Big Blue Búvár Blog

Bizonyára sokan hallottak a cicás kávéházakról, ahol a szőrös kedvenceket lehet simogatni ücsörgés, kávézás közben. Hát, amikor ezt a filmet láttam a bahamai tigris- és pörölycápás merülésekről, az jutott eszembe, némelyik búvár a jelek szerint úgy játszadozik ezekkel a méretes ragadozókkal, mint én egy jópofa macskával.

A kalandra vágyó búvárok körében régóta vágyott úti cél a Bahamák. A cápás merülés mint üzletág viszont az utóbbi években pörgött fel nagyon, és mivel sokan minden pénzt megadnak ezért a borzongató élményért, egyre több karib-tengeri országban vették fontolóra, hogy hasonló csalizós merültetésre adnak engedélyt.

Mert azért senkinek ne legyenek kétségei, soha nem zsonganák körül így a víz alatt látogatást tevő embereket a cápák, ha nem lenne ott jópár kiló vonzó illatú haltetem. Ez persze nem csak csalogatja a cápákat, azok jóval idegesebbek is lesznek, úszkálnak fel és alá. Állítólag az is kiderül, melyik nagyobb testű állat az, amitől még a többi ragadozó is tart, ugyanis amikor megjelenik, a kisebb cápák tisztelettudóan félrehúzódnak.

Az egész show-t karmesterként vezénylő búvár pedig kényelmesen sürög-forog a cápák közt, mintha semmi baj nem történhetne vele. Rutinja miatt nyilván tudja, mire kell figyelnie- az tuti, hogy nem csinálnám utána, amikor az orránál fogva lökdös odébb egy autóméretű tigrist. Az is tény, hogy a cápák nem emberhúsra vágynak, hiszen ha a búvárokból akarnának falatozni, pillanatok alatt támadásba lendülnének. De őket a halak szaga vonzza, az embereket csak megnézik, és közben pózolnak egy kicsit a fotósoknak videósoknak.

Hogy mennyit változtat ez az egész a cápák viselkedésén, nem tudom. Vannak akik kárhoztatják azt, hogy pár vállalkozás zsebét tömik meg ezeknek az etetős műsorszámoknak az engedélyezésével, de tény, az állatoknak nagy baja nem esik, sokkal jobban járnak, mintha kihalásznák őket. A búvárok pedig úgyis meg fogják találni azt a helyet, ahol cápával merülhetnek. Nyilván úgy gondolkodnak az ország kormányzatában, hogy akkor legyen ennek az egésznek a központja a Bahamák. 

Konklúzió? Az nincs. Ez is csak üzlet, mint oly sok minden más a kaland- és élményturizmusban. És nem is etikátlanabb azoknál, sőt, nem is veszélyesebb, mert extrém hegyi túrákon valószínűleg többen kerülnek bajba. Pedig ott aztán cápákkal biztos nem találkoznak. A kívülállók számára az is éppen olyan különös, érthetetlen szenvedély lehet, mint a cápás merülés. Videón nézni nagyon érdekes, de ott lenni már más kérdés- hát ezért jó, hogy egy kis látványos betekintést nyerhetünk, mit rejt a Bahamák égszínkék vize a felszín alatt.

Különleges fotókat készítettek egy cápákat védő szervezet népszerűsítése érdekében: tuti, hogy mindenki felfigyel majd a cápákat víz alatt terelgető lányról készült képekre.

Azt már egyre többen tudják, hogy az uszonyokért milliószámra kifogott cápák eltűnése a tengerből nagyon nem jó dolog. Különféle kampányokat indítottak a világ sok pontján már, ami az ellenőrizetlen, kegyetlen halászatra hívja fel a figyelmet. A Shark Shepherds is azt szeretné, ha minél többen állnának ki a cápák védelme mellett, és közösen hívnák fel a malajziai kormányzatot arra, hogy ne engedélyezze a jövőben a cápák kifogását.

Egy fotós, Von Wong pedig látványos fotókkal akarta segíteni a munkát. Sokféle módon készítenek víz alatt képeket a cápákról, de a modellekkel gyakran dolgozó búvárfotós valami szokatlant talált ki. Fijin szeretett volna egy olyan "cápapásztor-lányt" megörökíten, aki egy barlangban vigyáz a ragadozókra. Ehhez olyan modell kellett, aki kellően ügyes búvár, és ilyet ismert is.

Azt viszont nem tudta, hogy lesz-e olyan búvárbázis Fijin, akik tudnak segíteni a helyszínkeresésben és a víz alatti munkában. Szerencsére akadtak helyi partnerek, és elkezdődhetett a fotózás. A barlangba beszűrődő fények a déli órákban a legszebbek, és ekkor aktívak a cápák is, így naponta csak két óra volt alkalmas a munkára. 

A modell Amber Bourke volt, aki szabadtüdős búvár versenyzőként nem ijedt meg attól, hogy pár percig légzőkészülék nélkül kell merülnie és pózolnia. A fotózás kedvéért tervezték a szép hófehér ruhát, aztán lementek a víz alá, mindent elrendeztek, és vártak a cápákra. 

Noha a rémfilmekben úgy fest, amint megjelenik egy védtelen ember, máris tucatnyi vérszomjas ragadozó bukkan fel, a valóságban azért nem egészen így néz ki a dolog. A fotós és modellje a segítőkkel együtt türelmesen várakozott, aztán amikor megjelent 1-2 cápa, a modell levette a maszkját, kivette a szájából a légzőautomatát, és elkezdett pózolni, abban bízva, hogy talán sikerül elkészítenie Von Wongnak az elképzelt fotót. Még egy felettébb látványos videót is forgattak a fotózásról, ami jó betekintést ad abba, milyen kihívást jelent egy ilyen feladat.

A részletes történet a képekkel Von Wong honlapján érhető el. Aki úgy érzi, támogatni szeretné a Shark Shepherds célkitűzéseit, a szervezet honlapjára kattintson.

Mostanában legendás hírűnek számít az indonéziai Lembeh-szoros a búvárok körében.

Annak idején nem nagyon foglalkozott senki a sekély, sötét homokos merülőhelyekkel, mindenki a korallos helyekre igyekezett Dél-Kelet-Ázsiában, ám kiderült, ezen a látszólag unalmas helyen elképesztő változatosságú a tengeri élővilág.

A búvárfotósok csapatostól érkeznek ide, hogy megörökítsék az apró halakat, rákokat, puhatestűeket. Ezek olyan különös formájúak időnként, hogy profi helyi vezető nélkül képtelenség őket megtalálni is. 

Ezt a szép videót azért ajánlom mindenki figyelmébe, mert így még akkor sem feltétlenül láthatnánk ezeket a lényeket, ha ott lennénk a helyszínen, hiszen esetenként csak pár milliméteres apróságokról van szó. Szerencsére egy jó kamera és egy megfelelő objektív sokat segít abban, hogy jobban szemügyre vehessük őket.

Ha néha azt sem tudod, mit kellene nézni adott pillanatban, ne csodálkozz. Még én is vissza-visszaugrottam időnként, hogy pontosan lássam, melyik az élőlény, és melyik az élettelen környezet...

Angol vizekben nyugszik egy roncs, aminek felrobbanása a környékbeli városokat is romba dönthetné. 

Az SS Richard Montgomery nevű hajó egyike volt a második világháború idején épült számtalan amerikai teherhajónak. Óriási mennyiségű hadianyagot szállítottak az Egyesült Államokból a brit szigetekre, a csendes-óceáni hadszíntérre, és ehhez rengeteg hajóra volt szükség. Ám azokban a viharos években ezek közül nagyon sok oda is veszett.

A Richard Montgomery Liberty-osztályú hajó volt, ezeket az olcsón és gyorsan építhető teherszállítókat ontották az amerikai gyárak. Ezt a bizonyos példányt 1943 márciusában kezdték el építeni, júniusban már vízre is bocsátották és július 29-én be is fejezték. Utolsó útjára 1944 augusztusában indult Philadelphiából.

A hajó 6127 tonnányi lőszert és bombát szállított, amire égetően nagy szükség volt a szövetségeseknek a nyugati hadszíntéren. A hajó gond nélkül átkelt az Atlanti-óceánt, majd lehorgonyzott a Temze torkolatában. Itt akarta bevárni a többi hajót, amivel együtt konvojban tovább indult volna Franciaországba, ahol javában zajlottak a harcok a normandiai partraszállás után. A helyi kikötőfelügyelet jelölte ki az SS Richard Montgomery horgonyzóhelyét.

Ám rossz helyre küldték a nagyon megrakodott teherhajót, ami rásodródott a homokpadra. Állítólag a környéken hajózók próbáltak jelezni, hogy veszélyes helyre sodródik, ám a Richard Montgomery a sekély vízben megfeneklett. Egy céget bíztak meg azzal, hogy próbálja minél előbb kiemelni a veszélyes rakományt, de alig egy nap elteltével a hajótest szétszakadt, és a bombák jelentős része kizuhant a tenger fenekére. A munka még egy hónapig folytatódott, aztán feladták azt, a maradék robbanószer pedig a mélyben maradt, a darabokra szakadt hajótestben.

A hajó jelenleg nagyjából 15 méteres mélységben nyugszik, apály idején a felépítmény legmagasabbra nyúló részei is látszanak. Noha közel van Southend és Sheerness városához is, merülni tilos, hiszen ma is 1,400 tonnányi TNT van ott. A 2,000 fontos (910 kilós) bombákból 286 darab van a Richard Montgomery-ben, az 1,000 fontos (450 kilós) bombákból pedig 4,439, a sor pedig folytatható. A rakomány akármikor a levegőbe repülhet, ha valami nekiütközne a roncsnak, ha elmozdulnának a bombák a raktérben vagy ha egy terrortámadás kifejezetten ezt célozná. Sőt, olyan régi és rossz állapotú bombákról van szó, amik akár spontán is felrobbanhatnak. A hatóságok tisztában vannak a veszéllyel, de a jelentéseket titkosították. Bizonyos szakértők úgy vélik, előbb-utóbb szembe kell nézni a problémával, míg az oprimisták szerint nem valószínű, hogy levegőbe repül csak úgy a roncs.

A Richard Montgomery rakományának felrobbanása nyilván komoly pusztítást okozna, de erre nézve csak találgatások vannak. A legjobb esetben is sok épület sérülne meg Sheernessben, és nagyon sok ablak törne be, de ki tudja, pontosan mi lenne a következmény. Ám a kiemeléssel sem véletlenül óvatosak, mert 1967-ben egy hajó hasonló munkálatok során Folkestone közelében felrobbant, és nagy riadalmat okozott. A hajó állapotát minden évben felmérik, mert tudni szeretnék, nem roskad-e össze a roncs.

A veszély mindenesetre kézzel fogható. 2015-ben egy férfi kievezett a maradványokhoz, és fotóztatta magát, ahogy megfogja a vízből kilógó alkatrészeket. Az eset felháborodást okozott, de inkább elgondolkodtató- ha valaki nem csak a feltűnést keresi, hanem bajt akar keverni, egy saját robbanószerkezettel akár be is indíthatja a robbanások sorozatát. Olyan, mintha a terroristák számára lenne ott az állandó veszélyt jelentő "bombaraktár". Napjainkban ez egy olyan kockázat, amivel minden érintett hatóságnak számolnia kellene. Ez is indokolná, hogy mielőbb lépjenek valamit az ügyben.

Egy devoni nagypapa, a 80 esztendős Ray Ives lehet a legidősebb ipari búvár a világon.

A születésnapját a közelmúltban ünneplő Ray-t barátai, családtagjai, egykori munkatársai köszöntötték. Persze a veterán búvár néha csak a szerencsének köszönhette, hogy megúszott egy-egy kockázatos merülést, de az ő szakmájában előfordul az ilyen.

Ray Ives nevét akkor ismerték meg szélesebb körben, amikor egy filmes, Amanda Blugrass véletlenül felfedezte, hogy az öreg búvár saját múzeumot hozott létre. Nem csak a búvártechnika fejlődését bemutató régi felszerelések sora csodálható meg a kikötőben álló konténerekben, sok olyan tárgy is látható itt, amit a víz alatt töltött évek során szedett össze. Fegyverek, üvegek, ágyúgolyók- sok-sok lelet kötött ki ebben a furcsa "magánmúzeumban". Amanda készített egy nagy feltűnést keltő, hangulatos rövidfilmet (Ray: A Life Underwater), amit számos díjjal jutalmaztak, és sokan megnéztek.

Persze Ray életét ez különösebben nem változtatta meg. Nem lett belőle celeb, csinálta tovább amihez a legjobban értett: merült. Még 17 évesen lépett be a királyi haditengerészet kötelékébe, és a zöldsapkások kötelékében szolgált 12 éven át.

Leszerelés után jött az ipari búvárkodás. A víz alatti munkavégzés egészen sajátos formája a merülésnek, más eljárásokkal, más szabályokkal- és természetesen más célokkal. Különféle kiemelési munkákon dolgozott, a hetvenes évektől pedig az Északi-tengerben található olajfúró-tornyoknál vállalt munkát. Itt az első brit búvárok között volt, akik szaturációs merüléseket hajtottak végre. Ennek során gyakorlatilag heteket töltenek a felszíntől elzárva a búvárok, akik közel 200 méteres mélységben is tudnak így dolgozni.

Az egyik munka során Norvégiában életveszélyes helyzetbe került. Ray kinn volt a vízben, társa pedig a búvárharangból követte figyelemmel, minden rendben van-e. Ray azóta se tudja, mi történt, de váratlanul elvesztette az eszméletét. A felszínről a másik búvár azt az utasítást kapta, hogy ne próbálja kimenteni őt, mert túl veszélyes lenne- ám az nem törődött ezzel, kihúzta a vízből, majd jött a hosszú dekompresszió. Az orvos sem tudta, felépülhet-e a búvár, vagy agykárosodást szenved a baleset következtében. Ám Ray megúszta az esetet, és egy hónap múlva már újból a vízben volt.

Az öreg búvár tele van sztorikkal, hiszen a világ számos pontján merült, és rengeteg kalandja volt. Ám úgy érzi, nem nagyon tudja elmondani olyan embernek, aki még soha nem merült, milyen is a víz alatt lenni. Talán ahhoz lehet hasonló, mint a Holdon lenni, vagy az űrben, véli. A már nagypapa Ray Ives mindenesetre imádja a mélységet, és egyelőre úgy fest, nem is akarja feladni a búvárkodást.

A Syngnathiformes latin nevű családba tartoznak az elsőre talán nem is hasonlónak tűnő csikóhalak és tűhalak is. A közeli rokonság ellenére ugyanis roppant változatos fajok tartoznak közéjük, és a szellemtűhal vagy az apró pygmy csikóhal első ránézésre bizonyára nem fest úgy, mint ha bármi közük lenne egymáshoz.

Ez a kis videó azért nagyon érdekes, mert szépen feliratozva mutat be pár fajt a családból. Nyilván nekem más miatt is különleges, mert a csikóhalakat nagyon kedvelem. A film első felében látható tűhalakból sajnos elég keveset láttam, annak viszont örülök, hogy csikóhalból bőven volt szerencsém kicsihez is, nagyhoz is.

Persze ezekből soha nem elég, szóval remélem, összehoz még pár szép példánnyal a sors valamikor a nem is túl távoli jövőben. Szerencsére elég sokfelé megtalálhatóak ezek a kis jószágok, csikóhalat és tűhalat az Adriai-tengerben is látni, de élnek a Vörös-tengerben is. Az apró pygmy csikóhalak vagy a különleges tűhalak inkább Dél-Kelet-Ázsiában figyelhetők meg, de ott sem könnyű kiszúrni ezeket az ügyesen rejtőzködő állatokat. Így aztán ha előkerül egy, dupla öröm!

Jógával ötvözött merülési programot kínál egy resort Bali szigetén- hogy nyerő lesz-e az ötlet, nem tudom, de tény, hogy ügyesen merít a divatos trendekből.

Az indonéziai Bali igazi turistaparadicsommá vált mostanában, de már évtizedekkel ezelőtt is az ország egyik legnépszerűbb szigete volt. A mostani fellendüléshez nyilván van köze a Bali spirituális oldalát kiemelő könyveknek, filmeknek, sokan utaznak oda hogy "megtalálják önmagukat", a világszínvonalú szörfös- és búvárhelyek pedig aktívan kikapcsolódókat vonzanak. 

Jógaprogramokat kínáló tengerparti hotelek bőven vannak, mert manapság a jóga olyan jolly jokernek látszik, ami amellett, hogy edzi a testet, jó hatással van a lélekre is. Nem akarok ezzel elviccelődni, hiszen magam is jógázok, de tény, erősen trendi lett. Sokak szerint a búvárkodás is hasonló élményt adhat, mert a mélyben lebegve egy egészen új világot ismerhetünk meg, ami egyszerre nagyon idegen és nagyon izgalmas egy ember számára. 

Nos, innen már csak egy lépés lehetett az az ötlet, hogy a víz alatt jógázzanak is. Nem kevés búvár jógázik rendszeresen, érdekes az átfedés a két csoport között- ha pedig valaki jógát is, búvárkodást is oktat, akkor nem lehet akadály. Itt aztán tényleg lehet a súlytalanságot megérezve ászanázni, többé nem lehet gond egy fejenállás!

Az egy másik kérdés, hogy palackkal a hátán az ember azért kicsit nehézkesebben mozog. Másrészt inkább rutinos jógázóknak lehet érdekes a program, akiknek elég az oktatót nézni, és tudják követni az órát. A legnagyobb gond viszont nem ez. Bali körül számtalan fantasztikus merülőhely van- nyilván jógázni nem egy élő korállzátony felett fog senki, mert egy rossz mozdulat, és még lerúgunk valamit.

El kell tehát menni valami unalmas homokos tengerpartra, ugyanúgy felkészülni mint egy normális merülésre, és még csak nem is látunk semmi. Ha újra eljutnék a szigetre, aligha az lebegne a szemem előtt, hogy a víz alatt jógázhassak- meg lehet azt tenni a merülések előtt a felszínen is, reggelente. Nem rabolnám az időt a víz alatti kalandozásoktól- de ez persze csak én vagyok.

Biztos van, akinek pont nagyon is tetszik a Zen Resort búvárjógája, ám a környezetemben levő búvárok valószínűleg inkább úgy gondolkodnak, mint én. Senkit le nem beszélnék róla, hiszen néha kell az új inspiráció, az új lökés. Talán pont valami ilyesmi ad különleges élményt a búvárkodás szerelmeseinek.

Azért még ma is több a férfiember a búvárhajókon, de szó nincs arról, hogy a lányok ki lennének rekesztve a merülés élvezetéből.

Nem is annyira nehéz rájönni, miért volt jellemzően "férfias" kedvtelésként számon tartva a búvárkodás mifelénk. Egyrészt kétségtelenül van egy technikai része, ami az urakat gyakran jobban érdekelte, főleg a kezdeti, barkácsolós időszakban. Másrészt ott van a cipekedés, az ólmok, a nehéz palackok cipelése nem a legvonzóbb része a búvártúrázásnak.

Harmadrészt pedig megemlíthető, hogy a Cousteau-filmekben a kapitány csapatában gyakorlatilag soha nem bukkannak fel hölgyek. A nagy rivális, Hans Hass filmjeiben, felesége, Lotte gyakran felbukkant ugyan, ám miután Hass felhagyott a búvárfilmezéssel, nálunk a Cousteau-ismeretterjesztők domináltak, és ezek formálták a felfogást. De az átlagbúvárok világa már akkor is nagyon eltért ezektől azokban az országokban, ahol kezdett tömegessé válni a víz alatti kalandozás mint hobbi.

Amerikában a Sea Hunt sorozatban feltűnő búvárlányok valamelyest módosíthattak az összképen, ráadásul ott már jóval korábban üzlet lett ez a kedvtelés, és mindenkire szükség volt a piacon. Így aztán a reklámfotókon képviseltette magát mind a két nem, de ugyan ki látott a szocialista Magyarországon színes, látványos nyugati búvárfelszerelés-katalógusokat!

A lányokat inkább a búvársportba vonták be, és ott sok szép sikert arattak is, ám az a fajta kedvtelési búvárkodás, ami a maihoz hasonlított, sokkal inkább volt férfiközpontú. Ezért nézem érdeklődve azokat a korabeli külföldi felvételeket, ahol kifejezetten a lányok kapják a főszerepet. Az egyiken egy egész csapat ismerkedik a medencében a búvárkodással, egy másikon érdeklődő hölgyek kóstolnak bele a merülésbe egy BSAC klubesten. 

Igazi retró hangulatú felvételek ezek (ma például már megmosolyogják azokat, akik uszonyban masíroznak a víz partján, homlokukra tolt maszkkal), ám a lényeg az, hogy arrafelé tudták, kifejezetten a lányokat is meg kell célozni. 

Hogy kell-e kifejezetten csajokra szabott népszerűsítési kampányt indítani manapság? Nos, talán maga a búvárkodás is vesztett némileg a vonzerejéből, kevesebb az érdeklődő a fiatalok között. Talán mi nem tudjuk jól elmesélni, miért jó, szép, izgalmas hobbi ez, amit lehet megfizethető módon űzni? Ez is benne van a pakliban. Lehet, hogy kifejezetten a hölgyekre lehetne koncentrálni, akik azért elég jelentős beleszólással bírnak a tekintetben, egy romantikus kiruccanás vagy egy családi nyaralás milyen programra épüljön. Én tudom jól, hogy ügyesek és lelkesek mint mi, hiszen sok lánnyal merültem már az eltelt évek alatt. Azt is tudom, egy kicsit mást keresnek a víz alatti kalandozások során. Mindenesetre a magam részéről igyekszek meggyőző lenni- talán párakat sikerül is merülésre csábítani. Garantálom, hogy aki valami igazán különleges, új élményre vágyik, az még egy medencében alámerülve is meg fog lepődni...

Úgy tartják, a víz mélyéről származó emléktárgyak többségét nem illik megvenni, mert gyakran élő kagylók, csikóhalak vagy korallok elpusztításával gyűjtik be őket. A cápák foga viszont a kivételek közé tartozik- ezeket a ragadozókat nem ezért fogják ki, hanem az uszonyuk miatt.

Ám bizonyos lelőhelyeken bőven akad cápafog, amelyeket egyszerűen elhullajtottak az állatok- különleges fogberendezésük miatt egy cápa egy héten akár 30 fogat is elhullajt amelyek helyére új kerül, és ez így megy egész életén keresztül. Ezek összeszedésével nagy tragédiát nem lehet okozni. Csak éppen tudni kell, hol érdemes keresgélni. 

Az ősi cápák fogai is igen sokat bírtak ki a vizek mélyén, évmilliók elteltével is kerülnek elő szép darabok. Sőt, némelyikük egészen nagy, tenyérnyi is lehet, a mára kihalt megalodonok fogai ugyanis roppant méretesek voltak. Gyakran meglepő helyeken bukkannak elő fogak, még szárazföldön is- egykor ugyanis jóval nagyobb területet borított be a világóceán. Emiatt lehet az is, hogy sekély, bőven a kontinensek belsejében levő folyók némelyike is sok-sok millió éves cápafogat rejt.

Az Egyesült Államokban, Alabama államban található a Sepulga folyó. Alig három méteres mélységben szétnézve a megfelelő helyeken annyi a cápafog, hogy még válogatni is lehet: akadnak egészen aprótól az ötcentisig mindenféle. Az itt merülő búvárok szerint egy óra alatt akár ötszáz fog is begyűjthető. 

40 millió évvel ezelőtt itt még az óceán végtelen kékjét láthattuk volna. A felszín alatt halak sokasága élt, ezek fogai süllyedtek a tenger fenekére. Aztán a tenger szintje jelentősen csökkent, csak egy folyó maradt itt, aminek folyamatos munkája elvitte az üledéket, így a ma merülő búvároknak nincs túl nehéz dolga. Pár egészen sekély szakaszon még csak le sem kell merülni, elég belegázolni a vízbe is felkapkodni pár szimpatikus cápafogat. A legjobb helyek általában ott vannak, ahol erősebb a sodrás, például vízesések közelében. Az itt levő fogak ráadásul szinte teljesen épek, különösebb tisztítás nélkül is szép emléktárgyak lehetnek. 

Programnak sem lehet utolsó egy-két merülés itt. Persze kinek kell több száz cápafog? Ha már ekkora a választék, elég a legszebbeket kiválasztani, és hagyni másoknak is- például az itt rendszeresen kutató szakembereknek, akik kíváncsiak az egykor errefelé élt halak maradványaira. Mert cápák mellett még sok más hal fogai is előkerülnek.

Az, hogy a Sepulga folyó bizonyos pontjain ennyi fog van, nem véletlen tehát. És amíg van cápa a tengerekben, addig lesz cápafog-utánpótlás is- bár amilyen számban fogják ki őket, hogy cápauszony-leves alapanyaga legyen belőlük, a nyílt tengerekben jóval kevesebb eséllyel lehet majd a jövőben nézelődni.

Nem a cápáktól kell félni annak, aki Floridában a vízbe merészkedik! Egy öt fős búvárcsoport valamennyi tagja kórházi kezelésre szorult egy merülés után, ugyanis a portugál gálya nevű medúzák csápjai olyan komoly csípéseket okoztak.

Az évnek ebben a szakában több száz, több ezer mérgező csípésű medúzát sodor Florida partjaira a tenger áramlása. Éppen ezért nem szokatlan, hogy csípéseket kell ellátnia a vízimentőknek, mert úszók és szörfösök is belegabalyodnak a szinte láthatatlan csápokba. 

A búvárok ráadásul folyamatosan víz alatt vannak, és nem is nagyon veszik észre, ahogy körülöttük megjelenik több szinte teljesen áttetsző, pulzáló medúza. A portugál gályák a telepes medúzák közé tartoznak, maga a felszínen úszó test harminc centiméteres lehet, a lebegő csápok viszont akár 15-20 méteresek! A mélyben levők testét így aztán számos helyen érinthetik, szinte körbefonják a csápok.

A három felnőttből és két gyerekből álló csoport a hírek szerint épp búvártanfolyam okán ment a vízbe, és úgy érte őket baleset. Rutinosabb búvárok általában még melegebb vízben is egész testet fedő neoprénruhában merülnek, pont azért, mert az megvédi őket a medúzacsípéshez hasonló sérülésektől vagy az apró horzsolásoktól. Vélhetően a floridai kezdők csak egy rövidruhát kaptak, ez jellemző a tanfolyamoknál, sőt, a nem fázós búvárok esetleg csak egy fürdőruhában merülnek még az ottani viszonyok között nem túl meleg vízben is. 

A medúzacsípések szerencsére ritkán okoznak igazán súlyos sérülést (bár akadnak kockamedúzák, amelyek roppant erős mérge már több tragédiát okozott). A gyors kezelésre általában ecetet használnak, aztán lassacskán enyhülnek a tünetek, de az első pillanatban nagyon nem kellemes élmény a medúzával való találkozás, ezt saját tapasztalatból állíthatom. Az óvatosság semmiképpen sem árt, és én is azok közé tartozom, akik direkt a meleg vizekre beszereznek egy vékonyabb, könnyebb, de hosszú búvárruhát. Cápa ugyanis még nem veszélyeztett, de pár fránya leszakadt medúzacsáp már igen.

Szerencsére nem portugál gálya fogócsápjába akadtam bele, mert annak elég ijesztő lehet a végeredménye, mint ezen a képen is látható. Szóval ha ilyenek jelenlétére figyelmeztetnek, inkább jobb kihagyni a fürdőzést, merülést.