Big Blue Búvár Blog

Nem volt még nő, aki mélyebbre jutott volna a tengerben, mint a bolgár Ina Dimitrova.

A különleges mélymerülések világa csak egy szűk elit hobbija a búvárok körében. Aki 100 méternél mélyebbre készül, annak nem csak fizikailag kell megfelelő állapotban lennie, kellően fel kell vérteznie magát búvárismeretekkel is. Egy ilyen merülésre hónapokon át készülnek, és hosszú tervezés előzi meg azt, amíg valaki a vízbe ugrik palackokkal megrakodva. Nem csoda hát, hogy maroknyi ember jutott el csak a még extrémebb mélységekbe, 200 méterre vagy az alá.

A nők körében a tengerben felállított mélységi rekord mostantól 201 méter, ide sikerült lemerülnie Ina Dimitrovának. Pontosabban lemenni az egyszerű, de épségben felemelkedni, az az igazi teljesítmény- és neki ez is sikerült. Bár a karcsú bolgár lányt inkább gondolnám fotómodellnek mint mélymerülő búvárnak, természetesen a külső senki tudásáról, tapasztaláról nem árul el semmit.

Pár részlet már kiderült magáról a merülésről is. Egyiptomban, a Vörös-tengeren került sor a csúcsjavításra, ami során hétféle gázkeveréket használt Ina. Ahhoz kevesebb, mint hat percre volt szükség, hogy elérje a legmélyebb pontot- az emelkedés viszont 282 percet, tehát majdnem hat órát vett igénybe! Gyakorlatilag minden extrém mélymerülés így néz ki, így kell tervezni élettani okokból.

A rekord után talán új célokat tűz ki maga elé a bolgár hölgy. Édesvízben ugyanis merült már mélyebbre nő: a dél-afrikai Verna van Shaiik 221 méterig jutott még 2004-ben. (Az időpontokból látható, mennyire sűrűn úszkálnak le ilyen mélységbe a búvárok.) A kihívás adott, és vélhetően Ina új rekordokra tör majd. Már csak azért is ezt gondolom, mert lépésről lépésre halad: tavaly októberben Dahab közelében 174 métert ért el, ezt fejelte meg most egy kicsivel. Remélhetően a jövőben is megfontoltan, a biztonságot szem előtt tartva űzi majd ezt a kockázatos hobbit a bolgár búvár.

Hét évtizede elsüllyedt hadihajók maradványainál készítettek remek minőségű felvételeket ausztrál szakemberek.

1941 novemberében a HSK Kormoran nevű német segédcirkáló elsüllyesztette egy összecsapás során a HMAS Sydney könnyűcirkálót, ám a Kormoran maga is súlyosan megsérült, és a hullámsírba került Nyugat-Ausztrália partvidékén.

A Kormoran 164 méter hosszú hajó volt, és érdekessége az volt, hogy teherhajónak álcázva járőrözött például az Indiai-óceánon- ez már csak azért is könnyen mert, eredetileg teherhajóként szolgált, és csak a háború kitörésekor "sorozták be" és fegyverezték fel. A kereskedelmi hajók nem tudták, hogy ellenséggel állnak szemben, így amikorra észbekaptak, a torpedókkal és ágyúkkal felszerelt Kormoran már lecsapott. Ennek a taktikának köszönhetően süllyesztett el több hajót.

A HMAS Sydney eleinte csak fel akarta tartóztatni az ismeretlen teherhajót, zászlójelekkel kommunikáltak, aztán a Kormoran a titkos jelszó megadása helyett tüzet nyitott. Mire az ausztrálok elkezdték lőni a németeket, már számos találat érte őket. Ehhez képest nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot, hiszen képesek voltak a halálra ítélt hajóval is olyan csapást mérni, ami lángba borította a Kormorant.

A két roncs egymástól alig 20 kilométerre van, és csak 2008-ban találták meg őket: először a Kormoran maradványaira bukkantak rá, majd két nappal később meglett a Sydney is. Utóbbi hajó teljes legénysége odaveszett, 645 ember sírhelye lett tehát az ausztrál cirkáló, míg a németek közül 80 tengerész tűnt el, a többiek hadifogságba estek.

Mind a két roncs nagyjából két és fél kilométeres mélységben van, itt már csak távirányítású eszközök segítségével dolgozhatnak a víz alatti régészek. Izgalmas részleteket vizsgálhattak meg alaposabban, például a Kormoran Linda nevű hajóágyúját és sok más, ma is remek állapotban levő részt. A hajón megtalálták az elsüllyesztett hajók listáját is, amit felfestettek a falra. A meg nem bolygatott roncsok olyanok, mint az időkapszulák, ezért nem csak a hivatásos régészeket, de az amatőr roncskutatókat, a történelem iránt érdeklődőket is lázba hozzák a felvételek.

San Franciscóban a rendőrség búvárai egy emberölés bizonyítékai miatt merültek alá, de mást is találtak a mélyben, ami után eljárást indíthattak.

Kathryn Steinle gyilkosság áldozata lett, és azt gyanították, a fegyvert a vízbe dobták. Így aztán a hatóság keresést indított, és a profi búvárok átfésülték a víz fenekét. Ez a fajta keresés nem egyszerű feladat, a rendőrség búvárai külön kiképzést is kapnak rá. Manapság a profik tényleg nagy eredményességgel képesek megtalálni a bizonyítékokat akár még a mélyben is, ezzel segítve a bűncselekmények megoldását. A pisztolyt is sikerült előkeríteni.

Nem csoda, hogy a hatóság nagy erőkkel nyomozott a gyilkosság ügyében. A 32 esztendős Kathryn Steinle megölésével egy illegális bevándorlót gyanúsítanak, akit az év elején engedtek ki a börtönből. A férfi azt állította, csak kipróbálta a fegyvert amit a móló alatt talált, és véletlenül találta el az édesapjával sétálgató áldozatot, ezért azt vallotta, nem bűnös. Mindenesetre az ügy felkorbácsolta az indulatokat, és ott is a bevándorlás kérdését állította fókuszba. Mindenki saját érveit hangoztatja az ügyben, és mivel közeledik az elnökválasztási kampány, több jól ismert politikus is fontosnak érezte, hogy megszólaljon. 

Ám egy másféle ügy elkövetőjét is lebuktatták a búvárok. A víz alatt találtak egy különös csomagot, amihez súlyt erősítettek, így nem lebegett a felszínre. Egy macska teteme volt a zsákban, és az állatot a chip segítségével sikerült azonosítani is. Tulajdonosát megkeresték és előállították. Mint kiderült, az állatot aznap dobta a vízbe, amikor a búvárok lemerültek. 

A még csak 2 éves Kazuma nevű macska gazdáját azzal vádolják, hogy állatkínzást követett el, mondta el Max Szabo, az ügyészi hivatal szóvivője. Ezt a bűncselekményt arrafelé igen komolyan veszik: 15 ezer dolláros óvadék fejében engedték el a férfi, aki nem vallotta magát bűnösnek.

A Kajmán-szigetek egyik hotelje közelében búvárkodók meglepő felfedezést tettek: egy betontömböt vettek észre a mélyben, amiben egy fémrúd volt, azon pedig egy bilincs lógott. 

A hír eljutott a hatóságokhoz, akik nem sokkal később kiemelték a tengerből a betontömböt. Az látszott rajta, hogy elég régen a vízben lehet, a bilincs is megkopott. Hivatalos vizsgálat is indul, a bilincs típusából megállapítható, a helyi rendőrség által alkalmazott darabról van-e szó, netán külföldről származik.

Akár még az is lehet, hogy egy bűntény tárgyi bizonyítékára bukkantak a búvárok. Maffiafilmekből ismerjük azt a módszert, amikor az eltüntetni kívánt embereket betonhoz kötve dobják a mélybe, de a józan észnek ellentmondana, hogy a parthoz közel, sekély vízben dobták volna be az áldozatot. 

Más értelmes magyarázat viszont nem nagyon van, hiszen a kikötési pontok vagy építmények rögzítésének aligha megszokott módja a bilincs a tenger fenekén. Aztán persze ott van a másik megoldás: valaki roppant viccesnek találta azt, hogy bűnügyi helyszínt alakítson ki a mélyben. El is hiszem, hogy mennyire meglepődött az a turista, aki észrevette a nyomasztó betontömböt a bilinccsel... Mindenesetre ez megmagyarázná azt is, miért volt sekély vízben: azért, mert a morbid humorú elhelyezője abban bízott, itt könnyebben megtalálják.

Talán hamarosan megtudjuk majd, miért került a víz alá a bilincs a betontömbbel. Ha tényleg bűncselekményhez kötődik a tárgy, akkor majd nyomozás indul. Ám azért jegyezzük meg, a tenger mindig is sok tragédia helyszíne volt- elsüllyedt hajók, gyilkosságok áldozatainak nyughelye a mélység. Rengeteg roncsnál, ahol manapság búvárkodunk, emberek vesztek oda, és erre ritkán gondolunk...

A mostani parázós hangulatban úgy véltem, pár szót érdemes szólni arról, én mit tapasztaltam meg Egyiptomban, ahova évről évre visszajárunk, tehát van egyfajta összehasonlítási alapon. Noha többnyire a búvárhajón töltjük az időt, azért így is tudtam benyomásokat szerezni.

Röviden szólva: nem éreztem úgy, hogy bármiért aggódnom kellene az országban. Egyszerű turistaként szemlélődve nagyjából olyan volt minden, mint egy évtizede. Ugyan volt közben forradalom (meg egy újabb váltás), a helyi viszonyok hasonlóak. Olyan egyiptomosak... Aki nem nagyon szereti ezt a világot, azt nem biztatom azzal, hogy nagyot változott minden, de aki elfogadja a kompromisszumokat, az bátran utazhat.

Azzal én is tisztában vagyok, hogy megváltozott az utazási piac, és megváltoztak a szokásaink is. Sokkal elérhetőbb lett például Ázsia, a fapadosoknak köszönhetően olcsóbban mozgunk Európában, így aki bizonyos régióktól idegenkedik, bőven talál magának más úti célt. Egyiptomban pedig nagyon érződik, hogy megcsappant az érdeklődés az ország iránt. Nem nagyon tapasztaltam zsúfoltságot sehol, se a reptéren, se a városban, se a tengeren.

Ennek azért a mi szempontunkból megvoltak az előnyei. Ha búvárkodni megyünk, nagyon nem mindegy, hogy egy-egy népszerűbb, szebb merülőhelyen mekkora forgalom van a víz alatt. Ha sok a búvár, egymást kerülgetjük, és persze az élőlények is inkább menekülőre fogják. Most több alkalommal is megtapasztaltuk, hogy híres, annak idején nagyon zsúfolt merülőhelyeken a mi hajónkon kívül nem volt egyetlen másik se. 

Elvileg ez azt is magával hozhatná, hogy egyre egészségesebb lesz az élővilág, egyre több érdekes élőlényt, nagy halrajt látunk. Ebből a szempontból kicsit vegyesek a benyomásaim. Nem mondhatom, hogy unatkoztam volna, poliptól a tengeri teknősön és pörölycápán át a delfinekig sokminden előkerült. De még mindig látni sok-sok letört koralltömböt, amelyek helyén majd hosszú idő múlva regenerálódhat a zátony. Ehhez bizony ennyi kis visszaesés édeskevés. Megszenvedte a Vörös-tenger azokat az éveket, amikor szinte kontrollálatlanul ment a búvárkodás: a hajók horgonyai törték a korallokat, a túl közel manőverező hajók rombolták a zátonyokat, és a turisták maguk sem ügyeltek arra, nem okoznak-e kárt. Ha azokra az időkre gondolok, akkor tulajdonképpen egy szavam se lehet, még mindig nagyon sok élményt tartogat a búvároknak Egyiptom, ami ár-érték arány tekintében továbbra is az élmezőnyben van.

A helyi hétköznapokkal pedig a merülések előtti és utáni napon találkozhattunk- már amennyire Hurghada turistavárosa a helyi valóságot tükrözi. A parti vendéglőkben van minden, a hajón sem szenvedtünk hiányt, az ellátással minden rendben van. A turizmusban dolgozók igyekeznek korrekten, udvariasan dolgozni, nem nagyon lehetett kifogásunk. Gördülékenyen ment minden a reptéren is (megjegyzés: a Wizzair megjelenése a mi szempontunkból komoly és nagyon pozitív változást jelent, olcsóbban és jobb szolgáltatással lehet eljutni Egyiptomba velük). 

A biztonság? Erre nem tudok okosat mondani. Mit említettem, én nem éreztem hogy félnem kellene, és utastársaim is bátran barangoltak a városban. Azt gondolom, általános veszélyhelyzet nincs, egyedi eseteket pedig éppen úgy nem lehet kiszűrni, mint ahogy Londonban, Madridban, Párizsban sem sikerül. Szóval aki viszonylag olcsóbban szeretne jó búvártúrán résztvenni, annak Egyiptom még mindig kiváló alternatíva, főleg nyáron, amikor a víz is kellemesen meleg- mi délen 28 fokosnak mértük, ami igazán kellemes. Delfinekkel úsztunk, teknősökkel fotózkodtunk- ennél sokkal többet aligha várhat el a merülés szerelmese.

Vajon ha valaki már több, mint 51 órája búvárkodik egyhuzamban, nem egyszerűbb ráhúzni egy-két percet hogy tuti legyen a csúcsjavítás?

Ez a kérdés járt a fejemben, amikor Cristi Quill merüléséről olvastam. Az amerikai búvár szerette volna felülmúlni az egyiptomi Walaa Hafez rekordját, aki 51 órát, 24 percet és 13 másodpercet töltött a víz mélyén a közelmúltban. Cristi nem csak a nők, de a férfiak által teljesített leghosszabb nyílt tengeri merülés csúcsát is meg szerette volna javítani Kaliforniában, La Jolla közelében, és elvileg 51 órás és 25 perces merülése ehhez elég is lenne.

Ám mivel itt csak másodpercekről van szó, a Guiness először az egész merülést az elejétől végéig hitelesíteni fogja. Könnyen lehet, hogy a rosszul járt az óra, a több mint két napos merülés sem lesz elég a csúcsjavításhoz, mert néhány másodperccel rövidebb ideig maradt a víz alatt Cristi. Ez meglehetősen nagy pech lenne- és pont erre utaltam, miért nem értem, hogy a merülésbe miért nem fért bele még egy pici idő a tenger mélyén.

Temészetesen tudom, hogy rettentő fárasztó ennyit merülni egyhuzamban, még akkor is, ha segítők hordják a víz alá az új palackokat, az ennivalót, és így tovább. Igazi kín lehet az a plusz pár másodperc is egy idő után, kétség sem fér hozzá: nagyon hosszúnak tűnik az az utolsó perc. Tehát a teljesítményt akkor is elismerem, ha úgy alakul, Cristi csak a nők körében lesz rekorder. Az egy más kérdés, hogy van-e értelme ezeknek a csúcsoknak. A technika fejlődésével, jól szigetelő búvárruhában, jó segítőcsapatokkal hosszú időket lehet eltölteni a víz alatt. Sőt, ezeknek a hosszú távú merüléseknek már komoly hagyománya van, magyar búvárok már 1971-ben végrehajtottak 50 órás merülést! Csak nem rekordhajhászás volt a cél annak idején, hanem kutatás...

Szóval éppenséggel nem újdonság ez a fajta merülés, de azért én, aki elég sokat búvárkodok, nem vágyok arra a dögunalmas élményre, hogy egy helyben ücsörögjek két napon át odalenn. Értem én, hogy most az amerikai búvár a rákellenes küzdelemre kívánja ráirányítani a figyelmet a csúcsjavítással- manapság minden ilyen kalandnak szinte kötelező egy nemes célt is szolgálni. Ezzel együtt sem irigyelném Cristit azért, ha mégis övé lenne a rekord. Én csak élménygyűjtésben szeretnék csúcsot javítani...

A múlt a Vörös-tenger egyiptomi partszakaszán kalandoztunk egy búvárhajón, de arra nem számítottunk, hogy valós tengeri dráma tanúi leszünk.

Az első napon Safaga környékén merültünk a Salem Express híres roncsánál. A hajózás történetének egyik legtragikusabb katasztrófája volt az emberekkel zsúfolt komp elsüllyedése 1991-ben: az áldozatok száma ma sem ismert pontosan, becslések szerint akár ezernél is többen veszhettek oda, de több százan biztosan. A hajó leginkább elzárt helyein rekedt emberek maradványai ma is ott vannak a mélyben. A hatalmas hajótest felett úszva, ez is eszünkba juthat. 

A több, mint 100 méter hosszú Salem Express egyébként jól ismert merülőhely, mert számos fotótéma akad rajta, a története miatt viszont van benne valami nyomasztó. Ez persze egy roncs esetén nem szokatlan, ám itt annyian haltak meg, ami valóságos tengeri sírhellyé változtatta a hajót. A tragédia oka is sokkoló: a kapitány sietve akart visszaérni Safaga kikötőjébe, ezért lerövidítette az útvonalat, reménykedve abban, hogy kikerülheti az útba eső veszélyes zátonyokat. Nem járt sikerrel, és ezért a hibáért sokan fizettek az életükért.

A merülés után indult tovább a mi hajónk délre. Hosszú út várt ránk, tudtuk, hogy folyamatosan megyünk másnap hajnalig- ám az éjszaka közepén váratlanul megálltunk, manőverezni kezdtünk. Kinéztünk a szalonból, és azt láthattuk, a legénység izgatott kiáltozások közepette emel ki egy mentőcsónakot a vízből!

Ember nem volt benne, de tudtuk, nem véletlen, ha egy ilyen sodródik a tengerben. Villámgyorsan elkezdtünk kutakodni az interneten, és kiderült, aznap egy hajó süllyedt el Safaga közelében, arról szabadulhatott el a mentőtutaj. Azt is megtudtuk, mindenkit sikerült kimenteni, tehát ezúttal minden tengerész megúszta a balesetet. Nem lett volna túl kellemes, ha azzal a tudattal kellett volna pásztázni a vizet, hogy áldozatokra is rábukkanhatunk. Lassan haladt a kapitány, hiszen rengeteg törmelék, a hajóról a felszínre lebegett tárgy, áru volt a tenger felszínén.

Miután arra fény derült, hogy csak a hajó veszett oda, máris elkezdtünk azon tanakodni, a vadonatúj roncsnál nem lehet-e búvárkodni? Másnap már elég sok információt tudtunk a hajóról: Taba volt a neve, teherszállító komp, méghozzá elég méretes, sok kamionnal fedélzetén süllyedt el. Állítólag a vesztét az okozta, hogy rosszul rakodtak fel, túlságosan egy oldalon volt minden, és egyszerűen felborult nem sokkal az indulása után.

Egy ekkora hajó, tele kamionokkal sok búvár vonzhatna, hiszen sokan merülnek már most is a két ismertebbe safagai roncsnál (a Salem Express mellett az Al Kahfain a másik), és a kamionok eleve különleges víz alatti maradványnak számítanak, mint azt a ciprusi Zenobia roncsánál búvárkodók nagy száma bizonyítja.

Ám a tengeren odaveszett hajók elsüllyedésének körülményei mindig mások és mások. Míg a Salem Express zátonynak ütközött és gyakorlatilag fennakadt sekélyebb vízben, a Zenobia pedig eleve sekélyebb részen került a tenger fenekére, a Taba sorsa máshogy alakult. Nyílt tengeren borult fel, nem ment neki semminek, így az első hírek szerint 600 méteres, búvárok számára elérhetetlen mélységben nyugszik. Egy darabig biztos nem fog ott merülgetni senki...

Egy ausztrál búvár, PT Hirschfield örökítette meg azt, hogy fal fel egy rája egy rákot.

Hirschfield szenvedélyes búvár, és miután súlyos betegséget diagnosztizáltak nála, idejét arra fordítja, hogy minél több élményt gyűjtsön, és amit lát, meg is örökítse. Így készített például már videót a rákok piramisáról is. Ezúttal a természet egyik drámája volt a téma: be akarta mutatni, hogy vadászik a rája. Ehhez persze türelemre és előkészületre volt szüksége, mert olyan rákot keresett, ami épp vedlik, és ez idő alatt nem védi vastag páncélja.

A jelenet egyrészt azért érdekes, mert bemutatja, hogy is működik a tengermélyi tápláléklánc. A természetben talán merülés közben lehet a legjobban megfigyelni, hogy lehet ugyanazon állapotból akkor vadász, akár préda. Én is nem egy alkalommal láttam már hasonló drámát.

A másik fele a történetnek az, hogy ez a felvétel Melbourne közelében készül, ami messze nem számít olyan ismert helynek a búvárok körében Ausztráliában, mint mondjuk a Nagy korallzátony. De a még elsőre kevéssé vonzó tengereknek, tavaknak is vannak olyan különleges élőlényei, amelyek miatt érdemes a víz alá merülni. Nem csak korallos trópusi tengerekben jó búvárkodni, akár az Adrián, vagy hazai tavakban is sok élmény várhatja a mélység szerelmeseit.

Én is írtam arról az izgalmas felfedezésről, amikor egy remek állapotú Ju87 Stuka zuhanóbombázó roncsát találták meg az Adria fenekén, ráadásul nem is túl nagy mélységben. Mint ahogy az ilyen esetben szokásos, nem rohannak a pontos helyszín nyilvánosságra hozatalával, először a szakértők vizsgálják meg alaposan a leletet.

Ám nagyon úgy fest, elhárultak a bürokratikus akadályok, egyre több helyről hallom, hogy a közeli búvárbázisok ellátogatnak a különleges repülőgéproncshoz. Mint azt elég gyorsan kiderítették, ezt a Ju87 R-2-t annak idején az olasz légierőben használták, és 1941. áprilisában zuhant a tengerbe.

Sok szempontból van jelentősége a roncsnak, de ami búvárként egyből szemet szúr, az a viszonylagos épsége. Nem csak egy halom törmelék lett belőle a felszín alatt töltött több, mint hét évtized alatt, hanem kifejezetten jól körbejárható, megnézhető. Így aztán a róla készült videó is kifejezetten érdekes- én is kedvet kaptam hozzá, hogy valamikor beiktassak egy horvát túrát, aminek keretén belül merülhetek itt. A nyughelye Zirje sziget közelében van, ez elérhető Sibenikből, Vodicéből is, tehát egyáltalán nem valami eldugott pont. Már csak azért is sietni kell, mert ki tudja, mi lesz a sorsa a jövőben- és mi marad belőle, ha pár "szuvenírvadász" is elkezd itt búvárkodni...

Egészen különleges felfedezést tett egy búvár: több mint száz, szinte érintetlen második világháborús repülőgép roncsára bukkant a tenger mélyén.

Sőt, a pontos szám megközelíti a 150-et! Nem akármilyen lelet, főleg ha arra gondolunk, a búvárok túlnyomó többségének már az is élete nagy kalandja lenne, ha egyetlen elveszett gép roncsát megtalálná. 

Brandi Mueller az Egyesült Államokban nőtt fel, ott szeretett bele a búvárkodásba. Mivel a trópusi tengerek jobban vonzották, a Csendes-óceán egyik gyöngyszemén kötött ki: a Marshall-szigeteken kezdett búvárként dolgozni. Itt találta meg a hét évtizede víz alatt nyugvó repülőroncsokat.

A Marshall-szigetek kulcsszerepet kaptak a második világháború idején, az amerikai fontos bázisának számítottak. Atombombával is kísérleteztek, tehát jól felszerelt légibázisokat építettek ki a kis szigeteken. Aztán a háborúnak vége lett, és ott maradt a sok hasznavehetetlen repülő, hadianyag, amitől meg akartak szabadulni. Ennek az egyszerű megoldására a katonák simán bedobáltak mindent a tengerbe. A Mariana-árok sincs túl messze, tehát sok maradvány elérhetetlen mélységben van- de nem minden.

Brandi ugyanis alig 40 méteres mélységben fedezte fel a géptemetőt Roi-Namur sziget közelében, a parttól pár mérföldre. Van itt a víz alatt Douglas SBD Dauntless zuhanóbombázó, ilyen gépek kaptak kulcsszerepet a Midway-szigeteki csatában, ami a háború egyik fordulópontja volt. Akad még itt F4U Corsair vadász és TBF/TBM Avenger is. Néhány gép darabokra szakadt már, de mások kiváló állapotban vannak mindmáig. Mivel ezeket a repülőket csak "hulladékként" dobták a vízbe, nincsenek bennük emberi maradványok, tehát nem számít háborús sírhelynek a géptemető. A vízbe eresztés módja miatt igazi különlegesség a hely, hiszen egymástól karnyújtásnyira vannak a roncsok.

A hírek szerint még nem döntöttek arról, hogy a pontos helyszínt nyilvánosságra hozzák-e, és a szigetvilágba érkező kedvtelési búvárok megnézhetik-e majd a géptemetőt. Ha igen, akkor egy nagyon egyedi merülőhellyel gazdagodik az amúgy sem szegényes kínálat...

Képek: Brandi Mueller