gyártó kezében. 

Kohlert is teljesen összefüggéstelen érveléssel próbálta zavarba hozni az ügyvéd. Rámutatott, hogy Kohlernek nem volt meg bizonyos oktatói képesítése, ami azért volt értelmezhetetlen, mert Kohler nem is akart tanfolyamot tartani DeWolfnak, sőt, utóbbi ugyanolyan szintű képzettséggel rendelkezett, mint a túraszervező. Az ügyvéd egy szót sem szólt arról, hogy a halottkém szívrohamról írt, pusztán feltételezésekkel állt elő, amelyek mind arról szóltak, miért felelős a túrát vezető búvár.

Az esküdtszék a tárgyalás végén rövid megbeszélés után minden vád alól felmentette Kohlert és a felszerelés gyártóját. Nem fogadták el a feleség érvelését, mert nem tudták bizonyítani állításaikat. Az asszony természetesen fellebbezett, de itt is elbukott a per. Bár mindenki együttérzett a családdal a veszteség miatt, az egész ügyből érződött, hogy egy nagy összegű kártérítés jelentette a legfőbb motivációt a pereskedésre. És persze a feleség és ügyvédje még mindig nem adta fel: újabb bírói fórumhoz fordultak az ügyben, noha a baleset óta már hét év telt el... Talán ezúttal nem akarnak még párakat bevonni a perbe, például a búvárkodás feltalálóit, vagy az Andrea Doria elsüllyedéséért felelős embereket.

A Karib-tenger egyik legvonzóbb úti célja lehetne Kuba, de a szocialista országgal évtizedek óta nem tart fenn kapcsolatot az Egyesült Államok, így aztán az igazán nagy bevételt jelentő amerikai turistaáradat elkerüli a szigetet. Ám a két ország viszonya enyhül, a jövőben sok korlátozást feloldhatnak- ez nagy esély, de nagy felelősség is.

A térségben ugyanis problémát okoz már most is az, hogy a nagy bevétel reményében szinte kontroll nélkül építették a luxusszállodákat, és a partmenti fejlesztések eredményeként a tenger élővilágban sok kár keletkezett. A vendégeket etetni kellett, tehát a halászat is megtette a maga pusztítását a korallzátonyok halállományában. Így aztán néhány helyen már alig van mit nézni, míg máshol tudatos menedzseléssel, hatékony védelemmel nagyrészt sikerült megóvni a tenger épségét.

Kubába manapság inkább Európából érkeznek az egzotikum iránt érdeklődő utazók, annak idején pedig csak a szocialista blokk vendégei látogattak el ide. A búvárkodásnak vannak hagyományai a szigeten, de egyszerűen soha nem volt annyi búvárturista, hogy túl komoly iparág alakulhatott volna ki. A magyar búvárok közül maroknyian szintén eljutottak ide, még könyv és film is született ezekről a nyolcvanas években- ez volt a legkönnyebben elérhető trópusi tenger a szocialista országokban élő búvároknak.

Mindenesetre az élővilágon nem hagyhattak túl nagy nyomot a merülés szerelmesei, hiszen az országnak igen hosszú partszakasza van. Ettől még nem paradicsomiak az állapotok, mert az embereknek élni és enni kell, halásznak, és valljuk be, a szocialista országok nem feltétlenül voltak élenjárók a környezetvédelemben. Most viszont ebbe is bele kell tanulni Kubában, ha meg akarják őrizni az ország korallzátonyainak vonzerejét. Ezen a területen legalább nem rossz a viszony az amerikaiakkal, akiknek szakemberei segítik a helyieket a munkában. 

Ők maguk is érzékelték a veszélyeket. Még 1997-ben döntöttek arról, hogy a különösen gazdag élővilágú szigetcsoport, a Jardines de la Reina egész területét védetté nyilvánították, és a búvárok számát is korlátozták. Hatalmas tengerrészről van szó, és az eredmények sem maradtak el: az ide látogató, és összehasonlítási alappal rendelkező búvárok szerint látványos, egészséges korallok, hatalmas halak, máshol alig előforduló cápák figyelhetők meg a víz mélyén. 

Egy amerikai búvár képekkel gazdagon illusztrált kötetet írt erről a különleges merülőhelyről. Szeretné, ha dokumentumok állnának rendelkezésre arról, milyen is a Jardines de la Reina a maga érintetlen szépségében. Reménykedik abban, hogy az országba érkező turistahullám nem változtat alapvetően ezen, és erre az is esélyt ad, hogy a szigetcsoport elég messze van a főszigettől: több órát kell hajózni, amíg valaki itt búvárkodhat.

A turizmus komoly bevételi forrás lehet az országban, ahol igen sokan élnek nagy szegénységben. Tipikus nyugati okoskodás az, amikor a fejlett országok akarják megmondani, ki, hol, hogyan építkezzen. De a helyiek számára ez egy komoly kitörési lehetőség, és biztosak lehetünk benne, élni fognak vele. Új szállodák épülnek, búvárközpontokat alapítanak- ám értelmes tanácsokkal, a tapasztalatok megosztásával segíteni lehet abban, hogy hosszú távon is profitáljon az ország a természeti szépségekből.

Természetesen ez még csak kis szelete a vonzerőnek, hiszen a felszíni látnivalók, az ottani hangulat is sok vendéget magával ragad. Nincs mese, ez is alapvetően változhat meg a jövőben. Nem is lehet elvárni senkitől, hogy régi, szegényes életmódjához ragaszkodjon csak azért, hogy a turista tudjon mire rácsodálkozni. De értelmes kompromisszum köthető, és erre is van jó példa a Karib-térségben. Búvárként szurkolok, hogy Kubában is sikerüljön értelmesen fejleszteni.

A lányok is jó búvárok, és ezt tényleg saját tapasztalatból mondhatom: az évek alatt sok hölgy volt a merülőtársam. Ez nemrég jutott eszembe, amikor találkoztam a brit búvárszövetség, a BSAC új kampányával: a This Girl Can arról szól, hogy a lányok büszkén mutassák be, ők is a merülés szerelmesei.

Hosszú volt az út idáig. Legalábbis azok számára biztosan, akik Cousteau-filmeken nőttek fel: a kapitány búvárcsapatában sose voltak hölgyek. Hans Hasst legalább felesége, a közelmúltban elhunyt Lotte kísérte el az expedíciókra és a víz alá is. A sorozatokban és filmekben a nők szerepe inkább az volt, hogy őket menthette meg a légzőkészülékes hős- a Sea Huntban például ez egy igencsak tipikus történetszál volt.

Talán ki is alakult egy olyan kép a búvárkodásról, hogy az "férfias" sport, de ma, amikor a nőnapról szól minden, le kell szögezzük, ebből semmi sem igaz. A lányok is jó búvárok, vannak köztük víz alatt dolgozó kutatók, felfedezők, akadnak ipari búvárok, a szabadtüdős rekorderek fantasztikus eredményeket érnek el- és megbízható, ügyes merülőtársak. Ők bátran csatlakozhatnának a britek kampányához, mert valóban búvárkodásra termettek. 

Másfél évtized alatt persze voltak azért mindenféle élményeim. Emlékszem amikor a barátnőmet sekély vízben okítgattam a légzőcsöves sznorizás alapjaira, ma már sok-sok merülésen van túl, remek kis fotókat is készít időnként. Aztán van olyan, aki rendszeresen, nagy türelemmel modellkedik a képeimen, és bizony nélküle a víz alatti fotóim sokkal "üresebbek" lennének.

Volt hölgy merülőtársam amikor mélyre mentünk, és volt kezdő aki nagy lelkesedéssel jött amikor az Adrián egy sekély parti helyen búvárkodtunk. Pár éve egy akkor még tizenéves lány egy rossz látótávolságú Duna-holtágban úszott mellettem, és örömmel nézegette velem az aljzaton mászkáló sok kis rákot. Akadtak fiatalabbak és idősebbek, akik az én csoportomban voltak, amikor felbukkant egy csapatnyi delfin a Vörös-tengeren, másokkal együtt merülve láttunk cápákat egy mély zátonynál, és a sor hosszan folytatható.

Közös élmények, remek merülések, és pluszban remek hangulat a túrákon, hajókon, mert a felszínen is más a légkör, ha jönnek velünk a barátnők, feleségek. Szerencse, hogy mind többen jönnek rá, ez a kedvtelés nagyon is nekik való, így aztán nekünk sem kell szemlesütve engedélyt kérni egy búvártúrára- visszük magunkkal a párjainkat, és együtt merülünk. Egyenjogúság van a víz alatt is, ami felettébb örömteli...

Egy kíváncsi fóka néz körül az éjszaka mantákkal merülő búvárok között- nem hiszem, hogy ennél sokkal nagyobb élmény érheti az embert a víz alatt.

Már maga a mantás merülés is különlegesnek számít. A világ minden részén jó felárral kínálhatják az ilyen búvárkalandot, mert mindenki sokat megad azért, hogy biztosan együtt merülhessen a hatalmas, szelíd rájákkal. Kevés helyen garantált a találkozás, ahol igen, ott viszont mindig lelkesen érkeznek a vendégek. Hawaii mellett érdekes módon éjszaka lehet mantákkal búvárkodni, és ez a program roppant népszerű is.

Ám egy roppant mázlista búvárcsoport merülését "elrontotta", hogy a manták mellett felbukkant egy érdeklődő barátfóka is. Természetesen ilyenkor mindenkinek leesik az álla, mert rá aztán senki nem számított. És a manták is jöttek, egymás mellett úsztak a békés tengeri állatok, miközben a búvárok csak kapkodták a levegőt.

A nagy találkozás kapcsán viszont szót kell ejteni arról is, hogy a barátfókák veszélyeztetett állatok, egyik fajuk már kipusztult, és a többi is bajban van. Hawaii szigetén komoly programot indítottak a megmentésükre, talán sikerrel is járnak. Ám a helyzet nem túl jó: a fóka oldalán látható Hoi felirat valójában H01 azonosító, ezzel jelölték meg a térségben élő egyetlen(!) kifejlett nőstényt. A helyiek Waimanu néven ismerik ezt az állatot- sejthető, hogy nincs túl sok fóka, ha nevet lehet adni a gyakran felbukkanó példányoknak.

Talán az erőfeszítések nem lesznek eredménytelenek, és a jövőben is okoznak ilyen meglepetést a Hawaii környékén búvárkodóknak a fókák. Szóval jól teszi mindenki arra jár, ha kinyitja a szemét. De komolyan!... A videón látható egy búvár, aki a felette úszkáló manták és a fóka a helyett a kameráját bámulta és a gombokat nyomogatta. Hát, azt hiszem, ilyenkor kellene inkább hagyni a kütyüket a fenébe, mert ilyesmit a legtöbb ember egyszer az életben élhet át- vagy egyszer sem. ..

Megint egy hajmeresztő cápás jelenet, ezúttal a búvár megúszta. Vajon mindig, mindenki ilyen mázlista lesz?

A felvételt Dél-Afrikában készítették, egy csalizós tigriscápás merülésen. Az etetett ragadozók itt is egészen közel mennek a búvárokhoz, egy kicsit már túlságosan is, szinte rápróbál arra, milyen ízű lehet a felszerelése.

Akkor ismételjük át a dolgokat! A csalival vonzott cápák viselkedése nem mondható éppenséggel természetesnek. Túlságosan bizalmaskodók lesznek, a búvárok jelenlétét azonosítják a táplálékkal, és amikor a könnyű kaját keresik, sérülést is okozhatnak. Nem egyszer volt már ilyenre példa.

A gond az, hogy ez nem egy kis termetű cápa, hanem egy hatalmas tigriscápa, látható, hogy hosszabb, mint a búvár. Erről a fajról tudni kell, hogy az egyik legveszélyesebb cápa, nem egy ember esett már áldozatul a támadásának. A legnagyobb példányaik öt méteresre is megnőhetnek és 900 kilogrammosak lehetnek. A csúcsragadozók állkapcsaiban borotvaéles fogak vannak, amelyekkel akár egy teknős páncélját is át tudja harapni. 

A különleges alakú fogakba bármi beleakadhat, egy pillanatra a felvételen látható búvár felszerelését is rángatja az állat. Én értem, hogy nem történt baj, és most lehet veregetni egymás vállát, micsoda kalandot éltek meg, de ugye nem kell magyarázni, a "néhány" cápafog valamelyike felsérthette volna a bőrt pár helyen? Vagy megrongálhatta volna a felszerelést. Esetleg beakadhatott volna valami, és az ideges cápa a mélybe vagy bárhová ránthatta volna magával az embert, és akkor senki utána nem tudott volna menni.

Sejthető, hogy a cápa viselkedése is megváltozik, ha a búvár esztelenül kapkodni, pánikolni kezd, ami könnyen előfordulhat, amikor egy 3-4 méteres cápa kezdi el "kíváncsiságból" rángatni. Kinn a nyílt tengeren pedig a kis sérülés is lehet végzetes, hiszen mire kikerül a búvár vízből, majd a partra viszik, akár el is vérezhet. 

Ehhez képest nekem érdekes volt, hogy sokan lájkolták ezt a felvételt. Én bevallom, hogy nekem nem tetszett, nem vágyom ilyen merülésre, nem tartom jónak ezt a fajta csalizást. Mindenki azt állítja, baromira értenek a ragadozók nyelvén és szuperbiztonságos az összes merülés, de ebben a fenti helyzetben bármilyen tragédia lehetősége benne volt. Ez az én személyes meggyőződésem, és nehezen lehetne meggyőzni az ellenkezőjéről.

Azon pedig rég túlvagyunk már, hogy "csak az első sérülésig tartanak ezek a merülések". Komoly balesetek, sőt, halál is előfordult az etetett cápákkal való búvárkodás során, noha egyébként légzőkészülékes embert még elvétve se támad meg cápa, inkább menekülnek előlük. Én értem, hogy mostanában mindenki közelről akarja őket látni, de nem tudok egyetérteni vele, hogy erre a keresletre komoly üzletág épült, ami vitatható módszereket alkalmaz. 

Ha viszonylag közel vannak, örüljünk nekik, de ne akarjuk mindenáron a legdurvább élményt hajszolni, mert amit teszünk, annak hosszú távon biztosan lesznek következményei. A cápáktól nem kell rettegni, a mi túlzásba vitt érdeklődésünk, vagy akár szeretetünk viszont a visszájára is fordulhat, amikor többé nem tudjuk kontrollálni a viselkedésük megváltozását. Kár lenne odáig jutni, hogy a nagy jószándékunkban (és pénzéhségünkben) magunknak tesszük veszélyesebbé a cápás merüléseket...

Búvárkodni jó, de mindenkinél más út vezet el addig, amíg igazán élvezni kezdi a merülést.

A helyzet ugyanis az, hogy a víz alatti lét egyáltalán nem természetes egy ember számára. Ezzel nincs különösebb gond, elvileg a búvártanfolyam arról is szólna, hogy a kezdeti ellenérzéseket leküzdjük. Ám az, hogy az ember képes épségben befejezni egy merülést, még nem biztos, hogy igazán szereti is a búvárkodást. 

Tudjuk, érezzük, hogy sok élmény vár ránk odalenn, tehát igyekszünk legyűrni kétségeinket és szembenézünk a kihívásokkal. A szerencsésebbek már az első medencés merüléseken szuperül érzik magukat, de becslésem szerint a többségeknek szükséges néhány alkalom, amikor már nem gondolnak lépten-nyomon a veszélyekre, a felszerelésekre, nem a palackban levő levegőt ellenőrizgetik félpercenként, nem nézegetik idegesen állandóan, ott van a merülőtársuk a közelben.

Bizony, a társ, a felkészült vezető jelenléte az egyk legfontosabb. Az embert kezdőként igen gyakran segíti a gondokon az, hogy ott van valaki mellette, akiben feltétlenül megbízhat. Nincs minden merülésen vészhelyzet, amit csak együtt lehet megoldani, egyszerűen csak jobb párban búvárkodni. A szabályok is ezt diktálnák, de ezen túlmenően tényleg kellemesebb élmény, amkor egymásnak mutogatjuk a látnivalókat.

Ám igazán akkor lesz élvezetes a búvárkodás a pár mind a két tagjának, ha mind a ketten eljutottak egy olyan szintre, hogy nem az aggodalomról szól a merülés. És sokak elkövetik azt a hibát, hogy nem keresik az okát annak, miért nem tudják igazán jól érezni magukat, vagy nem segítik velük utazó párjaikat abban, hogy alapvető kétségeiket leküzdjék.

Oda kell figyelni a másikra, el kell kísérni a tapasztalatlan búvárt medencézni, nyugisabb merüléseket kell szervezni, át kell beszélni, ha valami gond van. És majd eljöhet a pont, amikor a korábbi aggodalmak nevetségesnek tűnnek. A barátnőm például eleinte a meredeken zuhanó falak mellett bizonyalanodott el- a nagy kékben úgy érezte, a semmiben lebeg. Ilyenkor elegendő volt akár fél percnyi kézfogás, hogy biztonságban érezze magát, aztán egy idő után ilyenre már nem volt szükség. Rájött, hogy a nagy kékben ugyanúgy lehet és tud lebegni, mint egy sekély zátony mellett.

Másnak a rendszeres uszodai gyakorlás segít, amikor rájön, a korábban szinte hihetetlennek tűnő feladatokat is meg tudja csinálni, sőt, többre is képes, mint hitte volna. A hölgyekre jellemzőbb, hogy bizonyos feladatokkal túl sokat küszködnek. Egy türelmes és jó oktató már a tanfolyamon képes kezelni ezeket a dolgokat, de sokak csak nagy nehezen eljutnak a vizsgáig, de bennük marad a bizonytalanság. 

Ilyenkor egy rutinos merülőtárssal gyakorlás is bőven elegendő lehet. Ismertem egy búvárt, aki két tucat merülése ellenére nagyon idegenkedett a maszkürítéstől. Beszélgettünk, mondtam, nézzük meg uszodában, mi a gond. Érdekes és persze alaptalan dolgokat adott elő, fiziológiailag miért alkalmatlan ő erre. Pechje volt, mert egy pofonegyszerű feladattal sikerült igazolni, ez a kifogás nem áll meg. És aztán szép lassan, lépésől lépésre sikerült eljutni a nagy célig- sőt, még egy kicsit nehezítettük is a feladatot. Minden ment, örültünk mind a ketten, én meg eltöprengtem, vajon miért nem figyelt rá oda az oktatója? Vagy egy rutinosabb barátja?

A legszerencsésebb az, ha a rendszeres merülőtárs képes segíteni. A gyakorláshoz két vizsgázott búvár esetén, két méter mély medencében nem kell oktató, csak türelem, odafigyelés, őszinteség. Ám hosszabb távon az erre fordított idő nagyon megtérül, hiszen mindenkinek élvezetesebb lesz a búvárkodás.

Ugyanis a párjába kétségbeesetten kapaszkodó búvárral a tapasztaltabbnak sem nagy buli a merülés. Aki ijedezik, az ragaszkodik a szokásos párjához, aki gyakran barátja vagy házastársa. Azt mondja, hogy vele szeret búvárkodni, de a valóságban inkább csak vele mer víz alá menni. Azt kell célként kitűzni, hogy őszintén mondhassa: "legjobban a párommal szeretek búvárkodni, DE bárki mással is szívesen merülök, mert kellően felkészült és felelősen dönteni képes búvár vagyok".

Aki élvezi a merülést, önállóan is lelkesen nézelődik a víz alatt, így nem csak annyit lát, amennyit neki megmutatnak, hanem maga is képes kiszúrni egy rejtőzködő csikóhalat, polipot. Azt gondolom, a kezdő számára az is nagy lökést adhat, amikor egy merülésen először ő vesz észre valami érdekeset. Ám ehhez el kell jutni addig, hogy túllépjen az ember az esetleges kétségein. Nyugodtan el lehet mondani őszintén, ha valamivel gondja van az embernek- aki szerencsésen átvészelt pár merülést, az lehet ügyes búvár, ha maga is valóban akarja, és segítséget kap. 

A szerencsésebb pároknál mind a ketten gyorsan eljutnak oda, hogy valódi örömöt jelentsen a búvárkodás, másoknál talán évekbe telik. Az viszont mindegy, régen mi okozott gondot, a kérdés az, megvan-e a kellő elszántság mind a két félben ahhoz hogy, a problémákat leküzdjék. Nem szabad csak úgy feladni, megéri egy kis energiát belefektetni ebbe, mert a sok közös kaland bőven kárpótol egy kis gyakorlásért- amitől ráadásul jobb, magabiztosabb búvárok leszünk, és biztonságosabb is lesz a merülés. Az ember azt mondja, "nincs kedve" merülni, pedig csak ódzkodik valamitől, mert nem sikerült a rossz tapasztalatokat átbeszélni, és így az idegenkedést sem sikerült feloldani. Nem titkolom, én is hagytam ki így merülést. Ez azért fontos, mert jelzi, hogy ebben semmi szokatlan nincs. Nekem is bőven szükségem volt plusz energia befektetésére, amíg igazán megszerettem a búvárkodást, és elkezdtem magam otthonosan érezni a mélyben.

A felszín alatti különleges, elsőre barátságtalan világban is bátran, vidáman létezni- nagy dolog ám ez. Ha olyan gyakorlatokat is meg tudsz csinálni, amik elsőre ijesztőnek tűntek, akkor büszke leszel magadra. És biztos, hogy sikerülni fog, hiszen a legelső, legfontosabb lépést már megtetted, amikor életedben először vízbe csobbantál palackkal a hátadon. Az embereknek csak töredéke mondhatja el magáról, hogy a víz alatt nem az életükért küzdenek, hanem tudatosan merülnek le. Innentől már minden lépés apróság, hiszen az már kiderült korábban is, hogy kellően merész és lelkes vagy.

Adj rá esélyt magadnak, hogy még jobban élvezd a búvárkodást, akár azon az áron, hogy szembenézel a kétségeiddel, egy kis kellemetlenséget vállalsz be, klóros vízben áztatod magad órákon át. Aztán váratlanul azt veszed majd észre, nincs is neked semmivel problémád, azon kívül, hogy túl messze van a következő igazi, tengeri merülésed dátuma... Így lesz a leküzdendő kihívásból életed nagy, izgalmas kalandja.

Vannak különleges, csak maroknyi ember által merült roncsok a tengerek mélyén. Ám ezek története is érdekes, és ha a róluk készült képek, filmek megtekintése után utánaolvasunk nekik, tanulhatunk belőle.

A második világháború idején a hadviselő feleknek előbb-utóbb minden használható eszközt fel kellett használni. A felszíni szállításhoz szükség volt a lovaskocsikra is, a tengereken pedig régi halászhajókat soroztak be. Ez alól a németek sem voltak kivételek, ők a bálnavadászok hajóit is hadi szolgálatba állították például.

Ezek a kicsi, faépítésű hajók természetesen nem hadi célokra készültek, tehát fel kellett szerelni őket fegyverzettel. Általában a part közelében teljesítettek szolgálatot, ahol járőröztek vagy szállítóhajókat kísértek. Ennek megfelelően például légvédelmi ágyúk vagy tengeralattjárók ellen használható mélységi bombák kerültek rájuk. Bár nem voltak korszerűelk és alkalmatlanok voltak komoly hadihajók elleni harcra, bevált, jó konstrukciók voltak, hiszen hosszú éveken át dolgoztak velük korábban az Északi- és Balti-tengeren.

A németek Vorpostenboot néven emlegették ezeket a hajókat. A 44 méter hosszú Oscar Neynaber nevű halászhajó is egyike volt ezeknek, a haditengerészetben a V-308 jelet kapta. A Balti-tengeren járőröztek vele, többek között Finnország közelében. Így ennek a hajónak nem a britekkel, hanem a szovjetekkel kellett szembenéznie a tengeren.

1941. szeptemberében egy szovjet konvojt támadott más hajókkal, amikor a szovjetek TKA-12 jelű motorcsónakjáról kilőtt torpedó elsüllyesztette. Ezek a kicsi, fürge motorcsónakok képesek voltak váratlanul lecsapni, és meglepően nagy hajókat megrongálni torpedóikkal (az első világháborúban például az osztrák-magyar flotta büszkeségét, a Szent Istvánt is egy ilyen hozzá képest apró csónak torpedója süllyesztette el). A többi német viszont hamarosan a támadót lőtte ki, így egymás közelében nyugszik a két roncs. 

A V-308 merüléséhez a finn védelmi minisztérium különleges engedélyére van szükség. A fedélzeten levő hadianyagokat ugyanis nem emelték ki- a sok, mindmáig a Balti-tenger mélyén nyugvó éles lőszer egy kis része ott van a fedélzeten. A légvédelmi ágyúk mellett tehát a fedélzeten rögzített mélységi bombákat is közelről megnézhették a búvárok, mint ahogy a régies kormánykereket is. Technikailag nem akkora kihívás a merülés, 45 méteren nyugszik ugyanis a roncs, és összesen másfél órát töltöttek a mélyben a búvárok a filmet készítő Richard Eller szerint.

A sötét vízben igazán kísérteties hangulata van a roncsnak, ami meglehetősen jó állapotban vészelte át az eltelt évtizedeket. Így Richard Eller kiváló minőségű felvételeinek köszönhetően mi is megismerkedhetünk a ronccsal, ami messze nem olyan híres, mint az óriási csatahajók vagy repülőgéphordozók, de ugyanúgy bátor haditengerészek szolgáltak rajtuk veszélyes körülmények közt, mint legendás társaikon.

A víz alatti fotósok egyik legrangosabb nemzetközi seregszemléje az Our World Underwater verseny, aminek ez évi díjait pár napja adták át. A nagylátószögű, makró és modelles fotók kategóriájában versengő víz alatti fotósok legjobbjai egészen változatos szemszögből örökítették meg a felszín alatti világot. Fantasztikus képeiken furcsa apró lények és hangulatos tengermélyi tájképek éppen úgy vannak, mint ahogy felbukkannak a mindenki által kedvelt teknősök vagy delfinek is.

Az összes díjazott képet az Our World Underwater 2015 verseny oldalán lehet megnézni.

Egy felmérés szerint a búvárok akár többet is fizetnek azért, hogy szebb helyeken, többet látva merülhessenek. Ez lehet a kulcsa a korallzátonyok hatékonyabb védelmének.

Érdekes dolog a búvárturizmus. Elvileg a víz alatti világ szerelmesei túlnyomó többségükben fontosnak tartják az élővilág védelmét, de maga a külföldre utazás, a hotelben tartózkodás, a merülés is kárt okozhat. A repülés is környezetszennyező, sok hotel építésekor ledózerolják az eredeti élőhelyeket, a turistákat etetni kell, a búvárok a víz alatt óvatlanok és lerúgják a korallt- szóval akár tisztában vagyunk vele, akár nem, hatással vagyunk a világra, amiben élünk.

Eközben pedig a búvár nem szeret olyan helyekre utazni, amelyek "leharcoltak", mert csak pár apró halacska úszkál a halódó korallzátonyon. Ám nagy kérdés, hajlandóak-e áldozni azért, hogy többet lássanak, vagy azért áldozatot hozni, hogy ott jobb legyen a helyzet, ahol valamiért nagy pusztítás történt.

Erről szóló kutatást indítottak amerikai szakemberek. Elsősorban a Karib-tengerre koncentráltak, hiszen az számít az amerikai búvárturisták kedvenc úti célja. A térségben óriási különbségek vannak. Akadnak szigetek, ahol rengeteg a vendég, és ezért kontroll nélkül fejlesztettek, odafigyelés nélkül merültettek és halásztak, így a korallzátonyok messze nem olyan látványosak, mint régen voltak. Máshol viszont felismerték a problémát, és már évtizedek óta védett zónákat jelöltek ki, emellett pénzt fordítanak a tenger védelmére.

Mint a felmérésből kiderült, a búvárok számára valóban fontos, hogy minél többet lássanak. Ebben nincs semmi meglepő, így választunk úti célt mi is, éppen úgy, mint a tengerentúli búvárok. Az már kicsit többet árul el rólunk, hogy a búvárok jelentős része számára fontosabbak a nagy tengeri élőlények, mint a sok kicsi. Jobban örülünk a cápáknak, delfineknek, teknősöknek, mint egy seregnyi apró színes halacskának. Ha belegondolok, ebben is van igazság, a nagy sztorik többsége mindig az ilyen "nagyvadakhoz" kapcsolódik. 

A Karib-tengeren pont a nagyobb halak tűntek el. A halászok ezeket elég sikeresen kifogták, de ma már tudjuk, a helyzet javítható. Ha vannak teljesen védett zónák, ahová halászhajó nem mehet be, akkor ott képesek zavartalanul szaporodni és növekedni a halak, amik természetesen nem maradnak az övezeten belül, és így a többi területen is újból megjelennek a méretes példányok.

A válaszoló búvárok elmondták, hogy hajlandóak akár többet fizetni a merülésért, ha ezzel a plusz pénzzel sikerül segíteni a természetvédők munkáját. A többlet források segítenek abban, hogy hatékonyabb legyen a védelem, több természetvédelmi őr dolgozzon, és persze ez is kompenzál cserében azért, hogy kisebb, fenntarthatóbb szállodákat építenek a gigantikus hotelkomplexumok helyett. Kétségtelen, a pénznek van jelentősége, amikor utazást tervezünk, de ha tudjuk, hogy nem csak profitról van szó, hanem például környezetvédelmi célt is támogatunk, nem sajnál az ember egy kis plusz pénzt.

Ennek oka egyszerű: ahogy az elején írtam, a búvárok többsége alapból természetvédő. Nem szemetelnek, sőt, önkéntesen csatlakoznak a szemétszedéshez, és nyilván pár plusz dollárt is bedobnak. Ám nagyon fontos, hogy az a pénz átlátható módon legyen elköltve, ne pedig elvesszen a bürokrácia útvesztőiben! Fel kell nőni ehhez a kihíváshoz azoknak a helyeknek, akik erre a plusz forrásra szeretnének támaszkodni a tenger védelmében. Mert addig támogatunk minden nemes célt, amíg valóban azért dolgoznak, de ha a pénzt lenyúlják, nagyon ellentétes hatást érhet el a pénzgyűjtés...