Big Blue Búvár Blog

Újabb izgalmas 360 fokos víz alatti videóra bukkantam: a HMNZS Canterbury roncsát járja be egy búvár, és vele együtt tarthat a néző is.

Ismét csak le kell szögezzem, még búvárként is élmény megnézni egy ilyen ügyesen összerakott videót. Meglehet, még én sem látnám így, mert talán nem úsznék be ennyire a hajó testébe, és talán ilyen erős lámpám sincs. Így aztán érdeklődve forgattam az egérrel a kamera látószögét, hogy beleshessek minden zugba, és persze megnézzem, hol úszkálnak a halak.

Hogy legyen egy kis képünk arról, milyen is volt ez a hajó amikor még a habokat szelte, pár információr róla. A HMNZS Canterbury (F421) Leander-osztályú fregatt volt, ami az új-zélandi haditengerészet állományába tartozott 1971 és 2005 között. 2007-ben a búvároknak szánt látványosságként süllyesztették el Bay of Islands közelében, 38 méteres mélységben. Erre azért került sor, mert a szolgálatból kivonás után több terv is felmerült a hajó hasznosítására, ám a hajótest korróziója, elöregedése miatt nem volt lehetséges például úszó hostellé alakítaná. A tenger fenekére küldték hát, amit meg is örökítettek.

Nyilván feltűnik a víz alatti filmben, milyen hosszú folyósokon úszik végig a búvár és mekkora terek vannak mindenhol. Nos, ez nem is meglepő, hiszen a Canterbury méretes hadihajó volt a maga 113 méteres hosszával. Így aztán bőven akad rajta mit megnézni több merülés alkalmával is. A helyi turizmust felpörgette a roncs, aminek a kedvéért sok búvár utazik a környékre. Igaz, hogy a Canterbury nem egy sok harcban megfordult hadihajó volt, de hűségesen szolgálta Új-Zélandot, és most roncsként is ezt teszi: a búvároknak örömet okoz, a tenger élővilágát pedig befogadta.

A Bahamákon értenek hozzá, milyen díszlet kell egy menő cápás merüléshez: egy elsüllyedt hajó fedélzetén mutatja be tudományát a cápaszelidítő.

A Karib-tengeren belül vegyes az egyes országok hozzáállása a cápás merültetéshez. Van, ahol lehet etetni, csalival vonzani őket, máshol ezt nem engedik, és akadnak helyek, ahol tervezik az engedélyezését- nem kis mértékben azért, mert a Bahamákon rettentő jó pénzt keresnek vele.

Mivel nem csak a cápákat szeretik a búvárok, de a roncsoknak is megvan a vonzereje, a rivális karib-tengeri szigetek jelentős részén direkt süllyesztenek el hajókat a kedvükért. A Bahamák vizeiben is van ilyen. És így aztán van lehetőség arra, hogy ne unalmas homokos részen pózoljanak a cápák a turisták előtt, hanem a víz alatt nyugvó roncs alkatrészeit kerülgetve úszkáljanak. A fotósok és videósok bizonyára örülnek a mozgalmasabb helyszínnek!

A profi helyi búvárok ilyenkor még a cápák szelidítését is bemutatják: az orruk masszírozásával a ragadozók hihetetlenül nyugodttá, mozdulatlanná tehetők. Már ha sikerül- a jelek szerint azért néha elvesztik a türelmüket a cápák. Személyes véleményem szerint enélkül is izgalmas lehet az élmény.

Ha pedig nem jönnek a cápák, akkor meg ott van a roncs, amiben szét lehet nézni. Feltéve, ha nem tart attól a búvár, hogy valamelyik sötét zugból mégiscsak elő nem vágtat egy fürge ragadozó...

A nagyszerű ökölvívó, Manny Pacquiao kikapcsolódásként néha búvárkodni megy, de még ezt a lehetőséget is kihasználja egy kis edzésre.

Pacquiao a Fülöp-szigetekről származik, abból az országból, aminek roppant hosszú tengerpartján számos jól ismert merülőhely van. Moalboal, Malapascua, Anilao, a Tubbataha-záhony és még sok-sok legendás pont van szerte a szigetvilágban, amik mind mást kínálnak a búvárok számára. 

Az nem szokatlan, hogy a helyi hírességekről kiderül, búvárkodnak is. A Fülöp-szigeteken például a korábbi elnök asszony, Gloria Arroyo is elment időnként merülgetni. Azt viszont nem tudtam, hogy a sokszoros világbajnok, súlycsoportoktól függetlenül legjobbak közé sorolt bokszoló, Pacquiao is búvárkodik. 

A felvételek alapján szeret merülni, bár azt hiszem, a ringben valamelyest ügyesebben mozog, mint a mélyben- ami nem meglepő, hiszen előbbiben jóval járatosabb lehet. De még ötvözni is tudja a két sportot, a móka kedvéért egy kis árnyékbokszot is bemutat odalenn. Noha a víz ellenállása lassítja a mozdulatokat, azért nem próbálnám ki, mekkora ereje van az ütésének. A tengernek viszont talán nem árt az, hogy megsorozta a bajnok.

A búvárkodásban is azok a tragédiák a legszomorúbbak, amiket egy kis odafigyeléssel meg lehetett volna előzni. Egy Vanuatun történt baleset vizsgálatának eredményei éppen ezért tanulságosak az amatőr búvárok számára is.

Lailade Osunsade még 2013 májusában vesztette életét Vanuatu közelében. Az új-zélandi állampolgárságú orvos egy szervezett merülésen vett részt, a bázis az SS President Coolidge roncsához vitte a búvárokat. A 33 éves turista elszakadt a csapattól, nem emelkedett a felszínre, a keresők 41 méteres mélységben találtak rá. Életét már nem tudták megmenteni.

A baleset után Új-Zélandon a halottkém vizsgálatot indított. Megállapításait azért tette közzé, hogy mindenki okulhasson a baleset tapasztalataiból. Először is leszögezte, minden búvárnak ismernie kell a felszerelését, annak jó állapotúnak kell lennie, és a víz alá merülők rendelkezzenek megfelelő tudással, rutinnal. Aki bármilyen okból elbizonytalanodik, rosszul érzi magát a merülés előtt, inkább maradjon a felszínen, figyelmeztet rá a halottkém.

A víz alatt pedig be kellene tartani a társmerülés szabályait, együtt kellene maradni a búvároknak, oda kell figyelni a többiekre. Így nem fordulhat elő, hogy egy tapasztalanabb ember lemarad, bajba kerül. Különösen fontos ez, ha egy szervezett merülésről van szó, és a csoportban van olyan, akinek kevesebb a rutinja. 

Vanuatu nem kevés híres merülőhellyel rendelkezik, sok vendég érkezik oda megcsodálni a víz alatti világ érdekességeit. Ám az infrastruktúra talán nem igazán fejlett. Mint kiderült, az áldozat meglehetősen leharcolt felszereléseket kapott a búvárbázistól. Nem találtak megfelelő méretű uszonyt sem a lábára, így az vélhetően lötyögött rajta, túl nagy volt. Így nehéz tempózni. Ráadásul a többiek szerint túl sok volt rajta az ólom is. A gyakorlott búvárok tudják, a sok súly, a nem megfelelő felszerelés és a stressz együtt könnyen vezet a szokásosnál nagyobb levegőfogyasztáshoz- állítólag Lailade egyik korábbi merülése rövidebbre is sikerült pont amiatt, hogy túl gyorsan fogyott el a levegője.

Több mint valószínű,  hogy a végzetes merülés során is ideges volt a számára nem megfelelő felszerelés okozta nehézségek miatt. Talán a mélység miatt is stresszes volt, és az is megijeszthette, amikor lemaradt a csapattól. Hogy utána pontosan mi történt, már nem megállapítható. Talán pánikolni kezdett, és nem tudott a felszínre úszni, mert esetleg elvesztette az uszonyát- azt ugyanis nem találták meg rajta a mentők. 

Minden kezdő búvár számára tanulság lehet tehát az, hogy ha még nincs saját felszerelése, akkor ne elégedjen meg lötyögős, rossz állapotú bérelt felszereléssel, mert az akár balesetet is okozhat. Jobban járnak, ha ismerős, rutinos búvárral mennek túrázni eleinte, akik figyelnek rá. Amennyiben valaki egyedül van, bármikor elmondhatja a profi helyi oktatónak, ha nem érzi jól magát, vagy szüksége van plusz segítségre. És persze ha túlságosan bizonytalan, akkor vissza is lehet lépni a merüléstől- csak pár dollárt veszíthet, míg egy baleset esetén ennél sokkal-sokkal többet.

Bevallom, lenyűgöznek ezek a 360 fokos víz alatti videók. Én már csak tudom, hogy merülni valójában más, de azért így, a hűvös, mégsem igazán télies hangulatú januárban jó megnézni ezeket a Tajvan közelében készült felvételeket. Nézd meg, forgasd bátran a nézőpontot az egérrel, hihetetlen a látvány.

A technológia is érdekes, természetesen. A búvár maga előtt tol egy körben látó kamerát, és ezzel vesz fel mindent, ami csak a korallzátonyon él. Megjegyzendő, a Green Island egyáltalán nem számít afféle búvárparadicsomnak, ha a legjobb ázsiai merülőhelyek kerülnek szóba, Tajvant kevesen fogják említeni. Ehhez képest igencsak szép, színes élővilága van a szigetnek.

A videó legalábbis meggyőző, mert rendesen körbe lehet nézni mindenfelé, és így láthatóak az egészséges korallok, az itt-ott úszkáló különféle halak, no meg az operatőrt követő búvárok. Amikor a víz alatt tekergeti a fejét, akkor is valami hasonlót él meg. Szóval ezért merem mondani, hogy elég jól visszaadja a merülési élményt a videó.

Nekem legalábbis kedvet csinált még egy tajvani búvártúrához is, mert egész korrekten néz ki a hely. Bár attól tartok, a közeljövőben nem jutok el oda, de addig is legalább meg tudom nézni a filmet...

Internetes aukción hirdette meg egy régi ágyú tengermélyi lelőhelyét egy nyaraló.

A történet szerint a 64 éves amerikai Eric Sanford és felesége, Debbie St. Kitts sziget közelében saját vitorlásukkal hajóztak, majd lehorgonyoztak egy öbölben. Sanford lemerült hogy ellenőrizze a horgonyt, amikor attól nem messze valami furcsát vett észre. Először azt hitte, egy farönk nyugszik a tenger fenekén, aztán rájött, az aligha süllyedt volna el. Közelebb ment, és kiderült, nagy és régi, talán 17. századi ágyút talált. Visszament a hajóra, és elújságolta feleségének az izgalmas hírt.

Mások talán elkezdtek volna kutatni, megpróbáltak volna a felszínre hozni valamit, de Sanford nem akart búvárrégészkedni. Küldött az elmentett GPS-koordinátákkal egy levelet a közeli Brimstone Hill Fortress illetékeseinek, majd folytatta a vitorlás nyaralást. Ám pár nap múltán mégiscsak aktivizálta magát, és feltett az eBay-re egy hirdetést: az 1600-as évekből származó bronz hajóágyú lelőhelyét kínálta megvételre.

A hirdetésben az szerepel, hogy a vevő megkapja a pozíciót, úgy válhat tehát kincsvadásszá, egy lelőhely első kutatójává, hogy megspórolja a hosszadalmas előzetes keresgélést. Az eladó azzal kecsegtet, talán milliókat ér majd a lelet.

De van-e joga bárkinek ilyesmivel üzletelni? A helyzet több, mint furcsa, ugyanis Sanford semmit nem hozott fel a tengerből, nem a mélyből kimentett, ellopott leleteket hirdetett meg. St. Kitts, sok más országhoz hasonlóan, saját tulajdonának tekinti a vizei mélyén nyugvó maradványokat, így ha bármit elmozdított volna az amerikai turista, bíróság elé állíthatnák. Ő viszont csak információt kínál megvételre- szerinte ebben nincs semmi illegális, míg mások szerint egyszerű kalózkodás, mert olyasmit ad el, amihez se neki, se más kincsvadásznak nincs semmi köze.

Sanford állítja, ő bizony a helyi hatóságnak küldött levélben megosztotta az ágyú helyzetét, az nem az ő dolga, hogy még csak válaszra se méltatták. Ám félő, hogy ha amatőrök kezdenek el ágyúkat kihalászni, nagy kárt okoznak a lelőhelyen. Egy több száz éve a tengerben nyugvó tárgy kiemelésének megvan a maga megfelelő eljárása, mert ha óvatlanok, megsérülhet az ágyú. Nem úgy megy, mint a kalandfilmekben, amikor gyorsan megtalálják a láda aranyat, emelőballonnal felviszik a felszínre és mindenki meggazdagszik. 

Először alaposan át kell fésülni mindent, hogy kiderüljön, mikori pontosan ez az ágyú és hogy került a tengerbe. Látni kellene, van-e más is a környéken, de nyilván ha valaki jön és vaddisznó módjára feltúrja az aljzatot, akkor onnantól a régészek keresztet vethetnek a szakszerű feltárásra. Az ágyú kiemelését is meg kell tervezni.

Sanford mindenesetre nem izgatja magát. Már Grenada felé tart, és várja, milyen összegű ajánlatot tesznek az aukción. Ha a pénz a zsebben, az már nem érdekli, a vásárló tényleg tesz-e bármilyen illegálisat az információ birtokában. És szemmel láthatóan nem vágyik arra se, hogy a tisztességes megtalálónak kijáró dicsőség illesse- többre becsüli annál a ropogós dollárokat. Talán emiatt a felfogás miatt tényleg hasonlatossá vált az egykori kalózokhoz, még ha nem is támad meg és foszt ki hajókat.

Floridában komoly változás várható: betiltanák a légzőkészülékkel merülő búvárok szigonyos vadászatát.

A világ szinte minden országában szabályozzák a halászat különböző formáit. Vannak kifejezetten károsnak tartott eljárások, mint a vonóhálók, amikbe válogatás nélkül kerülnek kicsi és nagy élőlények, és amelyeket a tenger fenekén végighúzva letarolnak mindent. A szigonyos vadászatot kedvtelési és kereskedelmi céllal is űzik, így a legtöbb helyen különféle szabályokhoz kell igazodni a búvároknak.

Azt kell mondjam, a soha nem vadászó hobbibúvárok jelentős többsége úgy van vele, az egyetlen levegővel, szabadtüdővel lebukó vadászok számítanak úgy-amennyire sportszerűnek, aki viszont palackkal merül, az már biztosan nem az. A világ sok-sok helyén nem is szabad légzőkészülékes búvárnak vadászni, maximum a szabadtüdős vadászat engedélyezett.

Az Egyesült Államok az egyik kivétel, mert itt teljesen szokványosnak számít, hogy a búvárok palackkal merülnek, és hosszú időn át a mélyben tartózkodva lövöldöznek. Az egyik csatorna műsorán még egy olyan sorozatot is láthatunk, ami azon búvárok munkáját mutatja be, akik éttermek számára lőnek ki friss halat.

A módszer támogatói szerint hiába sportszerűtlen, ez mégiscsak környezetbarát formája a halászatnak, mert nincs felesleges, visszadobott mellékes fogás, hiszen a búvárok csak arra lőnek, amit ki is visznek hogy megegyék vagy eladhassák. Mások viszont úgy vélik, egy ügyes vadász egyetlen merülés alatt rendesen meg tudja tizedelni adott helyen a nagyobb halakat, ami hosszú távon igenis kárt okoz. Mivel én nem merülök olyan helyeken, ahol rendszeresen megfordulnak a vadászok, fogalmam sincs, mit okoz. Ám ez a videó jó képet ad arról, hogy is zajlik a munka, amikor légzőkészülékes merülés közben szigonyoznak, és a felvétel végén az is látható, fél tucatnyi hatalmas halat is ki tudnak lőni pár perc alatt.

A nagyon komolyan hangzó RMA N-59 jelű tervezet azt tiltaná, hogy légzőkészülékes búvárok vadásszanak Florida keleti partvidékén. Az a nem kevés ember, akinek ez a hobbija vagy a munkája, természetesen felháborodott, míg akik szabadtüdőznek, azok vállat vonnak, hiszen számukra eddig is annak volt sportértéke, ha valaki vett egy nagy levegőt, becserkészte a zsákmányt, kilőtte majd fel is vitte. 

Eszemben sincs álszentnek lenni, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy halászat volt, van és lesz. És ahhoz sem kell nagy ész, hogy egy-egy terület szabályozása nem elég, át kell tekinteni mindent ha meg akarjuk óvni a tengerek élővilágát. Floridában is így tesznek, tehát a langusztaszezonban is új korlátozások lépnének életbe, emellett teljesen védett zónákat is kijelölnének, ahol se halászni, se horgonyozni nem lehet majd. Így együtt már azért el lehetne érni eredményeket, mielőtt minden nagy hal eltűnik az állam vizeiből.

Valamit biztosan tenni kell, mert a Florida közelében levő korallzátonyok komoly nyomás alatt vannak: a sűrűn lakott partvidékek szennyezése mellett sokan szállnak tengerre kedvtelési célból, búvárok, vitorlások és horgászok. Emellett ott van a kereskedelmi hajózás, a halászat is. Közben állítólag az állam lakóinak kevesebb mint a fele tud arról, hogy a Keystől északra is nagy kiterjedésű korallzátonyok vannak! Nem is tudják, milyen értékeket rejt a tenger, amit meg kellene védeni.

A világ számos pontján sikerült már okos menedzseléssel javítani a helyzeten, de ehhez az kell, hogy minden érintett belássa, a korlátozásoknak megvan a maga haszna és értéke. Nyilvánvalóan vannak olyanok, akiknek sérülnek az érdekeik, de ha eltűnnek a nagyobb halak, akkor hiába lenne szabad vadászni palackkal vagy anélkül, senki nem fog tudni lőni semmit. Szóval hosszú távon a tiltás még azoknak is érdeke, akik ma még bosszankodnak. Aztán ha sikerül értelmesen szabályozni a halászatot, a védett zónák kérdését, akkor talán meghatározott keretek között akár megint lehet majd lövöldözni a palackkal merülőknek is. De még jobb lenne, ha addigra rászoknának arra, hogy szigony helyett fényképezőgéppel "vadásszanak", ami legalább akkora kihívás, ám egyetlen hal sem esik áldozatául.

Hawaii-ra meglehetősen sokan szeretnének eljutni az életben. Én sem vagyok kivétel, bevallom...

Az ottani merülésekről igazán sokat nem szoktak beszélni, mert valahogy ezekről a szigetekről gyakran úgy gondolkodunk, mint az amerikai tömegturizmus paradicsomáról, sok nyugdíjassal, luxushotelekkel és koktélozó nyaralókkal. Persze, ott van a tenger is, nagyok a hullámok, a sportosabbak szörföznek, a többiek meg nézik őket.

Vagy ennél azért kicsit összetettebb a történet? Azt kell higgyem, igen. Láttam már például kékcápás merülésekről videót, gyakran találkoznak teknőssel is. De ami szerintem a legnagyobb durranás, az az éjszakai búvárkaland a mantákkal: a 2,5-3 méteres hatalmas állatok békésen, elegánsan úszkálnak karnyújtásnyira a búvárok felett. Az erős lámpákkal szinte színpadot rendeznek be a számukra, és ők élvezik a figyelmet.

Egy videót találtam a közelmúltban, ami pont arról szól, egy Hawaii nyaralás fénypontja volt az az éjszaka, amikor a manták közé merülhetett a család. Sokat úszkálni nem kell, csak próbálnak aránylag fix pontot keresni a búvárok a sekély vízben, a manták pedig csak köröznek és köröznek.

Ez is egy olyan program, amit a család minden tagja nagyon élvezhet. Nem hiszem, hogy létezne túl sok olyan lázadó tinédzser, akit nem kápráztat el egy ilyen show, és nincs olyan munkában megfáradt középkorú menedzser, akiből ne bújna elő az izgatottan mutogató gyerek a manták közvetlen közelében. Eleget említettem már, hogy a búvárkodás nem a vasemberek kiváltsága, nők, idősebbek és gyerekek egyaránt űzhetik, csak épp tudni kell, mit tudnak és mit bírnak bevállalni.

Ez a merülés, ahol a sok lámpa miatt még csak nem is borul rá a tenger éjsötét színe a búvárokra, ráadásul sekély helyen, keveset úszva csak nézelődni kell, pont olyan, amit bárkinek ajánlani lehet. A hely jó példa arra, hogy nem csak a mélységmániásoknak jut hihetetlen kaland a víz alatt.

A mantás merülések természetesen nem olcsók, és akár azt is mondhatjuk, kihasználják a rájákat, hiszen az ő mutogatásukkal keresnek pénzt. Ám egyrészt ettől nekik sok bajuk nem lesz, és ha arra gondolunk, a világ sok részén máig halásszák ezeket az állatokat, szerintem a maguk részéről inkább lennének egy ilyen búvárshow főszereplői élve, mint valami kínai gyógyszer alkotóelemi holtan. 

A manta tehát egyfajta "megújuló erőforrás", ami többet ér élve mint holtan. Ahol ezt már felismerték, ott védik őket, vigyáznak rájuk. Sőt, egész tengerrészeket helyeznek védelem alá, hogy minden tengeri élőlény menedéket találjon. Hawaii törvényhozása 2009 óta tiltja a manták megölését és kifogását, így a ráják biztonságban vannak, és persze virágzik a mantás üzlet is. Aki szeretne becsatlakozni egy túrára (nem csak búvároknak, hanem felszínről nézelődő sznorkeleseknek is részt lehet venni rajtuk), annak a Big Islandre kell utazni, Kona térségéből indulnak a hajók. Kár, hogy nem saját tapasztalatot oszthatok meg róla...

Első alkalommal sikerült megörökíteni a természetben, hogy jönnek világra a kis csikóhalak.

A kanadai University of British Columbia két kutatója, Claying Mannton és Meagan Abele a Project Seahorse keretében dolgozik Ausztráliában Új-Dél-Wales államban. Az itt élő csikóhal-populáció megfigyelése érdekében rendszeresen merülnek, és így az átlagosnál több alkalmuk van ilyen állatokat látni.

Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy pont a megfelelő időben voltak a megfelelő helyen: egy jól láthatóan utódokat hordozó hím csikóhalat vettek észre, ami pont az orruk előtt hozta világra a kicsiket. Ennek a fajnak a különlegessége ugyanis az, hogy a hím példányok "esnek teherbe", ők hordják ki az utódokat a megtermékenyítés után. 

Noha viszonylag sok kis csikóhal születik egyszerre, a sérülékeny apróságoknak csak elenyésző része éri meg a felnőttkort a természetben. Az igazi szenzáció persze az, hogy ezt az eseményt ezúttal nem akváriumban vették filmre, hanem odakinn a nyílt tengeren, ahol még soha, senkinek nem volt ilyen szerencséje. Talán nem is helyes szó a szerencse, mert a kutatók azért rendszeresen búvárkodnak velük, és képesek voltak felismerni, hogy a hím állat milyen állapotban van, mire készül. 

Kevesen tudják viszont azt, hogy a csikóhalak egy része veszélyeztetettnek számít. A különleges megjelenésük miatt sokszor gondolták úgy, hogy mitikus erejük van: kifogták szegényeket, és szárítva, porrá őrölve a kínai orvosok használták fel a maradványaikat. És ez manapság is így van, milliószámra kerülnek Kínába a csikóhalak- maradjunk annyiban, a sokat emlegetett tradicionális gyógyászatnak is megvan a maga sötét oldala. Emellett kerülnek akvaristákhoz is csikóhalak, no meg sok kifogott példányt kiszárítva, lakkozva szuvenírként árulnak.

Aki igazán szereti a csikóhalakat, nem vesz magának ilyesmit. Sokkal érdekesebbek élve, és szerencsére a világ sok pontján meg lehet őket figyelni. Hozzánk legközelebb az Adrián akad belőlük, ráadásul sekély vízben élnek. Talán egyszer nekünk lehet olyan szerencsénk, mint a két kutatónak, és mi tudunk ilyen különleges dolgot megörökíteni. 

De sok búvár vágyik arra, hogy egyszer ennyi fókával merülhessen!

A világ pár pontján (pechünkre általában nem túl meleg vizekben) lehet garantáltan búvárkodni ezekkel a játékos, érdeklődő emlősökkel. A Galapagos-szigetekre eljutni méregdrága, Ausztrália is jó messze van, a legolcsóbb alternatíva pedig Anglia, ahol szinten van jól ismert kolónia. A Kanada nyugati bartszakaszán található Brit Columbia sem egy macskaugrás, de a környéken még van pár érdekes merülőhely, szóval aki szereti a hideg vizes merüléseket, annak bizonyára jó úti cél.

És ha már ott van valaki, akkor lehet menni merülni a fókákkal is. Láttam már felvételeket onnan, ahol az igencsak megtermett jószágok tényleg óriási számban fogják körbe a búvárokat. Először talán Angela Damant egyik fotóján láttam, milyen meghökkentően nagy csapat veszi körül a víz alatt gyanútlanul úszkáló embert Brit Columbiában.

A Steller-oroszlánfókák tekintélyes jószágok, a hímek több, mint három méter hosszúak és akár 1 tonnás(!) súlyúak lehetnek (nehezebbek, mint egy magyar szürke bika), míg a kisebb nőstények nagyjából 300 kilót nyomnak.

Meg kell jegyezni, ezek az állatok gyors, erős ragadozók, és ha kárt akarnának tenni bárkiben, nem lenne nehéz dolguk. Az egy másik kérdés, hogy a búvárokat szeretik, de érdeklődésük egyik jele, hogy finoman harapdálják a felszerelést, a búvárok karját, fejét. Szóval aki ettől ideges lesz, talán jobban jár, ha inkább kihagyja a merülést- vagy erőt vesz magát. Egyszer az életben viszont biztos nagy kaland, ehhez kétség sem férhet. Ha arra járok valaha, nem fogom kihagyni...