Big Blue Búvár Blog

Egy lengyel tengeralattjáró drámai sorsának lezárását akarják megfejteni a roncs után kutató búvárok. A nyomtalanul eltűnt Orzel (Sas) nevű hajó rejtélye ugyanis 75 éve foglalkoztatja a lengyeleket, akik ebben az évben az évforduló tiszteletére több megemlékezést tartanak, filmet készítenek, és immár a sokadik búvárexpedíciót indítják a megtalálására.

Az Orzelnek nem csak az eltűnése drámai, hanem az azt megelőző időszaka is. Amikor 1939-ben a hitleri Németország megtámadta Lengyelországot, villámgyorsan haladtak előre a hazájukat védők hősiessége ellenére. Elfoglalták a nagyvárosokat, repülőtereket, kikötőket is, és persze minden használható harceszközre rátették a kezüket. 

A hollandok által épített, 1473 tonnás tengeralattjárót 1939-ban állították szolgálatba. Korszerű hajónak számított, viszont kicsit nagy volt a sekély Balti-tengerhez. Amikor a németek közeledtek, az Orzel kapitánya úgy döntött, nem engedi át a hajót az ellenségnek. Kihajóztak a nyílt tengerre, majd rövid tanakodás után az akkor még semlegesnek számító Észtországba mentek a kapitány betegsége miatt. Ám Tallinnban kellemetlen meglepetés várta őket: német nyomásra az észtek gyakorlatilag foglyul ejtették az Orzelt és legénységét. A kórházba vitt kapitány helyébe Jan Grudzinski lépett, aki hogy időt nyerjen, látszólag mindenben együttműködött a helyiekkel. Az észtek valamennyi hajózási térképet elvitték, és elkezdték leszerelni a fegyverzetet is. 

Egy éjszaka aztán a legénység leütötte és a tengeralattjáróra vitte túszként a hajót őrző két katonát, elvágták a villanyvezetéket, és megpróbáltak elszökni a sötétségbe borult kikötőből. Ám azonnal akadályba ütköztek, a szó szoros értelmében: egy homokpadon megfeneklett a hajó. Az észtek már tüzeltek rájuk a partról, amikor nagy nehezen sikerült hátramenetbe kapcsolva elmozdulni. Utána elhagyták a kikötőt, sikerült kiérniük a nyílt tengerre és a mélybe merültek, majd 24 órán át mozdulatlanul várakoztak. Eközben a fejük felett az őket kereső német és szovjet(!) hajók járőröztek folyamatosan.

Amikor elcsitult a zaj, elindultak, és eljutottak Svédországba, ott tették partra a két észt katonát. Majd megpróbáltak a Balti-tengeren át eljutni brit vizekre, de hajózási térképek nélkül igencsak nehézkes volt navigálni. Abban bíztak, hogy egy német teherhajó feltartóztatásával tudnak térképet szerezni, de csak ellenséges hadihajókkal találkoztak. Éjszaka a felszínre emelkedve próbáltak a világítótornyok segítségével tájékozódni, de ezzel sem ment minden hiba nélkül- volt, hogy napokon át meglapultak a tenger fenekén, majd később ismét megfeneklett a hajó. Még a brit hajóktól is tartaniuk kellett, ugyanis a tallini menekülés során megsérült a rádió, és nem tudták elmondani, kik is ők.

44 napig tartott a viszontagságos utazás Skóciáig. Itt gyorsan meg kellett javítani a tönkrement rádiót, és tört angolsággal jelezték a briteknek, hogy az Orzel megérkezett barátságos szándékkal, ne lőjenek rájuk. Mindenki megdöbbent, mert már rég elkönyvelték, hogy a lengyel tengeralattjáró odaveszett. A hajót és legénységet azonnal a Royal Navy állományába vették át, és az Orzel volt az első lengyel hadihajó, ami sikeresen torpedózott meg egy német hajót a Norvégia elleni invázió idején.

Ám 1940 júniusában az Orzelnek nyoma veszett. Azt gyanítják, baráti akna áldozata lett a tengeralattjáró és hős legénysége Norvégia közelében, de a roncsot mindmáig nem találták meg. Csak az elmúlt évtizedben fél tucat expedíció indult a felkutatására az Északi-tenger mélyére, de most egy halásztól kapott információ új reménnyel kecsegteti a kutatókat. Nem csak emberek merülnek, távirányítású eszközökkel is segítik a munkát, de nincs könnyű dolgok, ugyanis a helyszín ahol kutakodnak valóságos roncstemető, több száz hajó maradvány nyugszik a mélyben. Az expedíciót vezető búvár, Tomasz Stachura reménykedik benne, hogy ezúttal sikerrel járnak, és megírhatják az Orzel történetének utolsó fejezetét. 

Nálunk nem nagyon jellemző az, hogy a búvárok szigonnyal vadásznának. A magyar búvárok túlnyomó többsége nem űzi ezt a hobbit, amit eleve sok helyen komolyan korlátoznak, szabályoznak. Ha már egy magyar búvár eljut egy szép merülőhelyre, csodálja a halakat, nem kilövi őket.

Ez most nem különösebb értékítélet, én se fogtam még ilyen fegyvert a kezemben, és nem is hiányzott soha. Én fényképezőgéppel "vadászok", a zsákmányom is csak pár fotó. De a tengerparttal rendelkező országokban, ahol a halászot sok formáját űzik, a szigonyosokból is több akad. Mennek, vadásznak, kilőnek pár halat, amit vagy megesznek, vagy eladnak. Mostanában a televízióban is látunk ilyen búvárokról sorozatot, és persze a cápás hírekben is gyakran felbukkannak, mert a víz alá merülők közül ők vannak a legnagyobb veszélyben, hiszen a meglőtt halak vergődése vonzza a ragadozókat.

Általában úgy tartják, a szigonyozás viszonylag környezetbarát formája a halászatnak, mert csak azt a pár halat lövik ki, amire szükségük van, nincs "selejt", mellékes fogás, felesleges pusztítás mint mondjuk a vonóhálóval dolgozóknál. Ez egy olyan vélekedés, amit nem nagyon vitattak, pedig komoly válaszokat akkor kaphatunk, ha valós bizonyítékokkal támasztjuk alá a véleményt.

Egy kutatócsoport pedig pont ezt tette: hosszú távú statisztikákat elemeztek a szigonyos vadászat kapcsán. Spanyolországban sokan űzik ezt a hobbit, már évtizedek óta. Így aztán van egy adatsor, ami 1953 és 2007 között rendezett szigonyos vadászati versenyek eredményeit tartalmazza az ország északnyugati részén, Galíciában. A statisztikák alaposabb elemzése szerint pedig a part közelében élő, kereskedelmi szempontból értékes halak száma a negyedére csökkent, és hasonló módon csökkent a kilőtt halak átlagos tömege is. 

Ez talán elsőre meglepő lehet, de ha belegondolunk, van alapja. A szigonyosok ugyanis egy bizonyos területen, a part közelében, maximum 20-30 méteres mélységig vadásznak, és kizárólag az értékes, eladható fajokra mennek. Naná, hogy így le lehet rabolni akár egy egész partszakaszt is, ha elég sűrűn járnak oda vadászni. Hasonlóra egyébként maga Cousteau is rámutatott, amikor egyik korai filmjének halbőségét vetette össze a pár évtizeddel későbbi állapotokkal, ám ilyen jellegű alapos elemzésnek még nem vetették alá a szigonyozást.

Mindez azért érdekes, mert nyilván sokkal nagyobb pusztítást már nem viselnek el a sűrűn felkeresett tengerpartok, tehát a szigonyos vadászatot ugyanúgy szabályozni kell, mint a kereskedelmi célú halászatot. Hosszú távon ugyanis még a viszonylag kevésbé károsnak tartott tevékenységek is nagy károkat okozhatnak, és ha eltűnnek a halak, többé senki, semmire nem vadászhat, mint ahogy a nézelődő búvárok is csak kihalt víz alatti sivatagnál merülhetnek.

Hangulatos videoklip készült a Portico új, 101 című dalához. A fekete-fehérben forgott filmen egy cápával úszkáló búvár látható, aki szemmel láthatóan nem különösebben jön zavarba a ragadozó társaságában.

Azok kedvéért, akik kevésbé ismerik meg a különböző cápafajokat, elárulom, ez egy óceáni fehérúszójú cápa (Carcharhinus longimanus). Nem vagyok cápaszakértő, azért könnyebb megismernem, mert Egyiptomban is előfordulnak ezek a felszín közelén, a nyílt vízben úszkáló, emberekhez időnként kifejezetten közel merészkedő ragadozók. Én is ott láttam belőlük párat, egy órán át úszkáltunk velük- csak talán kevésbé kecsesen. Ja, és nekünk palack is kellett...

Ez a szabadtüdős búvár lány meglehetős rutinnal mozog a cápa mellett, szinte keringőznek. Nem olyan egyszerű nyugodtnak maradni, és tudni kell azt is, a kapkodás, az ideges mozdulatok ingerelhetik a cápát. Fehérúszójúak haraptak már meg embert, tehát nem arról van szó, hogy egy ártatlan kis jószág tempózna ott a vízben. Ismerni kell őket, figyelni kell a mozgásukat, a reakcióikat. 

És aztán már csak egy operatőr kell, aki maga is legalább ennyire képes magabiztosan mozogni egy cápa társaságában, hiszen még nem is nagyon tud más irányba figyelni, állandóan a kamera keresőjét bámulja. Szóval hármójuk keringőjét örökíti meg ez a remek videó, ami a zenével együtt igazán egyedi klipet eredményezett.

Egy búvárfotós ismerős alakú tárgyat vett észre a tenger fenekén: egy értékes víz alatti fotós szettre bukkant teljesen véletlenül. Kellett hozzá a gyakorlott szem, hogy kiszúrja, mert a mélyben töltött három hónap alatt igencsak megváltozott az eredetileg csillogó-villogó gép külseje...

A Hong Kongban élő John Ng épp egy búvárcsoporttal volt a Maldív-szigeteken, ahol egy hetet töltöttek hajózva és búvárkodva a legszebb korallzátonyoknál. Az évnek ebben a szakában teljesen természetes, hogy hatalmas mantarájákat és cetcápákat lássanak a búvárok, de John 18 méteres mélységben valami mást, szokatlant szúrt ki.

A korallok és kövek közé ékelődött tárgy formája ismerős volt neki, hiszen maga is évek óta fotózik komoly gépekkel a víz alatt- ezek megjelenése meglehetősen tipikus. Az erős vázra a a nagylátószögű fotózás kedvéért egy hatalmas dómportot szerelnek, vannak rajta karok a vakuknak és így tovább.

Csak éppen ezt a gépet máris szinte a felismerhetetlenségig megváltoztatta a felszín alatt töltött nem is olyan hosszú idő. Már megtelepedtek rajta az élőlények, gyakorlatlan szem akár azt is hihette volna, ősrégi fényképezőgép ez. A még mindig tökéletesen záró, vízhatlan tokot kinyitva viszont egy remek Panasonic GH4 gépet találtak benn, hibátlan, működő állapotban.

A rutinos búvárfotós tudta, mit kell tennie. Megkereste a víz alatti sorozatszámát, abban bízva, hogy a tulajdonos regisztrálta azt a gyártónál. Szerencsére a túrán pont részt vett a cég egyik alkalmazottja is, a kommunikáció gyorsan zajlott, és hamarosan kiderült, a gépet egy peches búvár vesztette el az erős áramlásban még 2014 decemberében. Ő most már szerencsésnek mondhatja magát, mert a gépe legalább meglett, és ki tudja, talán a toknak is vannak megmenthető alkatrészei. Az biztos, hogy az esetet megismerők maguk is meggyőződhettek arról, milyen kiváló minőségű tokokat gyártanak manapság a neves cégek, amik hónapokon át képesek kibírni sérülés nélkül a víz alatt.

Az Édesvízi szörnyek (River Monsters) sorozat már évek óta nagy sikerrel megy. A házigazda, Jeremy Wade számtalan különleges folyami ragadozót mutatott már be, a hetedik szezonban pedig újabb extrém kalandban vett részt.

Botswanában az Okavango folyó mélyére merülve közelítette meg az ott élő krokodilokat. Állítja, megfelelő viselkedés esetén ezeknek a ragadozóknak a reakciói teljesen kiszámíthatóak, így akkor sem volt veszélyben, amikor gyakorlatilag megérintette az egyik állat farkát.

Őszintén bevallom, nem vagyok teljesen meggyőzve arról, hogy ennek nincs kockázata. Mázli, hogy van olyan, aki helyettem is búvárkodik krokodilokkal, így legalább televízión keresztül megnézhetem, hogy és mint élnek ezek az állatok a felszín alatt. 

Megjegyzendő, a krokodilok sok ember haláláért felelősek. Jóval többen esnek áldozatul a támadásuknak, mint ahány embert cápát sebesítenek meg súlyosan. Afrikában minden évben sok tragédia történik, hiszen a krokodilok és az emberek élőhelye igencsak közel van egymáshoz. A búvárkodás ezért sokáig senkinek nem jutott eszébe, de mostanában egyre több ilyen felvételt látok és még nem hallottam balesetekről. Remélhetően nem is fogok... Viszont a közeli megfigyelés mégiscsak szükséges, hiszen talán így egy kicsivel többet tanulhatunk ezekről a ragadozókról, és ez segíthet abban, hogy csökkentsék a folyóparton élőkre leselkedő veszélyeket.

Különleges természeti jelenséget sikerült megörökíteni a Vörös-tengerben: az esővíz által felduzzasztott folyók sártengere ömlött a vízbe, de érdekes módon nem keveredtek.

Ennek az a magyarázata, hogy a sós- és az édesvíz sűrűsége értelemszerűen különbözik. Ha csak édesvíz ömlik a tengerbe, az a felszín közelében marad, majd fokozatosan elkeveredik. Ám a magával sodort iszap és üledék miatt az áradó folyam vizének sűrűsége nagyobb, ezért önálló rétegként áramlik tovább a tenger fenekén- mint ha folyó lenne a felszín alatt.

A jelenséget egy fiatal kutató, Beverly Goodman vizsgálta. Azért nagyon érdekesek a felvételek, mert ilyen igen ritkán fordul elő: állítólag az elmúlt bő másfél évtizedben csak három télen esett annyi eső, hogy a folyók megáradva eljutottak a Vörös-tengerig. Az izraeli Eilat közelében merülő búvárok elmesélték, a sodrás a felszín alatt már egyáltalán nem erős, nyugodtan tudtak mozogni és dolgozni, bár érezték a víz erejét. 

Kiderült, ahol a tengerbe sodort üledék legnagyobb része végül leülepszik, nincs élő korall, tehát azok nem tudnak életben maradni egy-egy ilyen áradás után. Ám régen itt található korallzátonyok nyomait sikerült kimutatni, ami azt jelenti, hogy vagy a partvonal változott meg, és nem itt ömlött a folyó a tengerbe annak idején, vagy nem is voltak áradás mert még ennyi eső sem esett. 

A tengerben levő üledékrétegek vizsgálata azt mutatta, hogy régen földrengés és cunami is pusztíthatott itt. Azért biztosak abban, hogy nem csak közönséges áradásról van szó, mert egészen máshogy néz ki az a bizonyos réteg. Most próbálják rekonstruálni a rétegek vizsgálata alapján a klíma változásait és a természeti katasztrófák bekövetkezését, amelyek akár a Bibliában megírt események valós történelmi alapjául is szolgálhattak.

Különleges fotók elkészítésére kapott megbízást a brazil búvárfotós, Daniel Botelho. Sok felvétel született már a karib-tengeri St. Martin szigetén levő reptér előtt, mert a szűkös hely miatt az óriásgépek egészen alacsonyan húznak el a strandon heverésző turisták felett.

Botelho feladata az volt, hogy a tengerben lebegve készítsen képeket, úgy, hogy a felszín alatt úszó búvár is látszódjon. Ez a munka egyáltalán nem volt könnyű. Egyrészt a repülőket be kell várni, úgy kell helyezkedni, hogy jó szögben legyenek, és persze a sebességük miatt csak pár fotó készülhet egyről.

A part közelében, sekély vízben kell elhelyezkedni fotósnak és modellnek is, itt pedig a finom, fehér homokos üledék másodpercek alatt felkavarodhat. Így aztán Botelho és a lány egy héten át órákat töltött a vízben, amíg a több ezer felvételből nem sikerült legalább néhány a fotós elképzeléseinek megfelelően.

A végeredmény viszont azt igazolta, érdemes volt annyit kínlódni, mert egészen sajátos szemszögből nézhetjük meg a látványosságszámba menő leszállásokról: még Boeing 747-es Jumbo Jet is szerepel a képeken.

Most már egyre több kifejezetten búvárturistákat vonzó attrakcióról hallunk, ami jelzi, mekkora üzleti potenciál van a nekik szánt szolgáltatásokban. Miközben sorban születnek a soha meg nem valósuló tervek, és még azokon a helyeken is nehezítik a merülést, ahol korábban búvárkodni lehetett, külföldön igyekeznek fejleszteni.

Van ennek olcsóbb módja is, a tavak merülésének engedélyezése mellett viszonylag kis költséggel lehet kiépíteni alapvető infrastruktúrát- ilyenre láthatunk példákat Ausztriában. Az se gond, ha belépő van, de cserében egy érdekes, gondozott édesvízi merülőhelyen nézhetünk szét. Ez a modell működne nálunk is.

A drága módszer az, hogy búvároknak szánt óriásmedencét építenek ki. A magyar tervek azért nem lehettek komolyak, mert egy ekkora beruházás csak rengeteg vendéggel térülhetne meg, és alig pár országban van olyan sok aktív búvár, hogy egy meglegyen. Nem csoda hát, hogy az ilyen mesterséges merülőhelyek ott vannak, ahol könnyen elérhetőek azon nemzetek búvárai számára, akik nagy számban hódolnak ennek a kedvtelésnek. Brüsszelbe egész Európából könnyen el lehet utazni, olcsó repülőkkel, közúton vagy vonattal. Németországban is több ilyen hely akad. Nemrég nyílt meg a 40 méteres Y-40 Olaszország északi részén.

A sor pedig egy, minden korábbinál mélyebb medencével bővülhet az Egyesült Királyságban. Az ottani búvárélet legendásan aktív, klubrendszerre és a máshol is megszokott búváriskolákra épül, de maguknak a briteknek is csak egy része szereti a hűvös Északi-tengert. Aki nem utazik, az pedig jó eséllyel ellátogathat egy búvármedencébe alkalomadtán.

Szóval a projekt akár kifizetődő is lehet. Központi helyre kerülne a Blue Abyss nevet kapott óriásmedence: Londontól nem messze, Essexben épül fel. Nem kevesebb, mint 50 méteres mélységig lehet benne ereszkedni, ez valóban elképesztően nagy mélység, a kedvtelési búvárok igen jelentős része számára már nem is ajánlott oda lemenni. 

Nem csak a hobbibúvárok számára lehet jó gyakorlóterep, ipari vagy más hivatásos búvárok képzése során is hasznos lehet a medence mélysége, és a tervek szerint az Európai Űrügynökség is élne a merülési lehetőséggel. Természetesen hotel is épülne a komplexumban, ha megvalósul. Azért egy ekkora terv finanszírozása nem kis falat még arrafelé se, kíváncsian várom, mire mennek vele.

Gyakran mantrázzuk sok területen, hogy az ember csak képességeinek határain belül vállaljon be dolgokat. A búvárkodásban is ezerszer elhangzik ez, de olyan könnyű csábításba esni: kicsit mélyebbre menni mert mintha ott lenne egy cápa, vagy beúszni egy roncsba, hiszen mi baj lehet, nem akkora egy hajó, és úgyis látjuk a fényeket, megtaláljuk a kivezető utat.

Vagy mégsem ilyen egyszerű a történet? Bizonyára van oka annak, hogy komoly roncsmerülő búvártanfolyamokat hirdetnek, ahol bizony oda kell tenni magát a búvárnak. A legfontosabb az, hogy nem elég jó mélyre bemenni, a kiúszás tudományán múlik az ember élete. 

Ezt demonstrálandó egy igen hatásos videót készített egy profi roncsmerülő, aki ilyen képzéseket is szervez. Már ebben a filmben is felhívja rá a figyelmet, még csak próbaképpen se kövesse a példáját senki! Ugyanis a búvárok a Fülöp-szigetek szép tiszta vizében beúsznak egy hajó belsejébe, nem is túlságosan mélyen- ez eddig megy mindenkinek. Aztán direkt felkavarják a roncsban levő üledéket, és onnantól kezdődik a mulatság.

Persze csak akkor mókás ez, ha az ember tudja, mit kell ilyenkor tennie- vitt magával vezetőkötelet, fogja is, és azt követve megtalálja a kijáratot. Szinte hihetetlen, de gyakorlatilag pillanatok alatt zéróra csökken a látótávolság, ha a finom port felveri valaki. És itt a nulla tényleg nullát lehet. A saját lámpa fénye alig látszik, nem hogy a kívülről beszűrődő napfény. Elsötétedik minden, és ilyenkor időbe telik, amíg tisztul a látás. Ha valaki ezek után csak úgy "érzésre" elindul egy irányba, még akkor a szerencsésebb, ha csak falba ütközik. Ha elindul egy járaton, abban bízva, hogy az kifele vezet, könnyen lehet, hogy már soha nem talál ki, és a roncs halálcsapdává válik.

Sajnos nem egy ilyen baleset történt már. Azok a leginkább érthetetlen, nehezen magyarázható tragédiák, amikor egy rutinos, roncsmerülésben járatos oktató véli úgy, neki nem kell akkor épp a biztonsági felszerelés, mert "behunyt szemmel is kitalál". Nos, megtörténik, hogy az élet az ellenkezőjét bizonyítja. Szóval nem elég, hogy az embernek megvan a képzettsége- használ is kell azt, amit tud, mert egyetlen pillanatnyi hibáért is nagy árat lehet fizetni.

Fantasztikus újításról került fel videó egy búvárfelszerelésgyártó honlapjára. A medencében merüő búváron nincs palack, sőt, a légzőkészülékhez még csövek sem csatlakoznak, mégis bugyborékol a szájában levő kis szerkezettel.

A leírás azt állítja, hogy egyelőre csak medencében, klóros vízben működi a központi egység, ami kivonja a levegőt, és maximum két búvár számára tudja tömlők, csövek nélkül továbbítani azt, valamiféle sugárzással, amennyiben a búvárok nincsenek két méternél távolabb. Az eljárás persze szupertitkos, és még finomítani kell rajta, hogy 20 méternél mélyebben is működjön, ráadásul tengervízben is használható legyen.

Természetesen az egész egy április elsejei tréfa volt, vezetéknélküli gáztovábbításról ilyen formában még nem hallott senki. A videó elsőre talán becsapós lehet, hiszen ott van a búvár kezében egy kis szerkentyű, a szájában meg bugyborékol a másik, szóval komoly videoutómunkára gyanakodhatnánk, de a trükk ennél sokkal egyszerűbb. 

A videón szereplő búvár egyszerűen teleszívta a tüdejét levegővel, lebukott, és a száján levő, valójában semmit sem csináló kis cuccon keresztül kifújt időnként egy keveset. A légvétel hangját pedig már könnyű alátenni a megfelelő helyeken... Ha megfigyeljük, fél percnél tovább soha nem mutatják egy snittben a búvárt, ennyit pedig egy átlagos szabadtüdős búvár is kényelmesen kibír a víz alatt úszkálva. Egyszerű, de mókás kis átverés volt...